Ősemberek, francia
rendezés és hollywoodi elemek egy több mint harmincéves filmben? Megdöbbentő,
de létezik ilyen. És megdöbbentő, de még működik is.
 |
| Naoh, Amoukar és Gaw |
Nyolcvanezer évvel ezelőtt a tűz az emberiség egyik legnagyobb
kincse volt. Az ételkészítés, a törzs melegen tartása, magyarán az élet függött
tőle. Ezért esnek kétségbe a neandervölgyiek, amikor egy támadás során
elveszítik a tüzüket, és nem tudják, hogyan lehet a szent dolgot újra előállítani.
Végül elküldik három társukat, kutassák fel a lelőhelyét, és hozzanak belőle a
törzsnek.
Főszereplőink (akiknek állítólag vannak nevei, ha nagyon
odafigyelsz, és előre megjegyzed, talán ki is hallod a morgásokból, hogy Naoh, Amoukar és Gaw… Sok sikert hozzá!) felkerekednek, dacolva a veszéllyel, a
fájdalommal és a hideggel. Azonban nemcsak ellenségeiket győzik le, hanem egy
másik törzs tagjaival is megismerkednek, átvéve a fejlettebb társaság néhány
szokását.
Hollywoodi elemek
Már a cselekmény leírása is mutatja, hogy nem éppen
párbeszédekben gazdag forgatókönyvön alapszik a történet – ezalatt a 96 perc
alatt több morgást hallottam, mint eddig egész életemben. (A törzsek „nyelveit”
egyébként a cirka 8-13 nyelven beszélő Anthony Burgess fejlesztette ki.) Kezdetben
aggódtam is, valahogyan nem tudtam elképzelni, hogy egy annyira dialóg-orientált
személyt, mint én, lefoglaljon egy ilyen típusú film, de – bár volt egy
mélypont, egészen pontosan a medvetámadás után – határozottan élveztem. Ennek
valószínűleg az az oka, hogy hollywoodi filmek elemeivel van tele.
A legértelmesebb neandervölgyi, a férfi, aki megmenti a törzset
és megszerzi a nőt – szőke. Két társa állandóan generálja a komikus elemeket,
mint valami őskori Stan és Pan. Az agresszívabb társ konfliktusokat is okoz, de
végül felülkerekedik féltékenységén; a fent említett hölgyemény valamilyen
szinten az eszes, független nő és a szerelmét bármi áron segítő, odaadó asszony
keveréke. Emellett megjelenik az ellenséges és veszélyes törzs, legalább két,
őszbe forduló, bölcs törzsvezető, és mindenből megtörténik az „első”. Az első
szerelem, az első nevetés, az első lelkesítő beszéd, sőt az első misszionárius
póz…
Persze, nem csak ilyen boldog dolgok történnek, aki nem bírja a
vér, a levágott (és elfogyasztott) kezek, esetenként a (nemi) erőszak
látványát, az csak óvatosan kezdjen a filmbe. Nem mondom, hogy művérben tocsog
a képernyő, de egyes jelenetek kivághatják a biztosítékot – természetesen, egyáltalán
nem öncélúan, hiszen az ősembereket nagyrészt állatias ösztöneik irányították.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése