Párizs, az ezerarcú város

Pontosan értem, miért szeretik egyesek Párizst. És pontosan értem, miért utálják megint mások. Ez a város tele van egymással összefonódó ellentmondásokkal: évszázados történelemmel, a turisztikai kizsákmányolás modernkori megfelelőivel, a hömpölygő embertömeghez pedig néhol „tipikus francia dalok” adják a zenei aláfestést, megint máshol pedig dühös morgások. Négy nap benyomásai következnek.

Több a turista, mint a fóka

Az, hogy elképesztően sok a látványosság, nem új annak, aki egy kicsit is elásta magát a Párizs-témában. Ennek ellenére, többnyire, mikor Párizsról beszélünk, először mindenkinek az Eiffel torony, majd a Mona Lisa, végül pedig a Diadalív vagy a Moulin Rouge jut az eszébe. Pedig találhatunk annyival jobb dolgokat is itt! Tele van gyönyörű épületekkel, híres múzeumokkal és alkotásokkal, kedves apróságokkal.

Íme, egy kedves apróság

Nem véletlen, hogy több itt a turista, mint a fóka, és néha ez már a hangulat rovására megy. A Notre-Dame-ban például úgy viselkednek az emberek, mintha egy bolt lenne, és nem is templom, hangosan csevegve, tömérdek fotót készítve hömpölyögnek végig rajta. Én nem keresztelődtem meg, de ez még engem is idegesített. A Sacre-Coeurben szerencsére jobban szabályozzák a dolgokat: közepesen hatékony táblákkal emlékeztetik a látogatókat arra, hogy ez bizony egy templom, az imádkozóknak pedig hatalmas elkerített területet tartanak fent a központi(!) részen.

Notre-Dame

De a turistamassza királya, vagyis hát királynője, nyilvánvalóan a Mona Lisa lett. Körülbelül negyven tarkónyi távolságból sikerült vetnem rá egy pillantást, de többet láttam a körülötte ülő őrökből, mint az asszonyságból. Az érdekelt nagyon, tényleg követ-e a szemével, bármerre is megyek, de ezt egy népes csapattal az orrom előtt nem sikerült megállapítanom, bárhogy is ugráltam jobbra-balra a háttérben, a hirtelen feltámadt agórafóbiám pedig nem engedte, hogy közelebb tolakodjak. Viszont így is megérte felkeresni: ez volt az a terem, ahol végül megehettem az előre bekészített reggelimet - mivel a Louvre-ban egy reggeli is majd 10 euróba fáj, megérte valamit vinnem magammal, de végig azon izgultam, hol fogom elfogyasztani a tésztasalátámat anélkül, hogy konfliktus lenne belőle. A teremőröket szerencsére annyira lefoglalta a tolakodó tömeg, hogy senki sem törődött azzal a lánnyal, aki a sarokban komótosan előszedte a salátáját, majd a szituációt abszurdságán kuncogva megette azt.

Hasonló csalódást okozott a Diadalív, de egészen más okból. Tudtam, hogy a Diadalív egy körforgalom közepén áll, de úgy gondoltam, azért be lehet sétálni hozzá, megnézni közelebbről, ha rá felmenni nem is. Nos, a kasszát a Diadalívhez vezető aluljáró bejárata mellé rakták, így mindenkinek, aki nem akar ezért fizetni, csak egy távoli kukkantás jut körülbelül öt sávval odébbról. Az építménynek így esélye sincs impresszívnek lenni.

Viszont vannak nagyon lenyűgöző dolgok

Bár szinte mindenhol nagyon sok az ember, van, ahol eloszlik a tömeg, és ekkor rájöhetsz, milyen nagyszerű is itt. Ilyen például a Jardin du Luxembourg, ahol egy hatalmas palota hatalmas kertjében kóborolhat az ember, olyan szépségeket felfedezve, mint a Medici-kút vagy az Artermisz-szobor. Jó időben mindenkinek csak ajánlani tudom, tökéletes kikapcsolódás székekkel, WC-vel és ingyen vízzel felturbózva, így az olyan low budget vándoroknak, mint én, ideális hely. Legalább ennyire lenyűgöző a Louvre közelében található, gyönyörű szobrokkal és néha ideiglenes modern művészeti alkotásokkal fűszerezett Jardin des Tuileries; kicsit átlagosabb, de szintén érdekes a hatalmas botanikus kert, a Jardin des Plantes.

Bár Párizs ikonikus jelképéről van szó, mikor feljutsz az Eiffel-toronyra, már nem érzed a tömeget (legalábbis, én nem éreztem, de lehet, mázlim volt). Előtte ugyan meg kell küzdeni egy másfél órás sorral, viszont ez abszolút megéri a kilátást, azt, hogy egy ilyen egyedi építményben vagy, és az olyan király apróságokat, mint a torony keletkezését és működését bemutató videó (vízzel irányítják a lifteket!).

Invalides

Gyönyörű épületekből három nagy kedvencem volt. Nem annyira ismert a Napóleon sírját tartalmazó Invalides, azonban annyira szép arany kupolájával és koszosfehér falaival, hogy sikongattam gyönyörűségemben, mikor közelről megláttam. Emellett a Sacré-Coeur is nagyon szép, kicsit, mintha egy másik világ lenne, ahogy elterül előtte a zöld, és egy domb tetejéről lenéz a városra. Végül pedig nem tudok elfelejtkezni a Louvre-ról és a környékéről. Az egy dolog, hogy ott a híres piramis, de az meg egy másik, hogy az oldalszárnyak lenyűgözőek, egyszerűen fotóra kívánkoznak, vele szemben pedig egy kicsi, ám híres társánál sokkal szebb diadalív áll.

Louvre

Apropó, Louvre

A kiállításhoz is volt szerencsém, és van olyan nagy, mint a neve. Nem mondom, hogy nem láttam még ennél jobb gyűjteményt: egy idő után a klasszikus festményekkel és szobrokkal operáló kiállítások nagyon hasonlónak tűnnek, viszont itt olyan mérhetetlen mennyiségű tárgy van, hogy a) az embernek nincs is energiája mindenre b) biztos talál valamit, amit szeret. Én például Pallasz Athéné-szobor „fetisisztaként” itt találtam meg életem legszebb Minerva-szobrát (La Pallas de Velletri). Nem szabad elsétálni a Madame Pompadour-festmény mellett sem, amelyet fura módon egy kis szobában rejtettek el, és amihez interaktív információs táblát is készítettek. Így például azt is megtudhattam, hogy ezt a festményt több különböző papírra festették, és úgy állították össze, és a papírhatárok bizony szabad szemmel is láthatók. Itt van David Marat halála című képe és Arcimboldo dolgokból összeállított portréjai. Érdemes tehát néhány órát a kiállításra szánni, megállni az érdekes képeknél, szobroknál, valamint elolvasni a termek információs tábláit, ahol az adott korról, személyről vagy stílusról árulnak el érdekességeket.

La Pallas de Velletri

Arról nem is beszélve, hogy eközben talán olyan „hírességekbe” futhat az ember, mint Macron neje, ahogy az velem is megtörtént. (Mit ne mondjak, baromira meglepett, hogy mit keres itt egyik pillanatról a másikra öt marcona, öltönyös fickó meg vagy tíz profi fotós.)

Emberektől távolabb (és mégis közel)

Ha egy kicsit el akarsz szakadni a tömegtől, viszont szeretnél egy jellegzetesebb dolgot látni, érdemes felkeresned a Chemin-Vertet. Ez egy, a Bastille-tér közeléből induló hosszú utca, amelyet fákkal és bokrokkal vettek körül. Az a különlegessége, hogy egy-két emelet magasban található a megszokotthoz képest, így az ember fák, virágok és házfalak között sétálhat, és esküszöm, hogy a levegő is jobb itt.

Chemin-Vert

A Place de la Bastille és a Szajna között egy csatorna húzódik végig, amely nagyon hangulatos, központi helyen van, és mégis alig néhány ember járt arra. Mivel ez a kis útvonal két fontos dolgot köt össze, érdemes rászánni azt a pár percet, és gyönyörködni a hajókban és a fákban.

Egy másik hely, ahol rohanó párizsiak és a ténfergő turista tömegek mellett nagy békére leltem, a Sacre-Coeur közelében található. A templom mögött egy kis park áll, amelyet mintha elvágtak volna a világtól: alig ér el ide a tömeg zaja, a mesterségesen megkreált turistacsalogató zenéről nem is beszélve. Ráadásul pihenés közben az ember egy szép képet is csinálhat a Szent Szív hátuljáról és vízzel is feltöltheti a készleteit.

A Sacre Coeur háátulról

Párizs sötét arca

Bár sok itt a csillogás és a pompa, Párizs le sem tagadhatja, hogy egy nagyváros, az agglomerációt is beleszámítva annyi lakóval, mint ahányan Magyarországon vannak! El sem tudtam képzelni, hogyan tud ennyire sok embert magába fogadni a város, pláne, ha a turistákat is hozzáadjuk. Hát, nem igazán.

Én az egyik barátomnál aludtam, aki Vernonban lakik, egy óra vonatútra Párizstól, így a négy nap során volt alkalmam belekóstolni az ingázók életébe. Reggel is, este is olyan sokan vannak, hogy már nem mindenkinek jut ülőhely a vonaton, néha pedig a "heringek a konzervdobozban" effektus is fennáll. Arról nem is beszélve, micsoda horror ilyenkor a metrókat használni: egyik nap olyan sokan voltunk, hogy már csak a harmadik járműre jutottam fel. Mindenki siet, ha csak egy picit is engedtem a tempóból, már attól féltem, hogy valaki elgázol. Sokszor unottnak vagy mogorvának is tűnnek az utasok, ennek ellenére időről időre rám villantott valaki egy kedves mosolyt, vagy törődött egy kicsit a körülötte lévőkkel.

Ízléses

És bizony csúnya részei vannak a városnak. Én a Moulin Rouge-t keresve találtam az egyikre, a Boulvard de Clichyre. Már a Moulin Rouge is elég nagy csalódást okozott: a híres vörös malom egyenesen közönséges a ráfestett fake-emo női alakokkal, arról nem is beszélve, hogy a bejárat előtt hatalmas szemetes konténerek állnak. Konténerek. Oké, nem vártam azt, hogy Ewan McGregor fog szerenádot adni nekem, de mégis, a világ leghíresebb showháza ez. A körút boltjai is hasonló stílust tükröztek, minden második egy szexshop, olyan ízléses kiegészítőkkel, mint az Eiffel-torony alakú pink műpénisz. A legnagyobb problémám azonban mégis az volt, hogy itt gyűltek össze azok a gyaníthatóan munkanélküli férfiak, akiknek fényes nappal is van arra idejük, hogy az utcában üldögéljenek, és nagy szemeket meresszenek mindenkire, aki mozog és nő. Éjjel nem szívesen járnék erre.

Nagyváros a javából

Bár Párizsnak megtaláltam a hibáit, mégis úgy gondolom, hogy egy lenyűgöző város ez. Hiába sok a turista, a siető ember, hiába magasak az árak, Párizst áthatja a nagyvárosi lazaság: az, ahogy az emberek a parkban olvasnak vagy ebédelnek, az, hogy helyet kap a kreativitás, a street art, valamint a történelmi találkozik a modernnel. Néha talán hamisnak tűnik a sok csillogás és az, ahogy a szelfibotokon megvillan a napfény, de aztán, ha figyel az ember, feltűnik a város igazi arca is, amely nem mindig gyönyörű – de kié az?