Nemrég az egyik ismerősöm azt mondta, nem látja a kritika mint műfaj értelmét.
Ez nemcsak azért volt számomra kicsit abszurd, mert a kritika világunk szerves része lett.
Önjelölt bloggerek/vloggerek/újságírók osztják az észt non-stop, van, aki
nagyon jól, és van, aki felejthetően, meg úgy merő általánosságban, az emberek
imádnak kritizálni.
És nemcsak azért, mert a kritikaírás az én szerves részem is lett
a blognak és a MovieAddictsnek (a korábbi Filmpont.hu-nak) köszönhetően. Szó se
róla, ha valami megmozgat, imádok róla dumálni. És imádom kifejteni a
véleményem. Szerintem szeretem hallani a hangom, olyan kellemes a tónusa, és
szarkasztikusak vagy éppen lelkendezőek a mondatok, amik elhagyják a számat
(vagy az ujjaimat). Meg olyan jól eső érzés, ha az ember pontosan, sőt mi több,
frappánsan meg tudja fogalmazni valamiről a véleményét, érted?
De leginkább azért, mert én
a kritikában elsősorban a társadalmi/művészeti hasznot látom. Bár részben
talán öncélúak a kritikáim, és részben talán mindenkinek azok, hiszen a fenti
közlési vágy részben az, de részben a megosztáson
alapszik.[1]
Az ember szereti megosztani másokkal, ha valamilyen élmény éri. Én speciel
kifejezetten szeretem elmesélni a pozitív élményeimet, imádok olyan alkotásokat
ajánlani, amik szerintem jók. Egyszerűen örülök, ha egyre és egyre több ember
hall róluk, és így azok a művek fennmaradnak,
megmaradnak, elfoglalhatják a méltó helyüket, netán még az alkotó is
profitál ebből a dologból, hogy aztán újakat tudjon létrehozni. Másrészt pedig szeretem kiadni a dühömet, ha valami
felbosszant, mert például hülyeség, sőt mi több, agymosás, az üzenet, amit
közvetít, esetleg nem is olyan jó az az alkotás, mint amennyire a
marketinggépezet beállította, vagy valami nagy butaság volt a történetben, ami
az egészet élvezhetetlenné tette, stb.. Az
ember megnyugszik, ha mások előtt is leránthatja a leplet a rosszról, és terjesztheti
a hírt a jóról.
Ráadásul azt hiszem, ezekről az alkotásokról kommunikálnunk kell, mert értelmes emberi lények
vagyunk. És igen, ezt bizony megtehetjük pusztán a barátainkkal, kifejtve nekik
mindent, amit csak akarunk, de a kritika (és a mostani közösségi média)
lehetővé teszi azt, hogy ez egész
társadalmi szinten működjön, ami kifejezetten hasznos, akár a művészek
támogatásáról, akár az agymosásra való rámutatásról van szó.
Természetesen a kritikának mint olyannak megvan a maga
buktatója, sőt, buktatói. Egyrészt, tényleg
ostoba az az ember, aki vakon bízik a másik szavában, és az ő percepciói
alapján fogad be vagy éppen utasít el egy művet. Így esetenként egy csomó neki
való, szerinte jó műről lemaradhat, míg befogadhat olyanokat, amik igazából nem
fogják meg. (Szirmai szerint pl. rossz a Tomorrowland. Ha az ő ízlését és
értelmezését követném, most én is ezt hinném. Jó, nem, mert még a kritikája
előtt láttam a filmet, de ha nem láttam volna, ez egy tökéletes példa lenne.
Szerintem tök másról szól az a film – és igazából tényleg másról is szól –,
mint szerinte, a példám szempontjából most ez fontos. Az egész film arról szólt és
azt az üzenetet fogalmazta meg tök expliciten, hogy „cselekedjünk végre!”.
Szirmai szerint meg… Áh, most nem ez a lényeg.[2])
Másrészt még mindig nem tudom, hogy most akkor legyek objektív, amennyire lehet, vagy hagyjam a fenébe, és
szubjektíven toljam a rizsát. (Az új írói attitűdöm inkább az utóbbira
szavaz.) Valahogy sosem éreztem helyesnek teljesen szubjektívnek lenni, és
azért kiátkozni egy művet, mert az nem fogott meg, még akkor sem, ha minden
tökéletesen – vagy látszólag tökéletesen – a helyén volt benne. Mert objektív
szemmel például értékelhető a hangulatos kamerakezelés vagy a szépen
megfogalmazott mondatok, csak lehet, hogy éppen akkor és éppen ott ez nem nekem
való volt, és így az egész nem állt össze egy olyan művé, ami mögé gondolkodás
nélkül és mellszélességgel beállnék. Amúgy
lehet, hogy jó. Csak nem nekem. Ez egy olyan ellentét, belső feszültség,
amit nagyon nehezen tudok feloldani mindig, amikor elgondolkozom egy művön, de végső soron én írom a kritikát, nem más.
És ezt az olvasóim is tudják. Nem az ő szavaikat írom meg, hanem a sajátjaimat,
és éppen ezért azok, akik hasonló attitűddel bírnak, adhatnak a szavamra, míg
azok, akik teljesen mással… Nos, ők is, csak fordítsanak rajta 180 fokot.
A lényeg, hogy: minden kérdőjel és ellenérzés ellenére kritikát
írtam, írok és fogok is írni. Mert amellett, hogy társadalmi haszna van, az
észt osztani is jó érzés. ;)
:)
VálaszTörlés