Cassandra Clare: Hamuváros, avagy egyre jobban kapkodod a fejed...

(Érdemes az első kötet elolvasása után neki kezdeni a véleményemnek, hogy jobban megértsétek.)

Miután elolvastam a trilógia első részét, olyan gyorsan beszereztem a másodikat, ahogy csak tudtam. És ha az első rész taglalásakor sokszor leírtam azt a sablonos kifejezést, hogy „megérte”, most százszor inkább lefogom. Ugyanis sokkal jobb, mint az első. És már azért is lelkesedtem. Tehát – teljesen megérte.

Hogy mi teszi jobbá?

Imádom, imádom, imádom! Elnézést, ezt nem tudtam megállni. Annyira… Va-ha-ha-há! Szóval, normalizálódom, és leírom, miért is jobb. Egyrészt a történet ugyanúgy megragad (és már a világ is teljesen körülölel, így nem jelent gondot, hogy belemerüljön az ember), néhány nap eseményeit részletezi, amit teljes pörgés jellemez. Clary megpróbál visszatérni a rendes életéhez – illetve megpróbálna, ha tehetné, mert nem kéne Jace miatt aggódnia. A fiút ugyanis azzal vádolják meg, hogy mindvégig tudta, ki volt az apja igazából, és a bűntársaként, kémeként funkcionált. Emiatt megjelenik az ijesztő és nagy hatalommal, illetve befolyással rendelkező Inkvizítor, aki minden látszat szerint gyűlöli Jace-t, és ezen az a tény sem segít, hogy a srác szokásához híven nem éppen udvarias. Mindeközben Clary és Luke a lány anyja, Jocelyn állapota miatt is folyamatosan szoronghat; valamint az egyre nagyobb bajba kerülő Simon sem nyújt aggodalommentes terepet a lány számára. Ráadásul Jace és Clary apja, (a főgonosz) Valentine is készül valamire, amihez megszerzi a második Végzet Ereklyéjét.

A karakterek

Szóval, a történet a legnagyobb rosszakarattal sem nevezhető unalmasnak, amit feldobnak maguk a karakterek is. Ha az első részben szerethetőek, ebben egyszerűen imádnivalók. A poénok, a vicces (és gyakran abszurd) helyzetek sorozatosan követik egymást, ha vannak a történetben sablonos helyzetek, akkor azokat egy jól irányzott poénnal elvágja az írónő. Mindemellett magukról a szereplőkről is egyre árnyaltabb képet kapunk, hiszen Cassandra Clare fokozatosan feltárja az érzéseiket vagy a múltjukat, így már azt sem éreztem, mint az első kötet olvasása közben viszonylag gyakran, hogy egyszerűen nem tudom megfogni a karaktereket – Claryvel az élen. Ezt az érzést teljesen sikerült megszüntetnie az írónőnek, noha a távolítás hatását elérő első szám harmadik személyű elbeszélés megmaradt.

Most, hogy a második részről van szó, nyugodtan írhatok néhány mondatot az egyik kedvenc szereplőmről, Luke-ról is, anélkül, hogy különösebben spoilereznék. Luke a hétköznapi társadalomba látszólag beleillő személy – a mondénok előtt csak egy egyszerű könyvesbolt-tulajdonos. Valójában azonban egy nagy erővel rendelkező vérfarkas, aki Jocelynért és Claryért mindent megtenne – azért, hogy megvédhesse őket, egy falka vezére lesz; és annak ellenére, hogy átalakulva eléggé ijesztő, ő az egyik legkedvesebb és legjobb lelkű szereplő a trilógiában. Ez persze nem ok nélkül alakult így; neki is meg kellett járnia a „gonoszok poklát” ahhoz, hogy tudja, mi a jó: még mielőtt elkapta a kórt és vérfarkas lett, Árnyvadászként Valentine-t szolgálta, egészen addig, amíg rájött, hogy Valentine voltaképpen nem a jóért harcol, hanem a hatalomért gyilkol. Gondoskodását szerencsére nem viszi túlzásba, és emellett humoros is – nem hiába imádom!

Érdekes helyzetek

Fentebb írtam, hogy előfordulnak abszurd helyzetek is, erre szeretnék néhány példát felvillantani – tehát spoiler-veszély közeleg! A Csontvároshoz képest a Hamuvárosban még jobban kiéleződnek a szerelmi kapcsolatok, és ez gyakran okoz ééérdekes helyzeteket. Így például meglehetősen furcsa párbeszédek alakulnak ki, amikor öten próbálnak kiötleni valamilyen haditervet, azonban mind az öten szerelmesek valakiben, de még csak véletlenül sem ahhoz a személyhez vonzódnak, aki viszonozná, vagy viszonozhatná érzéseiket. És ehhez hozzájárul az is, hogy az öt személy közül csak egy lány… Vagy amikor az a személy kapja meg a „Rettenthetetlen” rúnát, akinek éppen el kéne titkolnia dolgokat a szülei elől…

A hatásai

Mint a fentiek is mutatják, a második kötet nagy előnye, hogy sokkal több a vicces helyzet, gyakran visítva röhögtem fel egy-egy jelentnél. Megint máskor szinte lélegzetvisszafojtva haladtam az eseményekkel, arról nem is beszélve, hogy a könyv végét elolvasva legalább fél óráig azon pattogtam, hogy „miért, miért, miért pont itt kell abbahagynia?!” (garantálom, hogy ezzel mindenki így lesz…). És a harmadik kötet még csak ki sem jött magyarul…

Hibák

Ennek ellenére a könyvnek van nem egy hibája is – ám erről véleményem szerint nem maga az írónő tehet. Mint már az első rész taglalásakor utaltam rá, ebből a kötetből teljesen kispórolták a tartalomjegyzéket, noha ez is ugyanúgy tudatosan szerkesztve van, három részre oszlik, idézetekkel. A másik, még nagyobb, sőt kifejezetten súlyos hiba, az maga a fordítás. Ennyire hanyag munkát még nem igazán láttam, bár szerencsére ez nem a stíluson csattan. Ugyanis gyakran olyan személy szólal meg a párbeszédekben, aki sem fizikailag, sem varázslat révén nincs is ott, tehát nem is tudna beleszólni. Szerencsére a szövegkörnyezetből, illetve a karakterek jellemzőiből mindig ki lehet következtetni, hogy ki beszél igazából, de akkor is felettébb zavaró. Ha belefirkálnék a könyvekbe, most egy hatalmas és tűhegyes ceruzával húzogatnám át a neveket, és írnám át a jóra… (Egyetlen egy olyan helyzet van, ahol valószínűleg maga az írónő zavarodott bele abba, amit írt, nem egyszer újra is olvastam, de ott minden bizonnyal egy logikai hibát vétett. De erre azt mondom, hogy ennyi hibája legyen!)

Benyomás

Viszont szerencsére a történet nem veszít az értékéből a fentiek ellenére sem, bekerült az agyamba, közvetlenül a „Kedvencek” polcra, és még jó ideig ott is marad. Egyszerűen imádom! Ja, és azt hiszem, nem írtam le elég gyakran, hogy: megérte, megérte, megérte. Pedig megígértem.

És higgyétek el, megérte. (Újraolvasva a bejegyzésem, elég gyakran írtam le azt, hogy „imádom!” Ez azért utalhat valamire…)

Kategória: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!

Cassandra Clare: Csontváros, avagy a világ, amiben kapkodod a fejed

Miért is tűnt fel? (Pusztán hiúságból…)

Ehhez a trilógiához (mivel a Csontváros egy trilógia első része, amit a Hamu-, majd Üvegváros követ) úgy jutottam el, hogy rákattantam a youtube-ra. Véletlenül rátaláltam egy adag videóra, ami a könyv szereposztását mutatja be, azt, hogy melyik szereplőt melyik színésznek kéne játszani, és feltűnt, hogy a főszereplő lány vörös hajú – úgy, mint én. Emiatt felkeltette a figyelmemet a regény, és be is szereztem. Szerencsére nem is bántam meg, annak ellenére, hogy Vörös pöttyös könyv, amikről egy kicsit tartok a tobzódó vámpírmánia miatt, amit az utóbbi időben meglovagolnak… (Bár így jobban belegondolva már hamarabb is láttam belőle képeket az egyik kedvenc deviantartos rajzolóm, burdge bug révén. De akkor ez nem tűnt fel. Mindenesetre az is egy jó ajánlólevél lett volna.)

A világ

Mindenesetre szerencsés választás volt. A történet izgalmas, fordulatokban gazdag, a világ pedig összetettebb, mint az Alkonyaté – bár talán éppen emiatt a könyv első felébe nem tudtam úgy belemerülni, mint a másodikba. Ugyanis a könyv első felében kell megemészteni azt, hogy nemcsak azaz egyszerű képlet jellemzi, hogy vannak jó vámpírok és rossz vámpírok, valamint – törvényszerűen – vérfarkasok, hanem vannak tündérek, boszorkánymesterek, démonok és a rájuk vadászó Árnyvadászok – a fent említett két faj mellett. Ja, és persze az átlag emberek (mondénok) mellett.

A történet

De ne rohanjunk ennyire előre! Hiszen drága főhősnőnk, Clarissa Fray a történet kezdetén erről még mit sem tud. Éli átlagos életét, ami jelen esetben azt takarja, hogy legjobb barátjával, Simonnal az egyik new york-i klubba tér be – ahol tanúja lesz egy gyilkosságnak, ami csak ő lát, és ami után nem maradnak nyomok – bele értve magát a holttestet is. A három tettes közül az egyik nem éppen szűkszavú, így a lány kénytelen szembesülni azzal az eshetőséggel, hogy nem is a gyilkosok a rossz fiúk, hanem a halott, aki egy démon. Ezután az anyja kezd el furcsán viselkedni, össze is vesznek, Clary erre elmegy otthonról kiszellőztetni a fejét. Azonban anyját elrabolják – mint később kiderül, nem hétköznapi emberek…

Így kerül Clary Jace Wayland, Isabelle és Alec Lightwood, tehát az Árnyvadászok otthonába, ahol vezetőjük, Hodge révén még több részletet tud meg anyja rejtélyes előéletéről, miközben persze úgy vonzza a bajt, ahogy csak tudja. Azonban nemcsak ő maga kerül érdekes helyzetekbe; a végletekig hű Simon is követi, ahová csak tudja. A kalandok közben Clarynek nemcsak azzal kell szembesülnie, hogy múltja és a körülötte lévő emberek megdöbbentő titkokat rejtenek, hanem azzal is, hogy egyre kevésbé tudja, ki is ő valójában.

A karakterek

Kiemelkedők maguk a karakterek is. Clary imád rajzolni, néha rájön az „elvont művész”-hangulat (, amire tökéletesen rá lehet fogni, hogy miért is volt eddig ilyen szinten vak), makacs, mint az öszvér, nagy szíve van, és ügyesen ráérez arra, hogy mi a helyes.

Ezzel szemben Jace szinte kötelességének érzi, hogy akkor legyen bunkó, amikor csak tud, nem szívesen mutatja ki az érzéseit (spoiler!: egészen Clary megjelenéséig, HA-HA!), viszont művészi szinten gyilkolja le a gonoszt. Ehhez járul hozzá az, hogy (természetesen) helyes és van egy, az emberek… öm, élőlények… vagyis, a körülötte lévők többségét megfogó kisugárzása. Kezdetben nehezen tudtam megérteni a jellemét, azt, hogy mit miért tesz, de mindennek az indítóoka a múltjában gyökerezik, amire szépen fokozatosan fény is derül. Mostanra imádom a dacos, érzelmes, gyerekes fejét!

Simon a tipikus szomszéd srác, aki egy nem éppen nagyhírű és tehetséges banda tagja, imádja a szerepjátékot (emiatt nincs is ellenére, hogy belefolyjon az árnyvadászok és satöbbiek világába… kezdetben), és Clary legjobb és egyetlen igaz barátja. Annak ellenére, hogy ő „csak” egy átlagos srác a könyvben, az írónő úgy alkotta meg, hogy határozottan szerethető karakter legyen.

Isabelle a magabiztos nő megtestesítője, tökéletesen néz ki, a legtöbb férfit azonnal leveszi a lábáról, és ezt tudja is magáról; ennek ellenére vagy éppen emiatt jó harcos is. Ehhez azonban hozzájárul az, hogy igazi drámakirálynő, a társai szerint a rossz döntések meghozója, és mindenki szó szerint retteg a főztjétől – de az, hogy főzésben nem éppen kimagasló csak emberibbé teszi.

Alec komoly (ha elsüt egy poént, mindenki döbbeneten néz, ő pedig többnyire elkezd szabadkozni, hogy csak ideges….), és a körülötte élők elől is egy komoly titkot rejteget – több-kevesebb sikerrel. (Megint spoilerezek!) Ugyanis a férfiakhoz vonzódik. Többnyire hevesen tagadom, hogy azonos neműek szerelmi életéről olvassak, nem azért, mert nem értem meg vagy elítélem őket, hanem mert jobb érzést kelt bennem egy férfi-nő kapcsolat – nem tehetek róla, én ehhez vonzódom, bármennyire is divat mostanában az ellenkezője. Szerencsére ennél a könyvnél nem kell emiatt aggódnom, egyáltalán nem zavaró, ahogyan megjeleníti a dolgot az írónő. Ráadásul a másik fél… Egyszerűen imádom!

Magnus Bane egy hihetetlen stílusú boszorkánymester, aki mindig gondosan ügyel a megjelenésére, nagy bulikat rendez, ugyanakkor a lehető legnagyobb nyugalommal ki is rúgja vendégeit, ha megunja őket. A szabályokat alapvetően arra tartja, hogy legyen mit kicseleznie, és hatalmas varázserő jellemzi – aminél már csak hiúsága lehet nagyobb.

Mellettük még van jó pár olyan szereplő, aki a szívemhez nőtt, azonban nem akarom részletezni, hogy miért, mivel több titkot is kénytelen lennék elárulni; ennek ellenére maguk a karakterek véleményem szerint a legkiemelkedőbb részei a regénynek.

A felépítése és egyéb „apróságok”

Néhány szót a regény felépítéséről is írnék; tudatosságra vall: három kisebb részre osztható, külön címmel és hozzáillő idézettel. (Ez a második kötetre is jellemző – bár abból sajnos kispórolták a tartalomjegyzéket – de erről majd egy kicsit később…)

Ezen kívül örülök neki, hogy nem érződik az Alkonyat hatása rajta, annak ellenére, hogy ugyanaz a kiadó – sem a borítón, ami nem fekete hátterű, hanem egyedi, felismerhető és magához a történethez illő, sem a címen, amit hála Istennek, lefordítottak magyarra. Már csak azért is örülök ezeknek az „apró részleteknek”, mert ezek is hozzájárultak, hogy megvegyem és elolvassam a könyvet. Amit csak ajánlani tudok mindenkinek, aki nem irtózik a lány fantasytól.

Kategória: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!

Kis arany szárnyacskák

Mivel oldalt, a „magamról” címke alatt feltűntettem a divat témát is, nem bírtam megállni, hogy ne lelkendezzek egy sort az egyik legnagyobb és legrégebbi szerelmemről – ezekről az édes arany szárnyakról. 

Sohasem vonzódtam különösebben a bogárvilághoz, és bár a katicák aranyosak, nem pedig ijesztő, fekete, óriási rettenetek, hozzájuk sem – egészen addig, amíg két és fél évvel ezelőtt meg nem láttam az egyik ismerősöm nyakában egy ilyen gyönyörűséget (aminek szépségét nyilván növeli az a tény, hogy képtelen mozgatni a lábát…). Aranyos, játékos és mivel az arany mint szín sok mindenhez illik, szinte bármilyen ruhához felvehető. Ezen kívül praktikus is, mivel a „kis arany szárnyacskák” (el sem tudom, hinni, hogy leírtam ezt a kifejezést…) egy analóg órát takarnak.  

De nem akarok tovább lelkendezni, mivel még olyan benyomást tennék, amilyet nem igazán szeretnék (értsd: buta liba); inkább leírom, hogy mit tudtam meg róla. Egy-két éve olvastam az óráról egy, a japán kultúráról szóló újságban; így kiderült az is, hogy onnan erednek (mint nem egy kacatnak is nevezhető aranyos dolog). Van más formájú is, a katicabogár mellett a leggyakoribb a bagoly alakú (bár szerintem ez nem néz ki annyira jól – nem olyan sima a szárnya). Különböző anyagúakat is készítenek belőle: ezüstöt, a sokoldalú színezés érdekében műanyagot (ezen belül változatos színűeket: kéket, rózsaszínt, pirosat…); ennek ellenére én személy szerint maradok a klasszikus aranynál. 

Mást nem sikerült megtudnom róla, azt hiszem, ez nem is baj, hiszen a kép magáért beszél. Hát nem édes!?

Jane Austen: A mansfieldi kastély, avagy az irónia nagyasszonya

Nemrég (annyira nemrég, hogy csak néhány órája) olvastam el Jane Austen A mansfieldi kastély című regényét; azt hiszem, keresve sem találhattam volna jobb „alapanyagot” a blogom megkezdéséhez.   

Miért épp ez?
Mindig is nagy rajongója voltam Jane Austennak. Szeretem a stílusát, azt, ahogyan leírja a szereplőit, egy-egy mondattal olyan ironikusan lefestve őket, ahogyan csak nagyon kevesen tudják (legalábbis eddigi tapasztalataim alapján). Frappáns, leleményes, ötletes, és mindezt úgy, hogy nem egy karaktere még „ma is él” – hogy ez szerencse-e vagy sem, mindenki döntse el maga.

A történet
A témája minden egyes regényében a szerelem, a férjszerzés; ezt mutatja be szereplőihez „idomulva” különböző módon a romantikus lelkületű olvasók nagy örömére. A mansfieldi kastély főszereplője Fanny Price, egy visszahúzódó, magát nem sokra becsülő, másokhoz alkalmazkodó, azonban kedves és a saját elveit meg nem tagadó lány. Még tíz évesen vették magukhoz gazdag rokonai, hogy „egy gyerek nevelésének és eltartásának gondját” levegyék szegény anyjának válláról. Azonban, mint azt sejteni lehet, nem teljesen önzetlenül. Az elkövetkező hét-nyolc évben lelkiismeretesen éreztették vele, hogy nem teljes jogú családtag; a családfő, Sir Thomas, szigorúan bánt vele (bár ezt nem nevezhetjük megkülönböztetésnek, mivel ő mindenkivel így viselkedett); a neje, Lady Bertram társalkodónőnek, kényelme biztosítójának tartotta; Norrisné pedig ahelyett, hogy legnagyobb támogatója lett volna, mint ahogy leginkább szerette magát beállítani, rajta élte ki pénz-megtakarítási vágyát. Unokatestvérei sem törődtek vele különösebben; a lányok, Maria és Julia sosem tekintették egyenjogú társnak; Tom bár néha megajándékozta a nagyobb testvérhez méltóan, nem foglalkozott vele különösebben; egyedül Edmund volt hozzá kedves, és szerette meg igazán.

Kapcsolatok és bonyodalmak
Ennek hatására az ingerszegény környezetben felnövő Fanny természetesen Edmundba lett szerelmes, aki azonban nem is sejtette ezt, mindig csak barátként, testvérként tekintett rá. Ebből az egyhangú életből mozdítja ki a családot a Crawford testvérek megjelenése: Edmund szívét Crawford kisasszony ejti rabul, Juliáét és az addigra eljegyzett Mariáét pedig öccse, a „Casanova” szerepét betöltő, Henry Crawford. A szenvedélyek egyre nagyobb teret kapnak (már amennyire ez Jane Austennál lehetséges), annál is inkább, mivel a családfő hónapokig nem tartózkodik otthon, hogy rendet tegyen. Innen kezdődnek a bonyodalmak – amit hagy részletezzen maga az írónő.

A főszereplőMint már írtam, Jane Austen történeteinek alakításában nagy szerepe van a jellemeknek. Ezt a regényét tartom ilyen szempontból a legfurcsábbnak; Fanny nem olyan, mint a cserfes Emma vagy az eszes Lizzy; visszahúzódó jelleme miatt (és ő nem ám az „idegenek előtt nem szólalunk meg” típus – inkább „a családom előtt alig beszélek” személy) a regény első részében szinte elveszti főszereplő státuszát, nem alakítja az eseményeket. Miután Sir Thomas hazatér, rájön, mennyire szereti Fannyt, egyre kedvesebben bánik vele, mind nagyobb előnyöket biztosítva neki. Így a lány (legnagyobb meglepetésére és rosszérzése ellenére) egyre fontosabb szerepet tölt be, mind a családban, mind társadalmilag. Kíváncsi vagyok, milyenek a filmadoptációk; nehezen lehet filmre vihető történetet készíteni ebből a regényből úgy, hogy Fanny jelleme könyv-hű maradjon.

Jellemek
Austen többi jelleme is összetett és élethű – már ahhoz képest, hogy az ezernyolcszázas években „élnek”. Edmund kedves, erkölcsös, de gyakran vak; Sir Thomas az az apa, aki azt hiszi, szigorral lehet leginkább nevelni; Maria és Julia könnyelmű csitri; Lady Bertram röhejesen ragaszkodik a saját kényelméhez; Mary Crawford pedig a nagyvilági nő, annak minden lehetséges erkölcsi elferdülésével, valamint előnyös kifejezőképességével. De a kedvenc szereplőm Norrisné; hihetetlenül ragaszkodik a pénzhez, imád spórolni, ugyanakkor a kis kedvenceit, Juliát és főképp Mariát szereti elkényeztetni – persze, apjuk pénztárcája révén. Amúgy szereti hangsúlyozni, hogy ő mindent megtesz, amit csak tud, a többiek érdekében – sokszor annyira, hogy mások tetteit is saját magának tulajdonítja. Mit ne mondjak, sokszor szívesen leütöttem volna egy nem éppen puha baseball-ütővel, bár Jane Austennak nyilván ez volt a célja.

Benyomás
Őszintén be kell, hogy valljam, azt hittem, unalmasabb lesz a könyv (ez volt az egyetlen Austen-regény, amit még nem olvastam és jó ízlésű nővérem sem sorolta kedvencei közé), de kellemesen csalódtam. A történet, annak ellenére, hogy nem voltak benne csillogó vámpírok, farkasemberek vagy varázslók, magával ragadott, bár ebben nyilván nagy szerepe volt a mű stílusának. Thomas Macaulay, a XIX. század nagy kritikusa ezt a művét tartotta Austen legtökéletesebb regényének – én is csak ajánlani tudom.

Kategória: Vedd ki, kérd kölcsön, érdemes elolvasni, bár beszerezni annyira nem!