Alex Flinn: Beastly – A szörnyszívű, avagy Szépség és Szörnyeteg a XIX. században

Miért is olvastam el?
Az „is” szócska nem arra utal, hogy „minek kezdtem hozzá egyáltalán?!”, hanem csak arra, hogy „ennél többre számítottam”. Nem mintha a könyv rossz lenne. Viszont csináltak belőle filmet, amit Amerikában már le is adtak. Nem tudom, mennyire nagy durranás vagy, hogy mennyire fedi a könyvet (az előzetes alapján csak nagy vonalakban), de a szereposztás túl jó ahhoz, hogy B-kategóriás legyen (Mary-Kate Olsen, a HSM-es Vanessa Hudgens, aki remélem, jobb színész, mint a „legendás” musicalje idején és az Alex Rider-filmből, valamint a Vadóckából ismerhető Alex Pettyfer), és effektek terén sem nevezhető visszamaradottnak. Azt a két percet legalábbis elég jól összerakták ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésemet.

Nagy lelkesedésemben meg is szereztem a könyvet. ((Nálam alapvető szabály: ha tudok róla, hogy könyvből készült az adott film, a könyvvel kezdem – legalábbis többnyire. Higgyétek el, ezt így kell csinálni. Az esetleges kivételekért – köhömm… Interjú a vámpírral – nem vállalok felelősséget.)) Annak ellenére, hogy nem volt kiemelkedően jó ahhoz, hogy megfilmesítsék, lekötött annyira, hogy rövid időn belül befejezzem.

A történet
Napjaink New Yorkjában éli gazdag, külsőségekre koncentráló, felszínes kis életét a boldogság hiszemében Kyle Kingsbury. Híres televíziós bemondóként dolgozó apja minden kívánságát pénzeli addig, amíg nem kell két percnél hosszabb beszélgetést lefolytatniuk – ebben a két percben pedig nem győzi fiának hangsúlyozni, hogy minden a külső, a nélkül az ember nem mehet semmire a mai világban. Ilyen háttérrel nem is csoda, hogy fiából „szörnyszívű” lesz: a legnagyobb gondja, hogy éppen melyik „balfékkel” [sicc!] szórakozzon, elvigye a suli legdögösebb csaját a bálba és az, hogy ott herceggé válasszák iskolatársai. Röviden: felfuvalkodott kis hólyag, akinek egyetlen hobbija mások nyomorgatása.

Egyik ilyen gonoszkodása alkalmával a számára eddig ismeretlen és meglehetősen csúnya gót osztálytársnőjének ígéri meg, hogy őt viszi a bálba – hogy aztán ott pofára ejthesse, és egy jót röhöghessen. A bál napján azonban Kyle-nak nem sok kedve lesz röhögni: új házvezetőnője a dögös párja által kért méregdrága és feltűnő virág helyett fehér rózsát hoz, és ez jó pár perces hisztit és durcázást hoz ki a fent említett hölgyeményből a remélt smárolás helyett. Mikor a bálba érnek, Kyle kénytelen az útjába eső pénztáros lánynak adni a már két szirmát is elveszített gyomot (aki ennek ellenére Kyle számára meglepő módon örül), és a gót lányon sem nevethet annyit, mint remélte. Ugyanis egyáltalán nem úgy néz ki, mint akit megaláztak, ellenben mikor Kyle hazaér, megdöbbenve találja a szobájában – hogy nem sokkal később átkától sújtva olyan mennyiségű szőrt és karmot növesszen, amit egy vuki is megirigyelhetne, ám az emberek többsége nem ragaszkodna hozzá.

A boszorkány kétévnyi reményt ad Kyle-nak; ha azonban két év alatt nem sikerül új külsejével meghódítania valakinek a szívét, azt a lányt viszont szeretni és megcsókolni, örökre ilyen marad. Kyle néhány fölösleges próbálkozás után (úgymint netes ismerkedés, gyanta, plasztikai sebész, vudupap – egyszóval, minden, amit apuci vaskos pénztárcája lehetővé tehet) házvezetőjével, Magdával és új, vak, viszont a dolgokat annál jobban átlátó tanítójával, Willel apja hatására egy több emeletes luxuslakosztálynak álcázott börtönébe vonul. Szerencsére a boszorkány, Kendra valamiért a szívén viseli sorsát, így az általa ajándékozott varázstükrön keresztül Kyle megtalálja lehetőségét a szerelemre: a nagy szegénységben élő, drogos apa mellett szenvedő Lindát, egykori énje ellentétét. Sikerül magához beköltöztetnie a vörös hajú, könyvfaló, szeretetteljes lányt, aki mintegy utolsó rúgásként teljesen megváltoztatja az egykori Kyle-t. És boldogan is élnek – egészen addig, amíg Lindy haza nem megy ápolni drogoktól beteg, azt meg nem érdemlő apját…

Ami tetszett benne
Elsősorban a chates közjátékok, amik felvezetik az egyes nagyobb fejezeteket. Ezek során a magát SzornyetegNYC-nek nevező Kyle NemaLeannyal, Mr. Andersonnal, Brekivel és Grizzlysraccal beszélget a varázslatos, ám cseppet sem csodálatos átváltozásokról. NemaLeany a még átalakulás előtti kishableány, aki nagy reményekkel tekint a jövőben, hiszen egy boszorkány segítségével lehetősége nyílik arra, hogy emberként boldogan éljen szerelmével. Breki a megátkozott királyfi prototípusa, aki mellesleg ki nem állhatja a vizet, és békaujjaival nehezen megy neki a gépelés. Hogy ki Grizzlysrac nem teljesen tiszta, mindenesetre két lány között őrlődik, csak éppen medvealakban. Mr. Anderson nem változott át semmivé, de szakdolgozata révén behatóan tanulmányozta az ezekhez hasonló eseteket – dolgozatának címe: Az igaz szerelemből történő transzformáció hatásai, Grimm, LePrince de Beaumont, Akszakov, Quiller-Couch és Walt Disney munkássága alapján… Írnom sem kell (de azért megteszem), hogy az ötös vicces beszólásokat és aranyos – vagy kevésbé aranyos – utalásokat eredményez.

Szintén tetszett a XIX. századi környezet. Logikusak voltak Kyle kezdeti próbálkozásai, jó volt, hogy két ennyire magányos és emiatt hasonló embert két teljesen különböző élethelyzetből ragadott ki az átok, és a Kyle-ban végbemenő átalakulás is helyénvaló volt, hiszen mélyebb értékekre mutatott rá. Kyle megtanul lelassulni, már odafigyel az apróbb dolgokra is, türelmesen és szeretettel nevel virágokat és így közelít Lindához is, noha ez nagy erőfeszítésbe kerül neki, megtanul élvezetből tanulni és olvasni – olyan dolgokat tesz, amiket a kortársainak egy jelentős része már elfelejtett.

Lindában az tetszett a leginkább, hogy vörös hajú (ó, sorstársam!) és hogy, bár rettentően jószívű és kedves, nem naiv, valamennyire tud magára vigyázni. Ugyanakkor Will és Kendra személyisége jobban megragadott. Will humoros, lelkiismeretes, jó tanító és emberismerő. Kendra pedig kilép a tradicionális boszorkaszerepből, segít a főhősünknek, meglátja benne a jóra való hajlamot és gunyorosan rámutat az igazságra, ha kell. Mindketten üdítő színfoltjai voltak az amúgy hagyományos történetnek.

Ami viszont nem
Igazából jó történetről van szó, viszont nem igazán jól van tálalva. A szóhasználat, a mondatok és a felvonultatott események mennyisége szegényes, maga a nyelvezet nem tudott elvarázsolni. Olvasás közben egyszerűen azt éreztem, hogy „no, ez után a mondat után még kellene egy” vagy, hogy kicsit felpörgethetné vagy éppen lelassíthatná az eseményeket az írónő, hogy megteremtse a mű hangulatát.

A zárszó
Azon gondolkozom, hogy miért érezhetek így. Valószínű, hogy túl nagy elvárásokkal álltam a történethez, hiszen csak nagyszerű könyvből készítenek filmet. Viszont eredeti történeteket veszélyes újra feldolgozni – nagy bukás is lehet belőle; egyes szálak megtartanak, másokat megváltoztatnak, de az alapvető történeti ív ugyanaz kell, hogy maradjon. Egyszer elolvasni mindenesetre nem hátrány. Ki tudja, lehet, hogy később még visszatérek hozzá, és akkor megfelelőbb hangulatban kap el.

Kategória: Vedd ki, kérd kölcsön, érdemes elolvasni, bár beszerezni annyira nem!