Stephenie Meyer: A burok, avagy az érzelmek kavalkádja

Nemrég fejeztem be Meyer második, kiforrtabb történetét. Hihetetlen volt. Míg az Alkonyat „csak” a minden akadályt leküzdő, a másikat az első helyre helyező, előítéletek nélküli szerelmet mutatja be vámpír-köntösben, addig A burok mást is. Szerelmet, egy egész szerelmi négyszöget, a legfurcsább felállásban; barátságot, mely annak ellenére alakul ki, hogy az emberi racionalitás szerint illogikus lenne; magát a végletes emberi természetet és annak az ellentétét; és mindemellett a legtisztább önzetlen szeretetet. Méghozzá sci-fi-köntösben.

A történet…
Természetesen nem hardcore sci-fire kell gondolni: a regény messze áll attól, hogy felhőkarcoló méretű robotok harcát mutassa be minden, a mai szemmel csupán elképzelhető technológiával megspékelve. Meyer idegen lények invázióját vázolja fel, eléggé ellentétes módon: a Földet megszálló lelkek kiegyensúlyozottak, képtelenek hazudni, naivak és ugyanolyan szeretettel fordulnak minden társuk felé. Ennek ellenére kénytelenek parazita életmódot folytatni: egyre több bolygót igáznak le, köztük a Földet is. Egy-egy gazdatest átvétele azonban az eredeti lélek elnyomásával, gyakran megszűnésével jár – az emberek ezt nem is veszik jó néven. Azonban mire rájönnek, mi történik, a túlerő miatt bujdosniuk kell: idegességükről, kirívó agressziójukról és a szemükről (mely nem csillog a lelkekre jellemző módon ezüstösen) a paraziták hamar felfedezik és – újabb potenciális gazdatest reményében, valamint az agressziójuktól való félelmük miatt – elfogják őket.

Egy ilyen burkot jelent történetünk elején Melanie is. A huszonegy éves lány testébe a lelkek között híres Vándort telepítik, abban reménykedve, hogy tapasztaltságával – ez a kilencedik bolygó, melyet megismer – hamar megtöri az amúgy makacsnak tűnő lány lelkét, és megszerzi emlékeit. Melanie természetesen nem veszi jó néven a kialakult helyzetet, s Vándor sem kifejezetten repes a boldogságtól, mikor rájön, hogy a makacs lány nem adta át teljesen testét. Azonban Vándornak meg kell szereznie a többi emberhez elvezető nyomokat és emlékeket – a hozzá kerülő Hajtó, akinek külön feladata a megmaradt emberek felkutatása és ezzel a béke fenntartása, ugyanis úgy véli, Mel csakis mások segítségével maradhatott ilyen sokáig emberként életben.

Vándor pszichikai csatába kezd Melanie-val, hogy felfedje a lány titkait. Sorra próbálja feltörni emlékeinek gátjait, ám félév alatt mit sem ér el. Az emiatt egyre elviselhetetlenebbé váló Hajtóval szembeni ellenszenvük azonban valamennyire összekovácsolja őket – s Melanie sem elég erős ahhoz, hogy örökké titkolózhasson. Vándor így látja meg a Mel számára nagyon fontos férfit, Jaredet, a lány hőn szeretett öccsét, Jamie-t és egy titokzatos cél felé vezető térképet. Végül a sivatag közepén találják testüket, a Hajtótól megszökve, egy olyan térképet követve, melyről egyikőjük sem tudja, merre vezet – s azzal a vággyal a szívükben és testükben, hogy megtalálják az öccsüket és azt a férfit, akibe mindketten beleszerettek…

A térképről végül kiderül, hogy nem téves, s egy, a lelkekkel szemben biztos védelmet nyújtó barlangrendszerbe vezet, ahol a harminc fő feletti közösségben megtalálható az általuk úgy szeretett páros is – csakhogy ez nem az a hely, ahol a Vándor-féle parazitákat szívesen látják. Csak a csapat vezetőjén, Melanie kissé bolondosnak tűnő Jed bácsikáján múlik, hogy élve maradnak, annak ellenére, hogy Jared az első pillanattól kezdve utálja ott látni őket – Melanie testét Vándor lelkével. Szerencsére az érthető okokból zaklatott Jared nem mindig tartózkodhat a kolónia területén, hiszen valakinek el kell látnia az ott élőket étellel, s ehhez ő ért a legjobban. Ezt a szükségszerűséget Jed pofátlanul ki is használja, elérve, hogy a társaság elfogadja, egy kisebb része befogadja, s egy még kisebb a barátjának tekintse az általa Vandának elnevezett Vándort. Valaki még bele is szeret, kialakítva a történelem egyik legérdekesebb szerelmi négyszögét – négy szerelmes, három testben… Aztán a többiek rájönnek, Melanie még mindig a testében van.

…és ami mögötte van
Elementáris. A szerelmi három- vagy éppen négyszög, ami kialakul óriási érzelmeket jelent. Jared szereti Melanie-t, a teljes szívéből, olyannyira, hogy megkeseredett, mikor azt hitte, elvesztette. Emiatt durván is bánik az életébe belépő és az imádott nő testét birtokló Vandával, aki azonban Mel emlékei hatására menthetetlenül beleszeretett. Testének másik lelke szintén elvakultan vágyakozik Jared iránt, ugyanakkor – érthető módon – nem szívesen osztozkodik ezen az érzésen Vándorral. Bőrük pedig valósággal felforrósodik, mikor Jared hozzájuk ér. Ugyanakkor Vandában beleszeret egy másik férfi, Ian, aki megérti azt, hogy nemcsak Melanie, hanem Vándor is vágyakozik Jared után, ugyanakkor önfeláldozó módon segíti az először megvetett idegent. S Vanda ehhez hozzá is tud szokni…

Ugyanakkor, mint említettem, nem csak a szerelemről szól ez a történet. Stephenie megmutatja, milyen az emberi természet – ráadásul egy, az agressziót megvető, a fegyverektől irtózó lény szemén keresztül, aki mindennap rácsodálkozik az emberek szeszélyes és intenzív érzelmeire. Az emberek gyakran meggondolatlanul dühösek és bántják egymást, ugyanakkor akkora erővel képesek szeretni, hogy az szinte lesodorja a lábáról Vandát. Megismeri az indulataikat, azt, hogy mennyire hajlamosak félni az ismeretlentől, még akkor is, ha nem kéne; hogy egymás ellen tudnak fordulni dacból, indulatból vagy eltérő vélemény miatt még olyanok is, akik amúgy szereti egymást; s jellemző rájuk a koncentrált szeretet, ami gyakran azzal jár, hogy elvakultan „csak érte” tesznek meg mindent, még akkor is, ha ezzel másokat veszélybe sodorhatnak.

Szerencsére akadnak olyan személyek, akik képesek összefogni a közösséget, itt ezt a szerepet Jeb tölti be, a maga elképesztő viselkedésével, logikájával, emberismeretével és azzal, hogy emlékeztetni tudja a tömeget „ő az úr a házában”. A regény egyfajta szociálpszichológiai műnek is elmehetne: bemutatja, a tömegben hogyan alakulnak ki az indulatok, és hogy egy megfelelően manipulatív személy hogyan tud több tíz embert befolyásolni, ez esetben jó irányba.

Néhány tulajdonságot Vanda nem képes az emberektől átvenni. A fegyvertől és az erőszaktól még mindig irtózik, ugyanakkor egy idő után érez félelmet és gyűlöletet. Többségében azonban inkább szeretetet, nemcsak általánosan mindenki iránt, hanem célzottan és logikátlanul úgy, ahogy egy ember tud; saját faja elé is helyezi a szeretett személyeket – hogy magáról már ne is beszéljünk. Melanie testének hatására átérezheti azt a vágyat, mely egyszerre fizikai és lelki fájdalmat is okoz neki. Egyre inkább jellemző lesz rá a lelkek által nem igazán ismert szarkasztikus humor, melyet emberi módon gyakran védekezésre használ.

Ezek a változásokat részben Melanie testének, részben az emlékeinek – de leginkább saját magának köszönheti. Az a legszebb az egészben, hogy bár Melanie-val teljesen összeforrtak, két külön személyiséget képeznek – két határozott, makacs, kitartó és szenvedélyes személyiséget. Mégis mások; míg Melanie harcias és kemény, Vandára másfajta, kevésbé fizikai erő jellemző. Ugyanakkor mindketten elképesztő önfeláldozásra képesek és hihetetlen erejüket érzelmeikből nyerik. Azokból az érzelmekből, amiknek mindent köszönhetnek, jót és rosszat egyaránt.

Az érzelmi kavalkád hatása
Végig ilyen volt a történet. Az egész regényben annyi érzelem, indulat és szenvedély tömörült össze benne, hogy nem figyelhető meg az általános eseményív, a bevezetés, bonyodalom, bonyodalom kibontakozása, tetőpont és befejezés. Nem, ebben a történetben kisebb-nagyobb hullámokban jönnek a tetőpontok, állandó izgalomban tartva az olvasót, s mégis azt az érzést keltve, hogy egészében véve itt nincs is tetőpont. Ennek ellenére szinte egy hajtásra végeztem a könyvvel, amint időm volt rá.

Az érzelmek intenzitása miatt ez talán nem volt a legjobb ötlet. Hajlamos vagyok teljesen belemerülni egy-egy történetbe, átélve annak fordulatait és érzelemvilágát. Éreztem, hogy kéne, de nem tudtam letenni ezt a regényt, esélyt adva magamnak az emésztésre. Olyan volt, mintha folyamatosan szomjas lennék, és csak innék és innék abból a pohárból, amit a kezembe tartok, és ami folyamatosan újratöltődik, esélyt sem adva magamnak a levegővételre. Majdnem megfulladtam, mégsem tudtam otthagyni huzamosabb ideig, teljesen magával ragadott. Magába szippantott. Egy napra én lettem Vanda. Vagy legalábbis az újabb „lelki társa”.

A szó lehető leghétköznapibb és legszokatlanabb értelmében.

Kategória: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!

Alex Flinn: Beastly – A szörnyszívű, avagy Szépség és Szörnyeteg a XIX. században

Miért is olvastam el?
Az „is” szócska nem arra utal, hogy „minek kezdtem hozzá egyáltalán?!”, hanem csak arra, hogy „ennél többre számítottam”. Nem mintha a könyv rossz lenne. Viszont csináltak belőle filmet, amit Amerikában már le is adtak. Nem tudom, mennyire nagy durranás vagy, hogy mennyire fedi a könyvet (az előzetes alapján csak nagy vonalakban), de a szereposztás túl jó ahhoz, hogy B-kategóriás legyen (Mary-Kate Olsen, a HSM-es Vanessa Hudgens, aki remélem, jobb színész, mint a „legendás” musicalje idején és az Alex Rider-filmből, valamint a Vadóckából ismerhető Alex Pettyfer), és effektek terén sem nevezhető visszamaradottnak. Azt a két percet legalábbis elég jól összerakták ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésemet.

Nagy lelkesedésemben meg is szereztem a könyvet. ((Nálam alapvető szabály: ha tudok róla, hogy könyvből készült az adott film, a könyvvel kezdem – legalábbis többnyire. Higgyétek el, ezt így kell csinálni. Az esetleges kivételekért – köhömm… Interjú a vámpírral – nem vállalok felelősséget.)) Annak ellenére, hogy nem volt kiemelkedően jó ahhoz, hogy megfilmesítsék, lekötött annyira, hogy rövid időn belül befejezzem.

A történet
Napjaink New Yorkjában éli gazdag, külsőségekre koncentráló, felszínes kis életét a boldogság hiszemében Kyle Kingsbury. Híres televíziós bemondóként dolgozó apja minden kívánságát pénzeli addig, amíg nem kell két percnél hosszabb beszélgetést lefolytatniuk – ebben a két percben pedig nem győzi fiának hangsúlyozni, hogy minden a külső, a nélkül az ember nem mehet semmire a mai világban. Ilyen háttérrel nem is csoda, hogy fiából „szörnyszívű” lesz: a legnagyobb gondja, hogy éppen melyik „balfékkel” [sicc!] szórakozzon, elvigye a suli legdögösebb csaját a bálba és az, hogy ott herceggé válasszák iskolatársai. Röviden: felfuvalkodott kis hólyag, akinek egyetlen hobbija mások nyomorgatása.

Egyik ilyen gonoszkodása alkalmával a számára eddig ismeretlen és meglehetősen csúnya gót osztálytársnőjének ígéri meg, hogy őt viszi a bálba – hogy aztán ott pofára ejthesse, és egy jót röhöghessen. A bál napján azonban Kyle-nak nem sok kedve lesz röhögni: új házvezetőnője a dögös párja által kért méregdrága és feltűnő virág helyett fehér rózsát hoz, és ez jó pár perces hisztit és durcázást hoz ki a fent említett hölgyeményből a remélt smárolás helyett. Mikor a bálba érnek, Kyle kénytelen az útjába eső pénztáros lánynak adni a már két szirmát is elveszített gyomot (aki ennek ellenére Kyle számára meglepő módon örül), és a gót lányon sem nevethet annyit, mint remélte. Ugyanis egyáltalán nem úgy néz ki, mint akit megaláztak, ellenben mikor Kyle hazaér, megdöbbenve találja a szobájában – hogy nem sokkal később átkától sújtva olyan mennyiségű szőrt és karmot növesszen, amit egy vuki is megirigyelhetne, ám az emberek többsége nem ragaszkodna hozzá.

A boszorkány kétévnyi reményt ad Kyle-nak; ha azonban két év alatt nem sikerül új külsejével meghódítania valakinek a szívét, azt a lányt viszont szeretni és megcsókolni, örökre ilyen marad. Kyle néhány fölösleges próbálkozás után (úgymint netes ismerkedés, gyanta, plasztikai sebész, vudupap – egyszóval, minden, amit apuci vaskos pénztárcája lehetővé tehet) házvezetőjével, Magdával és új, vak, viszont a dolgokat annál jobban átlátó tanítójával, Willel apja hatására egy több emeletes luxuslakosztálynak álcázott börtönébe vonul. Szerencsére a boszorkány, Kendra valamiért a szívén viseli sorsát, így az általa ajándékozott varázstükrön keresztül Kyle megtalálja lehetőségét a szerelemre: a nagy szegénységben élő, drogos apa mellett szenvedő Lindát, egykori énje ellentétét. Sikerül magához beköltöztetnie a vörös hajú, könyvfaló, szeretetteljes lányt, aki mintegy utolsó rúgásként teljesen megváltoztatja az egykori Kyle-t. És boldogan is élnek – egészen addig, amíg Lindy haza nem megy ápolni drogoktól beteg, azt meg nem érdemlő apját…

Ami tetszett benne
Elsősorban a chates közjátékok, amik felvezetik az egyes nagyobb fejezeteket. Ezek során a magát SzornyetegNYC-nek nevező Kyle NemaLeannyal, Mr. Andersonnal, Brekivel és Grizzlysraccal beszélget a varázslatos, ám cseppet sem csodálatos átváltozásokról. NemaLeany a még átalakulás előtti kishableány, aki nagy reményekkel tekint a jövőben, hiszen egy boszorkány segítségével lehetősége nyílik arra, hogy emberként boldogan éljen szerelmével. Breki a megátkozott királyfi prototípusa, aki mellesleg ki nem állhatja a vizet, és békaujjaival nehezen megy neki a gépelés. Hogy ki Grizzlysrac nem teljesen tiszta, mindenesetre két lány között őrlődik, csak éppen medvealakban. Mr. Anderson nem változott át semmivé, de szakdolgozata révén behatóan tanulmányozta az ezekhez hasonló eseteket – dolgozatának címe: Az igaz szerelemből történő transzformáció hatásai, Grimm, LePrince de Beaumont, Akszakov, Quiller-Couch és Walt Disney munkássága alapján… Írnom sem kell (de azért megteszem), hogy az ötös vicces beszólásokat és aranyos – vagy kevésbé aranyos – utalásokat eredményez.

Szintén tetszett a XIX. századi környezet. Logikusak voltak Kyle kezdeti próbálkozásai, jó volt, hogy két ennyire magányos és emiatt hasonló embert két teljesen különböző élethelyzetből ragadott ki az átok, és a Kyle-ban végbemenő átalakulás is helyénvaló volt, hiszen mélyebb értékekre mutatott rá. Kyle megtanul lelassulni, már odafigyel az apróbb dolgokra is, türelmesen és szeretettel nevel virágokat és így közelít Lindához is, noha ez nagy erőfeszítésbe kerül neki, megtanul élvezetből tanulni és olvasni – olyan dolgokat tesz, amiket a kortársainak egy jelentős része már elfelejtett.

Lindában az tetszett a leginkább, hogy vörös hajú (ó, sorstársam!) és hogy, bár rettentően jószívű és kedves, nem naiv, valamennyire tud magára vigyázni. Ugyanakkor Will és Kendra személyisége jobban megragadott. Will humoros, lelkiismeretes, jó tanító és emberismerő. Kendra pedig kilép a tradicionális boszorkaszerepből, segít a főhősünknek, meglátja benne a jóra való hajlamot és gunyorosan rámutat az igazságra, ha kell. Mindketten üdítő színfoltjai voltak az amúgy hagyományos történetnek.

Ami viszont nem
Igazából jó történetről van szó, viszont nem igazán jól van tálalva. A szóhasználat, a mondatok és a felvonultatott események mennyisége szegényes, maga a nyelvezet nem tudott elvarázsolni. Olvasás közben egyszerűen azt éreztem, hogy „no, ez után a mondat után még kellene egy” vagy, hogy kicsit felpörgethetné vagy éppen lelassíthatná az eseményeket az írónő, hogy megteremtse a mű hangulatát.

A zárszó
Azon gondolkozom, hogy miért érezhetek így. Valószínű, hogy túl nagy elvárásokkal álltam a történethez, hiszen csak nagyszerű könyvből készítenek filmet. Viszont eredeti történeteket veszélyes újra feldolgozni – nagy bukás is lehet belőle; egyes szálak megtartanak, másokat megváltoztatnak, de az alapvető történeti ív ugyanaz kell, hogy maradjon. Egyszer elolvasni mindenesetre nem hátrány. Ki tudja, lehet, hogy később még visszatérek hozzá, és akkor megfelelőbb hangulatban kap el.

Kategória: Vedd ki, kérd kölcsön, érdemes elolvasni, bár beszerezni annyira nem!

Burdge bug, avagy a jövőbeli illusztrátorom bemutatója

Cirka fél évvel ezelőtt fedeztem fel magamnak a gondolatban már számtalanszor elképzelt, ám meg nem valósított regényem majdani illusztrátorát, Burdge bug-ot. E kiejthetetlen nevű, ám bűbájos rajzokat készítő hölgyemény a deviantart.com-on szorgoskodik legnagyobb örömömre.

Hogy mire fel ez a nagy lelkesedés? Először is, olyan regények szereplőit rajzolja, amiket én is szeretek. Vagy ha még nem, akkor az ő hatására biztosan elolvasom, és meg fogom szeretni. Másodszor a szereplőket mindig eltalálja, legyen szó a fiktív külsejükről, a mimikájukról vagy a kisugárzásukról. Percekig el tudnék nézni egy-egy nagyszerűen elkapott karaktert. Harmadszor, teljesen önálló, bármikor felismerhető, „burdge bug-os” stílusa van. Ezer közül megismerném. Negyedszer, imád párokat megrajzolni. Én pedig imádom a történetbeli párokat, legyen szó csókról, veszekedésről, félreértésről, zavarról, dühről vagy szenvedélyről.

Leginkább talán az első ok miatt szeretem. A Harry Potter kapcsán találtam rá, majd felfedeztem, hogy Alkonyatban is utazik. A Mia-Michael párosról (A neveletlen hercegnő naplója) készített rajzai feldobták a napomat. Amikor azt is észrevettem, hogy szereti az indokolatlanul elhanyagolt, ám általam annyira kedvelt könyvet, az Elátkozott Ellát, és nem restelli lerajzolni a könyvbeli (nem pedig a filmes) karaktereket, szívem szerint a keblemre öleltem volna. Ám új alkotásokat is megszerettem miatta: neki „köszönhetem” a Csontváros-trilógiát, részben a Percy Jackson-t és az éppen olvasási folyamatban lévő A burkot. Türelmetlenül várom, hogy megjelenjen magyarul a Hunger games meg az a regény, amiben a szárnyakkal rendelkező fiatalok vannak.

Ezt a tehetségének köszönheti. A rajzai szórakoztatók, s bár a stílusa kiforrt és éppen ezért minden művén visszaköszön, a szereplők egyediek és felismerhetők. Az arckifejezéseiket szinte mindig eltalálja, jól visszaadja az érzelmeiket, legyen szó idegességről, félelemről, szeretetről vagy örömről. Persze, neki is vannak kevésbé pazar rajzai, ám a megbabonázóakhoz képest csak elenyésző mennyiségben. Van mit tanulni tőle. (Pláne az olyan kétbalkezes lányoknak, akik már évek óta nem rajzoltak semmit. Leginkább nekem.)

Röviden, lányok (és romantikusabb lelkületű fiúk), akár szeretnétek jól rajzolni, akár nem, Burdge bug munkáiba érdemes belekukkantani. Az ott ragadással pedig már nem lesz gond. Nekem elhihetitek. Az egyik visszajáró vendége írja e sorokat…

A képek lelőhelye: Burdge bug

Philip Pullman: Külvárosi királynő, avagy politikai események szövevényes hálózata

Miért is csak most kezdtem bele?!
Még néhány hónappal korábban kaptam meg a nővéremtől ezt a könyvet. Mindketten szeretjük Philip Pullman Sally Lockhart-trilógiáját (illetve, én csak az első két kötetet – a harmadikat elvből nem olvastam el), és ez a regény annak a folytatása. Vagy legalábbis annak nevezhető – bár önálló történetként is megállja a helyét. Nem is értem, miért csak most vettem a kezembe – talán annak a tulajdonságomnak köszönhető, hogy a saját regényeimet lassabban olvasom el, mint a kölcsön kapottakat vagy kikölcsönzötteket. De ma végre elkezdtem. És be is fejeztem. Egyszerűen nem engedte, hogy letegyem.

A történet
Mint már említettem, a kötet önálló regényként is megállja a helyét. Három főszereplője van: a már előző részekből is ismert Jim, illetve Adelaide, valamint a már tapasztalt olvasók számára is ismeretlen Becky. Sally-nek csak egy apró mellékszerep jut, és a múltra tett utalásokat valamelyik szereplő mindig megmagyarázza, így a kevésbé szakavatott befogadók számára is érthető a történet. Vagy legalábbis annyira, mint a Pullman-rajongóknak.

Történetünk elején Becky Winter gyanútlanul, ám annál lelkesebben tart első tanítványához, hogy azt német nyelvre tanítsa. Ám rövid időn belül rá kell jönnie, a megismert Miss Bevan nem mindennapi lány. És ezzel egy időben arra is, hogy az oktatás nem éppen úgy fog zajlani, ahogy ő azt hitte. Mivel Adelaide a maga közönséges, ám szemtelenül okos valójában hercegné. Méghozzá éppen Becky szülőhazájának, Razkavia országának hercegnéje. Úgy, hogy ezt a fent nevezett területen senki sem tudja.

A reggeli döbbenetet rögtön követi egy másik: Adelaide férjét, Rudolf Strausst félreérthetetlenül megpróbálják eltenni láb alól egy pokolgép segítségével – közvetlenül az után, hogy megtudta: testvére, és egyben a trónörökös, valamint annak felesége merénylet áldozatai lettek.

Ezek után Rudolf kénytelen hazautazni, bemutatni a nem éppen makulátlan múltú újdonsült feleségét, és felkészülni a ráváró uralkodásra. Ám ezt nem teheti meg segítőtársak nélkül: szerencsére nem sokkal az eset előtt ajánlotta fel szolgálatait a magánnyomozóként dolgozó Jim Taylor. Jim végsőkig kitartó hűsége nemcsak saját becsületére, hanem gyerekkori ismerőse, Adelaide iránti gyengéd érzelmeire vezethető vissza. (Bár ez utóbbit csak az erre érzékeny Becky veszi észre, az érzelmileg akár felszarvazottnak is nevezhető férj nem…) Jim mellett Rudolf segítőtársaként jelenik meg egy idős és lojális házaspár, Thalgau gróf és neje.

E nem éppen mindennapi társaság – egy majdnem király, egy grófi pár, egy nem éppen kifogástalan modorú, éppen hogy csak nem királyné és egy úriembernek nehezen nevezhető, talpraesett ifjú – rövid időn belül Razkaviába is indul – Adelaide kérésére Becky társaságában.
Így az álmodozó, kalandokra vágyó lány végre megkapja vágyait. Tanárból tolmács lesz, diplomáciai események közvetítője, s az új királynő, Adelaide legfőbb bizalmasává és barátjává növi ki magát. Eközben Jim a helyi egyetemistákból hű információszerzőket és harcosokat verbuvál, és megpróbálja átlátni az udvar és az ország szövevényes kapcsolatait.

Hiszen az kiszámíthatatlan politikai erők végig a háttérben mozgolódnak: így lesz a nevenincs külvárosi Adelaide-ból, Razkavia királynője. Neki kell helytállnia mindennemű diplomáciai tapasztalat nélkül nemcsak két nagyhatalommal, hanem az ország vezetőivel szemben is. Még szerencse, hogy vele vannak barátai – hiszen ellenségekből akad bőven. És az ember sosem tudhatja, hogy éppen melyik álcázza jóakarójának magát…

Amiért egyszerűen megbabonázott
A regény szövevényes cselekményt jelenít meg: az olvasó sosem lehet benne biztos, mi minek a következménye, ki kinek az oldalán áll és mi a terve. S bár az író felfedi a háttérben sötéten kacagó ember kilétét, megmutatja, hogy milyen lelkesen mozgatja a kezében összefutó szálakat, az olvasó sosem tudhatja, ki található a szál másik oldalán. Még az aktuális személy sem mindig… Pullman egy olyan regényt írt, amely tökéletesen visszaadja a politika szövevényes világát (már ha vissza lehet adni egyáltalán), bemutatja, hogy mennyire kiszolgáltatott lehet nemcsak egy hétköznapi állampolgár, hanem maga az uralkodó is.

Ehhez hozzájárul az is, hogy nem próbál finomítani a dolgokon. Mikor elkezdtem olvasni, egy, ha nem is könnyed, de semmi képpen sem sokkoló történetre vártam. Ehhez képest árulás, halál, megtévesztő emberek, kiszámíthatatlan jövő jellemzi a három barát sorsát. És az egész valahogyan olyan mellbevágóan naturálisan jelenik meg, bár nem a szó hétköznapi értelmében. Pullman nem kis feszültséget teremt azzal, hogy szenvtelenül írja le a történéseket, annak ellenére, hogy az egyes szereplők érzelmeit pontosan megjeleníti. És az utolsó néhány oldal… Az emberben felötlik a kérdés: „Ez a vége?!”.

Azonban volt olyan is, ami nem tetszett
Nagy hatással volt rám a Külvárosi királynő. A szereplők szerethetők, a piszkos politika megrendítő. Ennek ellenére volt benne két olyan dolog is, amik nem tetszett. Becky a szívemhez nőtt a könyv végére – s bár nagy lelki és szellemi támogatást nyújtott a szereplőknek, elsősorban Adelaide-nek, mégis sokszor nélkülözték, kicsit talán le is nézték a karakterek és úgy érzem, néha maga az író is.

Lehet, hogy ez a miatt van így, mert Jim maga volt a cselekvő ember, aki szerelméért mindet megtesz, s olyan hihetetlen kisugárzással és erővel, hogy az mindenképpen kiemeli a hétköznapi jellemek sorából. Adelaide pedig nagy elszántsággal és sikeresen igyekezett megfelelni királynői feladatainak; a közönséges lányból rövid időn belül mások által megbecsült és azokra hatással lévő erőskezű uralkodónő lett. Két ilyen egyéniség mellett nehéz lehet különösebben kimagaslónak ábrázolni még egy szereplőt úgy, hogy azt mások is elismerik. Mégis – engem ez néhol kifejezetten zavart. Mert ő is ugyanazokon ment keresztül, mint a másik kettő, ugyanolyan állhatatosságról tett tanúbizonyságot, nélküle a többiek nem jutottak volna semmire.

A másik dolog nem tudom, a fordító, a szerkesztő vagy az író hibája-e (esetleg az én felfogási képességeimnek köszönhető). Néhol ugyanis az író úgy használ többes számot, hogy az az ige, legalábbis a körülmények alapján egy személyre vonatkozik, vagy esetleg többre, de csak indokolatlanul későn derül ki, kit takar még a többes szám. Ez néha megakasztotta az olvasást, ám semmi képpen sem annyira, hogy ne tudjam élvezni a könyvet.

Zárszóként
Hiszen olyan regényről van szó, melyet szívesen tudnék saját alkotásnak – bár korántsem vagyok biztos benne, hogy ennyi ellentétes szándékot és indítékot ki tudnék találni, azok hatásáról és a folyamatosan pörgő cselekményről már nem is beszélve. Az én szakterületem inkább a szerelmi szálakra koncentrálódik. Szerencsére, azokból is van. Ha nem is bőven, de mindenképpen elegendően.

Kategória: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!