Könyvbörze

Még mindig van vizsgám, szám szerint egy. Egy UV. Na, nem mintha megbuktam volna, ahhoz túúúl stréber vagyok, vállalom, de hármas lett, és az átlagom, az ösztöndíj és a szakirány meg egyéb marhaságok miatt nem hagyhatom annyiban. Bár így jobban belegondolva, a szakirányhoz nem kell, mert nem alaptárgy. Mindegy. A lényeg az, hogy egyes könyvekre még mindig csak csorgathatom a nyálam. Lássuk, mik ezek!

Diana Rowland: A démon jele
Még a Sparban néztem ki, mikor anyára vártam. Bele-bele olvasgattam, és a stílusa alapján jónak tűnik. A főhősnő is vagány, talpraesett, és nem nyávog (ami elsődleges szempont az utóbbi idők kissé hisztis főhősnői után). Legalábbis az alapján, amit olvastam. Az olyan egy-két oldal lehetett. Vagy csak egy. De a Moly.hu-n 84%, ez csak jó jel. De az biztos, hogy a démoné.

Benina: A boszorka fénye
„Boszorkánytörténet, hmmm...", ez volt az első gondolatom, mikor elolvastam a fülszöveg első néhány mondatát. A másik meg az, hogy kissé tartok ettől a könyvtől: a leírás alapján ugyanolyan sablonos, mint az összes többi fekete háttér+valamilyen kép=borítótípusú regény. Aztán megnéztem Molyon (90%), majd az egyik könyvfaló csaj blogján (5/5, illetve 5/6 pont), és talán mégis érdemes adni neki egy esélyt.

Kristine Cashore: A garabonc
Fantasy, de nem a "vámpírok, boszorkányok, démonvadászok császkálnak közöttünk"-fajta, hanem az, amelyikben úrnő és királyságok vannak. Meg szupererők. Hősnőnk például nyolc éves kora óta rendelkezik eggyel - melynek hála a kisujja begörbítésével meg tud ölni egy embert, ha akar. Vagy valami hasonló. Meg persze belebotlik a Jó Pasiba is, akinek szintén van valamilyen ereje... És titkok is kiderülnek. 87%-os, az idézetek alapján szimpatikus.

John Curran: Agatha Christie titkos jegyzetfüzetei
Ez egy Agatha Christie jegyzeteit rendszerező kötet, mely a zseniális krimiíró gondolatmenetét tartalmazza. Első kézből (illetve, jegyzetből) tudhatjuk meg, hogyan dolgozott a gyilkosságok és nyomozások királynője. Nekem kell! (Már csak írás szempontjából is... De van vagy négyezer forint.)

Kelly Armstrong: A szellemidéző
Főhősnőnk látja a szellemeket... De nem a Jesse de Silva-féle kedves (és dögös) szellemeket, hanem a visszataszító-ijesztőket, és ezt nem igazán tudja feldolgozni. Végül az őrültekházában köt ki, amiről azonban kiderül, hogy nem az, aminek látszik - és ő sem azért van ott, amiért hiszi... Az idézetek tetszenek, a történet állítólag fordulatos és izgalmas (meg egy kicsit rémisztő, de a Doctor Who-maraton után ki ijed már meg, ha-há...). Ráadásul a Molyon 97%-ot kapott. Az baromira magas. Azt hiszem, egyes számú jelölt.

Könyvek, amiket már olvastam, de úgyis megveszem a nyár folyamán (kivéve, ha nem lesz pénzem. Vagy ha ruhát kel vennem. Esetleg fülbevalót. Ne adj Isten, vonatjegyet.):

Elizabeth Gilbert: Ízek, imák, szerelmek
Megígértem a nővéremnek, hogy veszek neki újat, én meg elkérem tőle a szétesőfélben lévőt. De nem egészen én tehetek róla. Egy csomó sérülés már rajta volt, mikor megkaptam. Ugye, elhiszed? (Meg amúgy is szeretem ezt a könyvet. Olyan hangulatos. És Virginia Woolf is csípte volna. A Saját szoba alapján legalábbis biztos.)

Suzanne Collins: Futótűz
Miután rajongtam érte egy sort, azt hiszed, hiányozni fog a könyvtáramból? Hát azt nem. Már csak azért is, mert olvasás után napokig a hatása alatt álltam.

Stephenie Meyer: A burok
Vajon aki ilyet tud írni, minek pazarolja az idején az Újholdra? De most komolyan. Érthetetlen ez számomra.

Kirstin Gier: Rubinvörös, avagy a befejezetlen első rész

Személyes khmm… „történelem”

Mint már írtam, egy ideje nyáladzok a Rubinvörös című könyvre, ki is néztem magamnak, mint „vizsgaidőszak utáni jutalom”. Valahogyan pont úgy tudtam megrendelni a Bookline-on, hogy pont az utolsó, médiajog vizsgám napjára érkezzen meg a sulival szembeni lerakóhelyre (hát nem meglepő?...), így már aznap belekezdhessek, élvezve a szabadság nagy előnyeit.

Bár totál nem biztos, hogy az a bizonyos utolsó vizsgám az utolsó vizsgám (ha hármas lesz, vagy annál rosszabb, az etr díszes felületén meghívót kapok az UV-ra), és tegnap vásároltam egy adag ruhát, elmentem koktélozni, majd megnéztem a Vörös és Fekete első két részét Lorral és Ewan McGregor fenekével megspékelve, a ma délelőttömet pedig Amőbával töltöttem, hogy, hogy nem, volt annyi időm, hogy ma estére befejezzem mind a háromszáz oldalnyi bordó betűt.

A körítés

Ennyit a személyes háttérről, térjünk át a lényegre, a könyvre! Már mikor a kezemben tartottam, éreztem, hogy szimpatikus olvasmány lesz, és nem csak azért, mert a témája (időutazás) és a már olvasott idézetek megfogtak, hanem mert jól van tálalva. A borító nem az unott, és agyon nyomtatott fekete háttér plusz valamilyen tárgy/ember, ráadásul az ajánlása is aranyos: Jávorszarvas, Delfin és Bagoly rögtön az „én” Amőbámat és Menyétemet jutatta eszembe. Emellett stílusos, hogy a fent említett bordó betűk valósak, mennek a címhez, és mégsem fájdul meg tőlük az ember szeme.

A történet

Persze, ha mindez az egyszerű, ám hatásos fogás nem takar jó történetet, az egész nem ér semmit. A történet pedig… Nos, tehát, főhősünk, a tizenhat esztendős Gwendolyn családja kissé furcsa. Tele van titkokkal, jóstehetséggel bíró nagynénikkel (illetve, eggyel), egy régi és óriási házban él, mellesleg egyes tagjai az időutazás tehetségét is öröklik. Emellett már nem is meglepő, hogy Gwen látja a szellemeket, és mozgó vízköpőkkel beszélget, jobban mondva, igyekszik őket lerázni, mivel eléggé tapadós népségről van szó. A család nagy része nem igazán törődik vele (leszámítva a kétbalkezességére/tökéletlenségére/tudatlanságára vonatkozó megjegyzéseket), hiszen unokatestvére, Charlotte hamarosan első időugrását éli át.

Mindez addig megy így, míg Gwen néhány pillanatra egy másik időben nem találja magát. Két napon belül háromszor. Ezek után nem vitás, hogy az igazi örökös a mi megfelelő oktatástól (értsd: hegedű, pukedli, vívás) mentes hősnőnk. A család nagy része ezt persze nem nézi jó szemmel: anyja a veszélyektől félti, unokatestvére és annak szülője megveti, jövőbeli utazótársa, a nem mellékesen még félhosszú hajjal is helyes Gideon pedig nem tartja megfelelő segítségnek. Arról nem is beszélve, hogy Gwen semmit nem tud a család igazi múltjáról, márpedig az jóval összetettebb puszta időugrásoknál: tizenkét utazó; két „időgép”, de legalábbis –szerkentyű; rejtélyes okból összegyűjtendő vér; sötét erővel és nagy ravaszsággal rendelkező ősök; még beazonosíthatatlan, de biztosan létező ellenségek… És még arra is rá kell jönni, mi történik, ha az időgép és a vér egyesül, ahogy azt Gwendolynék ősei tervezték. Arról nem is beszélve, hogy vajon miért akadályozta ezt meg Lucy és Paul, Gwen és Gideon elődei...

A „kerek egész” hiánya

Sajnos ezek nagy részére az utolsó oldalon sem derül fény. Az egész könyv olyan, mintha csak felvezetés lenne – nyilván az, de hiányzik belőle az ilyenkor szokásos „elterelő” cselekmény, ami által egy nagyrészt teljes kép áll össze a fejünkben. Vagy legalábbis összeáll valami. Mert most még ez sem történt meg, csak halvány fény és derengés látszik agyam pókoktól hemzsegő „Rubinvörös” feliratú polcán.

A karakterek

Gier stílusa élvezetes, de annyira nem hasonlított Meg Cabotéra, mint gondoltam, hogy fog, ami egyszerre előny és hátrány. (Nagyon szeretem Meget, de azért nem árt az egyediség, ugye.) Az elbeszélőnk, Gwen tizenhat éves, kissé talán felszínes (irodalom- és történelem órára való felkészülés egyenlő a filmnézéssel. Viszont az összes színész és színésznő nevét tudja.), de nem idegesítő (ami sok más kamaszregény esetén nem mondható el…).

Gideon néhol arrogáns, parancsolgató, és hajlamos elkötelezni magát a „szent ügynek”, amit ő sem lát át, ennek ellenére kedves, és védelmező. Egyelőre sokkal naivabbnak tűnik, mint Gwendolyn, ami nem is meglepő, hiszen őt születése óta a Cél véghezvitelére nevelik. Sajnos egyik szereplőbe sem látunk (még) bele teljesen, de alapvetően szimpatikus fiatalember. (Bár az utolsó megmozdulása kissé elhamarkodott volt, nem néztem volna ki belőle, nem találok racionális magyarázatot, és nem észleltem megfelelő mennyiségű jelet sem.)

A főszereplő legjobb barátnője, sok tiniregénnyel ellentétben, nem volt idegesítő, nekem kifejezetten szimpatikus. Leslie egyáltalán nem komoly személyiség, aki lazán veszi az életet, mégis aggódik barátnőjéért. Ennek talán az az oka, hogy a saját jövője miatt minek parázzon, messze van még a felnőtt kor, viszont Gwen élete most zajlik. Tény, hogy nagy segítség, aki az elejtett információmorzsák után veti magát, hogy összeálljon a fejébe egy kép a történtekről, és segítse hősnőnket. Kedvelem, de kíváncsi vagyok, pórul jár-e még emiatt valamikor.

Kérdések tömkelege

Szóval, minden elég nyitott. Millió kérdés fogalmazódott meg bennem, például, hogy a tizenkét utazóról szóló versikének a sorai mit jelképeznek, milyen erejük van/volt a többieknek, ki a jó, és ki a rossz fiú, és még egy adag, ami még több spoilert tartalmaz, mint ezek. Kicsit fura, hogy nincs meg a „kerek egész” érzésének félrevezető illúziója.

A második részre pedig még őszig várni kell. Tipikus.

Kategória: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!

A Doktor és a fez

Ezt szeretem ebben a sorozatban. A Doctor Who még egy fezből is kihozza a maximumot - és még annál is többet...



... és akkor az állandósult csokornyakkendőről nem is beszéltünk.



...És ez a nevetés!

Csontváros szereposztás, saját ízlés szerint

Mint tudjátok, megindult a Végzet ereklyéinek a megfilmesítése, és hosszú válogatás (vagy ha nem is válogatás, de legalábbis hosszú idő) után kiválasztották főhőseinket. Messze nem érik el a fejemben kialakult képet (ami azt illeti, még nem hallottam elégedett olvasóról, pedig sok ismerősöm szereti a sorozatot), úgyhogy Amőba szobatársammal összeállítottuk a saját szereposztásunkat. Gyönyörködjetek benne!

Jace Waylandot a hírek szerint Bower fogja játszani. Róla írtam egy szép hosszú bejegyzést, nem is pazarolnék több szót arra, miért nem megfelelő. Helyette nem egy rajongó Alex Pettyfert szerette volna Jace-ként látni, csak a kis dög (hoppá, elnézést, Lil!) mást vállalt helyette.

Pedig tökéletes: szép, de nem szabályos, mégis vonzó arc. Nem nevezhető megnyerőnek a szó „kedves” értelmében, de női ismerőseim nagy része sóhajtozik, ha szóba kerül az illető. Arról nem is beszélve, hogy kellőképpen kockás a hasizma, ráadásul a verekedős-harcos jelenteket is meg tudná csinálni, már nagy tapasztalata van benne. Egyszóval a flegma, néha gyerekes, de azért érzelmes és szeretetteljes Árnyvadászt a kisujjából rázná ki, ha vállalta volna a szerepet.

Helyette...

Lily Collnis lett Clary. Haha, nagyon vicces, de komolyan. A testalkata (kicsi és vékony) megfelelő, csak a fejét kéne lecserélni. A tökéletes Clary-t még nem sikerült megtalálnunk, hiszen eleve kevés a vörös hajú színésznő, olyan meg még kevesebb van, aki megfelelne a kritériumoknak. Én mindenesetre adnék egy esélyt Willa Hollandnak befestett, középen elválasztott, vagy összefogott hajjal. (Az oldalválaszték a visszafogott Clary-nek túl szexi, ha engem kérdeztek.)

Lil pedig Molly Quinnre szavaz. (Szép ez a csaj, de én Clary-t amolyan tökéletesen szabályos fejformájúra képzeltem, vékonyabb arccal. Csak Lil kedvéért említem. Remélem, nagyra értékeli.)

Helyette pedig...

Vagy Lil szerint...

Alec Lightwood hála Istennek még nincs kiválasztva. Eggyel kevesebb hajtépés, és több remény. Amőbával Gaspard Ullielre szavazunk. Helyes, kék szeme és sötét haja van, és szerintem át tudná adni az önbizalomhiánnyal szenvedő meleg srácot. (Valahogy legalább olyan helyesnek képzeltem mindig is, mint Jace-t, csak Jace-nek meg van a

z a jellegzetes tulajdonsága, hogy mint pasi fenemód magabiztos, míg Alecból ez hiányzik. Gondolj csak a bő, fekete ruhákra, amikkel csak magát rejtegeti.)

Isabelle Lightwood. Szexis, magas, játékos, drámai, nőies. Sötét haj, világos szemek. Kat Dennings szerintem jó lenne. Nem tökéletes szépség, inkább a megnyerő kategória, akit a kisugárzása és magabiztossága (vagy inkább drámaisága?) tesz emlékezetessé.

Simon az igazi kocka, aki amúgy helyes, csak balfácán viselkedésével néha ezt igazán jól titkolja (állandó utalások a d’n’d-re, amit én egyébként bírok. Na, nem a D’n’D-t, hanem a szerepjátékra való utalást. Bár lehet, hogy nem a véresen komoly helyzetekre kéne ezt tartogatnia.). Arról nem is beszélve, hogy tipikusan az az ember, akinek kell egy kis kikupálódási idő. (Az egyszer biztos, hogy az lesz neki bőven…) And the winner is… Kristopher Turner. Egyes képeken még szemüvege is van. Máshol meg helyes.

Magnus Bane, a kis kedvencem. Csillogás, strasszkövek, magabiztosság (az ő esetében száz százalékosan), enyhe beképzeltség. A pontos kinézetére már nem emlékszem, de Adam Lambert több szempontból is megfelelő…

Luke pedig Scott Patterson számomra. Még a Szívek szállodájában állandóan viselt flaneling is stimmel. Ezen kívül, bizalomgerjesztő, apás, nagy szíve van, szikár és szőrös, tipikus vérfarkas. (Bár azt még nem néztem meg, hogy az utóbbi időben kopaszodott-e. Remélhetőleg nem, vagy jöhet a póthaj. Luke-nak van haja.)

A szülőket még keresem, de számomra ők a központi, alapvető, „hiányuk elképzelhetetlen”-karakterek. Most mennem kell, még két cikket meg kéne írnom, és nem, még mindig nem jut eszembe, miről. Remélem, azért élvezted a showt!

Jamie Cambell Bower mint Jace Wyland?!

Igen, jól olvassátok. Már már egy ideje, azaz pár napja tudni lehet, de hála a vizsgaidőszaknak, hozzám csak ma jutott el a hír. És az első gondolatom az volt: mi van?!?!

Sajnos, a továbbiak is. Nem így képzeltem el Jace-t. Én is azoknak a körébe tartozom, akik a dögös Alex Pettyfert várták erre a szerepre (állítólag az írónővel egyetemben – és ez azért jelent valamit…). Ő a tökéletes Jace. Még mielőtt belegondoltam volna, úgy jelent meg a szemeim előtt. És ő hasonlít a Burdge Bug-féle képekre is. De Jamie…

Szó sem róla, nincs bajom a pasival. Ő a Ginny-t alakító lány, Bonnie vőlegénye, játszott Johnny Depp oldalán, szerepelt az Alkonyat folytatásaiban, mint az egyik rosszfiú, és Grindelwald fiatalkori szerepe is az övé a Harry Potterből. De nem Jace.

Jace sokkal… finomabb, tökéletesebb, szimmetrikusabb arcú. Elegánsabb, még akkor is, ha éppen csupa vér. Makacs, önfejű, nem fél semmitől, arrogáns, de vannak érzelmei, és a szeretteiért mindent megtesz. Attól félek, hogy ezt Jamie nem tudja majd átadni, míg Alexnek a többi filmjében is olyan volt a mozgása, a kisugárzása, hogy érezni lehetett a „jaceségét”.

Bár még csak a két főszereplő van meg, egyre inkább az az érzésem, mintha mindenki szereplőt egy hasonló, de azért bőven „B” kategóriás megoldás játszana el. Tudom, hogy ez így durván hangzik, de akkor sem tökéletesek… Már csak az mentheti meg őket a szememben, ha jól játszanak. És ha könyvhű lesz a forgatókönyv… (Bár ez utóbbi hiú ábránd. Legalábbis az eddigi tapasztalataim alapján.)

További képek:

(Ezt szeretem. Itt legalább a kisugárzása jó. Még ha Jace nem is dohányzik...)

(Karddal a kezében, Arthur királyként.)

(Bájos, meg minden, de akkor is olyan igénytelen nekem. Legalábbis Jace-hez.)

És, íme, néhány videó:

(Énekelni legalább tud. Kellemes hangja van.)



(Sapkában.)



(A Camelotban. Mindig is sajnáltam Arthur királyt. Olyan durva, hogy a szerelme és a legjobb barátja árulja el, még ha nem is szánt szándékkal.)



(egy kis mix a szereplőkből. Mit gondolsz? Szerintem totál nem megfelelőek. Így jobban belegondolva még CSÓKOLÓZNI sem tudnám elképzelni őket.)


És valaki véleménye. Van, aki jobban kiakadt, mint szerény személyem. Azt hiszem, egészen jól leírja az egészet.:)
(Azért szegény cica ott a végén... Ne aggódjatok, nem verik, mint olyan sok filmben, de az a hang...)

Suzanne Collins: Futótűz, avagy izgalmak a négyzeten

Már egy ideje lestem, hogy mikor futok össze Az éhezők viadala második részével. Bevallom, megvenni nem mertem, mert egy helyen azt olvastam, hogy nem lett olyan jó, mint az első része. Így aztán mikor végre-valahára megláttam a könyvtárban kölcsönözhető formában, égi jelnek vettem, és vizsgaidőszak ide vagy oda, rászántam értékes időmet.

Annak, aki az ajánlót írta, igaza volt. Nem volt olyan jó, mint az első rész. Sokkal jobb volt. Izgalmas, alig tudtam megállni, hogy ne rágjam tövig a körmöm, így aztán percenként vettem elő a körömreszelőm – a vonaton. A szereplőkről egyre több dolgot tudunk meg, árnyaltabbak lesznek a karakterek. A történet pedig nem pusztán élet-halál kérdése, hanem annál sokkal több, egy egész összeesküvés rendszere bontakozik ki, melyek emberek százainak múlhat a jövője. Nem tudom, miért nem tetszett az illetőnek, szerintem nagyon jól sikerült.

A történetDe ne rohanjunk ennyire előre! Az első rész végén Katniss és Peeta a lány ügyeskedése révén megnyerték az Éhezők Viadalát – azt a versenyt, amit csupán egy ember nyerhetne meg. Ezt a Kapitólium vezetője a rendszer elleni támadásnak veszi, és úgy gondolja, hogy Panem tizenkét körzetének lakói között még lázadás robbanhat ki Katniss vakmerő, és a hatalmat megszégyenítő tette miatt. Így hát Snow elnök elbeszélget főhősnőnkkel, és halványan utal rá, hogyha Katnissnak nem sikerül bebizonyítania, hogy a Peeta iránti szerelme, nem pedig az ellenük való lázadás hozta ki belőle végső tettét, akkor szépen sorban megöleti szeretteit.

Nyilakkal zsonglőrködő hősnőnk kénytelen eljátszani a szerelmest, olyannyira, hogy egy házasság rémképe felé sodorják az események. Ennek ellenére nem biztos érzelmeiben: Peetával az utolsó rész végén kissé jeges hangulatban váltak el, emiatt kezdetben kényelmetlen visszatérni régi szerepükhöz. Gale is átlépi azt a bizonyos határvonalat, mikor megcsókolj a lányt. Pedig Katniss nem akar férjet, és pláne nem akar gyereket, egy ilyen világban nem.

Tehát az érzelmi szálak jócskán bonyolódnak, s közben, hősnőnk és Peeta minden nemű erőlködése ellenére, vagy éppen a miatt, a körzetek is sorra fellázadnak. Snow ezt nem nézi jó szemmel, úgy dönt, megtorolja. A körzetekben egyre inkább hiánycikké válnak az alapvető dolgok úgy, mint élelem, ellenben a katonák száma nő. Emberek szöknek el, és tartanak a rejtélyes, talán az utolsó reményt jelentő Tizenhármas Körzet felé. Ráadásul új viadal van készülőben, az eddigieknél véresebb, ahol Katnissék a vártakkal ellentétben nem mentorként vesznek részt. Hanem versenyzőként…

Szerelmi szálakA szerelmi szálak nagyon jók. Gale természetesen fölöttébb idegesít (nem is én lennék), és minden egyes alkalommal, amikor Katniss azt hangsúlyozza, milyen fontos számára, vagy egy halvány utalást találok arra, hogy esetleg szereti, görcsbe rándul a gyomrom. Abszolút Peeta-párti vagyok. Bár az ő szerelme érdekes: furcsa, hiszen alig ismerte még a lányt, mikor már szerette. Most már bőven kiismerte (talán jobban, mint Katniss saját maga – SPOILER: lásd a kagyló átadását, mikor rákérdez a múlt éjszakára, és rájön, mit ért el), és egyre több oldalát ismerhettük meg.

Nem csak hősszerelmes: még mindig mindent megtenne a lányért, ugyanakkor tud művészi lenni, néha érzékeny, oltalmazó, mégis megbabonázza, és félrevezeti az embereket, lázad, ha kell, és dührohamot is képes kapni, mikor oka van rá. Jószívű, empatikus, megnyerő, jó emberismerő, és nagyon remélem, hogy hamarosan megkapja azt a vezérszerepet, amelyre olyan gyakran utalt Collins – és amit olyan szép a földbe döngölt az utolsó három oldallal…

Szorongva szeretett szereplők
Mint mondtam, ez a rész izgalmas, nagyobb benne a feszültség, mint az előzőben. Talán azért, mert már jobban megszerettem a szereplőket, ráadásul köztük is egyre szorosabb kötelékek alakulnak ki. Katniss Peetát, Peeta Katnisst szeretné megvédeni, emellett néhány kapitóliumi is megsiratja sorsukat, Haymitchcset is egyre inkább megkedveli a „szerelmes pár”, Cinna és Madge pedig abszolút megszeretteti magát az olvasóval. Ráadásul feltűnik néhány szimpatikus új szereplő is, tehát az egésznek teljesen más a hangulata.

Ugyanakkor érdekes módon borúsabb is. Nyilván azért, mert már jobban féltem a szereplőket, Katniss szeretteit, vagy, mert jobban lecsap a hatalom. Már nem csak a játékon belül érezteti a felsőbbségét, hanem azon kívül is: katonák, pusztítás, félelem… Érdekes módon mégis úgy van megírva a regény, hogy nem tartom ezeket túl durvának, visszataszítónak, vagy kiakasztónak. Annyira nem, hogy ne tartanám olvasásra méltónak, sőt…

Ráadásul Collis úgy zárta le a könyvet… Leginkább a Hamuváros befejezésére emlékeztet. Izgalmas jelenet, elhallgatott információk, elvarratlan szálak. És még azért is izgulhatunk, hogy Katniss összejöjjön valakivel. A megfelelő sráccal… De a legkiakasztóbb az egészben… nem hiszem el, hogy egészen télig várni kell a folytatásra!!

Kategória: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!

Vágyva várt könyv

Most, hogy véletlenül sem lesz időm olvasni az elkövetkezendő két és fél hétben, vagy legalábbis nem olyat, amit akarok, ha ötösöket szeretnék, de legalább négyeseket, és közben még a FemCafe-ra is írni, ki ne rúgjanak, minden lehetséges könyv megtetszett, amit elém hozott a jó sors. (Illetve, a határozottan pimasz sors. Felettébb pimasz.)

Az egyik Kerstin Giertől a Rubinvörös. Magát az írónőt sokat dicsérik, bár kissé megijedtem, mikor megláttam az alcímet: Időtlen szerelem. De nem, nem még egy elcsépelt a "vámpírsrác beleszeret az átlag csajba" sztori az Alkonyat nyomán (vagy fordítva: a vámpírcsaj, akiről csak a 100. oldalon derül ki, hogy nos... VÉRSZÍVÓ, holott azelőtt egy deka utalás nincsen rá, magára erőlteti, hogy beleszeressen valami random alakba, de nagyon nem megy neki - na, ez még rosszabb). Hanem időutazós. Imádom az időutazós cuccokat. Doctor Who, FAQ about time travel, Az időutazó felesége (jó ezt nem annyira imádom, de jó)... És most ez.

Persze még nincs meg. De meg lesz. Már csak azért is, mert az idézetek, amiket olvastam belőle fantasztikusak. Itt az egyik:
"Elragadtatva fordultam körbe még egyszer a tükör előtt, de gyönyörködésemnek nyomban vége szakadt, amikor Madame Rossini ismét mögém lépett, és feltette a fejemre a kalapot. Hatalmas volt és rémségesen ronda, szalmából készült, és tollak meg kék szalagok díszítették, és szerintem az egész külsőmet egy pillanat alatt tönkretette. (…) Az első gondolat, ami végigcikázott az agyamon, amikor Gideon belépett, ez volt: neki miért nem kell kalapot viselnie? A második: hogy nézhet ki valaki ilyen jól piros moirémellényben, sötétzöld térdnadrágban és csíkos selyemharisnyában? És ha volt még bármi, ami eszembe jutott, az körülbelül ez volt: remélhetőleg nem ül ki az arcomra, amit gondolok. A zöld szempár futólag rám villant. – Csinos kalap. Szemétláda."

Íme, egy másik:
"– Vedd le a kabátod, és tűrd fel a pólód ujját! – utasított dr. White. Mr. George, mint valami tolmács, lefordította a mondatot: – Kérlek, légy olyan kedves, és vedd le a kabátod, és tűrd fel a pólód ujját!"

Hát, igen. Bájos. Igazából tényleg jó. Tetszik a stílusa, jó a humora, kicsit Meg Cabotra, kamaszkori egyik példaképemre (már ha volt olyan...) emlékeztet. Szóval tök evidens, hogy 21-e után, az utolsó, rémségekkel teli, verejtékes vizsgámat követően az első utam a könyvesboltba visz majd, és ezt a gyönyörűséget fogom olvasni.

Időutazás. Mert megérdemlem. (Vagy legalábbis igyekszem. Szó mi szó, tényleg. Ma egy nap alatt megírtam egy öt oldalas beadandót a szegedi, 1728-as boszorkányperről, pedig azelőtt még csak két sort meg négy címet olvastam róla. És akkor sokat mondok. Persze, még javítani kell, de arra a holnapi napot szánom.)

Szóval. Elrontottam a Tökéletes Zárást.

Időutazás. Mert megérdemlem. (Vagy legalábbis igyekszem... Pofa be, agy!)