A kritika kritikája

Nemrég az egyik ismerősöm azt mondta, nem látja a kritika mint műfaj értelmét.

Ez nemcsak azért volt számomra kicsit abszurd, mert a kritika világunk szerves része lett. Önjelölt bloggerek/vloggerek/újságírók osztják az észt non-stop, van, aki nagyon jól, és van, aki felejthetően, meg úgy merő általánosságban, az emberek imádnak kritizálni.

És nemcsak azért, mert a kritikaírás az én szerves részem is lett a blognak és a MovieAddictsnek (a korábbi Filmpont.hu-nak) köszönhetően. Szó se róla, ha valami megmozgat, imádok róla dumálni. És imádom kifejteni a véleményem. Szerintem szeretem hallani a hangom, olyan kellemes a tónusa, és szarkasztikusak vagy éppen lelkendezőek a mondatok, amik elhagyják a számat (vagy az ujjaimat). Meg olyan jól eső érzés, ha az ember pontosan, sőt mi több, frappánsan meg tudja fogalmazni valamiről a véleményét, érted?

De leginkább azért, mert én a kritikában elsősorban a társadalmi/művészeti hasznot látom. Bár részben talán öncélúak a kritikáim, és részben talán mindenkinek azok, hiszen a fenti közlési vágy részben az, de részben a megosztáson alapszik.[1] Az ember szereti megosztani másokkal, ha valamilyen élmény éri. Én speciel kifejezetten szeretem elmesélni a pozitív élményeimet, imádok olyan alkotásokat ajánlani, amik szerintem jók. Egyszerűen örülök, ha egyre és egyre több ember hall róluk, és így azok a művek fennmaradnak, megmaradnak, elfoglalhatják a méltó helyüket, netán még az alkotó is profitál ebből a dologból, hogy aztán újakat tudjon létrehozni. Másrészt pedig szeretem kiadni a dühömet, ha valami felbosszant, mert például hülyeség, sőt mi több, agymosás, az üzenet, amit közvetít, esetleg nem is olyan jó az az alkotás, mint amennyire a marketinggépezet beállította, vagy valami nagy butaság volt a történetben, ami az egészet élvezhetetlenné tette, stb.. Az ember megnyugszik, ha mások előtt is leránthatja a leplet a rosszról, és terjesztheti a hírt a jóról.

Ráadásul azt hiszem, ezekről az alkotásokról kommunikálnunk kell, mert értelmes emberi lények vagyunk. És igen, ezt bizony megtehetjük pusztán a barátainkkal, kifejtve nekik mindent, amit csak akarunk, de a kritika (és a mostani közösségi média) lehetővé teszi azt, hogy ez egész társadalmi szinten működjön, ami kifejezetten hasznos, akár a művészek támogatásáról, akár az agymosásra való rámutatásról van szó.

Természetesen a kritikának mint olyannak megvan a maga buktatója, sőt, buktatói. Egyrészt, tényleg ostoba az az ember, aki vakon bízik a másik szavában, és az ő percepciói alapján fogad be vagy éppen utasít el egy művet. Így esetenként egy csomó neki való, szerinte jó műről lemaradhat, míg befogadhat olyanokat, amik igazából nem fogják meg. (Szirmai szerint pl. rossz a Tomorrowland. Ha az ő ízlését és értelmezését követném, most én is ezt hinném. Jó, nem, mert még a kritikája előtt láttam a filmet, de ha nem láttam volna, ez egy tökéletes példa lenne. Szerintem tök másról szól az a film – és igazából tényleg másról is szól –, mint szerinte, a példám szempontjából most ez fontos. Az egész film arról szólt és azt az üzenetet fogalmazta meg tök expliciten, hogy „cselekedjünk végre!”. Szirmai szerint meg… Áh, most nem ez a lényeg.[2])

Másrészt még mindig nem tudom, hogy most akkor legyek objektív, amennyire lehet, vagy hagyjam a fenébe, és szubjektíven toljam a rizsát. (Az új írói attitűdöm inkább az utóbbira szavaz.) Valahogy sosem éreztem helyesnek teljesen szubjektívnek lenni, és azért kiátkozni egy művet, mert az nem fogott meg, még akkor sem, ha minden tökéletesen – vagy látszólag tökéletesen – a helyén volt benne. Mert objektív szemmel például értékelhető a hangulatos kamerakezelés vagy a szépen megfogalmazott mondatok, csak lehet, hogy éppen akkor és éppen ott ez nem nekem való volt, és így az egész nem állt össze egy olyan művé, ami mögé gondolkodás nélkül és mellszélességgel beállnék. Amúgy lehet, hogy jó. Csak nem nekem. Ez egy olyan ellentét, belső feszültség, amit nagyon nehezen tudok feloldani mindig, amikor elgondolkozom egy művön, de végső soron én írom a kritikát, nem más. És ezt az olvasóim is tudják. Nem az ő szavaikat írom meg, hanem a sajátjaimat, és éppen ezért azok, akik hasonló attitűddel bírnak, adhatnak a szavamra, míg azok, akik teljesen mással… Nos, ők is, csak fordítsanak rajta 180 fokot.

A lényeg, hogy: minden kérdőjel és ellenérzés ellenére kritikát írtam, írok és fogok is írni. Mert amellett, hogy társadalmi haszna van, az észt osztani is jó érzés. ;)

---

[1] Remélem, ez a mondat nemcsak részben, hanem teljesen érthető.

[2] Ez aztán az érvelés magas foka volt!

Amikor nincs miről írnom, és amikor van, de egyszerűen nem tudok mit

Alighogy megfogalmaztam az előző bejegyzésem képaláírását, rájöttem, hogy az íráskészségemet mennyire a fenti mondat határozta meg az utóbbi időben. Tökéletes kifejezése egy patthelyzetnek.

Történt ugyanis, hogy felvettek egy újságírói mentorprogramba, ahol egy lelkes rádiós újságírónő egyengeti az utamat (vagy egyengetné, ha tudnám, merre vezet, nézőpont kérdése). Namármost. Ő nagyon megfogott az egyik gondolatával. Nem azzal, amit mindig ismételget, hogy legyen bennem közlési vágy, hiszen az irányítja az újságírót (ez szerintem a bloggerre és az íróra is legalább annyira igaz, ha nem jobban), ezt tudtam magamtól is, és bizony, mint írtam, mostanában mintha híján lennék ennek a vágynak.

Hanem azaz eset, amikor leadtam neki egy korrekt színházkritikát egy engem félig megfogó darabról, és jelezte, hogy ez nem az igazi (még akkor sem lett az, amikor átírtam). Ellenben a blogomon közzétett Tomorrowland írásomra azt mondta ez igen, ez az igazi, egy vagy te, ilyeneket írj. Ami ledöbbentett, mert azt a kritikát kellemes írói hévvel írtam, de körülbelül annyira izgatott a fogalmazás színvonala, ahogy a kocsmában az észt osztva szokta az embert. A színdarab esetén viszont előtte lelkesen olvasgattam mások színikritikáit, hogy tudjam, milyen fogalmazásmód dívik a berkekben. Végül két dologra is rájöttem.

Egy. Azt igazából hamarabb is tudtam, hogy mennyire fontos, hogy az adott mű (jellegétől és színvonalától függetlenül) megfogjon, beindítson egy gondolatmenetet, még akkor is, ha az a gondolatmenet arra megy ki, hogy „mi ez a szar?!” vagy, hogy „imádom a Disney-t”. Így egyszerűen sokkal könnyebb írni. Ez az, amikor van miről írnom, és tudok is mit írni róla, mert az adott időpontban az adott mű nekem szólt. Nem tudom, hogyan lehetne az időt és a művek számát még jobban felduzzasztani, hogy végül szinte minden nekem szóljon, azt sem tudom, ez egyáltalán lehetséges-e, de szeretnék ezzel kísérletezni.

Aztán van az, amikor van miről írnom, de egyszerűen nem tudok mit. Valami hasonló volt a fent említett színdarabbal kapcsolatban is – tudtam, hogy ígértem egy cikket, korrekt volt a darab, korrekt lett a cikkem is, de a megfelelési kényszer és az, hogy a darabot nem éreztem száz százalékosan az enyémnek, hatott az írás lendületére. Nem mondom, hogy siralmas lett, mert szerintem nem, sőt, hasonló kritikák szoktak megjelenni sok helyen, csak azt mondom, hogy elhiszem, hogy ez nem egy emlékezetes kritika az olvasó számára, és hogy emiatt nem jegyzi meg az én nevem, és nem keresi majd később is a cikkeimet.

És végül van az a szint, amikor nincs miről írnom. Nem láttam vagy olvastam semmit, vagy ha láttam-olvastam is, nem jegyeztem meg, mert nem köteleztek írásra, és nem fogott meg… hát, így erről a kategóriáról ennyit tudok mondani. Az önműveléshez és az élményekhez idő kell, ami sajnos tényleg csökken, ha az ember elkezd dolgozni (kivéve, ha a munkája arra kötelezi, hogy ilyen élményeket keressen).

Kettő. És most jön a lényeg, amit az elkövetkezendő időben igazán a magaménak akarok majd tudni. Szóval, a mentorom azt mondta, ma alapvető fontosságú, hogy bármit ír az ember, azon ő maga átsüssön, hogy az olvasók megismerjék, mert kritikát olvashatnak sokat, de A Hargitai Ági kritikáját csak tőlem olvashatják. Gyakorlatilag az újságírók, a kritikusok is imidzset építenek, vagy azok lesznek.[1] Ez amúgy a bloggerekre már ezelőtt is nyíltan igaz volt, persze, a blog műfaja a naplóírásra vezethető vissza… Szóval, a lényeg az, hogy rájöttem, ha én „kocsmaiagymenéses” típusú újságíró/blogger/író vagyok, akkor úgy is kéne írnom. Már csak az a kérdés, menni fog-e, vagy valamilyen mazochista megfelelési kényszer minduntalan letérít majd erről az útról. Túl sokat hallgattam azt, hogy a színvonalas írás csak ilyen meg ilyen lehet, és így nehéz elhinni a kocsmadumámról, hogy a maga nemében az is az. Pedig, ha egy gyakorlott szemű újságírónő azt mondja igen, akkor igen.

---

[1] Kivéve persze, akik tömeges cikkgyártásra vannak kényszerítve, hogy folyamatosan kielégítsék az emberek információigényét, legyen szó hírportálról vagy pletykamagazinról.

Arról, hogy miért tűntem el

Ahogy azt az utóbbi hónapokban… na jó, nevezzük inkább kegyesen „időbennek”, oké?... szóval, ahogy azt az utóbbi időben biztosan észrevettétek (ha egyáltalán még itt vagytok), a szokásosnál is kevesebb bejegyzést írtam. Ennek számtalan oka van, triviálistól az egészen jellegzetesig, de mostanra jutottam el odáig, hogy egyáltalán realizáljam a legnyomósabb okot – és így szembenézzek vele.

Nem-nem, ez az ok nem az, hogy az egyetem-munka-szociális élet-család négyese totál lenyomott, és néha a naptáram nélkül tuti nem éltem volna túl a napot. Az már részben súrolja az igazságot, hogy így hol időm, hol lelkierőm nem volt élményeket keresni, olyan élményeket, amelyekről írhatok is itt, és közben mások személyiségi jogait sem sértem meg. (Mert valljuk be, baráti alapon sok-sok élmény ért, negatív és pozitív egyaránt, de valószínűleg senki sem szeretné, ha őt itten tematizálnám ni, még akkor sem, ha csak monogrammal látnám el.) Az pedig totális lefedi, hogy elvesztettem önmagam.

Ijesztően hangzik, igaz?

Akkor fordítsuk át arra, hogy részben a külső hatások, részben az életem (amely leginkább egy folyamatosan előrerobogó hullámvasút, ahol nincs időm fékezni), részben pedig a saját elvárásaim miatt megváltoztam. Ez azt hiszem, óhatatlanul bekövetkezik, ha az ember eléri azt a bizonyos kort, azt, ami a változásokat hozza magával. (Momentán a felnőtt lét küszöbén ácsorgok. Később bizonyára jön a családalapítás, majd a nyugdíj.) Ez a változás amúgy nem érint igazán lényegi dolgokat, nem keltem fel hirtelen tök más emberként, de éppen elég dolgot befolyásol ahhoz, hogy immár más élmények mozgassák meg bennem a totális bezsongást, mint régen.

Yepp, gyakran ötletem sincs, mit szeretnék

Agyő, lányoknak szóló, könnyed YA sztorik! Valószínűleg a felnőtt nőknek szóló, SEP-típusú regényeknek is búcsút kell intenem. (Kivéve az igazán színvonalas példányokat. Persze, azokból a YA könyvekhez is ragaszkodom, csak már más és magasabb elvárások mentén határozom meg, mi számomra a színvonalas.) És hogy minek még?

Nem tudom, kísérletezem. Ahogy azzal is, mit üdvözölhetek, és mik maradnak velem. A sci-fi-képregényadaptáció-fantasy-szeretetem valószínűleg megamaradt. Mivel régebben ez elsősorban sorozatokra és filmek sugározódott ki (ó, Firefly, te, mindenek atyja! Hello, Doctor Who, legkedvesebb orvosom örökös mutogatója! Keblemre, Bosszúállók, elsősorban Amerika Kapitány!), érdemes lenne kipróbálnom, a könyv mint médium mennyire tudja az új Ági-ízlésnek megfelelően átadni az ilyen sztorikat. Emellett nagyobb hangsúlyt szeretnék fektetni a klasszikusokra, úgy érzem, eljött az ideje, hogy bepótoljam a lemaradásom pl. az orosz irodalomban. Meg persze maradok a régi nagy kedvenceimnél, előre örülök az újra feléledő J. Goldenlane eljövendő köteteinek, hogy Meg Cabotról ne is beszéljünk. (Jesse-ék és Michaelék esküvője is? Mi ez, dupladózisú fanservice? Naná, hogy be vagyok zsongva!)

Pont így nézek ki, mikor nincs miről írnom.
Vagy van, de arról pont nem tudok mit.

Persze, az hogy újabb és újabb műfajokat, írókat, stílusokat tűzök a repertoáromra, még nem jelenti azt, hogy bejegyzések is születnek róluk (csak nagyon remélem, hiszen az lenne a cél). Ahhoz az kell, hogy az adott sztori tényleg átjárjon, és ne hagyjon nyugodni, hogy üljek, és érezzem, ezt a gondolatot meg kell osztanom róla. Ehhez valószínűleg nemcsak A Tökéletes Alkotás kell (már a rám tett hatása szempontjából), hanem az is, hogy hagyjam magam elgondolkozni a dolgokon, ne daráljam az életet és az se daráljon engem (pláne!).

Ezt a látszólag felesleges szócséplést meg csak azért írtam le, hogy tudjátok, miért jártam máshol, hogy figyelmeztesselek titeket az esetleges változásokra, már ami a blogom és a tartalmát érinti, és hogy törődjek ezzel a gondolattal, mivel az mindennek az alapja.