Gödörben - 1. fejezet - Indiántánc

Vajon itt a világ végén is börtönbe zárnak, ha kinyírom a családom? Egyáltalán van börtön Nicaraguában, vagy kihajtanak a dzsungelbe?

A dühtől nemcsak a fejem fáj, de fókuszálni is alig bírok, az erdőből csak egy nagy zöld foltot látok magam előtt. Mintha valaki utánam kiabálna, miközben a fák közé vágtatok, de leszarom, mit mond, különben sem értek spanyolul vagy mit beszélnek itt a hülye indiánok. Tanulnának meg amcsiul!

Mi a fenéért kell itt lennem, amikor LA-ben a pasimmal várhatnám a 2013-as évet, mint minden normális csaj?! Engem tuti beengednének az idei VIP bulira is. Az öcsémet persze nem, de ez csak az apámon múlik. Otthon Jeremyt nem engedné el sehova szilveszterezni, őt bezzeg be kell mutatni a cég partnereinek. Rácsapok a hülye fa hülye törzsére. Mert ő nem olyan ostoba, mint egy plankton. Velem ellentétben, nyilvánvalóan. Hiszen „Abbey még teniszezni sem tud úgy, mint Jeremy”. Minek is játszana pont velem egy meccset a saját apám?! Azért kár, hogy nem vettem fel a hülye teniszruhám, akkor a portásfiú is utánam fütyült volna a szállodában, és az elégedetten vigyorgó tesómhoz is hozzávághattam volna az ütőmet.

Hirtelen valami éles, kerepelő hangot hallok, ijedten felkapom a fejem. Egy abnormálisan hosszú csőrű izét látok az egyik fa ágán, fehér nyaka csak úgy virít a zöld lombok között. Erről eszembe jut, hogy kiskorában Jeremy mennyire odavolt az ilyen egzotikus állatokért, én pedig a dadánkkal együtt cipeltem egyik állatkertből a másikba, bár sosem értettem, miért nem akar valami hétköznapit, mondjuk egy cuki kutyát. Ó, azok a régi szép idők, amikor az öcsém még nem volt egy kis görcs, mint most.

Ismét megfájdul a fejem, kizárt, hogy így visszamenjek a családomhoz. Egyedül az anyámmal nem vesztem össze, de ő meg biztos most is az idegenvezető baromságait hallgatja arról, milyen természetfeletti erők uralkodnak itt régi indián történetek szerint. Ja persze.

...ő meg biztos most is az idegenvezető baromságait hallgatja arról, milyen természetfeletti erők uralkodnak itt régi indián történetek szerint.
Ja persze.

Átbújok az egyik zöld ág alatt, közben pedig azon szitkozódom, hogy nincs légkondi, és megöl a fülledt levegő. Ha így folytatom, még beleizzadok a fehér topomba.

– Családi telelés, ekkora kibaszott hülyeséget! – mondom hangosan, majd összerezzenek. Mintha közben a nevemet hallottam volna.

A hátam mögött megreccsen valami. Ó, te jó ég, remélem, nem most fog rám támadni egy nagy, szőrös izé, nem akarok meghalni, túl szép és fiatal vagyok hozzá! Megpördülök, a mozdulattól valami fura, tompa fájdalom áll a bokámba, mintha megrántanák, és hirtelen hátra esek. Nem éppen nőies mozdulatomat éles visítással kísérem, ezt biztos meghallották a hotel szélén is.

Először a hátamra esem, majd gurulni kezdek, és ez baromira nem jó érzés. Éles fájdalom hasít a csípőmbe, nem tudom, mi zavar jobban, a sorozatos ütések, vagy az, hogy egy ideig nem igazán kapok levegőt. Lelassulok, majd elterülök az immár vízszintes földön. Néhány pillanattal később levegőhöz jutok, felpattanok, bár ezt csak akkor sietem el, amikor eszembe jut a nagy, szőrös izé és az, hogy lehetséges, veszélyben az életem. Szerencsére nem hallok és látok semmilyen állatot, szó szerint semmilyet, a madár is eltűnt.

Sehol sem vérzek, csak horzsolások és zúzódások borítják a testem, hurrá, mindig is imádtam a kékeszöld ezen árnyalatát. A csípőmet leszámítva nem különösebben fáj semmim, így arra jutok, rohadtul ideje visszamenni a hotelba, és letelepedni a medence mellé. Most már az sem érdekel, ha lebarnulok, és az utolsó gimis évemben sem hozom divatba a fehér bőrt. Végignézek a lejtőn. A tetején sűrű bozót, ott letarolt ösvény jelzi az utamat, néhány méternyi magasságban pedig ott virít a rózsaszín kendőm, amelyet indulás előtt a hajamba kötöttem. Az alsó kábé két méteren nincsenek növények, csak homok. Megpróbálok felmászni rá, de újra meg újra visszacsúszom, pedig látszólag nem is olyan kibaszott meredek a lejtő. Egy idő után fáradtan lerogyok a földre, a karjaimmal átfogom a térdem, és ringatózni kezdek. Ez a mászkálás kicsit kimerített testileg és lelkileg is.

– Feladom – nézek fel. A bozót felett halványan valami fehér ködös izé kavarog. Megvonom a vállam, biztos a páratartalom vagy valami.

Felállok, és elkezdek a lejtő mentén sétálni kábé arra, amerre a hotelt sejtem. Egyszer majdcsak kevésbé lesz meredek a lejtő, és véget ér ez a szar… gödör. Nincs szerencsém. A lejtő nem adja magát, a bozót egyre bujább a tetején, ami kifejezetten fura, tekintve, hogy az erdőben fákat, nem pedig nyavalyás bokrokat láttam eddig. Ez az egész hely elég para a némaságával, kiráz tőle a hideg. Már éppen kezdek kétségbe esni, amikor meglátok egy tavat.

Odabicegek, és megpróbálom tükörként használni a tó felszínét. Hoznom kellett volna a rohadt mobilomat, most igazán hasznos lenne. Annyit azért így is látok, hogy a hajam káosz és piszok vagyok mindenhol. Az anyám totál kiakadna, ha így kerülnék a szeme elé, és megértem, ilyen szarul soha nem nézhetek ki. Lerugdosom a rózsaszín Conversem, majd leveszem a topomat és a farmer shortomat is. Szerencse, hogy rajtam van a zöld bikinim, amivel anyám próbált lekenyerezni, mikor teljesen jogosan kiakadtam, amiért nekünk Nicaraguába kell jönni a hülyesége miatt, ahelyett, hogy otthon lóghatnék a pasimmal. Belegázolok a vízbe, szép tiszta, és látszólag nincsenek benne állatok, így tuti jó, ha lemosom benne a horzsolásaimat. Teljesen elmerülök, majd kifacsarom a hajam, szerencse, hogy már nem frissen festett, így nem hagyok vörös nyomokat a vízben.

Éppen a csípőmön virító nagy kék foltot figyelem, amikor furcsa érzésem támad, mintha valaki figyelne. Minden csendes, de tekintve, hogy ez a valaki akár egy halkan osonó jaguár vagy annak a nicaraguai megfelelője is lehetne, nem rajongok az érzésért. Kimegyek a tóból, magamra kapom a ruháimat, tornacsukát hordani így nem valami kényelmes. Ekkor veszem észre, hogy valaki tényleg figyel. Amikor meglepetten felkiáltok, a sötét arc visszahúzódik az egyik fa mögé, de én tudom, mit láttam. A helyi indiánok egyik fiatal, és hímnemű példányát. Ő biztosan tudja, hogyan jussak haza! Remélem, nem csak spanyolul karattyol.

– Hé! – kiáltok oda, és elindulok arra, amerre eltűnt. – Hékás! Kéne a segítséged, haza szeretnék jutni.

– Haza? – hallok egy mély hangot a hátam mögül.

Meglepetten megpördülök, a srác egy másik fa mögül bámul rám. Kezdem azt hinni, hogy ez a rossz szokása.

– Igen, haza, mármint a hotelbe. Tudod, legurultam ott – mutatok a megfelelő irányba – egy baromira meredek lejtőről, és nem tudok felmászni, de vissza kéne jutnom a hotelba.

Közelebb megyek, hogy ne csak ő tudjon felmérni engem, hanem én is lássam teljes egészében őt. Már arcra is elég helyes, valamiért arra emlékeztet, ahogy Jacob Blacket képzeltem olvasás közben, mielőtt láttam volna az Alkonyatot. Mikor végre teljes egészében megpillantom, egy pillanatra eláll a lélegeztem. A pasi csak egy ágyékkötő-szerű izét visel magán, mintha valami törzs tagja lenne, ráadásul a felsőteste a filmbeli Jacobét idézi, és azt nem véletlenül mutogatták ötpercenként a moziban. Szerintem kicsit zavarba jön, amiért végigstírölöm, de ő meg fürdés közben figyelt, szóval kvittek vagyunk. Mindenesetre megint megszólal azon a mély hangján.

...azt nem véletlenül mutogatták ötpercenként a moziban.

– Haza szeretne jutni, kisasszony? Hazakísérhetem, ha azt kívánja – mosolyog rám.

Megrebegtetem a szempilláimat. Természetesen azt szeretném. Más típus, mint a pasim, aki szőke és kék szemű, de a felsőtestük hasonlóan izmos. Egy kis flört, hogy hazajuthassak, még nem jelenti azt, hogy bárkit is megcsalok, Josh biztos nem bánná.

– Az nagyon jó lenne. Már biztosan várnak rám.

– Ebben egészen biztos vagyok – mosolyog rám megint. Valami fura, jól eső melegség árad szét a mellkasomban. – Mutatom az utat.

Automatikusan követni kezdem, amikor feltűnik valami.

– Ó, nem, nem arra! A leejtő, ahol legurultam, ott van, hallod, öregem!? – mondom ingerülten, mikor nem figyel rám.

Megfordul.

– Arra nem juthat haza, erre kell mennie – értetlenül néz. – Öregem?

Megvonom a vállam. Ő meg baromira körülményesen beszél.

– Jöjjön, kérem – vet rám egy szívdöglesztő mosolyt, és tárja ki a karjait a helyes irányt mutatva.

Egy pillanatig figyelem, majd úgy döntök, megbízom benne. Körülbelül háromnegyedórát sétálunk az erdőben. Először legszívesebben ráordítanék, hogy lassítson, azonban mikor észreveszi, hogy a csípőm miatt nem vagyok a topon sétálás szempontjából, felveszi a tempómat. Így aztán lassabban haladunk, mint amikor a tíz centis tűsarkúmban billegek.

Mikor már nem bírom a csendet, megszólalok:

– Abbey vagyok. Abbey Kinsey. Téged hogy hívnak?

– Mr. Henry – válaszol, és vet rám még egy szívdöglesztő mosolyt.

– Mr.? Mister Henry? – nézek rá döbbenten. Eddig azt hittem, a Henry egy keresztnév. – Merre viszel, Mr. Henry?

– Haza – válaszol nemes egyszerűséggel.

– Pontosan hogyan jutok haza?

– Gyalog, kisasszony.

– Kicsit pontosabban?

– Gyalog, a lábain.

Vagy hülyére vesz, vagy a humora pocsék. Inkább arról kérdezem, ő hogy került ide, azt mondja, a közelben lakik a családjával. Ezután ő kérdezi meg, mit csinálok itt, elmondom, hogy nyaralni jöttem. Amikor a kedvenc bandájáról meg filmjéről kérdezgetem, rá kell jönnöm, azt sem tudja, miről beszélek, így ezzel rövidtávon felhagyok. Hiába, az indiánok nem vágják az ilyen modern dolgokat. Nagyrészt csendben sétálunk, de Henryben van valami, ami megnyugtat, talán az, hogy annyit mosolyog rám. Meleg, fülledt a levegő, a felsőmet szinte leizzadom magamról. Egy idő után totál elvesztem a fonalat, nem tudom, merre járunk. Ha egyedül kell visszajutnom a gödör széléhez, maximum felmászok egy fára, és megnézem, merre van. Mekkora mázli, hogy olvastam Az éhezők viadalát, így most vannak ötleteim a túléléshez.

Hallgatag lovagom egyszer csak megszólal.

– Hamarosan ott vagyunk.

– Ilyen hamar? – kérdezem háromnegyedóra gyaloglás után enyhe gúnnyal a hangomban.

– Nem volt az olyan messze, mint gondolta – hagyja figyelmen kívül a gúnyos félhangot, majd félrehajt egy ágat.

Elakad a lélegzetem. Mindenhol vagyunk, csak a hotelnál nem. A fák között, valószínűleg kör alakú tisztáson kisebb-nagyobb, fából és levelekből összetákolt kunyhók állnak. Sehol egy fényes üveg, sehol egy medence.

Megjön a hangom:

– Haza?! Ez nem a… Nem is vittél haza!

Ekkor fogom fel, hogy az ócska épületek között emberek császkálnak, Mr. Henry-hez (honnan szedte ezt a nevet?!) hasonlóan meglehetősen alulöltözve. Bronzszínű bőrük és sötét hajuk van, a kezükben mindenféle köcsögöt és gyümölcsöt cipelnek. Hangomat meghallva döbbenten ránk néznek, majd izgatott sustorgás indul meg közöttük. Nincsenek sokan, mégis hallom, hogy egy tök ismeretlen nyelven dumálnak.

Kissé megszeppenve Henryre nézek:

– Hova hoztál engem? Kik ezek?

– Haza – felel nemes egyszerűséggel. A tököm kivan a nemes egyszerűségével. – Ők a családom. Szeretném önt bemutatni nekik. Utána kitalálhatjuk, mi legyen önnel, a falon keresztül nem tud visszajutni.

Hápogok egy sort, érzem, hogy a félelmet felváltja a düh.

– Tőrbe csaltál! Mit akartok tenni velem?! Megerőszakolni, elvenni a pénzem, vagy váltságdíjat követelni? Megjegyzem, ez utóbbi csak akkor játszik, ha nem esik semmi bajom, különben apám az ágyékkötőt is lepereli rólatok!

Zavartan néz rám, valószínűleg meglepi a hevességem.

– Nem becstelenítenénk meg egyetlen ifjú hölgyet sem. Szeretném bemutatni a családom.

– Minek?

– Azért, mert ön egy különleges ifjú hölgynek látszik – néz végig rajtam. – Ráadásul hamarosan sötétedik, sötétben pedig könnyen eltéved az ember. – Kedvesen rám mosolyog, én pedig érzem, hogy megint szétárad bennem a bizalom. – De nem hagyjuk, hogy ön elvesszen, Miss Kinsey. Jöjjön nyugodtan!

Valószínűleg egy bennszülött faluba keveredtem a gödör közepén, bár nem tippelem túl nagy csoportnak, olyan ötven fő lehet. Alig néhány nőt és gyereket látok, mintha csak mutatóba lennének, az indiánok többsége férfi. Mikor elindulunk, a többiek megbámulnak, és a csupasz bőrömre mutogatnak. Lenézek magamra, fehér bőr, kék vérerek (utálom, amikor láthatóvá válnak, sokkal rondább így a combom) és még kékebb foltok. Mit ne mondjak, én is mutogatnék magamra, tök gusztustalanul elintézett az a nyamvadt gurulás. Egy idő után mindenki csendben bámul, lehet, hogy túljutottak az első sokkon. Hirtelen előttem terem egy nagydarab nőszemély, és megragadja a kezem.

– Annyira örülünk, hogy a köreinkben üdvözölhetjük, kisasszony! – kiált fel angolul, és lelkesebb, mint a suli balfékjei, akikre vetek egy félmosolyt, miután megcsinálták a kémiaházim. – Biztos vagyok benne, hogy a városka vezetője is örülni fog önnek.

Városka. Kis híján elröhögöm magam.

– Olyan gyönyörűek a kezei!

Rápillantok a véreres, enyhén felhorzsolt végtagjaimra, és kirántom azokat a szorításából. Gúnyolódjon a nagynénjével.

– Miss Bates, azt hiszem, a vendégünk egyelőre fáradt kissé – szólal meg Henry, hogy lekoptassa a nőt. Döbbenten nézek Miss Batesre. A méretei alapján minimum öt gyerkőc nem annyira boldog anyjának hittem, nem hajadonnak.

Bates szabadkozik, Henry pedig ellentmondást nem tűrően, mégis finoman belém karol, és elkormányoz a „városka” belseje felé. Egy nagyobb ház felé vesszük az irányt, közben persze mindenki bámul, ám mikor rájuk nézek, udvariasan elkapják a fejüket, és beszélgetni kezdenek, amennyire hallom, angolul. Furcsa, hogy ezek a bennszülöttek beszélnek a nyelvemen.

Belépünk a házikóba, leterített szőnyegeket és alacsony asztalokat látok. Henry egy bögre vizet nyom a kezembe.

– Tessék, igya csak meg nyugodtan! Tiszta forrásvíz, anyám szobalánya mindig hoz új adagot.

A szobalány szónál kis híján kiköpöm a vizet, köhécselek egy sort, feltételezéseim szerint vörös fejjel. Mit ne mondjak, jó benyomást tehetek erre a dögös Jacob-hasonmásra. Mindenesetre udvariasan elfordul, amit meg is értek, az új hajszínemmel nagyrészt egy paradicsomra hasonlíthatok.

– Szobalány?

– Természetesen – biccent méltóságteljesen.

Ekkor egy mély hangot hallok a hátam mögül.

– Á, fiam, visszatértél! És egy vendéget is hoztál, ha jól látom.

Megpördülök, és Henry idősebb kiadásával találom magam szemben, bár a fenti megszólítás után annyira nem lep meg a hasonlóság. Az annál inkább, hogy a többi lakóhoz képest ő kifejezetten túl van öltözve: ing, nadrág, fekete kiskabát, sőt a nyakában egy kendő is van. A stílus ismerős valahonnan, pár száz évvel ezelőtt baromi elegáns lehetett, most a ruhák kissé kopottak.

– Igen, az erdőben találkoztunk a tónál. Abbey Kinsey, ő itt az apám, Mr. Bennet. Mr. Bennet, szeretném bemutatni Miss Kinseyt, váratlan vendégünket.

A férfi neve is ismerős valahonnan, de nem érek rá gondolkozni, mivel egy ijesztően hirtelen kézcsókkal kell megbirkóznom. Rebegek valami választ a meg sem hallott mondatra, és rejtélyes okból kifolyólag bevágok egy suta pukedlit. Henry előtt sorozatosan hülyét csinálok magamból, ez is mutatja, mennyire bejön a srác.

Bennet végignéz rajtam. Kicsit megigazgatom piszkos felsőmet.

– Látom, egy igazán különleges hölgyeményt üdvözölhetünk köreinkben. Később szívesen körbevezetném a városban, megmutatva nevezetességeit, előtte azonban javasolnék egy kis vacsorát, biztosan megéhezett már. Hamarosan Mrs. Bennet is itt lesz.

Igazából nem is lep meg, hogy nem sokkal később beállít egy nő. Az annál inkább, hogy milyen fiatal és mennyire alulöltözött a férjéhez képest. Mikor ezt kicsit szalonképesebben megfogalmazom, kiderül, hogy ő csak a sokat emlegetett szobalány, aki gyorsan megterít négy főre, és egy halom kaját pakol az asztalra. Mikor utoljára bejön, bejelenti „Mrs. Bennet érkeztét”, aki be is lép, hosszú ruhában, csipkés gallérral, röhejes fejfedővel és nagy sóhajtással. Elkuncogom magam, Henry rám néz. Inkább abbahagyom.

Leülünk kajálni. Az asztalon lévő kés, villa és gyertyatartó miatt nem egy indián kunyhóban érzem magam. Bár gőzöm sincs, milyen lehet egy indián kunyhó belülről, talán nem is ez a neve, beugrik valami jurta szó is, de a többieket inkább nem kérdezem meg. Nem mintha Mrs. Bennet mellett szóhoz juthatnék, egyfolytában a melegre panaszkodik. Egy idő után erős késztetést érzek rá, hogy megkérdezzem, ha Nicaraguában él, mégis mit vár, de visszafogom magam. Helyette inkább a többieket figyelem, rá is jövök, honnan olyan ismerős a ruhájuk stílusa. Mintha egy kosztümös filmből léptek volna elő, azok pár száz évvel ezelőtt játszódnak. A Büszkeség és balítéletet többször is láttam, imádom, ahogy Mr. Darcy a vízzel átitatott ingjében flangál… Ultradögös, még ha Colin Firth-ről beszélünk is. Kár, hogy a film többi részére annyira nem figyeltem.

A beszélgetést eléggé Mrs. Bennet panaszáradata viszi, így nem igazán veszek részt benne. Néha magamon érzem Henry pillantását, ami elég jó érzéssel tölt el, megint máskor Mr. Bennetét, ami kissé megrémít. Nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy úgy mér fel, ahogy a húst szokás. Az is zavar, hogy a vérereim még az esti félhomályban is kirajzolódnak kék valójukban, bár a horzsolások és foltok nagyrészt elfedik őket, vagy legalábbis van mibe beleolvadniuk. De ha Henry az otthoni fényemben látna… Lehet, hogy vissza kéne barnulnom, akkor kevésbé látszódnának rajtam a kék foltok.

Végül annyira lelkesen elagyalom az időt, hogy egyszer csak azon kapom magam, a panaszáradatnak vége, és mindenki várakozóan néz rám.

– Igen? – nézek rájuk. Mr. Bennet elmosolyodik.

– Szívesen megmutatnám a városunkat, Miss Kinsey, kivéve, ha fáradt, és inkább pihenni szeretne. Később pedig tisztázzuk, hogyan juthat ki innen.

Természetesen nem vagyok fáradt, nem is tudnék elaludni, amíg fel nem mérem a terepet. Kimegyünk a kunyhóból, Henry belém karol, az apja pedig magyaráz és mutogat, miközben teszünk egy kört a kunyhók mentén, amelyek Benneték házát és egy másik épületet fognak közre. Mivel esteledik, a tábor ösvényén hosszú fáklyákat szúrnak a földbe, meg is lep, hogy ilyen a közvilágítás indián-módra. Erősen hiányos filmes emlékeim alapján középen szoktak hatalmas tüzet gyújtani, hogy aztán körbeugrálják tánc címén. Séta közben sokan odajönnek hozzánk, váltakoznak az arcok, a végén már nem igazán tudom, ki volt Mrs. Thorpe és ki Miss Tinley, nem mintha érdekelne. Egyikőjük sem szebb, mint én, a férfiak közül pedig messze Henry a leghelyesebb. Az azért egy idő után meglep, hogy sehol egy Pocahontas vagy Fürgeláb, pedig Jeremy kiskorában azt mondogatta, ezekhez hasonló neveik vannak. Ráadásul mindenki a kezeimet fogdossa és nézi. Miss Bates kétszer is hozzám tolakszik, másodjára lelkesedésében megjegyzi:

– Jaj, már annyira vártunk, szépségem, maga a reménységünk! – és szorongatja az ujjaimat. Para ez a nő, valami tuti nem százas nála.

A középen lévő, hatalmas házhoz érkezünk, nagyobb, mint Mr. Benneté. Különböző növényekből építették fel, akár csak a többi kunyhót, valahogy mégis másabb, az emberek mintha áhítattal néznének rá. Mr. Bennet kijelenti, hogy azt is meg szeretné mutatni, amennyiben nem fáradtam ki a hosszú sétától. Először megijedek, mivel közben a lábaimat stíröli, de kiderül, hogy Henry is jön velünk, így meggyőzhetőbbnek érzem magam. A pom-pom kapitányságnak hála amúgy is gyorsan tudok futni, ha kell.

Belépek, és mindent látok, csak azt nem, amire számítok. Az egyetlen, hatalmas szobából álló kunyhó tele van kacatokkal, régi ládákkal, kalapokkal, iránytűkkel, komplett étkészletekkel, vas teáskancsókkal és csészékkel. Ráadásul az egészet lelkiismeretesen elrendezték, mintha egy múzeumba csöppentem volna. Engem leginkább a ruhák érdekelnek, külön részlegen vannak kiterítve, tippjeim szerint különböző korokból. Nagy részük az elmúlt évszázadokból származhat, van fűzős és mell alatt kötött egyaránt, de olyat is látok, amilyenben vagy ezer éve császkálhattak az emberek, vagy még hamarabb (némelyik meglehetősen parasztos), ugyanakkor a nagyanyám divatja is képviseli magát. Csak tíz-húsz női ruháról van szó, mégis találok egyet, ami nagyon tetszik. Muszlinból van, halványzöld színe tök jól állna a fehér bőrömhöz és a vörös hajamhoz, ráadásul az újonnan szerzett kék-zöld foltjaimat is eltakarná. Bennet dumál valamiről, én meg nem tudok betelni a ruhával. Elhatározom, hogy nekem kell. Márpedig ami nekem kell, azt meg is szerzem.

– De gyönyörű ez a ruha! – kiáltok fel. Azért kár, hogy mell alatt kell meghúzni, így nem adja majd ki a vékony derekam, amikor felveszem.

– Tetszik önnek? – mosolyog rám Henry.

– Eszméletlenül – érnék hozzá, de Henry gyorsan megfogja a kezem. Jól esően libabőrös leszek.

– A kiállított tárgyakhoz nem szabad hozzáérni! Sajnálom, kisasszony.

– Henry, Henry, ne legyél ilyen szigorú – feddi meg játékosan az apja, és rám hunyorít. – Hiszen még az is lehet, hogy vendégünk viselheti, ha ennyire kedvét leli benne.

– Ó, az tök jó lenne! – kiáltok fel, Bennet kissé meglepetten néz rám. Hiába, a férfiak nem értik meg, a nők hogyan tudnak lelkesedni egy ruháért.

– Egy ilyen kékvérű hölgyhöz, mint kegyed, jobban is illene, mint a mostani öltözéke – néz végig kicsit megvetően a ruhámon.

Kékvérű. Elvigyorodom. Végül is, vannak brit felmenőink, akár hercegek is lehetnek közöttük. Lehet, hogy én vagyok Harry nagyon távoli unokatesója.

– Ebben kénytelen vagyok egyetérteni – mosolygok rá. Mr. Bennet szinte megkönnyebbülve néz rám, tényleg totál szarul nézhetek ki a mostani cuccomban.

– Rendben van, szólok a szobalánynak, hogy készítse elő önnek a ruhát. De az előtt szeretnék még mutatni valamit, attól tartok a szoba ékességét nem vette észre.

Mr. Bennet a szoba túlsó végébe vezet, ahol két izmos fickó egy asztal mellett áll, totál egyenesen, dárdával a kezükben. Kicsit a Buckingham előtti őrökre emlékeztetnek, fogadjunk, hogy őket sem lehet megnevettetni. Bennet odakormányoz az asztalhoz, ahol néhány kinyitott könyv hever. Mivel jól láthatóan ezt várja tőlem, belepillantok az elsőbe. Szerencsére lámpásokat raktak a közelbe, így bármennyire is sötét van, ki tudok venni néhány szót. Valami Catherine nevű csajsziról szól, meglehetősen ironikus stílusban. Belenézek a következőbe, ott éppen Lizzy és Darcy vitatkoznak.

– De hisz ez a Büszkeség és balítélet! – kiáltok fel, és hirtelen megértem, miért is mutogatja ezt nekem Bennet. – Ahol úgy hívják a szereplőket, vagyis egy részüket, mint magát!

Bennet rám mosolyog. Mintha egy farkassal néznék szembe.

Belenézek a többibe is. Anne, Emma, Fanny, Elinor, egy csomó ismerős név. Emmát például az idegesítően nyafka Gwyneth Paltrow játszotta, Fannyt is egy szőkére osztották, Elinor pedig az öreg Emma Thompson volt. Hogy is hívják azt az írónőt a romcsi történetekkel?

– Ezek Janet… öm, Jane… Austen regények!

– Ezek Janet… öm, Jane… Austen regények!

Bennet mosolya még szélesebb lesz. Az asztal hátsó részén egy hatalmas könyv hever, ezek után érdeklődve nézek bele. Vajon mi lesz? Sajnos nem sokat tudok kivenni belőle, odáig már nem ér el a fény. Mintha a „kék” szót látnám. Felette egy díszes kés hever, lehet, hogy ezzel nyitották régen a leveleket, mellette pedig egy hasonló díszítésű tál. Azt is megnézném közelebbről, érdekel a mintája, de ekkor Bennet megszólal:

– Nem kellett csalódnom önben, kisasszony, ismeri ezeket a fantasztikus műveket. Most viszont magukra hagyom önöket, Henry, teljesítsd a Miss Kinsey minden kívánságát. A ruháért pedig fél óra múlva eljöhet a házamba, addigra készen áll majd – biccent, és kisiet a szobából.

Jóval lassabban követjük. Henry belém karol, és rám mosolyog.

– Szeretné már felvenni a ruhát, kisasszony?

– Jaj, nagyon! Annyira szép! Tuti jól fog állni.

– Szerintem is. Mintha csak önre szabták volna, Miss Kinsey.

– A nevem Abbey, nyugodtan hívj úgy, Henry – vetek rá egy pillantást a pilláim alól.

Ő félszegen visszamosolyog, mint aki nem számított a kérésemre.

– Ha ragaszkodik hozzá, Miss Abbey.

– Ragaszkodom. Sőt, hagyd el a Misst!

– Az tényleg… meghittebb – válaszolja.

Elégedett mosollyal elvezet a többi ember között, ők még mindig kíváncsi pillantásokkal nézik a foltjaimat. Azt hinné az ember, sötétben nem látszódnak annyira, de – a vérereimmel egyetemben – éppen feltűnési viszketegségben szenvednek. Henry kicsit távolabb vezet a többiektől, egy kunyhó mögé, egy padként funkcionáló fatörzshöz. Itt is ég egy fáklya, így látom tökéletes vágású arcát. Rámosolygok, ő hellyel kínál.

– Mondd csak, mióta van meg nektek az a kiállítás? – kérdezem. – Néhány ruha több száz évesnek tűnt.

– Amióta csak az eszünket tudjuk – válaszol. – Szerencsére mindennek megvan a maga rendje, így pontosan tudjuk, mit kell tenni a tárgyakkal, hogy azok ne menjenek tönkre, hogy lehet ápolni őket, és hogyan…

Elhallgat, én meglepődve nézem. Mikor rájövök, hogy nem folytatja, tovább kérdezem.

– Amúgy hogyan kerültek ide?

– Ajándékok voltak, akár csak ön, Mi… Abbey – mér végig.

Felnevetek. Tuti a tavas fürdőzésem jár a fejében.

– Tehát legurultak, mint én. A gazdáikkal együtt?

– Tudtommal… igen.

– És velük mi lett? – kérdezem.

– Hazatértek – néz rám szomorúan.

Én is elszomorodom. Holnap vissza kell térnem a hotelba, a hülye családomhoz. Ott egyetlen egy helyes pasi sincs, csak a szemét öcsém. Neki biztosan tetszene ez a hely, izgalmasnak találná. Talán, ha kivételesen normális lesz, elhozom ide.

– De néha biztosan visszalátogattak, nem?

– Nem tudok róla, hogy ez lehetséges lenne.

– Ó. Mr. Bennet amúgy a törzsvezető?

– Törzs? – néz vissza rám döbbenten. – Ő a város vezetője, igen.

– Nagyon tetszenek apukádnak azok a könyvek. A Jane Austen regények.

– Ó, igen. Szinte kívülről tudja már őket, annyiszor olvasta. Minden évben legalább egyszer felolvassa a többieknek is. Ők nem sűrűn léphetnek be abba a házba.

– Ez nem zavarja őket? – Meglep, hogy ennyire hatalmaskodó a rendszer. Vajon ez mit árul el Bennetről?

– Dehogyis, szeretik a könyveket. Szinte azonosulnak a szereplőkkel.

Összevonom a szemöldököm. Henry megint hülyére vesz, de ha nem akar válaszolni, hát nem kell. Én nem erőltetem. Különben is, holnap mehetek el.

– Holnap akkor visszavezettek a hotelba?

Henry rám mosolyog. Hirtelen nagyon elbűvölő lesz, nem olyan zárkózott, mint néhány másodperce, még sármosan kacsint is egyet.

– Addig is szeretnék a kedvében járni, Miss Abbey! Van valamilyen kívánsága? A ruhán kívül persze.

– Egy lábmasszázs jól esne – hülyéskedem. – Az mindig ellazít.

Meg sem fordul a fejemben, hogy komolyan veszi. Ahogy az sem, hogy nekem kell elmagyaráznom, pontosan mit jelent a lábmasszázs. Ennek ellenére rövid időn belül az ölébe kapja a csupasz lábam, és elkezdi masszírozni. Nagyon jól esik, hosszú napom volt, duzzogás, séta, zuhanás és egy teljesen új hely megismerése volt terítéken. Ráadásul úgy néz ki, mint Jacob, ha ezt elmondom a barátnőimnek, tuti elalélnak majd.

– Nálatok gyakran szokták ezt csinálni? – kérdezi, miközben felpillant rám sűrű pillái alól.

– Igen, eléggé. Bár nem csak talpmasszázs van, hanem hát is például. Vagy fej. Mindegyiknek megvan a maga technikája, bár szerintem te őstehetség vagy – vetek rá egy félmosolyt.

– Talán nálunk is be kéne vezetni.

Meglepődök, amikor Henry elkezdi simogatni a lábfejem, majd rájövök, hogy az egyik vérerem vonalán húzza végig az ujjait. Az a fránya kékség tök ronda, kész csoda, hogy nem megy el Henry kedve tőlem.

– Amint lehetőségem lesz, napoztatni fogom, akkor talán kevésbé látszik, hogy mennyire rondán kék – szabadkozom.

– Hogyan? – kapja fel a fejét.

– Alapból jobban szeretem a napsütötte bőrt, hátha a vöröshöz is olyan jól megy majd, mint a régi szőkéhez.

Henry hirtelen feláll, a lábam a farönkhöz vágódik.

– Au!

– Elnézést! Arra gondoltam, ideje megnéznünk, kész van-e már a ruhája, Miss Abbey. Minél hamarabb viseli, annál jobb, nem?

Meglepődve nézek rá. Szerintem elég jól elvoltunk ketten, bár a ruha is elég vonzó.

– Rendben, nézzük meg.

Henry a kunyhójukban magamra hagy a szolgálóval, de megkér, hogy rögtön keressem meg a szemben lévő házban, miután felöltöztem. Fene sem gondolná, hogy egy ruha miatt így belelkesedik, bár amikor végre felvehetem, megértem, miért. Tökéletesen áll, ezt még tükör nélkül is érzem. Szerencsére a szobalány is segít, így nem okoz gondot a felvétele, bármennyire is Jane Austen korabeli, ráadásul a hajamat is feltűzi. Úgy érzem magam, mintha egy kosztümös filmben szerepelnék, át is caplatok Henryhez.

Mielőtt belépnék a kunyhóba, meghallom Henry és Bennet hangját. Idegeseknek tűnnek, talán hadarnak is, de annyira, hogy beletelik néhány másodpercbe, míg rájövök, hogy a számomra ismeretlen nyelven dumálnak. Mintha nagyon izgatottak lennének, de így, hogy nem értem, miről van szó, nincs kedvem hallgatózni. Belépek az ajtón félbeszakítva őket.

– Kész vagyok! – kiáltok fel lelkesen, majd bevágok egy szabályos pukedlit, ahogy a filmekben szokás. – Mr. Bennet, Henry.

– Csodásan áll magán a ruha, Miss Kinsey! – csapja össze a kezeit Bennet.

Felnevetek, megpördülök a tengelyem körül. Élvezem a műsort, Henry is csak bámul rám.

– Előre sajnálom, hogy holnap le kell vennem ezt a ruhát, pedig mintha nekem tervezték volna!

Otthon az összes barátnőm elsárgulna az irigységtől, ha így látna. Mr. Bennet vet rám egy jellegzetes farkasmosolyt.

– Nem muszáj megválnia tőle, amíg nem akar. Ráadásul így már a másik könyvbe is belepillanthat, ha szeretne. De előtte tarthatnánk a tiszteletére egy bált, már meg is tettem a szükséges előkészületeket!

A könyvért annyira nem lelkesedem, a bál viszont érdekel.

Nem sokára az is kiderül, hogy igazi bálról van szó. A dallam minden, csak nem indiános. Kicsit lassú, nincsen meg benne az a jellegzetes lüktetés, ami az indiánfilmzenére jellemző. Azért tetszik, egész kellemes, olyan lágy. Végignézek az indiánokon, a barnás ruhájukon és bronzszínű bőrükön, a hajukban lévő fonatokon. Ha jobban végiggondolom, mégiscsak furcsa ez a zene.

Nem lep meg, amikor Henry felkér, bár őt megdöbbenti, hogy nem tudom, mi a teendő, miután beálltunk a sorba, azonban lelkesen megtanítja a táncot, amit a többi lakó is rop. Nem valami nehéz, egy lépés előre, egy hátra, közben ringatózás, forgás, meg hasonlók, hamarosan járatosabb leszek benne, mint Keira Knightley. Szerencse, hogy gyorsan tanulok, a kezdeti bénázásomat egyre sötétebb arccal nézte Mr. Bennet.

Nem valami nehéz, egy lépés előre, egy hátra, közben ringatózás, forgás, meg hasonlók...

– Kár, hogy hamarosan el kell mennie – súgja nekem Henry, és szomorúan néz.

Ezt én is így gondolom, de biztos vagyok benne, hogy előtte még lesz egy jó éjszakám.

Legalább egy óráig táncolunk, a végén már egészen belejövök, bár alig érzem a lábam. Legtöbbször Henry kér fel, de a törzs minden férfi tagja verseng a lábaimért, néha még a nők is. (Amit udvariasan visszautasítok. Mindennek van határa.) A bál utolsónak nevezett táncát sajnos nem tölthetem Henryvel, ugyanis hozzám lép Bennet, és nem kosarazhatom ki, eddig még nem ráztam vele.

– Elég sokan összegyűltek – jegyzi meg Bennet, mikor közel lép hozzám.

Döbbenten nézek rá. Szinte mindenki eljött, leszámítva a kisgyerekeket, akiket délután láttam, de ez szerintem annyira nem meglepő, tekintve, hogy milyen kicsi a törzs.

– Igen – mondom, mivel nem tudom, mi mást tehetnék.

– A tánc után szeretném megmutatni a könyvet – jegyzi meg következő alkalommal. – Kíváncsi vagyok, milyen hatással van önre, és a többieket is érdekli a véleménye. Visszautasíthatatlan kérés.

Rám veti farkasmosolyát, én pedig hasonló következtetésre jutok. Nem igazán dob fel a téma, fikarcnyit sem érdekel a könyv, de ha ennyire izgatottak, megnézem nekik.

– Rendben – mosolygok vissza. Ekkor véget ér a szám, Bennet pedig belém karol.

Henryhez képest meglehetősen keményen húz magához, és elkormányoz a kunyhóhoz. A többiek izgatottan követnek bennünket.

– Tudja, csak később szerettem volna megmutatni a könyvet, de hallottam a terveiről.

– A terveimről? – nézek rá meghökkenve.

– Hogy el szeretné fedni a vérereit. Ne tegye ezt, Miss Kinsey. Legyen büszke az ereire – paskolja meg a kezem, nekem pedig libabőrös lesz a hátam.

Henryre pillantok, aki immár rezzenéstelenül néz vissza rám. Mögöttünk negyvenfős tömeg jön, a ház előtt pedig ott állnak az őrök, mozdulatlan arccal meredve maguk elé, dárdával a kezükben. Nem lep meg, hogy egy alacsony, hosszú asztalt fognak közre, amin ott fekszik a könyv. Az asztal mellett fáklya áll, megvilágítja a tálat, így láthatom, milyen jeleneteket festetettek az oldalára. A fény játékosan visszacsillan a kés pengéjéről.

Ahogy Mr. Bennet az asztalhoz kormányoz, már sejtem, hogy meglehetősen angolosan távozom innen.

A könyv címe A kék vér jelentősége.

Fogadjunk, hogy csak egyszer adták ki.