Kissé
összefüggéstelen bejegyzés Moning legújabb könyvéről, amely jó volt, de azért
voltak vele problémák is. Sebaj, lesz még jobb. A Burned meg azért így is tetszetősebb, mint sok másik könyv.
A történetről
(szubjektív leírás)
Mindenki emlékszik, hol ért véget az Iced, igaz? Tudjátok,
volt az a felpörgött pillanat, amikor mindenki örült, hogy na, a következő
részben már biztosan rendeződik Mac és Dani viszonya, juhúúú! Nos, nem.
A Burned elején kapunk egy kis romantikus szenvelgést az
Unseelie királytól, majd Dani szépen elmenekül a depis és enyhén bekattant Mac
elől. Ezután Mac narrál, ami az elején nem annyira felemelő, már csak a fent
említett jelzők miatt sem, de legalább kiderül, mi a csigamákjáért hagyta eddig
szétomlani szeretett Dublinját.
Na jó, ebben a könyvben alig történtek dolgok, mégis tele
volt fordulatokkal, megdöbbentő információkkal és vicces részekkel. Mármint,
miután eltűnt a depi.
Az elején teknős,
utána valóságshow
Moning az utóbbi években az egyik kedvenc írómmá nőtte ki
magát. Nagyon szeretem az ötleteit, a karaktereit és azt, ahogyan kibontja
őket, Mac és Dani elbeszélői hangját egyaránt, és azt, ahogyan az izgalmakat
fokozza az írónő. A Burneddel azonban volt valami baj: nem ment olyan jól az
ütemezése, mint az előzőeknek. A könyv első néhány tíz oldalát szó szerint szenvedés
lett volna olvasni, ha nem érdekel annyira, mi van a kedvenc karaktereimmel. A
depresszív Macnek van alapja (benne van a Könyv, amely bármikor kifordíthatja
önmagából, kiderült, hogy a legjobb barátja gyilkolta meg a nővérét, meg egyéb
nyalánkságok), de a hiperaktív, élettel teli Iced-Dani után olyan volt a
depije, mint egy jó nagy tasli. Amit még el is nyújtanak.
Ebben annak is szerepe van, hogy én imádom Macet, mindegyik
változatát, amit eddig megismerhettünk, a rózsaszín körmöset és a feketehajút
egyaránt, mert (a könyvszeretet mellett) mindegyiknek alaptulajdonsága volt, hogy
mindig ment a feje után, de mindig jó célokat kergetett, és bármit hajlandó
volt megtenni értük. Ezt a cselekvőképességet szerettem benne, azt, hogy „bárányként”
bekerült a „farkasok” világába, és nem hátrált meg (jóval több, mint amit
magamról el tudok képzelni:D). A Burned elején viszont nem csinál semmit. Csak van és depressziós. Sokkal
rosszabb, mint Mac 1.0.
Szerencsére egy idő után felpörögnek az események. Na, nem
azt mondom, hogy akciódús lesz, hanem inkább olyan, mint egy jó kis privát
valóságshow kivételesen olyan emberekkel, akik szimpatikusak is meg agyuk is
van (tehát egyik sem VVCicamica69, érted, hogy értem:D). Betekintést nyerhetünk
ezer meg ezer olyan helyzetbe, amilyenbe eddig nem, Ryodanről, Lorról és Barronsról
sokkal többet megtudunk, mint eddig (képzeld, vannak érzelmeik! Leginkább
Ryodannek, ami egyszerűen elképesztő![1]
És igazából a maga módján még az emberekkel is igazán törődik! #Meggieújszerelme),
a Chester’sről is, és persze jön egy-két váratlan fordulat, többek között Dani
múltjáról is derülnek ki dolgok.
Csak ne legyen belőle
szappanopera!
Ennek a valóságshow-effektusnak, amellett, hogy a kedvenc
jeleneteim 98%-át adta, megvannak a maga hátrányai is. Többek között az, hogy
megijeszt. Ha a következő rész is ilyen lesz, azt kell, mondjam, csökken a
sorozat színvonala, méghozzá a természetfeletti szappanopera szintre, ami
nagyon nem hiányzik. Nem akarom, hogy Moning elnyújtsa a sorozatot, mint a
rétestésztát, és közben eltűnjön az a feszesség, amely eddig jellemezte, az,
hogy nemcsak a rajongóinak az igényeit szolgálta ki, hanem egy előre
letisztázott cél felé haladt a sorozat, és éppen ezért kellemesen az őrületbe
kergetett, amiért nincs meg egyszerre mind az öt kötet.
A másik dolog, ami nem igazán jött be, a
nézőpont-váltogatás. Lehet, hogy ezzel csak nekem lesz bajom az egész Földön,
de mint amatőr író szeretem figyelni, milyen megoldásokkal operálnak a profik.
Na, a Burned ilyen szempontból nem tetszett. Több karakter nézőpontjából
követhetjük az eseményeket (így több dolgot tudhatunk meg, mintha csak Mac
és/vagy Dani narrálna), de az egész valahogyan nem kiegyensúlyozott, az meg
külön bántotta rendhez és következetességhez szokott lelkemet, hogy immár
nemcsak E/1-es, hanem E/3-as részek is vannak benne. Értem én, hogy
karaktertávolítás meg minden, de nem, nem, nem és nem, engem irritált. Meg a
szöveget is lassította. Moningnak szerintem jobban áll az E/1.
Várom ám a következő
részt!
Annak ellenére, hogy nem vagyok 100%-osan elégedett
kivételesen ezzel a résszel, azért elégedett vagyok azon a bizonyos: „Úristen, de
várom a következő részt!”-szinten. Ez a kötet sok mindenről és mindenkiről
lerántotta a leplet (kivéve arról a karakterről, aki a legjobban érdekel. Pici
Dancer, mikor derülnek ki rólad dolgok?), meg is csűrte-csavarta a karakterek
közti kapcsolatokat (ő kavar vele, róla tudjuk, hogy hova kell fejlődnie, mi lesz, ha ő meg ő összetalálkoznak végre, és vajon ő meg ő mikor fognak
összejönni?), mindenki agyontápolt / hamarosan feltápolt / halott vagy majdnem
halott karakter lett, és biztosan lesz valami cselekmény is ezek után (avagy
ideje megint megmenteni a világot). Szóval, Moning-imádók, ne aggódjatok,
jönnek még szép és szebb napok! :)
Kategória: Mindenképpen
olvasd el, akár van időd, akár nem! (Pláne, ha rajongó vagy.)
[1] Ezek után tuti fix, hogy
Ryodan botoxot használ érzelemmentes kis arcocskájára.
Íme az előzetes, amelynek semmi köze nincs a könyvhöz:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése