Karen Marie Moning: Új nap virrad, avagy az egyik cselekményszálnak vége

Moning a Fever-sorozat utolsó kötetében pontot tesz Mac történetének a végére… Hogy közben megnyisson egy-két új szálat a következő öt kötetre. Ráadásul mindezt nagyon profin, totál izgalmasan, félig humorosan és Barrons-féle romantikával teszi. (Vigyázat, hol hajtépés, hol olvadásveszély!)

A történet

A cselekmény ott folytatódik, ahol a negyedik kötetben abbamaradt: Mac a sziklán siratja utolsó és egyetlen reményét, a halott Barronst. Közben olyan változások mennek át a lelkében, amit előző énje, Mac1.0 el sem tudott volna képzelni: elhatározza, hogy ellensége Darroc segítségével megszerzi a Könyvet, és a Sinsar Dubh révén újraírja az egész világot, olyan alternatívát teremtve, ahol még él a szerelme.

Nagyrészt minden a Mac által elképzelt módon halad, egészen addig, míg Darroc Vadásza le nem tépi ura fejét, így megfosztva főhősnőnket attól a lehetőségtől, hogy megtudja, hogyan lehet felemelni a Könyvet. Ráadásul valaki, akit Mac a Sinsar Dubh illúziójának néz, elrabolja, és Barrons könyvesboltjába viszi. És ez a valaki pont úgy néz ki, mint maga a bolttulajdonos…

A válaszok

A cselekmény során minden kérdésre választ kapunk –legalábbis azokra a dolgokra, amiket az első részben vetett fel az írónő. Ki volt Alina gyilkosa (megdöbbentő)? Mi van az Unseelie Királlyal? Ki a szerelme? Kicsoda főhősnőnk? (Szerencsétlen, ezalatt a hatszáz oldal alatt kész identitás-válságon esik át… többször is.) A mellékszereplők? Fekete vagy fehér? Ráadásul ezek a válaszok (szerintem) teljesen logikusak és kielégítőek, ugyanakkor nem kiszámíthatóak. Moning jól keverte a kártyáit (az új kártyás szereplő ugyanakkor egy kissé ijesztő), elejétől a végéig.

Mac és Barrons

Főhőseink kapcsolata is alakul, sőt kifejlődik. Barrons visszatérte után (szerintem sok olvasóval egyetemben) legszívesebben rácsaptam volna a kis kezükre, amiért annyira makacsak és keményfejűek mindketten, hogy képtelenek rendesen kommunikálni, még az után is, hogy Barrons meghalt, Mac pedig le akarta rombolni érte a világot. De aztán szépen lassan megtörik a jég, leomlanak a falak (és több metaforát nem sorolok fel), mindketten kiharcolják, hogy a másik úgy kezelje őt, ahogy szeretné (hívj Mac-nek!; fogadd el, hogy akarsz!), Moning pedig eléri, hogy fangirlködve visongasson az olvasó.

A vége

A történet végével is teljesen elégedett voltam. (Innentől nagyfokú SPOILER következik!) Ha belegondol az ember, bármennyit is változott Mac, nehéz elképzelni, hogy a rózsaszín déli lány egyedül, vagy minimális segítséggel legyőzi a Sinsar Dubh-t, hiszen olyan (nagyrészt) halhatatlan személyek sem tudják, mint Barrons vagy V’lane. És itt jön a görög eposzokban is alkalmazott isteni közbeavatkozás, a nagyhatalmú (ámde rövidesen megkedvelt) emb… izé… szóval közbelépése. A történetet végül ő oldja meg, de Macék is abszolút részesei az egésznek, pláne a lány, aki mindent átlát.

Új részek

Egy szálat tehát lezárhatunk. Azonban, már ebben a részben is vannak olyan elemek, amiket a későbbi kötetekben fog kifejteni az írónő. Kezdetben úgy tudtam, Moning három részt tervez még, Dani főszereplésével, azóta olvastam olyan híreket, miszerint még öt (!) kötet lesz, ezzel tízre dagasztva a sorozatot. Bevallom, félek. Nem csak azért, mert ki tudja, hány év múlva érünk a végére; azért is, mert az ilyen végtelenre nyúló történeteket gyakran elrontják, legyen szó könyv- vagy filmsorozatról. Egyszerűen kifut a történet, de az írója nem áll le időben. Moningnak megszavazom minden bizalmam, hiszen eddig is teljesen tudatosan építette fel az egész cselekményt (már az első kötet bevezetőjében utalt a negyedik részre!). De azért… inkább álljon le időben.

George Orwell: 1984, avagy para, iszonyatosan para

A világ egyik leghíresebb disztópiája a kezeim közé került. Politikai szempontból képtelen vagyok elemezni, bőven eléggé megrázó az, hogy pusztán szavakkal mennyire át lehet mosni az emberek agyát – vagy ha azzal elsőre nem is megy, az aktuális diktatúrának van még más eszköze.

A történet

Orwell regénye az általa kitalál jövőben (illetve, számunkra már múltban) játszódik, mint címe is mutatja, 1984-ben (1949-ben írta meg). Főhőse, Winston Smith, a külső Párt egyik tagja, az Igazság Minisztériumban (Minigaz, ahogy újbeszélül nevezik) dolgozik; így, mivel nem tökéletesen elvakult vagy ostoba, valamint vannak halvány emlékei a Nagy Testvér uralma előtti időkről, pontosan átlátja, milyen hazugságokkal traktálja a Belső Párt az embereket – és, ha nem félne a Gondolatrendőrségtől, rendszerezné is tudását.

Ennek ellenére fellázad, amikor szerelemre (vagy inkább szexre. Nem mintha panaszkodnék, de a XX. századi disztópiákban mindig ennyi a szerepe a nőknek? Szexelni akarnak? Lásd még: Huxley Szép új világ című könyve) kerül a sor – a Párt tagok nem vonzódhatnak egymáshoz, ő mégis titkos viszonyba kezd az irodalmi osztályon dolgozó Juliával. Emellett persze Párt-ellenes gondolatok tömkelege lepi el a fejét, és megpróbál tagja lenni az állítólag létező és Goldstein által vezetett ellenállásnak… Hogy aztán a hatalmi rendszer lecsaphasson rá.

A kidolgozott világ

Azzal, hogy elárultam, főszereplőnk legalábbis lebukik, nem gondolom, hogy túl nagy poént lőttem volna le. Az egész orwelli világ árasztja magából az egyén bukásának valószínűségét. Az író olyan megfigyelőrendszert dolgozott ki („a Nagy Testvér szemmel tart”), amely elől gyakorlatilag lehetetlen menekülni, ha mégis sikerül rejtekhelyet találni, biztos, hogy ott van a diktatúra valamelyik agymosott embere.

Mivel az agymosást tökélyre fejlesztették néhány évtized alatt. A duplagondol kidolgozásával (mindenben benne van az ellenkezője is) megteremtettek egy folyamatosan alakítható világot; az újbeszél nyelv pedig, ha végleg elterjed, teljesen lehetetlenné teszi majd, hogy az emberek gondolkodjanak, teljesen minimálissá csökkentett szókinccsel ez ugyanis lehetetlen. Emellé jön még az, hogy mind az irodalmi műveket, mind az újságokban megjelenő híreket utólag újraírják, hogy az aktuális(an kitalált) helyzetet támassza alá. Ráadásul, ez a módszer nem csak az adott földrészre, Óceániára, hanem az egész világra jellemző.

És, ha ez nem lenne elég, a hatalmon lévők (hála a duplagondol módszerének), bár tudják, hogy mindezt csak a hatalmukért teszik, valahogy hisznek az egész rendszerben, amit kidolgoztak. Márpedig, mi lenne veszélyesebb, mint a gonosz, aki hisz a saját igazában?[1]

(Utó)szavak

Mindent összevetve, egy olyan szövegekkel foglalkozó személy számára, mint én, az 1984 egy teljesen hátborzongató világot mutat be, és tökéletesen alátámasztja, hogy pusztán szavakkal mennyire félre lehet vezetni az emberiséget.

(De jó látni, hogy ezt a bejegyzést olvasod…)

---

[1] Igen, hamarosan a Shadowfeverről is írok… Evil is bad that believes it's good.

Rubonvörös előzetes - "fangörlködős" bejegyzés

Kijött a Rubinvörös első hivatalos előzetese. A nyúlfaroknyi összeállítás elég volt arra, hogy öt-tíz percen keresztül "fangörlködve" pörögjek a székemen, és azért a valószínűtlen dologért imádkozzak, hogy egy német filmet is átvegyenek a magyar mozik, ne csak hollywoodi társait.

Míg A burok képeit látva mindig arra gondolok, hogy csak kellő mennyiségű szíverősítővel (hogy vodka vagy abszint, még képlékeny :D) rohanok majd a moziba megnézni az egyik kedvenc YA történetemet, addig ezt nézve arra, hogy "óóóóó, te jó ég, és erre még várni kell!", illetve "beleszerettem Gideonba, még akkor is, ha csak két mondata és négy másodperce van a trailerben!", valamint "hűűűű, ááááá, jeee!". Aztán az agyam a túlpörgéstől elkezd füstölni, majd hirtelen leáll. Akárhányszor nézem újra.

Remélem, a magyar mozik megszánják a rajongókat, és kivételesen nem csak amcsi, hanem egy német filmet átvesznek... Nem lehetne írni valami petíciót?

A tűz háborúja, avagy neandervölgyiek Hollywoodból

Ősemberek, francia rendezés és hollywoodi elemek egy több mint harmincéves filmben? Megdöbbentő, de létezik ilyen. És megdöbbentő, de még működik is.

Naoh, Amoukar és Gaw

 A történet

Nyolcvanezer évvel ezelőtt a tűz az emberiség egyik legnagyobb kincse volt. Az ételkészítés, a törzs melegen tartása, magyarán az élet függött tőle. Ezért esnek kétségbe a neandervölgyiek, amikor egy támadás során elveszítik a tüzüket, és nem tudják, hogyan lehet a szent dolgot újra előállítani. Végül elküldik három társukat, kutassák fel a lelőhelyét, és hozzanak belőle a törzsnek.

Főszereplőink (akiknek állítólag vannak nevei, ha nagyon odafigyelsz, és előre megjegyzed, talán ki is hallod a morgásokból, hogy Naoh, Amoukar és Gaw… Sok sikert hozzá!) felkerekednek, dacolva a veszéllyel, a fájdalommal és a hideggel. Azonban nemcsak ellenségeiket győzik le, hanem egy másik törzs tagjaival is megismerkednek, átvéve a fejlettebb társaság néhány szokását.

Hollywoodi elemek

Már a cselekmény leírása is mutatja, hogy nem éppen párbeszédekben gazdag forgatókönyvön alapszik a történet – ezalatt a 96 perc alatt több morgást hallottam, mint eddig egész életemben. (A törzsek „nyelveit” egyébként a cirka 8-13 nyelven beszélő Anthony Burgess fejlesztette ki.) Kezdetben aggódtam is, valahogyan nem tudtam elképzelni, hogy egy annyira dialóg-orientált személyt, mint én, lefoglaljon egy ilyen típusú film, de – bár volt egy mélypont, egészen pontosan a medvetámadás után – határozottan élveztem. Ennek valószínűleg az az oka, hogy hollywoodi filmek elemeivel van tele.

A legértelmesebb neandervölgyi, a férfi, aki megmenti a törzset és megszerzi a nőt – szőke. Két társa állandóan generálja a komikus elemeket, mint valami őskori Stan és Pan. Az agresszívabb társ konfliktusokat is okoz, de végül felülkerekedik féltékenységén; a fent említett hölgyemény valamilyen szinten az eszes, független nő és a szerelmét bármi áron segítő, odaadó asszony keveréke. Emellett megjelenik az ellenséges és veszélyes törzs, legalább két, őszbe forduló, bölcs törzsvezető, és mindenből megtörténik az „első”. Az első szerelem, az első nevetés, az első lelkesítő beszéd, sőt az első misszionárius póz…

Persze, nem csak ilyen boldog dolgok történnek, aki nem bírja a vér, a levágott (és elfogyasztott) kezek, esetenként a (nemi) erőszak látványát, az csak óvatosan kezdjen a filmbe. Nem mondom, hogy művérben tocsog a képernyő, de egyes jelenetek kivághatják a biztosítékot – természetesen, egyáltalán nem öncélúan, hiszen az ősembereket nagyrészt állatias ösztöneik irányították.

Ally Condie: Matched – Egymáshoz rendelve, avagy a srác szemszíne fontosabb...

Condie belép a YA anti-utópiaírók sorába, azonban könyvében sokkal nagyobb hangsúlyt kap az aktuális szépfiú szemének színe, mint a társadalom hatalmaskodásának kidolgozott megmutatása. Végeredményként egy olyan könyvet kapunk, amiből jóval többet ki lehetett volna hozni az idegesítően kevéstől.

A történet

Főhősnőnk (bár egyelőre nem szívesen illetem ezzel a megtisztelő szóval…), Cassia Reyes a távoli jövőben él a Társadalom tagjaként, annak minden előnyével és hátrányával. Történetünk első pár tíz oldalán előnyként gondol a Párosító Bankettre is, melynek során a rendszer kisorsolja számára a tökéletes társat, akivel leélheti az életét. Meglepő módon ez a társ Cassia gyerekkori barátja, Xander (nem, mint a történet további alakulása is mutatja majd, nem az ő szemére utaltam). Cassia vidáman vállalná a közös sorsot, egészen addig, amíg a Párjáról szóló microchipen fel nem villan egy másik fiú képe – Ky Markhamé…

…és ahogyan az felépül

…akkor ugyanis elhatározza, hogy inkább ezzel a fiúval szeretné leélni az életét. Instant módon elkezd vonzódni a sráchoz, aki persze viszonozza az érzelmeit. Együtt másznak hegyet szabadidős tevékenységként, olvasnak és szavalnak tiltott verseket és bámulnak a másik szemébe hosszan. Cassia közben nem gondol senki másra, sem a családjára, sem a gyerekkori legjobb barátja érzéseire. Nem tépelődik olyanokon, hogy vajon bajba sodor-e ezzel valakit, aki szeret.

Önmagában ezzel nem lenne gond. A szerelem mindent legyőz, nagyszerű, fantasztikus, nem Cassia az első főszereplő, aki gondolkodás nélkül belevág mély érzelmei következményeibe. De hogy közben mennyire rosszul prezentálja a világot az írónő! (Pedig tele van potenciállal, sok mindent ki lehetett volna hozni belőle... Így még jobban idegesít, hogy ez nem így lett.) Szó szerint fizikai fájdalmat okozott az első 280 oldal néhány mondata. (Oldalanként néhány… Jó néhány.) Körülbelül a 280. oldalon jut el addig Condie, hogy kerek egészben megfogalmazza, hogyan épül fel a rendszer munkafelosztása.

Cassia gondolatain keresztül ismerjük meg a világot – ez valamilyen szinten „okot ad” arra, hogy ne legyen egy összefoglaló leírás róla, hiszen mi sem úgy kelünk fel reggel, hogy végiggondoljuk társadalmunk problémáit. De! Egy ilyen típusú könyvnél alapvető, hogy összeszedetten fel legyen vázolva a rendszer. Nem szájbarágósan, de kereken. Ez viszont nem volt kerek. Az utolsó ötven oldal talán valamit kerekített rajta, de ehhez előtte 280-at kellett átrágni, és még így is inkább kocka, mint gömb.

Cassia gondolatai

Cassia azonban nem csak a világot mutatta be (darabokban és nyögvenyelősen), hanem kommentálta is azt. Szerintem az írónő nagyon rosszul választotta ki a magatartását. Az az optimális, ha vagy egy nagyon lázadó lányt választ, aki határozottan állítja, hogy ez a világ rossz, vagy egy olyan személyt, akit valamilyen külső behatás ér, és alapjaiban megrázza az a tény, hogy ez a világ bizony rossz, így valamit tesz ellene. Condie ehelyett egy skizofrént alkotott, aki hol azt állította, hogy ez a világ egyenesen tökéletes, hol azt, hogy ő mindig is tudta, hogy rossz, és megbízhatatlan, de amúgy persze tökéletes… Következetlen, és lehet, hogy a valóságban ezzel mindenki így lenne, de ennek a lánynak minden egyes gondolata erőltetett volt.

Ennek talán a hatalmas vargabetűk az okai, amiket leírt. Vegyünk egy példát: az imádott fiú gyönyörű kék (kék, zöld, szürke…) szemeivel Sziszifusz példaértékű történetét meséli, amelyről az ember automatikusan a Társadalom hibáira és az azzal való szembeszállásra asszociál. Mit tesz ehelyett főhősnőnk? Elgondolkozik azon, hogy vajon Kynak is annyira bejön-e az erdő illata, mint neki. És mennyire reméli, hogy igen. (ÉDES ISTENEM!) Ráadásul mindezt a lehető legbugyutább nyelvezettel.

Az egyetlen pozitívum

Mint említettem, az utolsó cirka ötven oldal kerekít valamit a történeten, összeálltabbá teszi nem csak az eseményeket, de a világot is. Ha az első 280-90 oldalt is hasonló színvonalon írta volna meg Condie, most nem húznám le ennyire a kötetet. Már Cassia sem ír le vargabetűket, nem rágja az ember szájába a mások jelleméről alkotott véleményét (szintén taszító vonás), és az események is felpörögnek, nem csak az erdőben túrázgatunk. Ez egy reménnyel telibb folytatást ígér, amit, ha nem lesz ennyire friss ez az élmény, el fogok olvasni.

Majd.

Kategória: Megteszi, ha nincs más.