Arról, hogy miért tűntem el

Ahogy azt az utóbbi hónapokban… na jó, nevezzük inkább kegyesen „időbennek”, oké?... szóval, ahogy azt az utóbbi időben biztosan észrevettétek (ha egyáltalán még itt vagytok), a szokásosnál is kevesebb bejegyzést írtam. Ennek számtalan oka van, triviálistól az egészen jellegzetesig, de mostanra jutottam el odáig, hogy egyáltalán realizáljam a legnyomósabb okot – és így szembenézzek vele.

Nem-nem, ez az ok nem az, hogy az egyetem-munka-szociális élet-család négyese totál lenyomott, és néha a naptáram nélkül tuti nem éltem volna túl a napot. Az már részben súrolja az igazságot, hogy így hol időm, hol lelkierőm nem volt élményeket keresni, olyan élményeket, amelyekről írhatok is itt, és közben mások személyiségi jogait sem sértem meg. (Mert valljuk be, baráti alapon sok-sok élmény ért, negatív és pozitív egyaránt, de valószínűleg senki sem szeretné, ha őt itten tematizálnám ni, még akkor sem, ha csak monogrammal látnám el.) Az pedig totális lefedi, hogy elvesztettem önmagam.

Ijesztően hangzik, igaz?

Akkor fordítsuk át arra, hogy részben a külső hatások, részben az életem (amely leginkább egy folyamatosan előrerobogó hullámvasút, ahol nincs időm fékezni), részben pedig a saját elvárásaim miatt megváltoztam. Ez azt hiszem, óhatatlanul bekövetkezik, ha az ember eléri azt a bizonyos kort, azt, ami a változásokat hozza magával. (Momentán a felnőtt lét küszöbén ácsorgok. Később bizonyára jön a családalapítás, majd a nyugdíj.) Ez a változás amúgy nem érint igazán lényegi dolgokat, nem keltem fel hirtelen tök más emberként, de éppen elég dolgot befolyásol ahhoz, hogy immár más élmények mozgassák meg bennem a totális bezsongást, mint régen.

Yepp, gyakran ötletem sincs, mit szeretnék

Agyő, lányoknak szóló, könnyed YA sztorik! Valószínűleg a felnőtt nőknek szóló, SEP-típusú regényeknek is búcsút kell intenem. (Kivéve az igazán színvonalas példányokat. Persze, azokból a YA könyvekhez is ragaszkodom, csak már más és magasabb elvárások mentén határozom meg, mi számomra a színvonalas.) És hogy minek még?

Nem tudom, kísérletezem. Ahogy azzal is, mit üdvözölhetek, és mik maradnak velem. A sci-fi-képregényadaptáció-fantasy-szeretetem valószínűleg megamaradt. Mivel régebben ez elsősorban sorozatokra és filmek sugározódott ki (ó, Firefly, te, mindenek atyja! Hello, Doctor Who, legkedvesebb orvosom örökös mutogatója! Keblemre, Bosszúállók, elsősorban Amerika Kapitány!), érdemes lenne kipróbálnom, a könyv mint médium mennyire tudja az új Ági-ízlésnek megfelelően átadni az ilyen sztorikat. Emellett nagyobb hangsúlyt szeretnék fektetni a klasszikusokra, úgy érzem, eljött az ideje, hogy bepótoljam a lemaradásom pl. az orosz irodalomban. Meg persze maradok a régi nagy kedvenceimnél, előre örülök az újra feléledő J. Goldenlane eljövendő köteteinek, hogy Meg Cabotról ne is beszéljünk. (Jesse-ék és Michaelék esküvője is? Mi ez, dupladózisú fanservice? Naná, hogy be vagyok zsongva!)

Pont így nézek ki, mikor nincs miről írnom.
Vagy van, de arról pont nem tudok mit.

Persze, az hogy újabb és újabb műfajokat, írókat, stílusokat tűzök a repertoáromra, még nem jelenti azt, hogy bejegyzések is születnek róluk (csak nagyon remélem, hiszen az lenne a cél). Ahhoz az kell, hogy az adott sztori tényleg átjárjon, és ne hagyjon nyugodni, hogy üljek, és érezzem, ezt a gondolatot meg kell osztanom róla. Ehhez valószínűleg nemcsak A Tökéletes Alkotás kell (már a rám tett hatása szempontjából), hanem az is, hogy hagyjam magam elgondolkozni a dolgokon, ne daráljam az életet és az se daráljon engem (pláne!).

Ezt a látszólag felesleges szócséplést meg csak azért írtam le, hogy tudjátok, miért jártam máshol, hogy figyelmeztesselek titeket az esetleges változásokra, már ami a blogom és a tartalmát érinti, és hogy törődjek ezzel a gondolattal, mivel az mindennek az alapja.