5 dolog, amit egyedül csatangolva tudtam meg magamról

Bár egy barátomat látogattam meg Franciaországban, hétköznap neki dolgoznia kellett, így egyedül csatangoltam a fővárosban. Igen, ez még nem számít teljes értékű egyedüli útnak, hiszen mindig volt kihez „hazamennem” este, ráadásul, ha komolyabb bajom lett volna, ő biztosan segít. Ennek ellenére néhány apróságot már most megtudtam magamról.

1. Kell valaki, aki leállít

Ha valakivel utazok, rendszerint elérjük azt a pontot, amikor már fáradtak és nyűgösek vagyunk, és szerencsés esetben pontosan ugyanabban az időben érjük el ezt a bizonyosat. Ilyenkor megfigyelhető egy öngeneráló folyamat, tudniillik a fáradtság vagy az éhség nyűgösséget generál, amit megérez a másik, majd a jobb hangulat érdekében idővel tartunk egy szünetet, az étel és a pihenés ideális arányával feltöltve magunkat.

Ha viszont egyedül kell bevennem a várost, néha bizony kimarad az a motiváció, hogy valaki kedvéért a jókedvemet helyezzem a teljesítménytúra elé. Néha azon kaptam magam, hogy bizony már nagyon fáradt vagyok, és az utolsókat rúgom, de aztán megint jött egy érdekes látnivaló, majd észrevettem a térképen, hogy csak egy köpésnyire van a másik… Így aztán két órával az ideális után állok csak meg. Bizony, még utazás közben is hajlamos vagyok leterhelni magam, mindenképpen meg kell tanulnom ellazulni.

2. Képtelen vagyok jó szelfiket csinálni

De tényleg. Képtelen. Van, akinek a vérében van a tökéletes szög eltalálása, amivel a mögötte lévő hatalmas épület is belefér a képbe, és az ő álla sem tűnik a valóságos kétszeresének, megint más pedig hosszú órákat gyakorolt a megfelelő szájtartás kifejlesztésére. Rám egyik állítás sem igaz. Az a típus vagyok, aki egy ideig szemöldök ráncolva próbálkozik a beállítással, közben véletlenül készít hat előnytelen fotót, megtalálja a megfelelő koncepciót, majd ránéz a saját arcára, és annyira megijed a képtől, hogy a Jóbarátok Chandlerjének fotogenitását reprodukálja, majd egy hatalmas sóhajjal feladja az egészet. El is határoztam, hogy muszáj megnéznem egy-két oktatóvideót a tökéletes szelfiről, mert az nem lehet, hogy ne legyek jó ebben. (Pláne, miután az ismeretlen emberek által készített képek horribilisak: sokszor levágják az adott épület tetejét, hogy a fotón lehessen az egész lábam plusz két méternyi üres föld is, mert az persze sokkal érdekesebb, mint a szépen kidolgozott torony…)

"Szelfi.... Hol van a képernyő, melyik gombot kell megnyomnom, milyen arcot vágok...
és a fenébe is, hova lett a látnivaló erről a képről?!"

3. Igazából jó a memóriám és a tájékozódási képességem

Ha valakivel utazom, hajlamos vagyok elfelejteni, merre is jártunk, így aztán persze könnyen eltévedek, vagy másodjára egyedül már csak nehezen találok oda. Mint kiderült, ez abszolút nem igaz, mikor egyedül sétálgatok. Párizs nem kicsi város, még a látványosságokból is van olyan, amely egy kicsit kiesik, és mivel Párizs és Vernon között ingáztam, a metrók mellett a vasútállomásokat is jobban felfedezhettem. Ennek ellenére egyszer sem tévedtem el. Egyszer sem! Ennek nyilván az az oka, hogy amikor valakivel vagyok (és nem nekem kell vezetnem az illetőt egyik helyről a másikra) inkább a személyre koncentrálok, mint a helyre.

4. Egyedül hosszabb időre van szükségem az „első benyomás” kialakításához

Valószínűleg azért, mert ilyenkor nem kötöm a várost egy adott személyhez és kapcsolathoz, hanem csakis a hely tud hatással lenni rám. És bár minden városnak van egy karaktere, külsőre azért nem olyan nagy a változatosság az európai helyeken belül, Párizs épületei például sokszor a pestiekre emlékeztettek.

5. Egyedül nehéz elmélyülnöm valamiben…

… de amikor sikerül, az van olyan jó, mint mással. Én oszthatom be, mire mennyi időt szánok, hova akarok még elmenni vagy visszatérni, miből mennyit szeretnék kihozni. Sajnos néha így is sietősnek érzem (megint csak itt a teljesítési kényszer), de amikor emlékeztetem magam, hogy nem egy húszfős futkorászó japán turistacsoport tagja vagyok, hirtelen visszavedlem megfigyelő utazóvá, és helyreáll a rend.