Armstrong trilógiáját befejezve arra jutottam, kicsit többet vártam magától a cselekménytől. Minden más viszont annyira jó, egyedi és valami fura újdonsággal szolgál a YA piacon, hogy bebetonozta magát a kedvenceim közé, ezzel a történettel bizony példálózni fogok még jó darabig.
A történet
Az előző rész végén Chloé és társai sikeresen elmenekültek ellenségeik elől Derek apjának régi barátjához, Andrew-hoz. Andrew riadóztatja társait, akik segítenek a férfinak és a gyerekeknek: egy boszorka, egy nekromanta és egy varázsló érkezik a házba, hogy taníttassák őket mielőtt (valószínűleg) összecsapnak az Edison Csoporttal. Tanáraik nagy része azonban láthatólag nem akar hinni a csapat kísérletekkel manipulált erejében, és szépen lassan Andrew-ék segítőkészsége is megkérdőjeleződik…
A cselekmény egyszerűsége
Be kell, hogy valljam, A sötét erő trilógia alig bővelkedik megfogható kalandokban. A történet íve egyszerű: a főhősnő átesik a „nem az vagyok, akinek mondanak” tény első döbbenetén, majd hasonszőrű társaival elszökik, menekülnek, menekülnek, menekülnek, közben rájönnek, hogy a felnőttek nagy része gonosz, telibe kapnak néhány árulást, majd mondhatni „hazatérnek”. A végén bizonyos szempontból csak eseti lezárás van, nem pedig végleges, emiatt csak részben tekintem trilógiának a történetet, kisebb hiányérzetem van.
Ennek ellenére faltam az utolsó kötet minden sorát (is), nem tudtam letenni, ahogy utálni sem. Ugyanis az egyszerűséghez több erősítő tényező társul: a történet, annak ellenére, hogy vérfarkasokkal, nekromantákkal, varázslókkal, boszorkákkal van tele, teljesen reális. Emellett logikus is; Chloé filmes hasonlatai egyedivé teszik az elbeszélésmódot; sőt az írónő nem sablonosan drámai módon kezeli a szerelmi háromszöget (már ha lehet arról beszélni). Ráadásul olyan karaktereket soroltat fel, akik mellett nem lehet szó nélkül elmenni.
Néhány szó a tökéletlenség fontosságáról
A szereplők ugyanis a gyártósoron megalkotott YA fantasyk között üdítően mások. A történetek nagy része arra apellál, hogy mindenkinek tökéletesnek kell lennie. A pasik észveszejtően szívdöglesztők, a tökéletes test fiktív példái (gondoljunk csak Edwardra!). A lányok természetesen kisebb-nagyobb önértékelési problémákkal küzdenek, emiatt nem tartják magukat még csak egy picit sem szépnek, ugyanakkor persze tudjuk róluk, hogy egyszerűen gyönyörűek (gondoljunk csak Bellára! Már a neve…). Ezzel könnyen lehet azonosulni, az előzőre pedig ezerrel lehet nyálat csorgatni, de ha nem adnak mellé valami extrát (ahogy gyakran nem teszik), a negyvenhatodik példa után az ember gondolatban sírva könyörög az írónak, hozzon valami színt az életébe.
 |
| Derek kétszer |
Na, ez Armstrongnál nem játszik. Nem kifejezetten rondák a karakterei, Simon a helyes jópasi (nem is kedveltem), Chloét és Torit sem nevezhetjük csúnyának, de Derek… Ha leveszi a pólóját, vérfarkas jellegéből adódóan mindenkinek leesik az álla, azonban alapjáraton úgy ismerjük meg, mint egy rémisztő, mogorva kamaszt, akit Armstrong nem félt pattanásossá (!) tenni, és szintén jellegéből adódóan izzadással és átalakuláskor hányással ellátni. És ennek ellenére minden, ismétlem, minden női (kamaszlány) olvasó imádja. Hiszen okos, önfeláldozó, törődő, humoros, logikusan gondolkozik, és annyira derekesen mogorva, hogy minden szeretetteljes morgása száz százalékosan őt jellemzi. Nem csak szereplő, karakter.
 |
| Chloé |
Ugyanez igaz Chloéra is. A lány enyhén törékeny és kissé talán visszamaradott is a korához képest – külsőre, amúgy, bár fél mindentől, ami történik körülöttük, felnőtt annyira, hogy megcselekedje, mit megkövetel tőle a haza… izé, helyzet. Talpraesett, érzékeny, bátor, tudja, mit kell tennie. Emellett pedig dadog, ha hazudnia kell vagy megijed valamitől (bár ezt igyekszik legyőzni) és a fekete haj nem áll kifejezetten jól neki (de elviseli, mert mi mást tehetne, ha egyszer szökésben van? Hiúságra nem adunk.). Rendes kislányból pedig harcias felnőtté növi ki magát.
 |
| Tori |
A főszereplő páros mellett Torit is imádtam. A hisztis drámakirálynőről kiderül, hogy az emocionálisabb énje is felülkerekedhet benne, csak megfelelően kell kezelni. Szarkasztikus a humora, úgy tesz, mintha senkit sem szeretne a maga közelébe engedni, közben a többiek szeretetére éhezik, ha azt az anyjától már nem kapja meg. Ráadásul pont az egoista modora miatt néhányszor kételkedik is benne az olvasó… Hogy aztán igaz-e a megérzés, vagy sem, csak akkor tudod meg, amikor befejezed a kötetet!
Zárásként
Megszerettem a trilógiát, felkerült az „érdekes karakterek története” címkéjű agypolcomra. Ajánlom mindenkinek, aki young adult fantasyra vágyik, de nem az azonos sablonokra írt tucatkönyvek egyikét szeretné olvasni!
Kategória: Magánkönyvtárad alapdarabja!
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése