Katarina Mazetti: A pasi a szomszéd sír mellől, avagy a hormonok hatalma

Íme, egy regény, amely nem azt mutatja be, hogy jut el egy párkapcsolat a boldog kezdetig, hanem azt, hogy mi lesz utána, ha a két fél nem illik össze. Mindezt jellegzetes stílusban és szerethetően dilis karakterekkel!

A történet

Adva vagyon az özvegy harmincas könyvtáros nő meg egy agglegény gazdálkodó, akik ráadásul naponta-hetente két egymás mellett álló sírt látogatnak és nem mellesleg eléggé nagy trutyi mindkettejük élete. Egészen addig, amíg ez a két, egymástól merőben eltérő ember vonzódni nem kezd a másikhoz. Na, akkor még nagyobb trutyi lesz minden, de legalább intenzív trutyi.

Azok a fránya hormonok

Oké, lehet, hogy nem pont így kellene leírni A pasi a szomszéd sír mellőlt, de tény, hogy van egy ilyen aspektusa is a dolgoknak. Emellett persze az is benne van, hogy legyen bármilyen össze nem illő két ember, a hormonok és a szerelem, amelyet kiváltanak, teljesen felborítják az életüket. Kamaszt csinálnak abból a felnőttből is, aki már rég feladta a reményt, hogy ezt átélheti, és a felek sokkal teljesebbnek érzik az életüket, még akkor is, ha a kapcsolat éppen rossz periódusában van. (Van különbség rossz periódus és vég között!) Bizony, a szerelemnek meg a hormonoknak meg a vonzalomnak őrülten nagy hatalma van, ezt nem egy regényben, drámában vagy számban megfogalmazták már, de Mazetti most újra leírja, ráadásul eléggé jó stílusban.

A két kattant hangja

A történetet Desiré és Benny szemszögéből játszódik felváltva, hol a könyvtáros, hol a gazda meséli el, mi történt legutóbb. A kötet hátulján azt írják, mi bizony blogot olvashatunk mindkét részről, de Bennynek szerintem gépe sincs, nemhogy blogírási kedve (internet egy tanyán a kilencvenes évek végén?!), ráadásul a dátumok is hiányoznak. Emiatt az egész inkább olyan lesz, mintha a két főszereplő párhuzamosan mesélné valakinek ugyanazt a sztorit, méghozzá eléggé érzékletesen és jellegzetes stílusban. Mindketten használnak gyönyörű szóvirágokat (és a fordítás is baromi jó!), érdekes képeket, és kellőképpen kattantak ahhoz, hogy ami történik a kapcsolatukkal, élvezhető stílusban adják elő.

Valahogyan élvezhető stílusban adják elő azokat a nagy tragédiákat is, amik közben kiderülnek vagy megtörténnek. Nem kell óriási dolgokra gondolni, elég hétköznapi gondokra: halálra, kiüresedett életre, a szerelem bukására – itt bizony nem olyan sorsokról olvasunk, amelyek boldogságban és lehetőségekben úsznának, és közben nem is olyanokat, amelyek ne történhetnének meg akárkivel. Az egésznek emiatt valahogyan borzalmasan szomorúnak kéne lennie, de az ironikus és ön-ironikus be- és kiszólások feldobják és könnyeddé teszik az egészet. Azt leszámítva, hogy a karakterek svédek és a harmincas éveikben járnak, a történetet bármelyikünk, akár én is írhattam volna a saját életemről.

Azt hiszem, ezért is fogott meg a regény. A stílusa, a széthullott életek meg a remény, amely reálisan jelenik meg benne pont abba a témakörbe tartoznak, amely mostanában foglalkoztat. (Meggie készül a nagybetűs életre.) Ha valami könnyedre, mégis komolyra vágysz, akkor ezt csak ajánlani tudom!

(Ja, amúgy a könyvből film is készült. És csekkoljátok le, mi lett a magyar címe! Úgy bizony, sírban. Mert a ZOMBISZERELEM már az Eleven testek előtt is menő volt!)

És, hogy kedvet csináljak hozzá, íme, néhány idézet:

„Egy ideig semmi kedvem sem volt kimenni Örjan sírjához. Lehűlt az idő, a végén még összeszedek ott a padon egy petefészek-gyulladást. „Mi megkockáztatjuk”, súgták a peték, „megnéznénk magunknak még egyszer azt az Erdőgazdát”.”

„A könyvtárban álltam, egy dühös kislánynak magyaráztam, aki állította, hogy Hófehérke hülye.”

„– Mit tennél, ha szemtől szembe kerülnél egy elszabadult bikával? – kérdezi.

– Egy fantasztikus ötméteres ugrással elérném a kerítést, de mielőtt felmásznék rá, elájulnék, és a bika széttaposna – mondom.

– Ugyan, dehogy! Odaslattyognál a bikához, és szigorúan rászólnál, hogy nyilvános helyen tilos nőket háborgatni, mire a bika ájulna el! – mondja.”

„…beleszerettem. Nem, nem olyan volt, mint a villámcsapás. Inkább ahhoz hasonlított, amikor egyszer véletlenül nekidőltem a villanypásztornak.”

(Desiré meg néha verseket ír:)

„Óvatosan kellett volna becserkészni

a hullámok hátán

megpucolni kifilézni

minden ízét kiélvezni

de kicsusszant a hálóból

az átkozott szerelem”

(És a személyes kedvencem, avagy az Élet már nagyon dörömböl az ajtómon, de nem akarom beengedni:)

„Jó futócipő és biztos iránytű

ugyan mire jó

ha azt sem tudom

melyik út hova vezet a térképen”