Amiben mások az olaszok, avagy kulturális terefere

Nemrég megkérdezték tőlem, hogy az olaszok és a magyarok mennyire különbözőek, meg úgy egyáltalán, milyen benyomásaim vannak most, hogy már kilencedik hónapja élek Trentóban. Már bennem is jó ideje érett a témáról egy poszt, az agyamban gyűjtögettem a félkész listámat, amit ezennel veled is megosztok.

1. Az olaszok sokkal többet segítenek

Az egyik legmarkánsabb különbség a magyarok és az olaszok között a segítség-faktor. Mi, magyarok, hááát… nem azt mondom, hogy nem segítünk, ha baj van, de valahogy sokkal kevésbé mobilizáljuk magunkat.

Ez már az olyan társadalmi jelenségekből is észrevehető, hogy az olaszoknál elterjedtebb az önkénteskedés: konkrétan annyira, hogy mikor egy kutyamenhelyhez jelentkeztem, hogy besegítsek nekik pár órát, azt mondták, nincsen hely. Emellett ott van a servizio civile (azaz ilyen társadalmi segítségnyújtós önkénteskedés), a különböző ingyenes vagy nagyon olcsó kurzusok, amikkel a migránsokat akarják segíteni, meg a bolti eladók, akik egy külön fajt képeznek: a kisboltban akkor is megkapom a kedvezményt, ha nincs kuponom, a Sparban pedig külön szóltak, hogy cseréljem ki a krumplimat egy olyanra, ami nem rohad…

De az utcán sétáló emberek is abszolút segítőkészek. Ne kérdezzétek, miért – a szombat délutánok biztos átkozottak –, de amikor amacskás önkénteskedésem után sétálok hazafelé, valaki rendszerint elesik az utcán. És legyen öreg vagy fiatal, nő vagy férfi, mindig 5-6 olasz tolong körülötte, hogy felszedje a cuccait, megkérdezze, hogy minden rendben van-e, és felajánlja, hogy elkíséri a sürgősségire, ha nem. Magyarországon ezt rendszerint egy, maximum két személy csinálja. Sürgősségi nélkül.

De az önzetlen segítséget akkor tapasztaltam meg igazán, amikor hat hónap után végre hazautaztam másfél hétre. Hat hónap után… gondolhatod, mennyire vártam már, hogy az unokahúgomat ölelgessem meg tejföltzabáljak két pofára. Mivel nem vagyok teljesen komplett, úgy döntöttem, hazabuszozom Eurolinesszal, végül is akkor csak Veronában kell felpattannom a nagyon távolsági buszra, amely közvetlenül a vasútállomás mellett áll meg. Körülbelül 90 másik busszal egyetemben.

Az Eurolines ottani buszmegállójáról valamit tudni kell. Nincs valami ügyesen kitáblázva. Kilenc másik busztársaság neve alatt megtaláltam azt az apró kis izét, ami az Eurolines-t jelölte, alatta a felirattal, miszerint Nápoly felé megy, ami finoman szólva sem a Budapest felé vezető út, de mivel máshol meg még ennyit sem láttam, úgy döntöttem, itt táborozok le. Mikor a busz hivatalosan már 20 perce elhagyta Veronát, de én még mindig a megállóban rostokoltam, ahol senki sem várt a pesti járatra, úgy döntöttem, ideje kiakadni, amiért a busz valahol máshol állt meg, majd jól Veronában hagyott engem. Na, az olaszok ekkor indultak be igazán.

Én az idegösszeroppanás határán egyensúlyozva, félig sírós hanggal magyaráztam nekik, hogy de senki sincs itt, és azt írták, ha az indulás előtt 5 perccel nem vagyok a megállóban, ők bizony ott hagynak, és nem veszik fel a telefont, és én csak haza akarok menni. Ők úgy döntöttek, megtesznek mindent, hogy kiderítsék, hol az én megállóm. Három egyetemista srác körbejárt mindent, megnéztek minden táblát, megkérdeztek egy-két félig informált hivatalos szervet, mindezt úgy, hogy a veronai buszállomás olyan nagy, mint amennyire rosszul van kitáblázva. A srácok végül akkor értek vissza, mikor telefonos segítséggel sikerült megtudnom, hogy az a rohadt busz csak késésben van, az online fenyegetéseket pedig nem kell komolyan vennem. Ők amúgy jelentették, hogy elvileg jó helyen állok, ne menjek sehová, majd a vezérük meg is ölelt, hogy megnyugodjak. (És közben nem taperolt le, vagy ilyenek, szóval nemcsak azért segített, mert lány vagyok.)

2. „Sei brava!”

Amikor az InCot meg az EVS-t prezentálom pár, dadogva kinyögött olasz szóval, rendszert érdeklődve megkérdezik tőlem, hogy tanultam-e már olaszul az érkeztem előtt, és mikor elmondom nekik, hogy nem igazán, tágra nyílt szemekkel bámulnak rám, amiért olyan ügyes vagyok, hogy ezt mind itt tanultam.

Közben persze én pontosan tudom, hogy milyen hibákat vétettem, és hogy nem jutott eszembe az a szó meg amúgy is, az akcentusom olyan erős, hogy legyűr egy rinocéroszt. Kisujjal.

De ettől függetlenül mindig, mindig megdicsérnek.

Viszont nemcsak ezért, mindenért. Megtartom a gimnasztikát az öreg nénimnek, elhatározom, hogy még egy helyen önkénteskedem, szépen veszem a levegőt, nem esem orra, a boltban megtalálom az akciós árut, utazok, pihenek, jól vagyok… gyakorlatilag mindenre azt mondják, hogy: „sei brava!”.

A magyarok csak akkor tartanak valakit sikeresnek, ha előre léptették a munkahelyén, és nagy valószínűséggel akkor is „csak lefeküdt a megfelelő emberrel”.[1]

3. „Come stai? Tutto bene?”

Bevallom, ez a dolog az ittlétem elején végtelenül idegesített.

Szóval, az van, hogy megérkezel valahova, mondjuk a munkahelyedre, egy olyan helyzetbe és közegbe, ahol nem fogsz bele az életed ecsetelésébe, mert időd sincs rá és amúgy is, kit érdekel, nem a barátaiddal vagy. Megérkezel, és ezek az emberek minden egyes alkalommal megkérdezik, hogy hogy vagy, és minden alkalommal érzed, hogy pont annyi választ várnak, hogy „kösz, jól, és te?”, amire aztán annyit válaszolnak, hogy „kösz, jól”.

Az első három hónapban ez az agyamra ment – most már függő vagyok, és hiányzik, ha elmarad.

Hogy miért ment az agyamra? Mert én valahogy úgy nőttem fel, hogy ezt leginkább csak akkor kérdeztem, ha tényleg érdekelt a válasz – és volt is időm meghallgatni. (Mert elhiszem én, hogy az olaszokat is érdekli, de nem mindig van ám rá idejük.) És általában a másik fél is úgy válaszolt, hogy volt időnk. Oké, nem fogott kisregénybe, de azt legalább elmesélte, miért is elégedetlen most az időjárással.

Most viszont „Come stai?” függő lettem. Bemegyek a munkahelyre, és elsőként kérdezem meg; a többhónapos kondicionálás elérte hatását. A válaszra persze nem igazán van időm, de azért jó érzés valamiféle párbeszédbe kezdeni, akkor is, ha csak két óra múlva, a kávészünetben folytatjuk…

+1. Az olaszok igazán komolyan büszkék a kajájukra

Oké-oké, mi magyarok is azok vagyunk, de valahogy másképp. Mi az agresszívan büszkék vagyunk, az „ízlett? egyél még egy tányérral, nem érdekel, hogy tele vagy” meg a „hogy mondhatod, hogy nem ízlik a Túró rudi?!” és a „belenyomom a fejed a tejfölös bödönbe, ha nem kóstolod meg önként” meg persze a „házi pálesz. Apai recept. Leégeti a torkod a kicsike, szóval úgysem fogod érezni, milyen gyümölcsből van” fajták.

Ők sokkal kifinomultabbak. Olyan tartással tudnak ódákat zengeni a különböző olasz ételekről, hogy akkor is elhiszed, hogy ez életed legjobb fogása, ha csak spagettit raknak az orrod elé olíva olajjal, borssal és sóval meghintve. Meg persze minden városnak megvan a legjobb fagyizója és pizzázója, rendszerint legalább három. És egyáltalán: minden olasz étel buono.

Ezek meg itten csak lefordíthatatlan angol szóviccek az olasz kajákról, hogy stílusosan fejezzem be a posztot:

---

[1] Oké, most csak túlzok. Mármint már egy csomószor megdicsértek otthon is különböző dolgok miatt. De az olaszok akkor is dicsérnek, amikor a magyarok nem, sokkal nagylelkűbben bánnak ezzel a dologgal, és bár a saját önértékelési zavaraim meg a szkepticizmusom miatt nem tudom mindig komolyan venni őket, azért jó pusztán azért is „brávának” lenni, aki vagyok, anélkül, hogy különösebben kiemelkedő dolgot tennék, mondjuk, megváltanám a világot, vagy ilyenek. Üzenem a családomnak, hogy vegyenek róluk példát! :D