Rubinvörös - hivatalos színészek?!

A Zafírkék utáni kutakodásom során érdekes információkra bukkantam. Enyhén szólva is hiányos némettudásomnak köszönhetően nem sikerült az egész honlapot szó szerint megértenem, de annyit felfogtam, hogy Gier regénysorozatát - legalábbis a Rubinvöröst - megfilmesítik, 2012-ben kerül elvileg a mozikba. Erről az imdb nem sokat tud, ellenben a két főszereplő már ki van választva, Charlotte-tal egyetemben.

A főszereplő szemszíne nem felelnek meg az elvárásoknak, ezért Maria Ehrichnek kontaklencsét kell majd viselnie, Charlotte haját pedig - nem meglepő módon, kevesen vagyunk, mi vörösek - be kell majd festeni. Gideon, azaz Jannis Niewöhner (megfelelően félhosszú hajjal) megfelelő választásnak tűnik a kép alapján, a lányokat pedig majd meglátjuk, ha már kész lesz a film...

Íme, egy szintén német interjú a főszereplőkkel, amit a Breaking down premierjén készítettek! (Vajon miért épp ott, és mit mondanak?)

Kerstin Gier: Zafírkék, avagy időutazás jó sok romantikával

Az első rész után remegve vártam a sorozat következő kötetét. A Rubinvörös kérdések tömkelegét hagyta maga után, gyakorlatilag semmit sem zárt le (megjegyezném, igen pofátlanul). Így jobban belegondolva, a második kötet is csak két-három lépéssel vitt előbbre egy hosszúnak tűnő úton, ezt mégis úgy tette, hogy egy napon keresztül folyamatosan olvastam, egyszerűen nem tudtam letenni. Izgalmas volt, romantikus, olvastatta magát. Bőven megérte várni rá.

A történet
Az első kötet ott fejeződött be, hogy arrogáns Szemétládánk (közismertebb nevén: Gideon de Villiers) megcsókolta főhősnőnket, először, ám nem utoljára – mint az az első rész során már kiderült –, és Gwendolyn hiperventillált. A második rész itt folytatódik: egy fecsegős természetű vízköpő, megszakítva Gideonék kellemes időtöltését, kifejti rosszalló véleményét a templomban való csókolózásról. Miután Xemerius, a vízköpő rájön, hogy Gwen hallja és látja őt, lerázhatatlan társa lesz, alapvetően láthatatlan voltának köszönhetően hasznos feladatokat látva el. (Amúgy a nagyszájú kőszörny csak közepesen idegesítő, és meglepően humoros!)

Ezek után Gwennek rá kel jönnie, hogy a Lucy-Paul-ügyben ő az első számú gyanúsított (Gideon sem képes száz százalékosan megelőlegezni neki a bizalmat. De még csak nyolcvan százalékosan sem.), ráadásul az élete szerves részeként kell tekintenie a kötelező elapszálásokra. Egyik ilyen időutazása során huszonéves nagyapjába botlik, aki valószínűleg az ő jövőbeli énjének hatására kerül pont akkor abba a pincébe, ahol Gwen is mulatja az időt. Megbeszéli vele, hogy segít neki információkhoz jutni Lucy-ékkal kapcsolatban, ha múltbeli utazásai során felkeresi őt.

Emellett a gróf is bejelenti, hogy igényli Gwen jelenlétét, ráadásul társaságban, ahol táncolnia kell (menüettet!), és énekelnie (feltehetőleg korabeli dalt, bár erre nem fektetnek nagy hangsúlyt). A lánynak azonban nem csak a gróffal kell szembenéznie, kiderül, kik akarták megtámadni őt és Gideont, ráadásul a fent említett srác is furcsán viselkedik: az egyik pillanatban odavan érte, és szenvedélyesen csókolja „Kanapé kuzinon”, a másikban pedig, ha a szemével ölni tudna… Ráadásul nagy titkokat is rejteget – és nem csak ő.

Humor, romantika és „kell a következő rész!”
Hihetetlenül jól sikerült folytatás, szó szerint letehetetlen. Többet nevettem olvasás közben, mint az első kötetnél, Gwen is kevésbé csitri, mint (a történet szerint) három nappal korábban, és az a sok-sok romantikus jelenet, pirulva vallom be, kellett a lelkemnek.

Ugyanakkor Gideonról is kiderült néhány érdekes dolog, ami teljesen átértékeli azokat, amiket eddig tett vagy mondott. Alapvetően egy szerethető aljas tapló lesz a mi kis Szemétládánk, aki még mindig nem mentes az arroganciától és a felsőbbrendűségtől. Paul jelleméről is kiderül egy-két dolog: sokkal érzelmesebb és maflább, mint Gideon, kicsit amolyan szerethető balfék, aki imádja Lucy-t és a soha nem ismert lányát – egyszerűen imádnivaló.

Azonban még ez is csak felvezető része a befejezésnek, és ez érződik is rajta. A három kötet együtt ad ki egy nagy kalandot, az egyes részekben nincsen egy ilyen meghatározó rejtély, mint ahogy az általában lenni szokott. Szinte egy könyvben kiadhatták volna a hármat, ha nem lennének ilyen vastagok. Megint úgy fejeződik be a kötet, hogy már remegve várom a Smaragdzöldet. Kíváncsi vagyok, mi a nagy titok és veszély, ami még vár Gwenékre, merre vezetnek a jóslatok, mit tervez az a nyavalyás Saint Germain gróf, és (SPOILER!!) hogyan veszi rá magát Gwen, hogy abban a bizonyos fehér parókában megcsókolja Gideont, az után, ami kiderült róla…

Kategória: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!

Julie Kagawa (nem, nem Kakawa, mint az egyik ismerősöm rámutatott): Vaskirály

Kagawa regényét a Könyvmolyképző vette gondozásába, hivatalosan 2012-ben jelenik meg, azonban cirka kétszáz embernek odaajándékozták az előzetes, ellenőrzés nélküli olvasópéldányt. Mivel az én kezeimbe is így jutott el, arra gondoltam, ezt nyilván reklámozási céllal teszik, maga a történet meg valahol a béka segge alatt van. Tévedtem.

A történetről
A Julie Kagawa által felépített világ nem forradalmian új, leginkább a Labirintus című filmre (amennyiben nem láttad, tekintsd meg, David Bowie cicanadrágja verhetetlen) és az Elátkozott Ella című könyvre (régi szerelmem) emlékeztetett, néhány sablonos (a szerelmes legjobb barát, a sötét, ámde vonzó férfiú), ám nem elbaltázott vonással. Ennek ellenére, vagy éppen ezért működött.

Főhősnőnk, Meghan Chase egy napon belül tizenhat éves lesz (miért mindig ez a koruk?!). Szerencsére Sablon 1-et az írónő elüti a bevezetőjével, mely szerint Meggie (névrokon!) nem vár romantikus bálokat és szőke herceget ettől, hiába ígérgetik azt. Előre láthatóan marad minden ugyanaz: a szülei elhanyagolják, inkább a munkájukkal vagy Meggie féltestvérével, Ethannel törődnek, a suli szépfiúja nem veszi észre, vagy ami annál is rosszabb, megutálja. Mekkora szerencse, hogy Meggie életének aktív résztvevője Sablon 2: a legjobb barát, akire bármikor számíthat, ontja magából a poénokat és nem mellesleg fiú, ráadásul a vak olvasó is láthatja, hogy totál szerelmes a csajba.

Aztán hirtelen minden megváltozik. Meggie olyan dolgokat lát, amiket más nem (Sablon 3), Ethan furcsán kezd viselkedni, az első agresszív fellépése után pedig kiderül, hogy ő nem is az az Ethan, akit Meghan ismer, hanem egy váltott gyermek: a fiú által szörnyekként emlegetett tündérek cserélhették ki őket. Meggie-nek mindezt legjobb barátja, Robbie meséli el, akiről szintén kiderül, hogy kissé más: ő Puck, a Szentivánéji álom egyik szereplője, a Jótündérek egyike. Ráadásul a tündérek birodalmába pont Ethan szekrénye vezet (némi Narnia), tehát nem kérdés, hogy főhősnőnk Puck-kal az oldalán gond nélkül belerohan a veszedelembe.

A tündérek birodalmában aztán találkozik mindenféle varázslénnyel: orgok, trollok, manók, szirének és satöbbik veszélyeztetik életét. Amelyről kiderül, hogy (Sablon 4) nem is attól származik, akitől hitte… Ráadásul az ellenséges Árnyudvar sötét lelkű, mégis vonzó Tündérhercegéről, Ashről is kisül, hogy nem is annyira sötét a lelke (Rómeó és Júlia – Sablon 5)… Még szerencse, hogy Meggie-ben ott a szeretet öccse iránt, a főhősökre gyakran jellemző feltétlen jó, valamint hozzácsapódik bolondos legjobb barátja, egy viszonzásokat váró beszélő macska (valami Kacor:D) és Ash.

A varázs hatása
Mint láthatod, sablonokkal aztán tele van a történet, szinte az össze tinifantasy-lányregény elemet felhasználja. Mégsem idegesíti az olvasót (engem legalábbis nem idegelt), nem akar nagyot újítani, mégis olvastatja magát. A szereplők szerethetőek, a karakterábrázolás nem kifejezetten sablonos (bár Ash esetén néhol ráncoltam a homlokom, de hát az ember mi mást várjon a Jó Pasitól?). Néhány ismerősöm szerint a történet felfogható lezárt egészként is, szerintem azonban NEM.

Nem olyan kiborítóan nyílt a vége, mint a Rubinvörösé vagy A szellemidézőé, azonban csak ez a kaland zárul le. Sok kérdés még ott lebeg a levegőben (például és SPOILERként: mi van Meggie emberapjával? Mi lesz Puck-kal? Hogy reagálja le a Jótündérek Udvara, hogy a király lánya a másik udvarhoz csapódott?).

Ha szereted a tündérmeséket, mindenképpen olvasd el. Izgalmas, olvastatja és szeretteti magát, azt adja, a műfajban magas színvonalon, amit vársz tőle. Várom a folytatást. Bevallom: Puck minden hülyeségével együtt jobban a szívemhez nőtt, min Ash, igazán érdekel a sorsa! (Na, meg a többieké is.)

Kategória: Vedd ki, kérd kölcsön, érdemes elolvasni!, ha nem vagy kifejezetten tündérmese-rajongó; Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!, ha igen!

Könyvmolyképző Könyvbörze - a Lámpagyújtás

Majdnem tíz teljes napja, hogy a Könyvmolyképző Kiadó által megrendezett könyvbörzén részt vettem. December 16–17–18. között tartották a Westendben, néhány másik (köztük az Agave!) kiadóval karöltve.

Először nem igazán akartam elmenni (pár nappal később két vizsgát is le kellett tudnom… Stréber vagyok, na.), végül mégis rávett az egyik haverom. És abszolút megérte. Pénteken tizenegy körül rohamoztuk meg a standokat, amelyek meglepő módon (bár így jobban belegondolva, a középsulisoknak még tanítás lehetett… MUHAHAHA!) szinte teljesen mentesek voltak a könyvmolyoktól. Kénytelenek voltunk ketten(-hárman) végigrágni az egészet, aminek megvolt az a nagy előnye, hogy a feladványoknál sokkal többet „súghattak”, és az egész kínálatot átláthattuk.

Namármost. Mint a blogom is mutatja, többnyire szeretem a Vörös pöttyös könyveket, (bár akadnak igen silányok is… köhömm, Evernight, Csitt, csitt) a kiadó reklámozási módjaival viszont nem vagyok valami elégedett. Alig pár nappal ezelőtt, a BOOKLINE-NAK hála tudtam meg, hogy kiadták a Zafírkéket és a Sötét erők második kötetét. Mindkettő igen kiváló könyvnek ígérkezik, megérni teljes erőbedobással reklámozni. Ezt lehetne Facebookon, vagy a hivatalos honlapjukon úgy, hogy az átlátható legyen, folyamatosan frissítve az amúgy is rendelkezésre álló, tehát nem sok pénzbe kerülő, ellenben funkcióját vállalhatatlanul rosszul ellátó lapot. Pontos, friss dátumokkal.

Az már külön poén, hogy a Percy Jackson és a Csontváros negyedik kötetéről itt kaptam hírt először… Kiadva foghattam kicsiny kezeimben. Ha ezt még időben tudtam volna, biztos felírom a nővéremnek elküldött kívánságlistámra. (Hát igen, Kedves Kiadó, kissé bénácskák vagytok. Ennek ellenére jó könyveket adtok ki, szóval csak közepesen haragszik rátok az ember, és szívesen vállalna gyakornoki állást mint marketinges vagy szerkesztő.)

Ennek ellenére jó volt. Kedvesek voltak az emberek, beszélgethettünk a Könyvmolyképző vezetőjével, aki nő (ezt azért tartom fontosnak, mert általában a vezetők férfiak, és minden ilyen példa megnyugtat, hogy van azért esélye a gyengébbiknek becézett nemnek is…), kaptam két ingyen könyvet (Agave 100 és A Vaskirály), amelyekből az egyiket be is fejeztem, tehát a következő bejegyzésem szóljon arról.

Boldog Karácsonyt!

(Alig várom már, hogy a drágaszágom hivatalosan is az enyém legyen, és sok-sok könyvet kapjak. Valamint szülővárosomban esett a hó, mert szépen kértem.:D)

Meggie könyvespolca

Elhatároztam, hogy egy csomó mindenről írok, amik egy ideje már érlelődnek. Ott van a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei, melyet Tének hála elolvashattam, vagy az a kekszes bolt, amely leginkább egy babházra emlékeztet. Voltam a Vörös pöttyös könyvbörzén (két ingyen könyv!!), ennek eredményeként be kellene számolnom A Vaskirályról. És még ott van a Misfits és a Mission Impossible 4.… Tök nyilvánvaló módon, ez a poszt most valami másról fog szólni.

Karácsony előtti porcicapusztítást végeztem, amikor feltűnt, hogy rettenetesen sok olyan könyvem van, ami már évek óta csak olvasásra vár. (Még több olyan között, amit már többször is olvastam.) Igazából, teljesen érhetetlen okokból. Valamiért a másoktól kölcsönkapott könyveket, vagy a könyvtárból legálisan kihozott példányokat sokkal hamarabb elolvasom, mint a sajátjaimat. Persze, ennek az lehet az oka, hogy az előbbieknél időhöz vagyok kötve, míg a sajátjaim esetén nem. Na de ez nem magyarázza, hogy miért halogatom őket évekig?!

Pedig mind ígéretes példány – na jó, a többségük. Érzem a velőmben, hogy A sötétség illata című, első száz oldala alapján érthetetlen módon kiadott példányt csak akkor fogom elolvasni, mikor egy negatív kritikában gazdag beszámolót akarok nektek adni… (Az én regényvázlatom többet ér, mint ez a több száz oldalas pocsékság a szerelemről meg a vérfarkas főnökökről. Most komolyan.)

De ott vannak a jó könyvek, amikre a vizsgáim (röpke egy hónap, kivéve, ha UV-znom kell – már a gondolattól is sírva fakadok) után sort kerítek. Hogy mik is ezek?

Romantikus klasszikusok:

Zsigray Julianna: Erzsébet magyar királyné

(Most veszem észre, hogy szerintem hiányos ez a cím…) Még néhány évvel ezelőtt kaptam Anyától, a abban a korszakomban, amikor nem a Bookline-on néztem ki, mi kell, hanem a könyvesboltban, és odavoltam Sissyért (erről a musicalban lévő Halál dögös hangja tehetett). Tehát legalább három-négy éve megvan. Igazán röstellem magam.

Jane Autsen/Julia Barrett: Charlotte

Austen megkezdett és Barrett által befejezett regényét szintén évek óta halogatom. Pedig hat könyv tapasztalata mutatja, hogy minden, ami Austen, jó.

Louisa May Alcott: Jó feleségek; Fitalaurak; Jo fiai

Bizony, még a Kisasszonyok folytatásait sem olvastam el. Ennek nyilván az az oka, hogy a Kisasszonyokat sem… Pedig a Jóbarátok Rachele és Joey-a odáig van érte. És ha jól emlékszem, Alcott írta az Egy régimódi lányt, amit viszont imádok, és már olvastam vagy háromszor. Mindháromszor a könyvtárból vettem ki…

Történelmi regények:

Rosemary Sutcliff: A sas

Ezt a Femcafétól kaptam, tehát néhány hónapja van nálam. Az írónő mindenféle Brit Birodalmi Fokozatokat kapott irodalmi munkásságáért, filmet forgattak a könyvből, tehát nem lehet kifejezetten rossz, sőt.

Női kortársak:

Rácz Zsuzsa: Nesze Neked, Terézanyu!

Rácz Zsuzsa írásaira még a Maxima indulásakor kattantam rá. Imádtam, hogy olyan sokrétű stílusban és hangulatban ír, hol megnevettetett, hol elgondolkoztatott. Megint máskor könnybe lábadt tőle a szemem. Emiatt vettem meg ezt a kötetét is néhány hónapja a pályaudvaron… (Vajh, miért nem olvasom?!)

A fantasy birodalmának kapujában:

F. Warrington: Drakula, a halhatatlan

Tavaly karácsonykor kaptam egy kedves csoporttárs-barátnőmtől, mivel akkoriban fejeztem be a Drakulát, és nagyon imádtam. (Éppen a vámpírirodalom fejlődéséről írtam egy esszét, és az Interjú a vámpírral nyafogásai után ez a kalandregény maga volt a csoda az életemben, víz a sivatagban, meg minden ezekhez hasonló.) Egy éve pofátlanul porosodik.

Tad Williams: A quarok háborúja

Ó, igen, még egy vénség. Évek óta megvan, mégsem kezdtem bele. Röpke 670 oldal, van benne függelék és térkép, nem hinném, hogy összecsapott munka. És mégis!

Raana Raas: Csodaidők

Még egy jónak mondott és tűnő regény, ami ráadásul családregény is egyben. Saját nyelvet talált ki az írónő, totál felépítette az egész világot, ráadásul magyar. Felettébb lusta vagyok most komolyan, egy ilyet kihagyni.

Goldenlane: Éjfél

Imádom Goldenlane-t (kedves Júlia mikor jön ki a következő regényed?), ezt viszont nem tudtam befejezni. Belekezdtem, valahogy mégsem kötött le, pedig nem volt vele konkrét problémám. (Nem úgy a Papírsárkánnyal, amire legalább azt tudom mondani, hogy idegesítőek a karakterek. Mind.) Körülbelül akkor kaptam, amikor Sissyt is.

Krimi:

Hugh Laurie: A balek

Imádom a krimit és az angol humort, márpedig ez a könyv állítólag mindkettőt tartalmazza. Három-négy éve nyomja a polcomat, és sosem volt hozzá hangulatom (pedig ezalatt nem egy krimit kivégeztem, és rendíthetetlenül röhögtem az angol poénokon).

Szóval eltökélt szándékom elolvasni ezeket, ha nem is ebben az évben (anya hisztériás rohamot is kapna, amiért nem segítek neki…), de jövőre. Majd mindről írok néhány sort, bekezdést vagy oldalt érdemtől függően, hogy tudjátok, mennyire vagyok ügyes, eltökélt és szavahihető. (Azok, akik személyesen is ismernek, kérem, ne nevessenek ilyen hangosan!)

Íme, a könyvespolcom!

Mindjárt itt a karácsony...

...és addig még le kell tudnom két vizsgát és be kell szereznem két és fél ajándékot. De addig is élvezem a gyertyákat.:) (Neeem, nem rendelkezek piromán hajlamokkal...)

Kell nekünk a drágaszááág!

Kiskoromban szerettem volna egy Barbie babát. Egyszerűen megláttam, és beleszerettem. Karácsony előtt. Végül Anya megvette nekem, arról viszont nem tudott, hogy feltúrtam a szekrényét, és megtaláltam. Azután minden egyes nap kivettem, mikor nem volt otthon, és azt nézegettem, egészen szentestéig. Azóta nem volt olyan dolog, amit annyira megszerettem volna kapni karácsonyra. Egészen mostanáig.

Már egy ideje gondolkozok azon, hogy lecserélem a mobilom. Semmi baj az Öreggel, nos, azt leszámítva, hogy öreg, és így kissé „handikeppes” társaihoz képest. A fényképminőség elég rossz (az ott egy madár vagy egy orángután?), arról nem is beszélve, hogy még Bluetooth sincsen rajta, nemhogy Wifi. Nekem viszont nem is ezek az elsődleges szempontok, amik miatt váltani szeretnék. Egyszerűen (újságíró révén) szükségem van egy diktafonra – és akkor már miért ne köthetném össze egy okostelefonnal, megkönnyítve a mindennapjaimat? (Ja, és egy mp3 lejátszó sem ártana. A mostani egyfolytában üvölt, mert elromlott a gombja, amivel le lehet halkítani. Megsüketülni viszont nem szeretnék.)

Meg is találtam azt a formát, kinézetet és tudást, amibe beleszerettem. Az egyik barátnőm húgának van ilyen telefonja, ő ajánlotta a figyelmembe. Sony Ericsson Xperia X10 mini prot. Van rajta diktafon, bár azt nem tudom, milyen hosszú hanganyagot lehet felvenni vele, még ki kéne próbálni. Van fényképezője, ami állítólag jól fotóz. Van mp3 lejátszója, és a Wifit is igénybe vehetem vele, ha az kell. (Például, ha akkor lehet jelentkezni egy vizsgára, amikor nem vagyok a koleszban… Ami megesik néha. Évente kétszer.) Szóval, azokat, amiket elvárok egy telefontól az SMS és a telefonálási funkció mellett, tartalmazza.

Ráadásul, olyan csodás! Kicsi, ám vastag (kuncogja csak, Lor!), ez azért van, mert nem csak érintőképernyős, hanem kicsúsztatható billentyűzettel is rendelkezik, ami menő és hasznos is. És van egy fedőlapja, amibe egyszerűen beleszerettem, holott nem vagyok az a lila-lány. De ezek a madarak…! Nem kapnék hisztérikus rohamot, ha ezt kapnám a rokonaimtól, akár a karácsonyt és a közelgő névnapomat összevonva (előfizetéssel olcsó, de kártyásan elég drága egy ajándékhoz képest...).

Ellenben nagyon örülnék neki. Ezzel a fedőlappal meg mérhetetlenül. *igen, határozottan utal valamire*