Kódjátszma, avagy Cumberbatch Oscarért kiált

A II. világháború egy csapat keresztrejtvényfejtőnek köszönhetően ért véget úgy és olyan hamar, ahogy. A történet, amelyet évtizedekig államtitokként kezeltek, azt meséli el, milyen szomorú lehet a valódi hősök élete, milyen a partról nézve részt venni egy úszóversenyben, milyen, ha az embert pusztán azért bántják, mert más. Atyaúristen, ez a film egyszerűen tökéletes.

Január 29-tól irány a moziba!

A történetről

Alan Turing matematikus volt. Alan Turing a kódok, a rejtvények megszállottja volt. Alan Turing különc volt. Alan Turing nem volt valami sikeres, már ami a szociális interakciókat illeti. Alan Turing (csak hogy ne spoilerezzek) nagyban befolyásolta a II. világháború menetét (na jó, ne annyira spoilerezzek). Alan Turing egy furcsa hős volt. Az ő életéről, a II. világháborúban játszott szerepéről, későbbi sorsáról szól a három idősíkon futó Kódjátszma. 

Meggie filmnéző szokásairól

Általában úgy választok filmet, hogy a YouTube-on a trailer kínálatot böngészem, és ami megtetszik, azt mentálisan felírom a „MEGNÉZENDŐK” listájára. Na, az a történelmi film, amelyik két olyan színészt (Benedict Cumberbatch és Keira Knightley) is felsorakoztat, akiket imádok, automatikusan a lista tetejére kerül. És akkor még pont ennyit tudtam Alan Turingről, az Enigmáról és a németek kommunikációs módszereiről, és nem is olvastam róla előre semmit, mert ahhoz túl lusta vagyok, meg különben is, elrontja az újdonság varázsát.

Ezért van az, hogy én abszolúte semmit nem tudtam a szereplőkről és a cselekményről, mielőtt neki ültem a filmnek. Nem tudtam az egész fontosságáról, Turing neve meg maximum valahol az agyam hátsó felében lehetett elrejtve, abban a dobozban, amiben a számítógép történetéről szóló minimális és erősen megkopott tudásomat őrzöm. Na jó, de nem fecsegek ennél többet arról, mennyire nem ismertem ennek az előtörténetét, csak azt szeretném hangsúlyozni, hogy ez a film, ez az életsors engem bizony mellbe vágott, ahogy csak három orrszarvú tudna, és ők is csak egyszerre. Lehet, hogyha járatos vagy a történelem ezen részében, téged nem fog (annyira).

 

A csapat

A film ütemezéséről

A forgatókönyvet Graham Moore írta Andrew Hodges könyve alapján. Nem ismerős a neve? Nekem sem. Ennek ellenére nagyon jól megoldotta a feladatát, a párbeszédek frappánsak, a három idősík (Turing fiatalkora, a II. világháború és az ’50-es évekbeli nyomozás) pont jól váltogatja egymást, Morten Tyldum rendező pedig a megfelelő instrukciókat adta mindenkinek ahhoz, hogy ez az egész klappoljon. Persze lehet, hogyha valaki nem annyira szereti ezt a műfajt, akkor őt kevésbé vonzza majd be a történet, de engem az első mondattól a végéig abszolúte a magáénak tudhatott (és még utána is sokáig, nem véletlenül írok most róla).

A színészekről és Benedict ’Oscar’ Cumberbatchről

Ebben nagy szerepe van annak, hogy hogyan alakítottak a színészek. Na már most, én nem tudom, mit csinálnak a britekkel ott azon a nagy szigeten, de hogy valami kópéság van, az biztos. Szerintem, ahogy megtudják ott egy emberről, hogy színész szeretne lenni, belefecskendeznek valamit a vérébe, amitől egyszerűen halál laza és/vagy piszok jó színész lesz. (Vagy valamit, ami miatt Meggie akaratlanul is vonzódni kezd hozzájuk.)

Mindenki nagyon jól hozta a ráosztott szerepet. Keira Knightley a kezdetben a társadalmi elvárásoknak igenis megfelelni akaró, fiatal, okos nőt, aki később – pokolba mindennel és mindenkivel! – a saját útját akarja járni. A többiek az egyszerre felelősségteljes és mégis halál laza csapatot, amiben bizony van, akinek vaj van a füle mögött, és hozza ám a történetben a fordulatokat. Mindenki ott van, és mindenki nagyon brit.

De senki sincs annyira ott, mint Alan Turing.

Esszéket, sőt szakdolgozatokat lehetne megtölteni arról, mennyire összetett személyiség lehetett ő, és ezt mennyire jól ábrázolja Cumberbatch és fiatalkori megfelelője Alex Lawther. Lawtherről annyira kevés információ van az interneten, hogy még azt sem tudom, hány éves, ennek ellenére pontosan megértette a karakterét, és az alakításával Turing személyiségéről néhány dolgot hamarabb előrevetített, mint maga Cumberbatch. Remélem, hogy a kölyök ezután kap majd még szerepeket, mert ezek alapján teljességgel megérdemelné. Fiatal, mégis jól játszott, ritka az ilyen.

A fiatal Turing

Cumberbatch pedig… A Kódjátszma első néhány percében azt hittem, ugyanazt a karaktert hozza majd, mint Sherlocknál, és tökéletesen megértettem, miért őt választották, de nem vártam, hogy ekkora hatással lesz rám. Aztán, amikor elkezdte kibontani a szerepét, rájöttem, hogy tartogathat még meglepetéseket. Turing eléggé összetett személyiség, mert másképp gondolkozik, mint az emberek többsége (bár, van egy olyan ismerősöm, akivel a szociális interakciókról való felfogásában mutat hasonlóságokat…), éppen ezért az emberek többsége utálta és lenézte és szerintem félt tőle, ugyanakkor Cumberbatch mindezt úgy ábrázolta, hogy a néző maga viszont szimpatikusnak találja a karaktert, hiába halmozza az arrogáns beszólásokat.

Valahogy a tragédiájában fogta meg Turingot. (És itt értünk el oda, hogy SPOILER nélkül bizony már nem fogok tudni beszélni róla.) Turing mindig is kilógott a többiek közül, s az egyetlen ember, aki fiatal korában megértette és megvédte, akkor meg is halt. Ezen Turing soha sem tudott tovább lépni, azért is nevezi az Enigmát, a német kommunikációs rendszert feltörő gépet Christophernek. Akinek az ember változata mellesleg Turingnak az első (és gyanítom, az utolsó) nagy szerelme volt. Turing tehát két szempontból is más volt, mint a többség, és akkoriban egyik másságát sem nézték jó szemmel. Az emberek többsége nem tudta meglátni a benne lévő potenciális zsenit, és nem tudott hogyan közeledni hozzá (ahogy Turing sem tudott hogyan közeledni hozzájuk, itt valahogy a zsenik többségének véget ér a tudása), és ekkor bizony a melegeket is sokkal durvábban üldözték, mint most: Nagy-Britanniában börtön vagy kémiai kasztráció várt rájuk, ha kiderült a titkuk.

Benedict 'Oscar' Cumberbatch

Engem Turing kommunikációs nehézségei fogtak meg egyrészről nagyon (szakmai és személyes ártalom), így külsős szemmel pontosan megérti az ember, hogy mi mehetett benne végbe, ugyanakkor pontosan tudom, hogy ahhoz tényleg félig más agy vagy nagy tapasztalat kell, hogy az ember közeledni tudjon egy olyan személyhez, aki látszólag szánt szándékkal és nagyon arrogáns és idegtépő módon felrúgja a szociális konvenciókat, amikor párbeszédre kerül a sor. Pedig Turing igyekszik, azért is varázsolják el annyira kiskorában a rejtvények, mert sok párhuzamot fedez fel azokban és az emberi beszédben („az emberek nem azt mondják, amit gondolnak”). Turing félig úgy gondolkozik, mint a gépek, amelyekbe annyira belemerül felnőttként.

Éppen ezért ő az, aki kimondja, hogy sajnos, hiába fejtették meg az Enigma működését, nem használhatják fel a megszerzett tudást, nem menthetik meg minden ártatlan életét, matematikai alapokra kell helyezni, hogy mikor és melyik támadást akadályozzák meg, másképp a nácik rájönnek arra, hogy immár fogni lehet az üzeneteiket. Turing és csapata pontosan kiszámolja, melyik csatát kell megnyerni ahhoz, hogy előre lendítsék a háborút, de a nácik még ne jöjjenek rá, mi történt, ahogy – a kémrendszernek köszönhetően – a saját népe sem, s közben sajnos ártatlan halottakat is kénytelenek hátrahagyni. Turing ezt a tettét gondosan alátámasztotta logikailag, mindenkit meggyőzött helyességéről, akit meg kellett győznie ahhoz, hogy működhessen a terve, s később mégsem tudott együtt élni ezzel az egésszel: saját különcségével és zsenijével, a tetteivel, a magányosságával, amit a háború miatt volt kénytelen választani. Közben megmentett több ezer embert, és két évvel lerövidítette a háborút.

Szerettem az... öm, kapcsolatukat? :)

Ezt a számítógépszerű gondolkodást csak Knightley karakterének, Joan Clarke-nak sikerül megfejteni, ő az, akit részben elvarázsol, részben pedig pontosan tudja követni, mikor mit miért mondhat, noha ő a szociális interakciók menetét is vágja, mint hentes a húst. Nem véletlen, hogy Turing egyetlen olyan párbeszéde, amikor nem azt mondta, amit gondolt, amikor az emberek érzéseire apellálva manipulált, méghozzá úgy, hogy nem lehetett átlátni rajta, éppen köztük zajlott le: Clarke karaktere volt a híd Turing és a többiek között.

SPOILER VÉGE!

Turing tehát eléggé összetett személyiség, sokféle rezdülését kellett ábrázolnia Cumberbatchnek. És meg is tette, az egész életét tökéletesen hozza, nincs egy pillanat, amikor kiesne a karakterből vagy nem fogná meg tökéletesen, és adná elő érzékletesen, milyen lehetett ő. Bár nem sokat láttam eddig az Oscar-jelölt férfi színészek közül, csak őt, „Birdmant” és „Stephen Hawkingot”, én mégis azt mondom, vágjanak Cumberbatch-hez egy Oscar szobrocskát. A másik kettő színész is jó volt, de Cumberbatch átlagon felüli.

A film egyetlen hátránya

Bizony, ilyen is volt. Egyetlen hátránya van a filmnek: az, hogy Turing és Joan Clarke kapcsolatának alakulását a végén szerintem kicsit összecsapták, egy-két mondat még hiányzott ahhoz, hogy hiteles legyen.

 

Turing és Christopher

Összességében

Ez egy (majdnem) tökéletes film, ami abszolút megérdemli, hogy moziban nézzék. Nem nagy cucc a látványvilág, nincsenek benne orkok vagy kék emberek, de sokkal-sokkal mélyebb az egész történet. Az ilyenek megérdemlik, hogy támogassuk őket a pénzükkel.

Kategória: Vedd meg rá a mozijegyet. Úgy értem, most!

Katarina Mazetti: A pasi a szomszéd sír mellől, avagy a hormonok hatalma

Íme, egy regény, amely nem azt mutatja be, hogy jut el egy párkapcsolat a boldog kezdetig, hanem azt, hogy mi lesz utána, ha a két fél nem illik össze. Mindezt jellegzetes stílusban és szerethetően dilis karakterekkel!

A történet

Adva vagyon az özvegy harmincas könyvtáros nő meg egy agglegény gazdálkodó, akik ráadásul naponta-hetente két egymás mellett álló sírt látogatnak és nem mellesleg eléggé nagy trutyi mindkettejük élete. Egészen addig, amíg ez a két, egymástól merőben eltérő ember vonzódni nem kezd a másikhoz. Na, akkor még nagyobb trutyi lesz minden, de legalább intenzív trutyi.

Azok a fránya hormonok

Oké, lehet, hogy nem pont így kellene leírni A pasi a szomszéd sír mellőlt, de tény, hogy van egy ilyen aspektusa is a dolgoknak. Emellett persze az is benne van, hogy legyen bármilyen össze nem illő két ember, a hormonok és a szerelem, amelyet kiváltanak, teljesen felborítják az életüket. Kamaszt csinálnak abból a felnőttből is, aki már rég feladta a reményt, hogy ezt átélheti, és a felek sokkal teljesebbnek érzik az életüket, még akkor is, ha a kapcsolat éppen rossz periódusában van. (Van különbség rossz periódus és vég között!) Bizony, a szerelemnek meg a hormonoknak meg a vonzalomnak őrülten nagy hatalma van, ezt nem egy regényben, drámában vagy számban megfogalmazták már, de Mazetti most újra leírja, ráadásul eléggé jó stílusban.

A két kattant hangja

A történetet Desiré és Benny szemszögéből játszódik felváltva, hol a könyvtáros, hol a gazda meséli el, mi történt legutóbb. A kötet hátulján azt írják, mi bizony blogot olvashatunk mindkét részről, de Bennynek szerintem gépe sincs, nemhogy blogírási kedve (internet egy tanyán a kilencvenes évek végén?!), ráadásul a dátumok is hiányoznak. Emiatt az egész inkább olyan lesz, mintha a két főszereplő párhuzamosan mesélné valakinek ugyanazt a sztorit, méghozzá eléggé érzékletesen és jellegzetes stílusban. Mindketten használnak gyönyörű szóvirágokat (és a fordítás is baromi jó!), érdekes képeket, és kellőképpen kattantak ahhoz, hogy ami történik a kapcsolatukkal, élvezhető stílusban adják elő.

Valahogyan élvezhető stílusban adják elő azokat a nagy tragédiákat is, amik közben kiderülnek vagy megtörténnek. Nem kell óriási dolgokra gondolni, elég hétköznapi gondokra: halálra, kiüresedett életre, a szerelem bukására – itt bizony nem olyan sorsokról olvasunk, amelyek boldogságban és lehetőségekben úsznának, és közben nem is olyanokat, amelyek ne történhetnének meg akárkivel. Az egésznek emiatt valahogyan borzalmasan szomorúnak kéne lennie, de az ironikus és ön-ironikus be- és kiszólások feldobják és könnyeddé teszik az egészet. Azt leszámítva, hogy a karakterek svédek és a harmincas éveikben járnak, a történetet bármelyikünk, akár én is írhattam volna a saját életemről.

Azt hiszem, ezért is fogott meg a regény. A stílusa, a széthullott életek meg a remény, amely reálisan jelenik meg benne pont abba a témakörbe tartoznak, amely mostanában foglalkoztat. (Meggie készül a nagybetűs életre.) Ha valami könnyedre, mégis komolyra vágysz, akkor ezt csak ajánlani tudom!

(Ja, amúgy a könyvből film is készült. És csekkoljátok le, mi lett a magyar címe! Úgy bizony, sírban. Mert a ZOMBISZERELEM már az Eleven testek előtt is menő volt!)

És, hogy kedvet csináljak hozzá, íme, néhány idézet:

„Egy ideig semmi kedvem sem volt kimenni Örjan sírjához. Lehűlt az idő, a végén még összeszedek ott a padon egy petefészek-gyulladást. „Mi megkockáztatjuk”, súgták a peték, „megnéznénk magunknak még egyszer azt az Erdőgazdát”.”

„A könyvtárban álltam, egy dühös kislánynak magyaráztam, aki állította, hogy Hófehérke hülye.”

„– Mit tennél, ha szemtől szembe kerülnél egy elszabadult bikával? – kérdezi.

– Egy fantasztikus ötméteres ugrással elérném a kerítést, de mielőtt felmásznék rá, elájulnék, és a bika széttaposna – mondom.

– Ugyan, dehogy! Odaslattyognál a bikához, és szigorúan rászólnál, hogy nyilvános helyen tilos nőket háborgatni, mire a bika ájulna el! – mondja.”

„…beleszerettem. Nem, nem olyan volt, mint a villámcsapás. Inkább ahhoz hasonlított, amikor egyszer véletlenül nekidőltem a villanypásztornak.”

(Desiré meg néha verseket ír:)

„Óvatosan kellett volna becserkészni

a hullámok hátán

megpucolni kifilézni

minden ízét kiélvezni

de kicsusszant a hálóból

az átkozott szerelem”

(És a személyes kedvencem, avagy az Élet már nagyon dörömböl az ajtómon, de nem akarom beengedni:)

„Jó futócipő és biztos iránytű

ugyan mire jó

ha azt sem tudom

melyik út hova vezet a térképen”

A mindenség elmélete, avagy az élet happy end

Újabb fantasztikus lehetőségem volt a Filmpont.hu jóvoltából: megnézhettem A mindenség elmélete című filmet, amely Stephen Hawkingről szól. Mint mindig, most is megvan a saját véleményem, amit itt olvashattok el, ha érdekel titeket. Alább pedig egy kis ízelítő az újságírói lét "nehézségeiből" és a cikkből.:)

Nagyon nehéz kritikát írni olyan filmről, ami korrekt. Külön nehéz, ha igaz történeten alapszik, és még nehezebb, ha olyan témát dolgoz fel, mint Hawking élete: azt az állapotot, amikor az ember hétköznapjainak részévé válik, hogy az élet és a halál között lebeg; amikor valakiben annyi értelem és tettvágy zubog, mint öt másik emberben együtt véve, de fizikai gátjai miatt nem tud teljesen teret engedni annak. És ha ehhez még hozzáadjuk a valóságos alapokon nyugvó családi drámát (amit nem teljesen drámaian adnak elő!), a filmnéző agya felpörög, majd leáll.

Ui.:Amúgy tényleg nehéz korrekt filmekről, könyvekről írni. Olyanokról, amik piszok jók vagy piszok rosszak bármikor gond nélkül, de a korrektek mindig nehézséget okoznak.