A burok filmkritika, avagy hová lettél, Mondanivaló?!

Majdnem egy hónappal a premier után eljutottam addig, hogy megnézzem, mit alkottak Meyer jobbik regényéből. A Diane Krugerrel és a kimondhatatlan nevű Saoirse Ronannal fémjelzett film lehetett volna rosszabb is, ám még így is messze áll a rajongók reményeitől.

Ronan, Abel, Irons, Kruger

 A történet

A jövőben Földünket elfoglalják a magukat csak lelkeknek nevező idegenek, akik parazita módjára az emberek testébe költöznek. Csak néhány ember van még életben, ők bujkálni próbálnak a gonosz idegenek elől. Ilyen Melanie is, aki azért, hogy öccsét, Jamie-t és szerelmét, Jaredet megmentse, feláldozza önmagát: a lelkek elkapják, és egyik társukat, Vándort helyezik testébe. A lány azonban nem adja magát, így ketten osztoznak egy testen. Szerencsére: így Melanie meg tudja akadályozni, hogy Vándor az emlékeit felhasználva elárulja, hol bujkálnak szerettei, akit a lelkek egyik vezetője, a Hajtó elszántan keres.

Mondanivaló helyett… semmi?!

A film és a könyv nem egy részen teljesen eltér egymástól, ami részben nem lenne gond, ha így is működne a film sztorija. Míg a kötetben inkább Vándoron volt a hangsúly, azon, hogyan illeszkedik be az emberek közé, valamint hogyan látja az emberek gyarlóságait és szenvedélyeit, a filmben Melanie kap nagyobb teret, és a fent említett Hajtó. Ennek megfelelően nem egy olyan mondanivaló kiveszett a történetből, ami a könyvben benne volt: hogy a lelkek szemszögéből az emberek egyszerre rosszak és, ha megismerik őket, csodálatosak; hogy milyen kitaszítottnak és rettegettnek lenni egy csoportban; hogy működik a csoportdinamika és pszichológia; milyen a jó manipulatív vezető, stb…

Ezek pont azok a részek voltak a könyvben, amiket szerettem, és amik felkavartak, így egy kicsit szkeptikusan néztem a film próbálkozásait, hogy valamit mégis abba a soványka két órába sűrítsen puszta smárolásokon kívül, ám kész voltam elfogadni a tényt, hogy esetleg sikerrel jár a forgatókönyvíró. Sajnos nem kellett vesződnöm az elfogadással, a sztoriban felépített potenciált nem használták ki, így a vége olyan üres és lapos lett, mint egy széttört kagylóhéj. (Frappáns hasonlat, tudom.) A történet elején láthatjuk, hogy a Hajtó vad és elszánt, és mivel az egyik leghíresebb színész alakítja a filmben szereplők közül, a továbbiakban is követhetjük sorsát. Diane Kruger nagyon jól alakítja a félig bekattant, frusztrált, széteső félben lévő lelket, azonban ezzel a többlettel, amit az alaptörténethez tettek hozzá, a film végén nem kezdenek semmit, ugyanaz marad a csattanó (csak kevésbé jön át), mint a könyvben volt, noha egy ilyen erősen felvezetett ívhez más kellett volna. A rendező még azt a lehetőséget is kihagyta, ami adott volt ahhoz, hogy jó történet legyen.

Szeretem ezt a képet, bár nem volt a filmben ilyen jelenet

A szerelmi sokszög

Így maradtak az ellentmondások (például rögtön azután, hogy Vándor kijelenti, a lelkek jók, láthatjuk, ahogy a Hajtó agresszívan lép fel, és így megöli egy társát…) és a szerelmi négyszög, melyet Melanie teste (értsd: a két lélek; Saoirse Ronan), valamint Jared és Ian alkot. Az ebből adódó feszültségeket is teljesen elbagatellizálták a filmben: Ian (Jake Abel) hormonproblémákkal küszködő tinédzserré alacsonyodott a könyvben megismert együtt érző jópasi helyett; ugyanakkor Jared (Max Irons) belső vívódásai sem jönnek át, holott a filmbeli Jarednek is azzal kell szembesülnie, hogy szerelme testét egy általa gyűlölt parazita bitorolja. A mély érzelmek és a hónapokon át alakuló, érdekes kapcsolatok pár naposnak tűnő csókmaratonokká alakulnak (de legalább senki sem csillog visszataszítóan).

Ó, az a szép magyar nyelv!

Nekem szinkronosan volt szerencsém a filmhez, és én mondom, ne kövessétek a példámat! Az amúgy is röhejes szerelmi jeleneteket a pocsék szinkronszöveg tette még ostobábbá: olyan giccses-sablonos mondatok követik egymást, hogy a néző nem tudja, sírjon-e vagy nevessen ilyen nyelvi erőszak hallatán. A legegyszerűbb mondatokat rontották el, és cserélték valamilyen nehézkes, magyartalan maszlagra, nem kis fájdalmat okozva a nézőknek.

A burkot, ha rajongó vagy, valószínűleg, már úgyis láttad, ha pedig nem, nézésre nem ajánlom, olvasásra annál inkább. Hihetetlen, de Stephanie Meyer alkotott valami mélyet, amit aztán sekélyessé formáltak kétórányi képkocka váltogatásban.