Személyes khmm… „történelem”
Mint már írtam, egy ideje nyáladzok a Rubinvörös című könyvre, ki is néztem magamnak, mint „vizsgaidőszak utáni jutalom”. Valahogyan pont úgy tudtam megrendelni a Bookline-on, hogy pont az utolsó, médiajog vizsgám napjára érkezzen meg a sulival szembeni lerakóhelyre (hát nem meglepő?...), így már aznap belekezdhessek, élvezve a szabadság nagy előnyeit.
Bár totál nem biztos, hogy az a bizonyos utolsó vizsgám az utolsó vizsgám (ha hármas lesz, vagy annál rosszabb, az etr díszes felületén meghívót kapok az UV-ra), és tegnap vásároltam egy adag ruhát, elmentem koktélozni, majd megnéztem a Vörös és Fekete első két részét Lorral és Ewan McGregor fenekével megspékelve, a ma délelőttömet pedig Amőbával töltöttem, hogy, hogy nem, volt annyi időm, hogy ma estére befejezzem mind a háromszáz oldalnyi bordó betűt.
A körítés
Ennyit a személyes háttérről, térjünk át a lényegre, a könyvre! Már mikor a kezemben tartottam, éreztem, hogy szimpatikus olvasmány lesz, és nem csak azért, mert a témája (időutazás) és a már olvasott idézetek megfogtak, hanem mert jól van tálalva. A borító nem az unott, és agyon nyomtatott fekete háttér plusz valamilyen tárgy/ember, ráadásul az ajánlása is aranyos: Jávorszarvas, Delfin és Bagoly rögtön az „én” Amőbámat és Menyétemet jutatta eszembe. Emellett stílusos, hogy a fent említett bordó betűk valósak, mennek a címhez, és mégsem fájdul meg tőlük az ember szeme.
A történet
Persze, ha mindez az egyszerű, ám hatásos fogás nem takar jó történetet, az egész nem ér semmit. A történet pedig… Nos, tehát, főhősünk, a tizenhat esztendős Gwendolyn családja kissé furcsa. Tele van titkokkal, jóstehetséggel bíró nagynénikkel (illetve, eggyel), egy régi és óriási házban él, mellesleg egyes tagjai az időutazás tehetségét is öröklik. Emellett már nem is meglepő, hogy Gwen látja a szellemeket, és mozgó vízköpőkkel beszélget, jobban mondva, igyekszik őket lerázni, mivel eléggé tapadós népségről van szó. A család nagy része nem igazán törődik vele (leszámítva a kétbalkezességére/tökéletlenségére/tudatlanságára vonatkozó megjegyzéseket), hiszen unokatestvére, Charlotte hamarosan első időugrását éli át.
Mindez addig megy így, míg Gwen néhány pillanatra egy másik időben nem találja magát. Két napon belül háromszor. Ezek után nem vitás, hogy az igazi örökös a mi megfelelő oktatástól (értsd: hegedű, pukedli, vívás) mentes hősnőnk. A család nagy része ezt persze nem nézi jó szemmel: anyja a veszélyektől félti, unokatestvére és annak szülője megveti, jövőbeli utazótársa, a nem mellékesen még félhosszú hajjal is helyes Gideon pedig nem tartja megfelelő segítségnek. Arról nem is beszélve, hogy Gwen semmit nem tud a család igazi múltjáról, márpedig az jóval összetettebb puszta időugrásoknál: tizenkét utazó; két „időgép”, de legalábbis –szerkentyű; rejtélyes okból összegyűjtendő vér; sötét erővel és nagy ravaszsággal rendelkező ősök; még beazonosíthatatlan, de biztosan létező ellenségek… És még arra is rá kell jönni, mi történik, ha az időgép és a vér egyesül, ahogy azt Gwendolynék ősei tervezték. Arról nem is beszélve, hogy vajon miért akadályozta ezt meg Lucy és Paul, Gwen és Gideon elődei...
A „kerek egész” hiánya
Sajnos ezek nagy részére az utolsó oldalon sem derül fény. Az egész könyv olyan, mintha csak felvezetés lenne – nyilván az, de hiányzik belőle az ilyenkor szokásos „elterelő” cselekmény, ami által egy nagyrészt teljes kép áll össze a fejünkben. Vagy legalábbis összeáll valami. Mert most még ez sem történt meg, csak halvány fény és derengés látszik agyam pókoktól hemzsegő „Rubinvörös” feliratú polcán.
A karakterek
Gier stílusa élvezetes, de annyira nem hasonlított Meg Cabotéra, mint gondoltam, hogy fog, ami egyszerre előny és hátrány. (Nagyon szeretem Meget, de azért nem árt az egyediség, ugye.) Az elbeszélőnk, Gwen tizenhat éves, kissé talán felszínes (irodalom- és történelem órára való felkészülés egyenlő a filmnézéssel. Viszont az összes színész és színésznő nevét tudja.), de nem idegesítő (ami sok más kamaszregény esetén nem mondható el…).
Gideon néhol arrogáns, parancsolgató, és hajlamos elkötelezni magát a „szent ügynek”, amit ő sem lát át, ennek ellenére kedves, és védelmező. Egyelőre sokkal naivabbnak tűnik, mint Gwendolyn, ami nem is meglepő, hiszen őt születése óta a Cél véghezvitelére nevelik. Sajnos egyik szereplőbe sem látunk (még) bele teljesen, de alapvetően szimpatikus fiatalember. (Bár az utolsó megmozdulása kissé elhamarkodott volt, nem néztem volna ki belőle, nem találok racionális magyarázatot, és nem észleltem megfelelő mennyiségű jelet sem.)
A főszereplő legjobb barátnője, sok tiniregénnyel ellentétben, nem volt idegesítő, nekem kifejezetten szimpatikus. Leslie egyáltalán nem komoly személyiség, aki lazán veszi az életet, mégis aggódik barátnőjéért. Ennek talán az az oka, hogy a saját jövője miatt minek parázzon, messze van még a felnőtt kor, viszont Gwen élete most zajlik. Tény, hogy nagy segítség, aki az elejtett információmorzsák után veti magát, hogy összeálljon a fejébe egy kép a történtekről, és segítse hősnőnket. Kedvelem, de kíváncsi vagyok, pórul jár-e még emiatt valamikor.
Kérdések tömkelege
Szóval, minden elég nyitott. Millió kérdés fogalmazódott meg bennem, például, hogy a tizenkét utazóról szóló versikének a sorai mit jelképeznek, milyen erejük van/volt a többieknek, ki a jó, és ki a rossz fiú, és még egy adag, ami még több spoilert tartalmaz, mint ezek. Kicsit fura, hogy nincs meg a „kerek egész” érzésének félrevezető illúziója.
A második részre pedig még őszig várni kell. Tipikus.
Kategória: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése