Karen Marie Moning: Rossz hold kelt fel, avagy a folytatás, amelyet megköszönnék

Megjelent Moning sorozatának legújabb kötete, amelyet félve kaptam a kezembe, mivel a harmadik részben kicsit csalódtam. Szerencsére ez a rész visszalopta a történetet a szívembe. Pörgős volt, de nem túlzottan, a szereplők kapcsolatai alakultak, és bár van egyfajta rossz oldala, engem az nem érint.

A történet

Az események ott folytatódnak, ahol A hajnalra várva abbamaradt: Mac-et egy adag Unseelie Herceg gyűrűjében találjuk, ahogy éppen a tudatáért próbál küzdeni, miközben a Hercegek kiszívnak belőle mindent, ami Mac. Ezután rövid ideig a szupererővel rendelkező Dani veszi át a mesélést, és írja le részletesen, mi történt azon az éjszakán, amikor rossz hold kelt fel, hogyan mentette meg barátnőjét a Hercegek kezei közül, majd vitte az sidhe-látók apátságába, sajnos már későn: Mac tudata elveszett, kiszolgáltatott Pri-ya lett.

Ebből az állapotból hősként megjelenő Barrons szabadítja ki a maga (hatásos, mégis nagy port kavaró) módszereivel. Ez azonban hónapokat vesz igénybe, közben a Földön úrrá lesz az apokalipszis, a magához térő Macnek nem csak azzal kell szembenézni, hogy Barrons-szal, hmm… sorozatosan átléptek egyfajta határvonalat az utóbbi időben, hanem azzal is, hogy az emberiség egy része kihalt, a másik fele pedig jó úton halad ugyanabba az irányba, és neki kell megmentenie a világot úgy, hogy hamarabb megtalálja azt a Könyvet, melytől retteg, mint az ellenségei…

Ironikus hangnem, helyzetkomikumok sorozata

A könyv humora, bár sötét a témája, maradt a régi, nem egyszer hangosan felröhögtem. Tele van helyzetkomikumokkal, a Barrons stílusát utánzó V’Lane-től kezdve, a vaddisznóként küzdő Macig. De nem csak ezeken szórakoztam, Mac ironikus humora is megmaradt, a felvágott nyelvű lány izgalmas párbeszédeket vág le szinte bárkivel, hogy a saját gondolatairól már ne is beszéljünk.

Emellett a szereplők is a szívemhez nőttek. Dani elképesztően aranyos a maga dacos, harcias, keménynek látszani próbáló tinédzser módján, Mac-et és Barronst még mindig szeretem, bár az utóbbi még mindig egy idegesítően titokzatos tapló, a főhősnő szülei megtestesítik azt a kapcsolatot, amelyet idillinek, mégis működőnek nevezek a való világban is, valamiért még Ryodant is megkedveltem, pedig azon túl, hogy bölcs dolgokat mond, semmi okom nem lenne rá. (Úgy tűnik, ez az egyik karakter-gyengém.)

Kérdések tömkelege

Moning nem igazán vesz vissza az események pörgéséből, de ebben a kötetben nem idegesített úgy, mint a harmadikban. Az elején lévő Pri-ya állapotot sem húzza el, valahogy pont úgy adagolja, hogy az ne legyen túl sok, de túl kevés sem, így pontosan tudjuk, mi történik, ez nem kis teljesítmény. (Ráadásul Barrons, miközben táncol és énekel… Meg a karácsonyról beszél és fát díszít… Felbecsülhetetlen!) Aztán sorban haladnak a napok, és nem egy dolog történik, új kérdések vetődnek fel, néhány régen feltettre választ kapunk és vannak olyanok, amikre úgy is, hogy soha nem tették fel… Persze azért többségében megválaszolatlan kérdésekkel tettem le a könyvet, de őszintén szólva, ez már meg sem lep.

Ezt nevezhetjük a könyv egyik hátrányának: aki nem csak kiborul a függővégektől, de utálja is őket, ezt a sztorit is gyűlölni fogja. Nem egy nyitott kérdést hagy maga után. Ráadásul, bár a maga nemében szerintem kiváló, aki nem szereti a fiatal nőket célzó fantasykat és azok eszközeit, ezt a regényt sem fogja. Minden azokra jellemző elemet (dögös, ám titokzatos és faragatlan pasi, mindenki a csinos csajt akarja, de szerencsére nem mindenki ugyanazért, mint Anita Blake-et) felsorakoztat, azonban szerencsére annyira összetett a történet és annyira kedvelhető a karakterek egy része, hogy ha nem kifejezetten vagy e műfaj ellen, szeretni fogod. Ráadásul, minden függővég és kérdés dacára, úgy érzem olvasás közben, hogy halad valahová, nem csak nyúlik a végtelenbe… Persze, lehet, hogy ebben az is közrejátszik, hogy tudom, már csak egy kötet van hátra.

Lelki traumák és várt feloldás

Egyetlen egy dolgot várok a következő kötettől nagyon célzatosan, és attól tartva, nem fog bekövetkezni: Mac kiborulását. Ebben a könyvben annyi minden történt vele miután magához tért, hogy azon túl, hogy megfogadta, megöli azokat, akik megerőszakolták, másképp nem igazán reagálhatott a dologra (leszámítva egy-két olyan jelenetet, mikor Barrons azon volt, hogy kiborítsa őt, hogy kiadhassa a feszültséget és megerősödjön. De nem hiszem, hogy ez elég.). Ennél több kell ahhoz, hogy egy nő túltegye magát egy ilyen traumán: én már akkor rosszul lettem, amikor színészek imitálták a dolgot az orrom ellőtt a színházban. Pedig az csak szemfényvesztés volt, és ezt tudtam jól.

Szóval, CorLeonis Könyvkiadó, köszönöm, hogy megvehettem a kötetet, ráadásul igényes fordítással, kötéssel és mindennel, pontosan beleillik a sorozat eddigi tagjai közé. Remélem, a következő rész is ilyen lesz, és remélem, hogy mondjuk holnap, mert már várom a válaszokat a kérdésekre Mac-kel együtt. (Na jó… vagy holnapután, hogy az is színvonalas lehessen.)

(Az alábbi zene a hivatalos Shadowsong, tehát az utolsó rész CD-jének egyik száma...)