2015. június 26., péntek

A kritika kritikája

Nemrég az egyik ismerősöm azt mondta, nem látja a kritika mint műfaj értelmét.


Ez nemcsak azért volt számomra kicsit abszurd, mert a kritika világunk szerves része lett. Önjelölt bloggerek/vloggerek/újságírók osztják az észt non-stop, van, aki nagyon jól, és van, aki felejthetően, meg úgy merő általánosságban, az emberek imádnak kritizálni.

És nemcsak azért, mert a kritikaírás az én szerves részem is lett a blognak és a MovieAddictsnek (a korábbi Filmpont.hu-nak) köszönhetően. Szó se róla, ha valami megmozgat, imádok róla dumálni. És imádom kifejteni a véleményem. Szerintem szeretem hallani a hangom, olyan kellemes a tónusa, és szarkasztikusak vagy éppen lelkendezőek a mondatok, amik elhagyják a számat (vagy az ujjaimat). Meg olyan jól eső érzés, ha az ember pontosan, sőt mi több, frappánsan meg tudja fogalmazni valamiről a véleményét, érted?

De leginkább azért, mert én a kritikában elsősorban a társadalmi/művészeti hasznot látom. Bár részben talán öncélúak a kritikáim, és részben talán mindenkinek azok, hiszen a fenti közlési vágy részben az, de részben a megosztáson alapszik.[1] Az ember szereti megosztani másokkal, ha valamilyen élmény éri. Én speciel kifejezetten szeretem elmesélni a pozitív élményeimet, imádok olyan alkotásokat ajánlani, amik szerintem jók. Egyszerűen örülök, ha egyre és egyre több ember hall róluk, és így azok a művek fennmaradnak, megmaradnak, elfoglalhatják a méltó helyüket, netán még az alkotó is profitál ebből a dologból, hogy aztán újakat tudjon létrehozni. Másrészt pedig szeretem kiadni a dühömet, ha valami felbosszant, mert például hülyeség, sőt mi több, agymosás, az üzenet, amit közvetít, esetleg nem is olyan jó az az alkotás, mint amennyire a marketinggépezet beállította, vagy valami nagy butaság volt a történetben, ami az egészet élvezhetetlenné tette, stb.. Az ember megnyugszik, ha mások előtt is leránthatja a leplet a rosszról, és terjesztheti a hírt a jóról.
Ráadásul azt hiszem, ezekről az alkotásokról kommunikálnunk kell, mert értelmes emberi lények vagyunk. És igen, ezt bizony megtehetjük pusztán a barátainkkal, kifejtve nekik mindent, amit csak akarunk, de a kritika (és a mostani közösségi média) lehetővé teszi azt, hogy ez egész társadalmi szinten működjön, ami kifejezetten hasznos, akár a művészek támogatásáról, akár az agymosásra való rámutatásról van szó.

Természetesen a kritikának mint olyannak megvan a maga buktatója, sőt, buktatói. Egyrészt, tényleg ostoba az az ember, aki vakon bízik a másik szavában, és az ő percepciói alapján fogad be vagy éppen utasít el egy művet. Így esetenként egy csomó neki való, szerinte jó műről lemaradhat, míg befogadhat olyanokat, amik igazából nem fogják meg. (Szirmai szerint pl. rossz a Tomorrowland. Ha az ő ízlését és értelmezését követném, most én is ezt hinném. Jó, nem, mert még a kritikája előtt láttam a filmet, de ha nem láttam volna, ez egy tökéletes példa lenne. Szerintem tök másról szól az a film – és igazából tényleg másról is szól –, mint szerinte, a példám szempontjából most ez fontos. Az egész film arról szólt és azt az üzenetet fogalmazta meg tök expliciten, hogy „cselekedjünk végre!”. Szirmai szerint meg… Áh, most nem ez a lényeg.[2])
Másrészt még mindig nem tudom, hogy most akkor legyek objektív, amennyire lehet, vagy hagyjam a fenébe, és szubjektíven toljam a rizsát. (Az új írói attitűdöm inkább az utóbbira szavaz.) Valahogy sosem éreztem helyesnek teljesen szubjektívnek lenni, és azért kiátkozni egy művet, mert az nem fogott meg, még akkor sem, ha minden tökéletesen – vagy látszólag tökéletesen – a helyén volt benne. Mert objektív szemmel például értékelhető a hangulatos kamerakezelés vagy a szépen megfogalmazott mondatok, csak lehet, hogy éppen akkor és éppen ott ez nem nekem való volt, és így az egész nem állt össze egy olyan művé, ami mögé gondolkodás nélkül és mellszélességgel beállnék. Amúgy lehet, hogy jó. Csak nem nekem. Ez egy olyan ellentét, belső feszültség, amit nagyon nehezen tudok feloldani mindig, amikor elgondolkozom egy művön, de végső soron én írom a kritikát, nem más. És ezt az olvasóim is tudják. Nem az ő szavaikat írom meg, hanem a sajátjaimat, és éppen ezért azok, akik hasonló attitűddel bírnak, adhatnak a szavamra, míg azok, akik teljesen mással… Nos, ők is, csak fordítsanak rajta 180 fokot.

A lényeg, hogy: minden kérdőjel és ellenérzés ellenére kritikát írtam, írok és fogok is írni. Mert amellett, hogy társadalmi haszna van, az észt osztani is jó érzés. ;)



[1] Remélem, ez a mondat nemcsak részben, hanem teljesen érthető.
[2] Ez aztán az érvelés magas foka volt!

1 megjegyzés :