Cassandra Clare: A herceg, avagy szerelmi szálak mesterkélt-mesterien

Az angyal folytatásában tovább alakulnak a szerelmi szálak, melyeket az írónő olyan mesterien sző, mint egy hatalmas pók a hálóját. Érzelmi sokkok, szappanoperába illő fordulatok, megragadóan romantikus, szinte már-már nyálas idézetek, melyeket az árnyvadászok kemény világa szerencsésen ellensúlyoz. Clare annyira profi, hogy az már mesterkélt.

A történet

Az egyre halmozott hibák miatt Charlotte-ot a Klávé egyes tagjai meg akarják fosztani az Intézet vezetésének jogától. A nő azt a parancsot kapja, kapja el csapatával a Magisztert, vagy lemondhat az Intézetről… Ha ez bekövetkezik, Tessa is elbúcsúzhat új és mégis biztonságot jelentő lakhelyétől. Pedig már kezd beleszokni a helyzetébe: bár Will közelsége még mindig felkavarja, Jemmel egyre intimebb lesz a viszonya. Azt közben egyikük sem sejti, Will miért jár a legkülönbözőbb és leghihetetlenebb időpontokban a mágiával bíró Magnushoz…

A mesteri mesterkélt

Izgalmas, pörgős, humoros, érzelmes, szívszaggató… Mindez elmondható erről a kötetről, de van valami több is benne. Valami, ami nem feltétlenül válik az előnyére.

Ami a leginkább elviszi a hátán a sztorit, az az, ahogyan Clare az információkat adagolja rajongóinak. A Csontváros-szériából tudjuk, hogy Tessa még pár száz év múlva is inkább élőnek lesz mondható, mint halottnak, és az olvasó érzékeli, hogy ez a halhatatlanság őt is legalább annyira meggyötri majd, mint Magnust. Az előző rész végén pedig kiderült, hogy Tessának nem lehet gyereke – azonban a könyvbeli szerelmi háromszög másik két tagjának, Willnek és Jemnek vannak leszármazottjai. Közben Jem haldoklik, ki tudja, mennyi ideje van még hátra, Will pedig mezei halandó, jobb esetben él nyolcvan évet (rosszabb esetben pedig megöleti magát az a vakmerő árnyvadász). Tessa minden kapcsolata eleve halálra van ítélve, és az olvasónak a szíve szakad meg, hiszen ezt a lány még nem tudja.

A Tessa-Will-Jem háromszög persze alakul, néhol szappanoperába illő fordulatokkal (szerencse, hogy ezt ellensúlyozza a 18. századi környezet). Gyönyörű idézetek, izgalmas, „felforrt a vérem” típusú jelenetek, a szereplők jellemének fokozatos kibontása jellemzi a hármas sorsát – mégis valami furcsa ellenérzetet vált ki belőlem az egész. Clare egyszerűen annyira ügyesen keveri a kártyákat, annyira azt érzem, hogy tudja, melyik mondatával milyen reakciót vált ki a rajongókból, hogy a szerelmi háromszög nem csak mesteri lesz így, hanem mesterséges. Izgulok a szereplőkért, elszomorodom, ha a helyzet úgy kívánja, de teljesen közel emiatt mégsem tudom engedni magamhoz a dolgot.

Bukik a bromance

Clare ebben a kötetben leginkább a szerelemre helyezte a hangsúlyt, így a fiúk kapcsolata háttérbe került, és ott sem azt a kellemes megvilágítást kapta, amit ez általánosan elfogadott tény szerint kéne nekik. Az írónő a párbeszédekben olyan gyakran hangsúlyozza, hogy Jem és Will nagyszerű barátok, amennyire csak tudja, és a szereplők egyes gesztusai is erről árulkodnak. Közben pedig mintha nem is ismernék egymást. Ha a hozzád legközelebb álló barátod halálosan szerelmes egy ifjú hölgybe, akkor azt észreveszed, még akkor is, ha újabban nagyon ritkán találkoztok csak. Ez a két ökör viszont mintha vadidegen lenne érzelmi szinten, nem észlelik, vagy figyelmen kívül hagyják a nyilvánvalót. Esetleg minden hímnemű így (nem) kommunikálja le az ilyen dolgokat?

Pozitív pontok

Miután így lehúztam a sztori két legfontosabb és mesterien felépített szálát, hangsúlyoznám azokat a dolgokat, amik fenntartás nélkül tetszettek. Ilyen Magnus, aki a humoros jelenetek nagy részét adja, hozza a sajátságos stílusát, de miközben halállaza, megismerjük az érzelmes oldalát is. A Lightwood-testvéreket is érdemes volt behozni a történetbe: Gideon és Sophie aranyosak, még a tapló Gabrielt is megkedveli az ember. Henryt azonban szívem szerint szöges vassal ütöttem volna… a kötet első felében, hogy végül megint feltornázza magát az aranyosan imádnivaló szereplők közé. Az is tetszett, hogy Jem végre kilépett a mindig kedves fiú szerepéből, és megismertük azt is, milyen, ha kiakad valakire – még emberibb lett tőle.

Tehát a sztori olvastatja magát, a szereplőket megkedveled, ha nem is rajongsz értük szó szerint, a kialakuló szerelmi szálaknak pedig (annak ellenére, hogy kissé szappanoperásak) szurkolsz, pont úgy, ahogy azt kell. Nem lett rossz kötetet ez – éppen csak hiányzik belőle valami. Vagy túl sok van benne.

Kategória:Vedd ki, kérd kölcsön, érdemes elolvasni, bár beszerezni annyira nem!

The Hour (BBC, 2011) – a második évad, avagy komorabb hangulat egyenlő kevesebb szikra

A The Hour második évadjában szereplőink jóval veszélyesebb ügybe keverednek, miközben a karakterek közötti kapcsolatok is alakulnak, egyesek múltjáról és jelleméről pedig többet tudunk meg. Mindent összevetve az évad méltó folytatása az elsőnek, egy fontos összetevő mégis hiányzik belőle: a báj.

A történet

Az első évad lehetetlennek tűnő zárása után járunk, méghozzá hónapokkal. Bel (Romola Garai) maradhatott a régi posztján, akárcsak Hector (Dominic West), Freddie (Ben Whishaw) azonban eltávozott a csapattól, és hosszú nemzetközi kirándulásba kezdett. Ezalatt producerünk sokkal feszültebbé vált, nem is véletlenül: a The Hour arcát magába szippantotta az ismertség és az éjszaka élet, valamint napközben sem veti meg kifejezetten az alkoholt. Emellett a központ új ellenőrt küldött rájuk, a mindenbe beleszóló Randall Brownt (Peter Capali). Ráadásul Bel Freddie-vel nem csak az egyik legértékesebb emberét, hanem életének legfontosabb alakját is elvesztette…

Brown hozza vissza a csapatba Freddie-t mint a műsor társ-arca, ezzel egyrészt a kallódó Hector helyzetét fenyegetve, másrészt a hírszerzést felpörgetve. Az igazság után rendíthetetlenül kutató Freddie és Bel ugyanis megint beletenyerel valamibe: ezúttal az éjszakai élet legfőbb lokáljának táncosai és vezetője után kezdenek el nyomozni. Közben pedig a hidegháború is alakul, ráadásul a fasizmus uralkodik el London egyes utcáin…

A fontos elem

A sorozat számos pozitívumáról már írtam az első évad kapcsán. A színészek még mindig fenomenálisak, az atmoszféra az ’50-es éveket adja vissza, újságíróink elhivatottak, a nyomozás pörög ezerrel – sajnos ki is szorítva egy fontos elemét a műsornak: a bájt. Ennél jobban nem tudom megfogalmazni, de az első évadban volt az a kis extra, ami miatt hangosan felnevettem, amiért visítoztam és rajongtam. Részben a két főszereplő közötti kapcsolatból fakadhatott ez, azonban a nyomozás témája sem volt annyira sötét, mint ebben az évadban, és nem is kapott állandó szerepet.

Hector romokban...

 Közben persze alakulnak a szereplők

A komorabb hangulatot az is elősegíti, hogy a karakterek jelleme és kapcsolatai alakulnak, egyre többet tudunk meg a mellékszereplőkről is. A mindig magabiztos és bölcs beszólásokat odamondó Lixet múltja kezdi el üldözni, és bizony őt is látjuk összeomolva az évad során. Hector is romokban, a házassága tropára ment, az éjszakai életbe menekülve pedig nem a legjobb megoldást választja arra, hogy helyrehozza azt… Bel sokkal keményebb vezető próbál lenni, és emiatt feszültebb is, ezt Garai kosztümeivel és hajával (miért kellett rövidebbre vágni?! Miért?! Olyan szép volt az elsőben…) is hangsúlyozzák. Freddie pedig látszólag kiteljesedett külföldön, azonban ki hiszi el ezt a szemfényvesztést?

(Jobb volt a hosszabb haj SZVSZ)

Hová lettél, bájos párom?!

Azt hiszem, nem SPOILERezek nagyot, ha leírom, ami még az első részben kiderül: Freddie nem csak becsajozott Franciaországban, de rögtön egy feleséggel tért haza. Emiatt Bellel sokkal kevesebbet vannak együtt, és egyáltalán nem olyan meghitt a kapcsolatuk, mint azt első évad során volt, érthető módon tartják a távolságot. Sajnos a szikrák is csak olyan ritkán röpködnek a képernyőn, mint a fehér holló, pedig ez egy fontos eleme volt a sorozatnak.

Lixről is többet tudunk meg

Sajnálom, hogy a The Hour készítői sötétebbre vették a figurát. Ez persze nem akadályozott meg abban, hogy amilyen rövid idő alatt csak lehet, bedaráljam az évadot, hiszen még mindig jó, de azt a kis pluszt… kérem vissza a harmadik évadban! Ami ajánlom, hogy legyen, hiába nincs az IMDb-n feltüntetve és lengi körül csend és hullaszag. Most komolyan, egy ilyen lezárás után… Látni akarom, hogyan dolgozik együtt Bel és Freddie. Látni. Látni!

(A sorozat folytatásának érdekében petíciót lehet kitölteni...)



The Hour (BBC, 2011) – az első évad, avagy kémia duplán

Újabb BBC-s sorozatra kattantam rá menthetetlenül. A Doktor világa után az ’50-es évek újságírói munkájának varázsa fogott meg, nem pusztán személyes okokból. A BBC megint annyira profin válogatta össze a színészgárdáját, hogy nem tudok mást csinálni, csak lelkes kamasz módjára visítozni.

A történet

Bel Rowley (Romola Garai) megkapja a BBC új hírműsorának, a The Hournak produceri-szerkesztői posztját, így otthagyja jelenlegi állását, mellyel – akárcsak barátja, Freddie Lyon (Ben Whishaw) – már hónapok óta elégedetlen volt, mivel a műsor nem a megfelelő újságírói értékrendszerrel dolgozott. Bel éppen ezért ráveszi Freddie-t, hogy menjen el vele az új műsor egyik posztjának meghallgatására. Freddie úgy számol, ő lesz a hírek arca, azonban ezt a posztot a jóvágásúbb(nak titulált, ha engem kérdeztek) Hector Madden (Dominic West) kapja meg, Freddie-nek a belföldi hírek kezelése jut. A kezdetben felháborodott férfi nem is sejti, mekkora ügybe tenyerel bele, mikor egyik rég nem látott gyerekkori ismerőse rettegve felkeresi…

Törvényszerűség

Annak, hogy én beleestem ebbe a sorozatba, törvényszerűen be kellett következnie. Egyrészt, imádom az olyan történeteket, amelyek újságírókról szólnak[1], másrészt a BBC képtelen olyan sorozatot kiadni, amely ne tetszene legalább minimálisan. Az ’50-es évek és az akkor játszódó krimik hangulatáért rajongok, a sorozatnak mindkettőt sikerült elkapnia ruhák, hajak és zenék terén egyaránt. Romola Garait azóta imádom, hogy pontosan úgy játszotta el Emmát, ahogy azt én elképzeltem, ráadásul most egy olyan karaktert testesít meg, amely a gyengepontom: a feltörekvő, elhivatott újságírónőt. Emellett a BBC a Doktor és Sherlock után (előtt-közben) megint előrukkol a szinte már kötelező szereplőtípusával. Ha eddig nem szeretted vagy ismerted Ben Whishaw-t, ezután fogod, a férfi egyszerűen zseniálisat alakít, szó szerint. Freddie azaz elhivatott, naprakész és pontos hírekkel szolgálni akaró újságíró, aki mindent megtesz azért, hogy elveit betartsa. Emellett pontosan átlátja, mi megy a világban, nem fél kérdezni és valahogyan úgy közelíti meg az egyes témákat, hogy az a többi újságíró között egyéninek számít – és éppen ezért egyesek szerint zavaró tényező.

A főbb szereplők

Karaktertípusok

Mint a bevezetőben írtam, a BBC nem tudja elrontani a színészválogatást (sem). A külföldi hírekkel szolgáló középkorú, karakán, egyedülálló nőt, Lix Stormot Anna Chancellor alakítja, méghozzá úgy, hogy minden gesztusából süt a karaktere. Joshua McGuire a kissé balek, mégis szerethető és segítőkész segédszárnyat, Isaac Wengrow-t játsza, Dominic West pedig a mosolyát sármosnak szánó, kezdetben elsősorban az arcából élő, később azonban a munkatársaihoz felzárkózó férfit. A sorozat A Férfija azonban más, ha engem kérdeztek.

Whishaw Freddie-ként

Kémia duplán

Whishaw nehezen nevezhető jóképűnek, azt sem mondanám, hogy az izmai olyan formákba vannak rendeződve, hogy a női nézők elalélnak, amint a képernyőre kerül (az egész srác egy ceruza. Komolyan, nem nyom többet, mint a kisujjam). Kiskutyatekintetével mégis annyira karizmatikus szerepet játszik, hogy menten beleszeretsz. Mellé osztották be Romola Garait, és mint hetero nő, azt mondom, jól döntöttek, az a nő piszok szexi ebben a stílusban.

Freddie és Bel

Imádom, amikor Freddie
Moneypennynek hívja Belt.

Ráadásul a két szereplő között olyan mértékben működik a kémia, hogy hol azért szurkolsz, hogy valahogy te került Whishaw-val egy szobába, hol azért, hogy Garai tépje már le a felsőjét a fog… izé, lássa be, hogy egymásnak vannak teremtve. A két szereplő évek óta ismeri egymást, tudják, milyen szokásai és gyenge pontjai vannak a másiknak, és egy-egy gesztusban olyan mértékű törődést tanúsítanak egymás iránt az amúgy kemény újságírók, hogy csak a vak (Bel) nem látja, hogy áll a helyzet. Imádtam azt, amikor húzták egymás agyát, amikor közösen rápörögtek egy témára, hogy az éjszaka közepén is számíthattak egymásra, és azt, hogy bár Bel nem vette észre, hogyan szereti Freddie-t, mindig őt kereste, mindig érte aggódott, és mindig vele törődött. Azt hiszem, a számos pozitív vonása mellett, a sorozatot ez viszi el igazán a hátán.

---

[1] Kivéve Simon Pegg Hogy veszítsük el barátainkat és idegenítsük el az embereket? című filmjét...

Kelley Armstrong: A leszámolás, avagy a tökéletlen tökéletesség

Armstrong trilógiáját befejezve arra jutottam, kicsit többet vártam magától a cselekménytől. Minden más viszont annyira jó, egyedi és valami fura újdonsággal szolgál a YA piacon, hogy bebetonozta magát a kedvenceim közé, ezzel a történettel bizony példálózni fogok még jó darabig.

A történet

Az előző rész végén Chloé és társai sikeresen elmenekültek ellenségeik elől Derek apjának régi barátjához, Andrew-hoz. Andrew riadóztatja társait, akik segítenek a férfinak és a gyerekeknek: egy boszorka, egy nekromanta és egy varázsló érkezik a házba, hogy taníttassák őket mielőtt (valószínűleg) összecsapnak az Edison Csoporttal. Tanáraik nagy része azonban láthatólag nem akar hinni a csapat kísérletekkel manipulált erejében, és szépen lassan Andrew-ék segítőkészsége is megkérdőjeleződik…

A cselekmény egyszerűsége

Be kell, hogy valljam, A sötét erő trilógia alig bővelkedik megfogható kalandokban. A történet íve egyszerű: a főhősnő átesik a „nem az vagyok, akinek mondanak” tény első döbbenetén, majd hasonszőrű társaival elszökik, menekülnek, menekülnek, menekülnek, közben rájönnek, hogy a felnőttek nagy része gonosz, telibe kapnak néhány árulást, majd mondhatni „hazatérnek”. A végén bizonyos szempontból csak eseti lezárás van, nem pedig végleges, emiatt csak részben tekintem trilógiának a történetet, kisebb hiányérzetem van.

Ennek ellenére faltam az utolsó kötet minden sorát (is), nem tudtam letenni, ahogy utálni sem. Ugyanis az egyszerűséghez több erősítő tényező társul: a történet, annak ellenére, hogy vérfarkasokkal, nekromantákkal, varázslókkal, boszorkákkal van tele, teljesen reális. Emellett logikus is; Chloé filmes hasonlatai egyedivé teszik az elbeszélésmódot; sőt az írónő nem sablonosan drámai módon kezeli a szerelmi háromszöget (már ha lehet arról beszélni). Ráadásul olyan karaktereket soroltat fel, akik mellett nem lehet szó nélkül elmenni.

Néhány szó a tökéletlenség fontosságáról

A szereplők ugyanis a gyártósoron megalkotott YA fantasyk között üdítően mások. A történetek nagy része arra apellál, hogy mindenkinek tökéletesnek kell lennie. A pasik észveszejtően szívdöglesztők, a tökéletes test fiktív példái (gondoljunk csak Edwardra!). A lányok természetesen kisebb-nagyobb önértékelési problémákkal küzdenek, emiatt nem tartják magukat még csak egy picit sem szépnek, ugyanakkor persze tudjuk róluk, hogy egyszerűen gyönyörűek (gondoljunk csak Bellára! Már a neve…). Ezzel könnyen lehet azonosulni, az előzőre pedig ezerrel lehet nyálat csorgatni, de ha nem adnak mellé valami extrát (ahogy gyakran nem teszik), a negyvenhatodik példa után az ember gondolatban sírva könyörög az írónak, hozzon valami színt az életébe.

Derek kétszer

Na, ez Armstrongnál nem játszik. Nem kifejezetten rondák a karakterei, Simon a helyes jópasi (nem is kedveltem), Chloét és Torit sem nevezhetjük csúnyának, de Derek… Ha leveszi a pólóját, vérfarkas jellegéből adódóan mindenkinek leesik az álla, azonban alapjáraton úgy ismerjük meg, mint egy rémisztő, mogorva kamaszt, akit Armstrong nem félt pattanásossá (!) tenni, és szintén jellegéből adódóan izzadással és átalakuláskor hányással ellátni. És ennek ellenére minden, ismétlem, minden női (kamaszlány) olvasó imádja. Hiszen okos, önfeláldozó, törődő, humoros, logikusan gondolkozik, és annyira derekesen mogorva, hogy minden szeretetteljes morgása száz százalékosan őt jellemzi. Nem csak szereplő, karakter.

Chloé

Ugyanez igaz Chloéra is. A lány enyhén törékeny és kissé talán visszamaradott is a korához képest – külsőre, amúgy, bár fél mindentől, ami történik körülöttük, felnőtt annyira, hogy megcselekedje, mit megkövetel tőle a haza… izé, helyzet. Talpraesett, érzékeny, bátor, tudja, mit kell tennie. Emellett pedig dadog, ha hazudnia kell vagy megijed valamitől (bár ezt igyekszik legyőzni) és a fekete haj nem áll kifejezetten jól neki (de elviseli, mert mi mást tehetne, ha egyszer szökésben van? Hiúságra nem adunk.). Rendes kislányból pedig harcias felnőtté növi ki magát.

Tori

A főszereplő páros mellett Torit is imádtam. A hisztis drámakirálynőről kiderül, hogy az emocionálisabb énje is felülkerekedhet benne, csak megfelelően kell kezelni. Szarkasztikus a humora, úgy tesz, mintha senkit sem szeretne a maga közelébe engedni, közben a többiek szeretetére éhezik, ha azt az anyjától már nem kapja meg. Ráadásul pont az egoista modora miatt néhányszor kételkedik is benne az olvasó… Hogy aztán igaz-e a megérzés, vagy sem, csak akkor tudod meg, amikor befejezed a kötetet!

Zárásként

Megszerettem a trilógiát, felkerült az „érdekes karakterek története” címkéjű agypolcomra. Ajánlom mindenkinek, aki young adult fantasyra vágyik, de nem az azonos sablonokra írt tucatkönyvek egyikét szeretné olvasni!

Kategória: Magánkönyvtárad alapdarabja!

A hobbit: Váratlan utazás, avagy a tizenháromból három törp nektek is megvan?

Három filmre bontani egy gyerek történetet teljesen abszurd ötlet. Peter Jackson azonban úgy döntött, megpróbálja. A furcsa elképzeléseket produkáló rendező végül egy kellemes humoros-kalandos történetet rakott le az asztalra, tíz megjegyezhetetlenül jellemtelen törppel és az én ízlésemnek kicsit túl monoton zenei világgal.

A történet

Egy aranyéhes sárkány, Smaug, elfoglalja a törpök aranyban gazdag otthonát, Erebort, annyira erélyesen pakolva ki a „kérem, ne zavarjanak!” táblát, hogy a törpök menekülniük kell, és elvesztik otthonukat. Ezután kénytelenek összecsapni egy ork sereggel – a csatát megnyerik, a királyt azonban elvesztik, fia, Thorin majd belehal a fájdalomba.

Évekkel később Gandalf, a szürkemágus, felkeresi a „köszöni szépen, de teljesen elégedett, és semmilyen kalandokra nem vágyó” hobbitot, Bilbót, hogy vegyen részt vele egy életre szóló kalandban. A hobbit először elutasítja kérését, amikor azonban tizenhárom törpe forgatja fel az odúját és az életét, valahogyan ráébred arra, szívesen ölne sárkányt a zajos társasággal. Így lesz a csapat „betörője”: az a személy, akit a méretes lény akkor sem vesz észre, ha az orra elé lopózik.

Gyerekregény három részben? 

Elkövettem a könyves hét főbűn egyikét: a történetet előbb láttam filmen, mint olvastam volna. Ennek ellenére annyit hallottam róla, hogy gyerekregény, kötetnyi humoros-kalandos történet, melyet egy nagy csata zár le. Kicsit ódzkodtam a filmtől, egyszerűen nehezen tudtam elképzelni, hogy ez a három részre vágott sztori működjön a vásznon. Hát gyerekek, működött. Az első rész legalábbis mindenképp.

Bilbó (Martin Freeman)

Humoros volt, körülbelül az egészet végigröhögtem, ami vagy az eszméletlen fáradtságomnak tudható be (három óra alvás, egy kávé, egy kapucsínó és egy folyamatban lévő kóla volt a hátam mögött), vagy annak, hogy fekszik nekem a sztori humora. Emellett viszonylag feszes tempóban pörögtek az események, egymást váltották a kalandok. Nem kell nagy történetívre számítani, egyrészt, mert annak csak az első harmadát látjuk, másrészt, mert ez egy mese. A legfiatalabb királyfi (hobbit) útra kel, és különböző kalandokat él át, hogy végül legyőzze a sárkányt (és elnyerje a királylány kezét). Az a 169 perc úgy eltelt, hogy észre sem vettem (és nem is aludtam be, ami a fentiek tekintetében nagy teljesítmény).

A film zenevilága meg egyéb dolgok

Persze, a cselekménynek megvannak a maga hátulütői. Egyrészt, mivel mese, az ember sejti, hogy nem fognak halomszámra hullani a törpék (vagy ha mégis, túlélik), pláne nem az első harmadában, így nem ül a katarzistól vagy az aggodalomtól reszketve a néző a mozi soraiban. Másrészt, bár a harcjelenetek és a humor szerintem nem alkotott egymást kizáró párosítást, sokakat zavarhat, hogy a kicsik számára talán ijesztő harcokkal és karakterekkel pakolták tele a filmet. Nálam működött ez a kombináció, de ki tudja a tíz év alattiak (szülei) mennyire rajonganak majd érte.

Kili (Aidan Turner)

 Ami engem (és ez merőben személyes vélemény) igazán zavart az, hogy kevésnek éreztem a zenei elemet a filmben. Elfogadtam volna még egy-két (törp)dalt, még akkor is, ha nem musicalről van szó. Ugyanakkor az aláfestő zenét is monotonnak éreztem, valahogy nem jött át ugyanaz az élmény, mint a Gyűrűk uránál (talán éppen azért, mert sokszor ugyanazokat a témákat ismételték, mint a Frodó-trilógiában).

Gandalf (Ian McKellen)

 És most, hogy ennyire kiemelten foglalkoztam a mű zenei világával, néhány szót ejtenék csak úgy mellékesen a karakterekről is. Gandalf (Ian McKellen) ugyanaz a gondokkal terhelt, mégis derűs mágus, aki a Gyűrű szövetségében volt, Bilbó (Martin Freeman) pedig a „tipikus és mégis teljesen más, mint a többi” típusú hobbitot testesíti meg, bármilyen furán is hangzik ez. Thorin (Richard Armitage), a sok veszteséget szenvedett törpkirály belefásult életébe, és bár mindenki tiszteletét kivívja, sokszor annyira ostobán makacs és szigorú, hogy már a saját és mások életét veszélyezteti. Valamint ott van a maradék tizenkét törp.

Esélytelen...

Ez a történet másik kényes pontja. A tizenkét szőrös apróság egy annyira összefolyó törptömböt alkot, hogy nem tudod, melyik szakálltulajdonosnak mi a neve. Egyedül Balint (Ken Stott) és Kilit (Aidan Turner) jegyzed meg, az előbbit azért, mert ő testesíti meg a bölcs öreget, az utóbbit pedig azért, mert mindenki más (a törpök is) az ő nevét tudják és ismételgetik, ráadásul minden humoros jelenetnél mutatják legalább egyszer (meg mert nagyon helyes). A maradék tíz törp memorizálása azonban esélytelen, egyedül Gandalf tudná felsorolni, hogy Dwalin, Fili, Dori, Nori, Ori, Oin, Gloin, Bifur, Bofur, Bombur, és csak akkor jössz rá, hogy Gimli felmenője is szerepel a történetben, amikor ezt a film után közlik veled.

... még így is.

Összegzésként

Tehát közel sem tökéletes a film, pláne nem korszakalkotó élmény. Azonban az aranyos humora, a képi világa, az atmoszférája és a színészek lelkesen profi játéka akkora élményt nyújtott, hogy még a félkómámból is teljesen felébredtem.

* omlósz hobbithúsz *

* Csak nekem fordult meg a fejemben, hogy A hobbit című film, mely a Babó című könyvből készült - első fordítás után szabadon - egy Lucy M. Montgomery történet címét használja alcímül? *