Nemrég fejeztem be Meyer második, kiforrtabb történetét. Hihetetlen volt. Míg az Alkonyat „csak” a minden akadályt leküzdő, a másikat az első helyre helyező, előítéletek nélküli szerelmet mutatja be vámpír-köntösben, addig A burok mást is. Szerelmet, egy egész szerelmi négyszöget, a legfurcsább felállásban; barátságot, mely annak ellenére alakul ki, hogy az emberi racionalitás szerint illogikus lenne; magát a végletes emberi természetet és annak az ellentétét; és mindemellett a legtisztább önzetlen szeretetet. Méghozzá sci-fi-köntösben.A történet…
Természetesen nem hardcore sci-fire kell gondolni: a regény messze áll attól, hogy felhőkarcoló méretű robotok harcát mutassa be minden, a mai szemmel csupán elképzelhető technológiával megspékelve. Meyer idegen lények invázióját vázolja fel, eléggé ellentétes módon: a Földet megszálló lelkek kiegyensúlyozottak, képtelenek hazudni, naivak és ugyanolyan szeretettel fordulnak minden társuk felé. Ennek ellenére kénytelenek parazita életmódot folytatni: egyre több bolygót igáznak le, köztük a Földet is. Egy-egy gazdatest átvétele azonban az eredeti lélek elnyomásával, gyakran megszűnésével jár – az emberek ezt nem is veszik jó néven. Azonban mire rájönnek, mi történik, a túlerő miatt bujdosniuk kell: idegességükről, kirívó agressziójukról és a szemükről (mely nem csillog a lelkekre jellemző módon ezüstösen) a paraziták hamar felfedezik és – újabb potenciális gazdatest reményében, valamint az agressziójuktól való félelmük miatt – elfogják őket.
Egy ilyen burkot jelent történetünk elején Melanie is. A huszonegy éves lány testébe a lelkek között híres Vándort telepítik, abban reménykedve, hogy tapasztaltságával – ez a kilencedik bolygó, melyet megismer – hamar megtöri az amúgy makacsnak tűnő lány lelkét, és megszerzi emlékeit. Melanie természetesen nem veszi jó néven a kialakult helyzetet, s Vándor sem kifejezetten repes a boldogságtól, mikor rájön, hogy a makacs lány nem adta át teljesen testét. Azonban Vándornak meg kell szereznie a többi emberhez elvezető nyomokat és emlékeket – a hozzá kerülő Hajtó, akinek külön feladata a megmaradt emberek felkutatása és ezzel a béke fenntartása, ugyanis úgy véli, Mel csakis mások segítségével maradhatott ilyen sokáig emberként életben.
Vándor pszichikai csatába kezd Melanie-val, hogy felfedje a lány titkait. Sorra próbálja feltörni emlékeinek gátjait, ám félév alatt mit sem ér el. Az emiatt egyre elviselhetetlenebbé váló Hajtóval szembeni ellenszenvük azonban valamennyire összekovácsolja őket – s Melanie sem elég erős ahhoz, hogy örökké titkolózhasson. Vándor így látja meg a Mel számára nagyon fontos férfit, Jaredet, a lány hőn szeretett öccsét, Jamie-t és egy titokzatos cél felé vezető térképet. Végül a sivatag közepén találják testüket, a Hajtótól megszökve, egy olyan térképet követve, melyről egyikőjük sem tudja, merre vezet – s azzal a vággyal a szívükben és testükben, hogy megtalálják az öccsüket és azt a férfit, akibe mindketten beleszerettek…
A térképről végül kiderül, hogy nem téves, s egy, a lelkekkel szemben biztos védelmet nyújtó barlangrendszerbe vezet, ahol a harminc fő feletti közösségben megtalálható az általuk úgy szeretett páros is – csakhogy ez nem az a hely, ahol a Vándor-féle parazitákat szívesen látják. Csak a csapat vezetőjén, Melanie kissé bolondosnak tűnő Jed bácsikáján múlik, hogy élve maradnak, annak ellenére, hogy Jared az első pillanattól kezdve utálja ott látni őket – Melanie testét Vándor lelkével. Szerencsére az érthető okokból zaklatott Jared nem mindig tartózkodhat a kolónia területén, hiszen valakinek el kell látnia az ott élőket étellel, s ehhez ő ért a legjobban. Ezt a szükségszerűséget Jed pofátlanul ki is használja, elérve, hogy a társaság elfogadja, egy kisebb része befogadja, s egy még kisebb a barátjának tekintse az általa Vandának elnevezett Vándort. Valaki még bele is szeret, kialakítva a történelem egyik legérdekesebb szerelmi négyszögét – négy szerelmes, három testben… Aztán a többiek rájönnek, Melanie még mindig a testében van.
…és ami mögötte van
Elementáris. A szerelmi három- vagy éppen négyszög, ami kialakul óriási érzelmeket jelent. Jared szereti Melanie-t, a teljes szívéből, olyannyira, hogy megkeseredett, mikor azt hitte, elvesztette. Emiatt durván is bánik az életébe belépő és az imádott nő testét birtokló Vandával, aki azonban Mel emlékei hatására menthetetlenül beleszeretett. Testének másik lelke szintén elvakultan vágyakozik Jared iránt, ugyanakkor – érthető módon – nem szívesen osztozkodik ezen az érzésen Vándorral. Bőrük pedig valósággal felforrósodik, mikor Jared hozzájuk ér. Ugyanakkor Vandában beleszeret egy másik férfi, Ian, aki megérti azt, hogy nemcsak Melanie, hanem Vándor is vágyakozik Jared után, ugyanakkor önfeláldozó módon segíti az először megvetett idegent. S Vanda ehhez hozzá is tud szokni…
Ugyanakkor, mint említettem, nem csak a szerelemről szól ez a történet. Stephenie megmutatja, milyen az emberi természet – ráadásul egy, az agressziót megvető, a fegyverektől irtózó lény szemén keresztül, aki mindennap rácsodálkozik az emberek szeszélyes és intenzív érzelmeire. Az emberek gyakran meggondolatlanul dühösek és bántják egymást, ugyanakkor akkora erővel képesek szeretni, hogy az szinte lesodorja a lábáról Vandát. Megismeri az indulataikat, azt, hogy mennyire hajlamosak félni az ismeretlentől, még akkor is, ha nem kéne; hogy egymás ellen tudnak fordulni dacból, indulatból vagy eltérő vélemény miatt még olyanok is, akik amúgy szereti egymást; s jellemző rájuk a koncentrált szeretet, ami gyakran azzal jár, hogy elvakultan „csak érte” tesznek meg mindent, még akkor is, ha ezzel másokat veszélybe sodorhatnak.
Szerencsére akadnak olyan személyek, akik képesek összefogni a közösséget, itt ezt a szerepet Jeb tölti be, a maga elképesztő viselkedésével, logikájával, emberismeretével és azzal, hogy emlékeztetni tudja a tömeget „ő az úr a házában”. A regény egyfajta szociálpszichológiai műnek is elmehetne: bemutatja, a tömegben hogyan alakulnak ki az indulatok, és hogy egy megfelelően manipulatív személy hogyan tud több tíz embert befolyásolni, ez esetben jó irányba.
Néhány tulajdonságot Vanda nem képes az emberektől átvenni. A fegyvertől és az erőszaktól még mindig irtózik, ugyanakkor egy idő után érez félelmet és gyűlöletet. Többségében azonban inkább szeretetet, nemcsak általánosan mindenki iránt, hanem célzottan és logikátlanul úgy, ahogy egy ember tud; saját faja elé is helyezi a szeretett személyeket – hogy magáról már ne is beszéljünk. Melanie testének hatására átérezheti azt a vágyat, mely egyszerre fizikai és lelki fájdalmat is okoz neki. Egyre inkább jellemző lesz rá a lelkek által nem igazán ismert szarkasztikus humor, melyet emberi módon gyakran védekezésre használ.
Ezek a változásokat részben Melanie testének, részben az emlékeinek – de leginkább saját magának köszönheti. Az a legszebb az egészben, hogy bár Melanie-val teljesen összeforrtak, két külön személyiséget képeznek – két határozott, makacs, kitartó és szenvedélyes személyiséget. Mégis mások; míg Melanie harcias és kemény, Vandára másfajta, kevésbé fizikai erő jellemző. Ugyanakkor mindketten elképesztő önfeláldozásra képesek és hihetetlen erejüket érzelmeikből nyerik. Azokból az érzelmekből, amiknek mindent köszönhetnek, jót és rosszat egyaránt.
Az érzelmi kavalkád hatása
Végig ilyen volt a történet. Az egész regényben annyi érzelem, indulat és szenvedély tömörült össze benne, hogy nem figyelhető meg az általános eseményív, a bevezetés, bonyodalom, bonyodalom kibontakozása, tetőpont és befejezés. Nem, ebben a történetben kisebb-nagyobb hullámokban jönnek a tetőpontok, állandó izgalomban tartva az olvasót, s mégis azt az érzést keltve, hogy egészében véve itt nincs is tetőpont. Ennek ellenére szinte egy hajtásra végeztem a könyvvel, amint időm volt rá.
Az érzelmek intenzitása miatt ez talán nem volt a legjobb ötlet. Hajlamos vagyok teljesen belemerülni egy-egy történetbe, átélve annak fordulatait és érzelemvilágát. Éreztem, hogy kéne, de nem tudtam letenni ezt a regényt, esélyt adva magamnak az emésztésre. Olyan volt, mintha folyamatosan szomjas lennék, és csak innék és innék abból a pohárból, amit a kezembe tartok, és ami folyamatosan újratöltődik, esélyt sem adva magamnak a levegővételre. Majdnem megfulladtam, mégsem tudtam otthagyni huzamosabb ideig, teljesen magával ragadott. Magába szippantott. Egy napra én lettem Vanda. Vagy legalábbis az újabb „lelki társa”.
A szó lehető leghétköznapibb és legszokatlanabb értelmében.
Kategória: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése