Kerstin Gier: Zafírkék, avagy időutazás jó sok romantikával

Az első rész után remegve vártam a sorozat következő kötetét. A Rubinvörös kérdések tömkelegét hagyta maga után, gyakorlatilag semmit sem zárt le (megjegyezném, igen pofátlanul). Így jobban belegondolva, a második kötet is csak két-három lépéssel vitt előbbre egy hosszúnak tűnő úton, ezt mégis úgy tette, hogy egy napon keresztül folyamatosan olvastam, egyszerűen nem tudtam letenni. Izgalmas volt, romantikus, olvastatta magát. Bőven megérte várni rá.

A történet
Az első kötet ott fejeződött be, hogy arrogáns Szemétládánk (közismertebb nevén: Gideon de Villiers) megcsókolta főhősnőnket, először, ám nem utoljára – mint az az első rész során már kiderült –, és Gwendolyn hiperventillált. A második rész itt folytatódik: egy fecsegős természetű vízköpő, megszakítva Gideonék kellemes időtöltését, kifejti rosszalló véleményét a templomban való csókolózásról. Miután Xemerius, a vízköpő rájön, hogy Gwen hallja és látja őt, lerázhatatlan társa lesz, alapvetően láthatatlan voltának köszönhetően hasznos feladatokat látva el. (Amúgy a nagyszájú kőszörny csak közepesen idegesítő, és meglepően humoros!)

Ezek után Gwennek rá kel jönnie, hogy a Lucy-Paul-ügyben ő az első számú gyanúsított (Gideon sem képes száz százalékosan megelőlegezni neki a bizalmat. De még csak nyolcvan százalékosan sem.), ráadásul az élete szerves részeként kell tekintenie a kötelező elapszálásokra. Egyik ilyen időutazása során huszonéves nagyapjába botlik, aki valószínűleg az ő jövőbeli énjének hatására kerül pont akkor abba a pincébe, ahol Gwen is mulatja az időt. Megbeszéli vele, hogy segít neki információkhoz jutni Lucy-ékkal kapcsolatban, ha múltbeli utazásai során felkeresi őt.

Emellett a gróf is bejelenti, hogy igényli Gwen jelenlétét, ráadásul társaságban, ahol táncolnia kell (menüettet!), és énekelnie (feltehetőleg korabeli dalt, bár erre nem fektetnek nagy hangsúlyt). A lánynak azonban nem csak a gróffal kell szembenéznie, kiderül, kik akarták megtámadni őt és Gideont, ráadásul a fent említett srác is furcsán viselkedik: az egyik pillanatban odavan érte, és szenvedélyesen csókolja „Kanapé kuzinon”, a másikban pedig, ha a szemével ölni tudna… Ráadásul nagy titkokat is rejteget – és nem csak ő.

Humor, romantika és „kell a következő rész!”
Hihetetlenül jól sikerült folytatás, szó szerint letehetetlen. Többet nevettem olvasás közben, mint az első kötetnél, Gwen is kevésbé csitri, mint (a történet szerint) három nappal korábban, és az a sok-sok romantikus jelenet, pirulva vallom be, kellett a lelkemnek.

Ugyanakkor Gideonról is kiderült néhány érdekes dolog, ami teljesen átértékeli azokat, amiket eddig tett vagy mondott. Alapvetően egy szerethető aljas tapló lesz a mi kis Szemétládánk, aki még mindig nem mentes az arroganciától és a felsőbbrendűségtől. Paul jelleméről is kiderül egy-két dolog: sokkal érzelmesebb és maflább, mint Gideon, kicsit amolyan szerethető balfék, aki imádja Lucy-t és a soha nem ismert lányát – egyszerűen imádnivaló.

Azonban még ez is csak felvezető része a befejezésnek, és ez érződik is rajta. A három kötet együtt ad ki egy nagy kalandot, az egyes részekben nincsen egy ilyen meghatározó rejtély, mint ahogy az általában lenni szokott. Szinte egy könyvben kiadhatták volna a hármat, ha nem lennének ilyen vastagok. Megint úgy fejeződik be a kötet, hogy már remegve várom a Smaragdzöldet. Kíváncsi vagyok, mi a nagy titok és veszély, ami még vár Gwenékre, merre vezetnek a jóslatok, mit tervez az a nyavalyás Saint Germain gróf, és (SPOILER!!) hogyan veszi rá magát Gwen, hogy abban a bizonyos fehér parókában megcsókolja Gideont, az után, ami kiderült róla…

Kategória: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!