Miért is csak most kezdtem bele?!Még néhány hónappal korábban kaptam meg a nővéremtől ezt a könyvet. Mindketten szeretjük Philip Pullman Sally Lockhart-trilógiáját (illetve, én csak az első két kötetet – a harmadikat elvből nem olvastam el), és ez a regény annak a folytatása. Vagy legalábbis annak nevezhető – bár önálló történetként is megállja a helyét. Nem is értem, miért csak most vettem a kezembe – talán annak a tulajdonságomnak köszönhető, hogy a saját regényeimet lassabban olvasom el, mint a kölcsön kapottakat vagy kikölcsönzötteket. De ma végre elkezdtem. És be is fejeztem. Egyszerűen nem engedte, hogy letegyem.
A történet
Mint már említettem, a kötet önálló regényként is megállja a helyét. Három főszereplője van: a már előző részekből is ismert Jim, illetve Adelaide, valamint a már tapasztalt olvasók számára is ismeretlen Becky. Sally-nek csak egy apró mellékszerep jut, és a múltra tett utalásokat valamelyik szereplő mindig megmagyarázza, így a kevésbé szakavatott befogadók számára is érthető a történet. Vagy legalábbis annyira, mint a Pullman-rajongóknak.
Történetünk elején Becky Winter gyanútlanul, ám annál lelkesebben tart első tanítványához, hogy azt német nyelvre tanítsa. Ám rövid időn belül rá kell jönnie, a megismert Miss Bevan nem mindennapi lány. És ezzel egy időben arra is, hogy az oktatás nem éppen úgy fog zajlani, ahogy ő azt hitte. Mivel Adelaide a maga közönséges, ám szemtelenül okos valójában hercegné. Méghozzá éppen Becky szülőhazájának, Razkavia országának hercegnéje. Úgy, hogy ezt a fent nevezett területen senki sem tudja.
A reggeli döbbenetet rögtön követi egy másik: Adelaide férjét, Rudolf Strausst félreérthetetlenül megpróbálják eltenni láb alól egy pokolgép segítségével – közvetlenül az után, hogy megtudta: testvére, és egyben a trónörökös, valamint annak felesége merénylet áldozatai lettek.
Ezek után Rudolf kénytelen hazautazni, bemutatni a nem éppen makulátlan múltú újdonsült feleségét, és felkészülni a ráváró uralkodásra. Ám ezt nem teheti meg segítőtársak nélkül: szerencsére nem sokkal az eset előtt ajánlotta fel szolgálatait a magánnyomozóként dolgozó Jim Taylor. Jim végsőkig kitartó hűsége nemcsak saját becsületére, hanem gyerekkori ismerőse, Adelaide iránti gyengéd érzelmeire vezethető vissza. (Bár ez utóbbit csak az erre érzékeny Becky veszi észre, az érzelmileg akár felszarvazottnak is nevezhető férj nem…) Jim mellett Rudolf segítőtársaként jelenik meg egy idős és lojális házaspár, Thalgau gróf és neje.
E nem éppen mindennapi társaság – egy majdnem király, egy grófi pár, egy nem éppen kifogástalan modorú, éppen hogy csak nem királyné és egy úriembernek nehezen nevezhető, talpraesett ifjú – rövid időn belül Razkaviába is indul – Adelaide kérésére Becky társaságában.
Így az álmodozó, kalandokra vágyó lány végre megkapja vágyait. Tanárból tolmács lesz, diplomáciai események közvetítője, s az új királynő, Adelaide legfőbb bizalmasává és barátjává növi ki magát. Eközben Jim a helyi egyetemistákból hű információszerzőket és harcosokat verbuvál, és megpróbálja átlátni az udvar és az ország szövevényes kapcsolatait.
Hiszen az kiszámíthatatlan politikai erők végig a háttérben mozgolódnak: így lesz a nevenincs külvárosi Adelaide-ból, Razkavia királynője. Neki kell helytállnia mindennemű diplomáciai tapasztalat nélkül nemcsak két nagyhatalommal, hanem az ország vezetőivel szemben is. Még szerencse, hogy vele vannak barátai – hiszen ellenségekből akad bőven. És az ember sosem tudhatja, hogy éppen melyik álcázza jóakarójának magát…
Amiért egyszerűen megbabonázott
A regény szövevényes cselekményt jelenít meg: az olvasó sosem lehet benne biztos, mi minek a következménye, ki kinek az oldalán áll és mi a terve. S bár az író felfedi a háttérben sötéten kacagó ember kilétét, megmutatja, hogy milyen lelkesen mozgatja a kezében összefutó szálakat, az olvasó sosem tudhatja, ki található a szál másik oldalán. Még az aktuális személy sem mindig… Pullman egy olyan regényt írt, amely tökéletesen visszaadja a politika szövevényes világát (már ha vissza lehet adni egyáltalán), bemutatja, hogy mennyire kiszolgáltatott lehet nemcsak egy hétköznapi állampolgár, hanem maga az uralkodó is.
Ehhez hozzájárul az is, hogy nem próbál finomítani a dolgokon. Mikor elkezdtem olvasni, egy, ha nem is könnyed, de semmi képpen sem sokkoló történetre vártam. Ehhez képest árulás, halál, megtévesztő emberek, kiszámíthatatlan jövő jellemzi a három barát sorsát. És az egész valahogyan olyan mellbevágóan naturálisan jelenik meg, bár nem a szó hétköznapi értelmében. Pullman nem kis feszültséget teremt azzal, hogy szenvtelenül írja le a történéseket, annak ellenére, hogy az egyes szereplők érzelmeit pontosan megjeleníti. És az utolsó néhány oldal… Az emberben felötlik a kérdés: „Ez a vége?!”.
Azonban volt olyan is, ami nem tetszett
Nagy hatással volt rám a Külvárosi királynő. A szereplők szerethetők, a piszkos politika megrendítő. Ennek ellenére volt benne két olyan dolog is, amik nem tetszett. Becky a szívemhez nőtt a könyv végére – s bár nagy lelki és szellemi támogatást nyújtott a szereplőknek, elsősorban Adelaide-nek, mégis sokszor nélkülözték, kicsit talán le is nézték a karakterek és úgy érzem, néha maga az író is.
Lehet, hogy ez a miatt van így, mert Jim maga volt a cselekvő ember, aki szerelméért mindet megtesz, s olyan hihetetlen kisugárzással és erővel, hogy az mindenképpen kiemeli a hétköznapi jellemek sorából. Adelaide pedig nagy elszántsággal és sikeresen igyekezett megfelelni királynői feladatainak; a közönséges lányból rövid időn belül mások által megbecsült és azokra hatással lévő erőskezű uralkodónő lett. Két ilyen egyéniség mellett nehéz lehet különösebben kimagaslónak ábrázolni még egy szereplőt úgy, hogy azt mások is elismerik. Mégis – engem ez néhol kifejezetten zavart. Mert ő is ugyanazokon ment keresztül, mint a másik kettő, ugyanolyan állhatatosságról tett tanúbizonyságot, nélküle a többiek nem jutottak volna semmire.
A másik dolog nem tudom, a fordító, a szerkesztő vagy az író hibája-e (esetleg az én felfogási képességeimnek köszönhető). Néhol ugyanis az író úgy használ többes számot, hogy az az ige, legalábbis a körülmények alapján egy személyre vonatkozik, vagy esetleg többre, de csak indokolatlanul későn derül ki, kit takar még a többes szám. Ez néha megakasztotta az olvasást, ám semmi képpen sem annyira, hogy ne tudjam élvezni a könyvet.
Zárszóként
Hiszen olyan regényről van szó, melyet szívesen tudnék saját alkotásnak – bár korántsem vagyok biztos benne, hogy ennyi ellentétes szándékot és indítékot ki tudnék találni, azok hatásáról és a folyamatosan pörgő cselekményről már nem is beszélve. Az én szakterületem inkább a szerelmi szálakra koncentrálódik. Szerencsére, azokból is van. Ha nem is bőven, de mindenképpen elegendően.
Kategória: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése