2015. február 5., csütörtök

Karen Marie Moning: Burned, avagy lassan indul, sokat nyekereg, de a pasiknak bizony érzelmeik is vannak

Kissé összefüggéstelen bejegyzés Moning legújabb könyvéről, amely jó volt, de azért voltak vele problémák is. Sebaj, lesz még jobb. A Burned meg azért így is tetszetősebb, mint sok másik könyv.

 A történetről (szubjektív leírás)
Mindenki emlékszik, hol ért véget az Iced, igaz? Tudjátok, volt az a felpörgött pillanat, amikor mindenki örült, hogy na, a következő részben már biztosan rendeződik Mac és Dani viszonya, juhúúú! Nos, nem.

A Burned elején kapunk egy kis romantikus szenvelgést az Unseelie királytól, majd Dani szépen elmenekül a depis és enyhén bekattant Mac elől. Ezután Mac narrál, ami az elején nem annyira felemelő, már csak a fent említett jelzők miatt sem, de legalább kiderül, mi a csigamákjáért hagyta eddig szétomlani szeretett Dublinját.

Na jó, ebben a könyvben alig történtek dolgok, mégis tele volt fordulatokkal, megdöbbentő információkkal és vicces részekkel. Mármint, miután eltűnt a depi.

Az elején teknős, utána valóságshow
Moning az utóbbi években az egyik kedvenc írómmá nőtte ki magát. Nagyon szeretem az ötleteit, a karaktereit és azt, ahogyan kibontja őket, Mac és Dani elbeszélői hangját egyaránt, és azt, ahogyan az izgalmakat fokozza az írónő. A Burneddel azonban volt valami baj: nem ment olyan jól az ütemezése, mint az előzőeknek. A könyv első néhány tíz oldalát szó szerint szenvedés lett volna olvasni, ha nem érdekel annyira, mi van a kedvenc karaktereimmel. A depresszív Macnek van alapja (benne van a Könyv, amely bármikor kifordíthatja önmagából, kiderült, hogy a legjobb barátja gyilkolta meg a nővérét, meg egyéb nyalánkságok), de a hiperaktív, élettel teli Iced-Dani után olyan volt a depije, mint egy jó nagy tasli. Amit még el is nyújtanak.

Ebben annak is szerepe van, hogy én imádom Macet, mindegyik változatát, amit eddig megismerhettünk, a rózsaszín körmöset és a feketehajút egyaránt, mert (a könyvszeretet mellett) mindegyiknek alaptulajdonsága volt, hogy mindig ment a feje után, de mindig jó célokat kergetett, és bármit hajlandó volt megtenni értük. Ezt a cselekvőképességet szerettem benne, azt, hogy „bárányként” bekerült a „farkasok” világába, és nem hátrált meg (jóval több, mint amit magamról el tudok képzelni:D). A Burned elején viszont nem csinál semmit. Csak van és depressziós. Sokkal rosszabb, mint Mac 1.0.


Szerencsére egy idő után felpörögnek az események. Na, nem azt mondom, hogy akciódús lesz, hanem inkább olyan, mint egy jó kis privát valóságshow kivételesen olyan emberekkel, akik szimpatikusak is meg agyuk is van (tehát egyik sem VVCicamica69, érted, hogy értem:D). Betekintést nyerhetünk ezer meg ezer olyan helyzetbe, amilyenbe eddig nem, Ryodanről, Lorról és Barronsról sokkal többet megtudunk, mint eddig (képzeld, vannak érzelmeik! Leginkább Ryodannek, ami egyszerűen elképesztő![1] És igazából a maga módján még az emberekkel is igazán törődik! #Meggieújszerelme), a Chester’sről is, és persze jön egy-két váratlan fordulat, többek között Dani múltjáról is derülnek ki dolgok.

Csak ne legyen belőle szappanopera!
Ennek a valóságshow-effektusnak, amellett, hogy a kedvenc jeleneteim 98%-át adta, megvannak a maga hátrányai is. Többek között az, hogy megijeszt. Ha a következő rész is ilyen lesz, azt kell, mondjam, csökken a sorozat színvonala, méghozzá a természetfeletti szappanopera szintre, ami nagyon nem hiányzik. Nem akarom, hogy Moning elnyújtsa a sorozatot, mint a rétestésztát, és közben eltűnjön az a feszesség, amely eddig jellemezte, az, hogy nemcsak a rajongóinak az igényeit szolgálta ki, hanem egy előre letisztázott cél felé haladt a sorozat, és éppen ezért kellemesen az őrületbe kergetett, amiért nincs meg egyszerre mind az öt kötet.

A másik dolog, ami nem igazán jött be, a nézőpont-váltogatás. Lehet, hogy ezzel csak nekem lesz bajom az egész Földön, de mint amatőr író szeretem figyelni, milyen megoldásokkal operálnak a profik. Na, a Burned ilyen szempontból nem tetszett. Több karakter nézőpontjából követhetjük az eseményeket (így több dolgot tudhatunk meg, mintha csak Mac és/vagy Dani narrálna), de az egész valahogyan nem kiegyensúlyozott, az meg külön bántotta rendhez és következetességhez szokott lelkemet, hogy immár nemcsak E/1-es, hanem E/3-as részek is vannak benne. Értem én, hogy karaktertávolítás meg minden, de nem, nem, nem és nem, engem irritált. Meg a szöveget is lassította. Moningnak szerintem jobban áll az E/1.

Várom ám a következő részt!
Annak ellenére, hogy nem vagyok 100%-osan elégedett kivételesen ezzel a résszel, azért elégedett vagyok azon a bizonyos: „Úristen, de várom a következő részt!”-szinten. Ez a kötet sok mindenről és mindenkiről lerántotta a leplet (kivéve arról a karakterről, aki a legjobban érdekel. Pici Dancer, mikor derülnek ki rólad dolgok?), meg is csűrte-csavarta a karakterek közti kapcsolatokat (ő kavar vele, róla tudjuk, hogy hova kell fejlődnie, mi lesz, ha ő meg ő összetalálkoznak végre, és vajon ő meg ő mikor fognak összejönni?), mindenki agyontápolt / hamarosan feltápolt / halott vagy majdnem halott karakter lett, és biztosan lesz valami cselekmény is ezek után (avagy ideje megint megmenteni a világot). Szóval, Moning-imádók, ne aggódjatok, jönnek még szép és szebb napok! :)

Kategória: Mindenképpen olvasd el, akár van időd, akár nem! (Pláne, ha rajongó vagy.)


[1] Ezek után tuti fix, hogy Ryodan botoxot használ érzelemmentes kis arcocskájára.

Íme az előzetes, amelynek semmi köze nincs a könyvhöz:

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése