Gödörben - 5. fejezet - Üvegdarabkák

Még mielőtt totál kiakadnék, és visítani kezdenék a házigazdám holtteste felett, megkapaszkodok abban az utolsó gondolatomban, hogy meg kéne nézni, lélegzik-e. Csekély elsősegélyes tapasztalataim alapján szerencsés volt. Úgy tűnik, Holmes nem halt meg, csak elájult, miközben a rózsaszínű kendőmet próbálta megszerezni. Legyűröm a kétségbeesésemet meg a hányingeremet, és teszem, amit tennem kell.

EVS, avagy ezt csinálom bizony

Egy ideje már biztosan gondolkozol azon, mégis mi a túrót keresek és csinálok én Olaszországban, mikor éppen nem szép tájakról posztolok képet az Instára vagy az olaszokról osztom az észt, szóval most megírom.

Az EVS

Nos, a helyzet az, hogy az EVS-sen keresztül mulatom itt az időt. Hogy mi az az EVS? European Volunteering Service, azaz európai önkéntes szervezet vagy valami hasonló magyarul. Az EVS az EU egyik mobilitási programja, meg egyéb blabla, amit elolvashatsz a hivatalos honlapján. Én azért döntöttem úgy, hogy kipróbálom, mert ez egy visszautasíthatatlan ajánlat, ha a) fiatal vagy, és huzamosabb ideig szeretnél külföldön élni, de viszonylag nagy biztonságban és elrendezett környezetben, esetleg b) éppen befejezted a tanulmányaidat, és nem tudod, mi szeretnél lenni, ha „nagy” leszel vagy c) úgy érzed, változásra van szükséged, sőt, ne adj Isten, d) a szociális munkának van valamilyen ága, amely nagyon érdekel, és amiben részt véve szeretnéd jobbá tenni a világot.

Nekem a fentiek kombinációja adta a motivációmat, egy kis nem férek a bőrömbe érzéssel vegyítve, amit az okozott, hogy egy időben nem szerettem a bőrömben lenni. (Ironikus módon, mivel ez az egész jelentkezéses folyamat az EVS-nél eléggé hosszú tud lenni, pont akkor állt helyre minden, mikor el kellett hagynom a „bőrömet”. Az élet már csak ilyen.)

Az önkéntes-szervezésem

Sokféle önkéntes létezik. Van, aki hátrányos helyzetűeknek segít, van, aki menekültekkel foglalkozik, megint más az idősek mindennapjait teszi szebbé vagy éppen gyerekeknek talál ki játékokat. Nos, én nem ilyen vagyok. 

Itt éppen azt mutatom, hogy honnan jöttem,
és közben úgy viselkedem, mint egy felnőtt.
Csak ez utóbbi nem látszik.

Én egy kis szervezetnek segítek a kommunikációs és egyéb ügyeiben. A szervezet neve InCo (interkulturalitás és kommunikáció), ahol négy kedves és elfoglalt nő segít azoknak a fiataloknak, akiket érdekelnek a mobilitási programok. Az InCo foglalkozik az EVS-sel és még egy önkéntes programmal, az MTV-vel; asszisztál a (majdani) au paireknek; cserediákprogramokat bonyolít le, és más önkéntes szervezetek programjaiba is besegít. Éppen ezért van az, hogy én és az önkéntes társam, S., beleláthatunk egy kicsit mindenbe. Segítettem már a promócióban[1], meetingeken[2], gyártottam posztert, szórólapot, videót[3], becsatlakoztam más szervezetek munkájába például játékok szervezésével[4] vagy fényképek készítésével, hamarosan pedig egy interkulturális uzsonnát tartok majd egy ukrán lánnyal vállvetve, valamint élőkönyv leszek egy vásáron, elmesélve az érdeklődőknek, mi a fenét is keresek itt (még nincs címem, ami elég kínos). 

Szóval, eléggé változatos tud lenni ez a meló, bár néha vannak üresjáratok és csendes napok a számítógép előtt, amikor csak a Facebook oldalunkat kell kezelnem, de megint máskor meg három megbeszélésen kéne lennem egyszerre. Amit nagyon szeretek, hogy egyre több kreatív (és kocka:D) feladatot kapok, valamint mivel az InCo-nak sok más szervezettel van kapcsolata, változatos projektekben vehetek részt, és ami még fontosabb szociális szempontból: sok-sok önkéntest megismerhetek. Hasznos, ha az ember bulizni akar!

Nekik például elutazás előtti trainingjük volt.
Kivéve a balszélső nőt, aki az egyik főnököm,
valamint a jobbszélsőt, aki én vagyok.

A generációs ház

Emellett az öreg néniknek is be kell segítenem. Egy generációs házban lakok, ami azt jelenti, hogy az alattam lévő alsó két szinten idős nénik élnek egyfajta öregek otthonában, nekem meg heti egyszer két órára le kell caplatnom hozzájuk, és szórakoztatni őket. Kivéve, hogy ez eddig nem nagyon történt meg, mert az első két hónapban non parlo italiano molto bene, és emiatt az egyetlen idős néni, akinek társasághiánya van péntekenként, azonnal leírt engem. Szóval azóta keresztrejtvényeket másolok át óriásivá, hogy valamikor majd játszanak velük, és a gondozóikkal beszélgetek néhány mondatot (olaszul, szóval nem valami gördülékenyen).

Amúgy egy átlagos hetem így néz ki:

• hétfő délelőtt szabad vagyok, délután kettőtől ötig pedig az irodában húzom az igát,
• kedden, szerdán és csütörtökön kilenctől ötig dolgozom, öttől majdnem hétig pedig olaszórám van,
• pénteken pedig délelőtt dolgozom egyig, majd hazajövök, hogy négytől hatig az alattunk élő öreg nénikkel ne legyek,
• a szombat és a vasárnap pedig elvileg szabad, néha pedig rugalmas. :)

Kivéve, amikor tök másképp néz ki, például ezen a héten, amikor:

• hétfő este volt olaszom, mert áttették,
•  kedden ellógtam az olaszt, mert tróger vagyok és nem tanultunk újat[5],
• szerdán szabad napom volt, amit Veronában töltöttem,
• ma nem voltam az öreg nénikkel, mivel egy meetingen kell hamarosan lennem helyette,
• szombat délelőtt pedig egy trainingen leszek, ahol videóvágást tanulok majd, amely egy olyan projekthez kell, amibe besegítek a közeljövőben.

Szóval, eléggé változatos itt az életem, még akkor is, ha csak a „munkát” nézzük. Szerencsére! :)

---

[1] Igen, beszédet mondtam. Igen, olaszul. Igen, néha visszaváltottam angolra, de még csak alig két hónapja vagyok itt, jó?

[2] Különböző trainingeket tartunk azoknak, akik elmennek önkénteskedni vagy épp visszatérnek a projekt után

[3] Csak egyperces volt, de elég menő! :D

[4] Oké, eddig csak egy játék volt, de lesz majd több is.

[5] Bár nem beszélek olaszul, eléggé sokat megértek, csak az agyam blokkol le, hála annak, hogy a gyors és választékos dumáláshoz szoktattam. Igen, a szleng is egy választás! :D

Gödörben - 4. fejezet - Vigyázz, mit kívánsz!

Rohanok, ahogy a lábam bírja, majd észlelem, hogy rossz irányba, és irányt váltok. Szerencsésen kiérek az tábor szélére, amikor a kutya fészkelődni kezd a kezemben, és a legnagyobb döbbenetemre leugrik a földre, majd rohanni kezd, mintha semmi baja nem lenne. Felkiáltok, és követem.

Nem tudom, hogy jó irányba megyünk-e, de a kutya annyira sprintel, hogy csak a bozótból ki-kibukkanó fehér fejét látom, aminek olyan a színe, mint valami tojásé. Vagy még inkább majonézé, nem teljesen fehér, kicsit sárgás, el is határozom, hogy Majonéznek fogom hívni, és megtartom. Vagy megkeresem a gazdáit. De inkább megtartanám, olyan puha a szőre. És fehér. Mindig is szerettem volna egy fehér kiskutyát, de anya nem engedett állatot a házba. Még a végén annyi a perzsaszőnyegnek. Nem mintha nem tudná pótolni.

Néha beleakadok egy-egy ágba, de a saját ruháimban sokkal könnyebb futni, mint a zöld göncben, már csak ezért is megérte lecserélni. Eszembe jut, hogy nem ártana figyelni, követnek-e, párszor hátranézek, de nem látok vagy hallok senkit. Csak én és a kutya.

Budapest!, avagy így reagálnak a külföldiek, mikor megtudják, hogy magyar vagyok

Amióta Olaszországban vagyok, cirka hatezer-nyolcvanötször kellett elmondanom, hogy Magyarországról jöttem. Bár nem minden külföldi reagál erre a tényre látványosan, sőt vannak, akik egészen letojják, van néhány nagyon jellemző reakció és embertípus is. Például ott van a…

„Budapest!”, azaz a Lelkes Turista

Reakció numero uno csak egy szóból áll, a lelkesedés összes lehetséges skáláját magába sűrítve. Azok, akikben elindít valamit Magyarország neve, leggyakrabban a fővárosra asszociálnak róla, általában jártak is ott, és persze szerették. Ennek ellenére még mindig meghökkentő, amikor nagy nehezen angolul/olaszul kinyögöm, honnan jöttem, és válaszként az imádattól felhevülten a képembe kiáltják Budapest nevét.

A Nyelvtanuló

Ez a típus ritkább, és mindig lesokkol. Például képzeld el az alábbi szituációt:

• szombaton,
•  reggel háromnegyed kilenctől dolgozol,
•  ami az jelenti, hogy héttízkor keltél,
• SZOMBATON,
• körülötted mindenki olaszul dumál a meetingen,
• te alig tudsz olaszul,
• megpróbálsz nem bealudni (mondtam már, hogy szombat meg héttíz?),
• megpróbálsz értelmes fejet is vágni, hogy ne látszódjon, amikor épp nem tudod követni a párbeszédet,
• megpróbálod követni a párbeszédet, mire hülye koncentrálós fejed lesz, mire észreveszed, hogy egy idő után a főnököd/más empatikus emberek aggódva tekintgetnek feléd,
• megint visszatérsz arra, hogy ál-értelmes fejet vágjál be nagy energia befektetés árán,
•  szóval ebben a helyzetben egyszer csak megkérdezik tőled, honnan jöttél,
• mire benned összegabalyodnak az angol szavak az olasz szavakkal, és furcsa násztáncot járnak,
• azért kinyögöd, hogy Magyarország, meg minden, és büszke is vagy magadra, hogy sikerült, mindegy, melyik nyelven…

Na, és ekkor a képedbe üvölt a veled szemben ülő srác, hogy:

Hogy vagy? EGÉSZSÉGEDRE!

Ami többszörösen összezavar, mert a) éppen nem magyarul gondolkozol, b) a munkahelyeden sosem hallottál magyar szavakat, ráadásul c) ugye az akcentus is egy faktor…

És ez így időről időre előjön. Például ott volt az idős bácsi, aki „Jó estét!”-tel köszönt, majd kiderült, hogy magyarok az unokatesói. Vagy a csaj, aki együtt lakott egy magyar emberrel, aki megtanította néhány nem túl szép, ám annál gyakrabban használt kifejezésre. Vagy éppen azok az emberek, akik úgy döntenek, én leszek a magyar tanárjuk. (Ekkor tudatosodott bennem, hogy néha már akcentussal beszélem az ANYANYELVEM.)

De azért mind cukik a maguk módján.

A magyar nyelv könnyű... mondta eddig...
soha... senki...

A „Jézusomdenehézanyelved”

Aztán ott a másik véglet, aki nem kihívásként, hanem akadályként tekint a gyönyörű magyar nyelvre. Ő az, akinek elkerekedik a szeme, mikor meghallja a bűvös szót, majd elfehéredve megjegyzi, hogy a magyar nyelv nehezebb, mint a japán, ezt mindenki tudja. Aztán megkérdezi, én hogy tudtam megtanulni.

Nem tudom, valószínűleg az motivált, hogy ostorral vertek az oviban, amíg folyékonyan és választékosan beszélni nem kezdtem magyarul.

A Lengyel, Aki Azonnal A Barátod Lesz

Igen, ez is egy külön típus. Minden lengyel odavan a magyarokért, és minden lengyel azonnal a barátjaként kezel, mikor megtudja, hogy magyar vagyok. Ez egyrészt cuki, másrészt nagyon bizarr, mivel én nem vagyok a hirtelen kötődések embere.

Gödörben - 3. fejezet - Öltözködési nehézségek

Ray kilép utánam az ajtón, és becsukja maga mögött. Várakozva nézek rá, már elfelejtettem, merre kell menni az őrültek táborába. Elégedetten rám vigyorog, még biztosan az jár a fejében, hogy megint kioktathatott, majd megindul előre.

Emlékeim szerint elég messze vannak az indiánok, idefele jövet legalább fél órát futottunk – és az futás volt, nem séta. Úgy érzem, hosszú utunk lesz. Az aggodalmamat vele is megosztom, és miközben megpróbálom elkerülni, hogy az egyik ág arcon csapjon, látom, hogy mosolyog.

– Ó, nem vagyunk olyan messze, mint gondolja, Miss Kinsey. Idefele jövet tettünk egy kis kitérőt, ennyi az egész.

– Kis kitérőt?! Majdnem kiköptem a tüdőmet az alatt a kis kitérő alatt!

– Inkább köpje ki a belső szerveit egyesével, minthogy kövessenek vérszomjas barátaink.

Gödörben - 2. fejezet - Fegyverhasználat kezdőknek

Mr. Bennet rám mosolyog. Leginkább egy farkasra emlékeztet, és nem mondhatnám, hogy ez a gondolat megnyugtat. Bár azt hiszem, nagyobb gondjaim is vannak most Bennet vigyoránál. Mondjuk a kés, amit felemel, vagy az, hogy a nyakamat célzatosan az asztal közepén lévő tál felé kezdi nyomni. Felfedezem, hogy sötétvörös a belseje, és nem igazán lep meg.

Először reflexből visszarántanám a fejem. Bennet megérzi az ellenkezésemet, és megszólal:

– Ne aggódjon, Miss Kinsey, nem fog fájni. Szinte biztos vagyok benne, hogy ön méltó erre a feladatra. Mellesleg, menekülni sem tud, hiszen enyhén túlerőben vagyunk – teszi hozzá suttogva.