Gödörben - 10. fejezet - Százhuszonegy év

Bemegyek Ray után az ajtón, teljesen felkavar, amit mondott. Százhuszonegy év?! Százhuszonegy?! Egy ideig elképedve ismételgetem magamban. Ray nem néz ki többnek huszonnégynél, kivéve, ha morcos vagy megtört.

Most már azt is lehet tudni, miért olyan, amilyen. Százhuszonegy év ezen a nyüves helyen, és mindenki bekattan. Egyszer ugyan megfordul a fejemben, hogy ezt csak kitalálta, és mondjuk maximum, ha négy éve él itt, de aztán elvetem a dolgot. Ő maga az élő bizonyíték arra, amit mondott.

Természetesen már nincs a nappaliban, éppen bezáródik a szobájának ajtaja. Jeremy hitetlenkedve néz rám.

– Ki ez az alak, és mi történik itt, Abbey? Hogyan keveredtél ide, és mégis mikor?

Megvonom a vállam.

– Én is ugyanúgy beleestem ebbe az átkozott Gödörbe, mint te. Nem tudom, mi folyik itt, Rayről most tudtam meg igazából minden fontos dolgot… és még így is ködös az egész. De most biztosan totál ki van borulva.

Még Majonéz is csendben van. Nem sündörög körülöttünk, csak felugrik a kanapéra, a karfára hajtja a fejét, és értelmes-szomorú szemekkel néz rám.

– Nem vagy szomjas, Jer? Vagy éhes? – kérdezem csendben, Ray ajtaja felé pillantva.

Pár másodperces késéssel válaszol.

– Éhes nem, de szomjas igen.

Odamegyek a konyhaszekrényhez, és kívánok neki egy kancsó vizet, gondosan ügyelve arra, hogy ne lássa meg, mit csinálok. Odaviszem a kanapéhoz egy pohárral együtt, lerakom a kisasztalra, és intek neki.

– Ülj le, és vigyázz kérlek Majonézre! Játssz vele nyugodtan, vagy simogasd, aranyos, okos kutya. És ha bármit kívánnál… Szólj nekem, rendben?

Nem akarom neki elmagyarázni az itteni rendszert, még nem, nincs időm rá. De azt sem szeretném, hogy pusztán emiatt keveredjen bele az egészbe. Nem kéne engedni, hogy elvegyen belőle a Gödör.

Tehát ne kívánjon semmit.

– Te most bemész az után a férfi után? – kérdezi, és nem iszik a pohárból.

– Aha, jó lenne. Talán nem kéne egyedül hagynom. És talán tudok meg róla dolgokat. Pihenj le, tök menő voltál, ahogy kiütötted azokat az indiánokat! – dicsérem meg, az mindig jót tesz egy férfi lelkének. Még akkor is, ha csak az öcsémről van szó, aki voltaképpen még csak férfikezdemény, és az is csak jóakarattal. Legalábbis szerintem.

– Ők komolyan fel akartak áldozni minket?

– Igen, valami olyasmi.

– Miért?

– Mert Bennet egy őrült – mondom, és türelmetlenül az ajtóra pillantok.

Jeremy erre nagy lendülettel leül a kanapéra, és iszik egy adag vizet. Oda sem figyelve megszorítom a vállát, és bemegyek Rayhez.

A földön ül, akár csak a múlt alkalommal, amikor kiborult valami miatt, és kifelé néz az ablakon. Most még nincs fenn a Hold, éppen alkonyodik. Odamegyek hozzá, és leülök mellé. Ahogy azt vártam, rám sem néz. Utálom, amikor nem néznek rám az emberek, bár ez ritkán fordul elő, engem többnyire megbámulnak. Most viszont valahogy egész hangulatos.

– Hosszú nap volt, nem? – kérdezem.

Hümmög egyet, de legalább nem üvölti le a fejem, és küld ki. Kicsit szédülök még, de megpróbálok nem törődni vele.

– Sok minden kiderült, és egy kissé kiborultam – vallom be, majd a szédüléssel mit sem törődve, kívánok magamnak egy kis szíverősítőt. Már azelőtt a fejembe száll, hogy beleinnék, nyavalyás kívánságrendszer. Kicsit meglengetem az üveget. – Talán most mindkettőnknek szüksége lenne egy minőségi kúrára.

– Hol van az öccse, Miss Kinsey?

– Kint barátkozik Majonézzel.

Végre rám néz.

– Maguk nagyon szerethetik egymást.

Elgondolkozva belekortyolok a piába, majd bevágok egy fintort. Ez még sosem jutott az eszembe.

– Abszint, Miss Kinsey? – olvassa el az üveg feliratát. – És még maga prédikált nekem arról, hogy milyen hatással lesz rám az a mosogatólé, amelyet vedelek? Ettől akár meg is vakulhat, ugye tudja?

Legyintek.

– Már régóta nem. Teljesen biztonságos, amit én kívántam, igyál nyugodtan, ha kérsz. Nem mintha bele szeretnélek vinni a bűnbe, de eléggé elgyötört az arcod…

Átveszi az üveget, és meghúzza. Egy kicsit még ő is fintorog, így kísérő nélkül eléggé égeti az ember torkát. Ebbe jobban belegondolva, kívánok még egy adag baracklevet és C-vitamint is, amit előre beveszek a másnaposság ellen, nem szeretném, hogy túlzottan kiüssön a pia.

– Szóval, Felicity – jegyzem meg egy kis csend után.

Ray maga elé meredve válaszol. Félig itt sincs, szerintem nem is tudatosítja magában, hogy velem beszél. Az „idegesítő Miss Kinseyvel”.

– A húgom volt.

– A húgod?! – ütközök meg. Eddig azt hittem, a csaja.

Vagyis, abban a korban a menyasszonya. Nem?

– Azt hittem, ezt megértette, amikor a teraszon arra utaltam, nem mindenkinek sikerült megmenteni itt a testvérét.

Nos, nem.

– Eléggé kóválygott a fejem…

– Valamint, gondolom, fontosabbnak érezte, hogy megtudja az itt eltöltött éveim számát, mint a keserű múltamat – jegyzi meg epésen.

– Nem, most nem ez volt – tiltakozom. – Nemrég elájultam, Ray.

Felsóhajt.

– Sajnálom.

– Nem estem nagyot.

– Nem azt.

Hallgatunk egy sort, kiveszem a kezéből az üveget, és iszok. Azért kiborít, ha arra a bizonyos százhuszonegyre gondolok.

– Mi történt pontosan? Mi történt annyi évvel ezelőtt?

Egy ideig mered maga elé, és iszik.

– Beleestünk a Gödörbe. Nem pont ott, ahol maga. A húgom… eléggé érdeklődő volt a világ dolgai iránt, feltétel nélkül csatlakozott az indiánokhoz, pusztán kíváncsiságból. Én pedig ahelyett, hogy tiltakoztam volna, követtem.

Elhallgat. A kezébe nyomom a vándorló üveget.

– Végül persze kiderült, hogy nem felelünk meg az indiánok véres elvárásainak. Feldühödtek. Én pedig nem tudtam őt megmenteni – elcsuklik a hangja, gyorsan meghúzza még egyszer az üveget. – Éppen hogy sikerült elmenekülnöm, de előtte még láttam, ahogy megölik. Aztán másnap itt keltem fel, nem emlékeztem arra, hogy kerültem ide, hogy építettem ki a házat. Sokáig azt hittem, másé. Végül rájöttem, hogy nem.

– Mi történt azután? – suttogom.

Rám néz, mosolya fanyar, zöld szeme villog, a barna pedig olyan sötét, mintha el akarna nyelni. Borostás az álla, arca még mindig zöldes-barnára pingálva. A lemenő nap fénye kicsit aranyosra festi az összhatást.

– Egy ideig bosszút akartam állni. Sorban gyilkol… – megint elcsuklik a hangja – tam az indiánokat. Bennetet persze sosem sikerült elérnem. Majd kerestem a kiutat, de nem találtam. Utána rájöttem, hogy túl sok mindent kívántam, és ez igénybe vett. Így esélyem sem volt arra, hogy kikerüljek innen. De maga, Miss Kinsey, és az öccse, talán… Maga még annyira nincs kiszipolyozva, mint én, az öccse pedig maga az ártatlanság.

Ezen elvihogom magam, mintha a fejembe szállt volna a pia, ezúttal tényleg. Megpróbálom leküzdeni, de eléggé nehezen megy.

– Ártatlan a fenét! Többnyire az agyamra megy, egyszer például megengedte néhány pisis osztálytársának, hogy a fehérneműim között turkáljanak, ha fizetnek neki valamit. Márpedig mi tényleg mindent megvehetünk, nincs szükségünk mások pénzére, apu ad. Csak szórakozásból tette, aztán írt egy elemzést arról, hogyan viselkednek ilyen helyzetben a hormontúltengés sújtotta kisfiúk, meg az őrjöngő nővér. Megjegyzem, jogosan verekedtem vele. A kedvenc csipkés bugyimat is megfogdosták…

– Idilli – vigyorodik el Ray, a piától kipirult arccal. – De én úgy értettem, ő még érintetlen, nem kívánt semmit. Ne is engedje neki, Abbey. Miss Kinsey.

– Az öcsém egy idióta, de nagyon okos idióta – mondom meg a frankót. – Szerintem tud majd segíteni. Kijutunk innen, Ray.

Még egy kicsit iszok, majd elvihogom magam.

– Egyszer pedig vagy öt éves volt, amikor elhatározta, hogy ő is csinál házirakétát. Nem sokon múlt, hogy kilője a kedvenc Barbie-mat. Pedig csak egy filmet látott, ami megihlette. Bezzeg, amikor a Drakulát látta, hónapokon keresztül rettegett a vámpíroktól, szerintem még most is tart a nagy szemfogaktól, és nem engedi be az idegeneket. Pedig már a dögös vámpírok az igazi vámpírok. Azok meg nem bántanak. Kivéve Damont.

– A felét nem értem annak, amit mond, Miss Kinsey – jegyzi meg Ray, majd önsajnálatból öniróniába csap át. – Tudja, öreg vagyok én már ezekhez a dolgokhoz…

– Tényleg, hogy a fenébe nézhetsz ki még mindig huszonnégynek, ha egyszer legalább százhuszonegy – kicsit nehezemre esik kiejteni ezt a számot, és csak negyedrészben a pia miatt – vagy?

Megvonja a vállát.

– Nem öregszem itt. Az indiánok sem, Bennet százhuszonegy éve is pont így nézett ki. Maga sem fog szerintem, és az öccse sem. A Gödör örökös játékszerei… Holmes és Kinsey. Gyűlölöm ezt a nevet.

– Én szeretem! – csattanok fel. – Tökre megy hozzá az Abbey.

– A Holmesra gondoltam.

– Ó.

Megvakarom a fejem. Ezzel kapcsolatban akartam valamit, biztos vagyok benne. Kicsit fészkelődök, nyomja a fenekem a föld, majd felállok, és odamegyek az ágyhoz. Ha már megtudtam, hogy évszázadokra is itt ragadhatok, teljen kényelemben az idő.

Ray utánam jön.

– Nem is érdekli, hogy miért utálom, Miss Kinsey? – fekszik az ágy másik oldalára, csizmás lábaival szépen össze is koszolva azt.

Kicsit feszült a testtartása, meg sem várja a válaszomat. Mivel lassabban forog az agyam, mint általában, jobb is így.

– Mert nem az enyém. Azért viselem ezt, mert nincs más. Nem emlékszem a saját nevemre, a Gödör elvette tőlem.

Hirtelen vadul felém fordul, a szemei véreresek, érzem az abszint szagát. Magamon is.

– És ami a legrosszabb, hogy ezzel együtt a húgom nevére sem emlékszem… Meghalt miattam, és én félig máris elfelejtettem.

Sután megveregetem a vállát, kicsit nehéz, mivel néha mintha kettő lenne belőle, megint máskor meg négy.

– Dehogy miattad. Biztos vagyok benne, hogy te mindent megtettél, hogy megmentsd, az indiánokat nem lehet könnyen legyőzni. Bennet kemény ellenfél. Egy idegbeteg, hatalommániás pszichopata.

Gratulálok magamnak, amiért ilyen szépen jellemeztem, és eszembe jutottak a megfelelő szavak.

Ray egy pillanatra belenéz a szemembe, majd a kezébe temeti az arcát.

– Emlékeznem kéne rá, emlékeznem kéne magamra, de nem vagyok több Holmesnál. Azt sem tudom, ki vagyok. Ki voltam. És így nem lehetek senki.

– Ezért van annyi könyved Sherlockról! – áll össze lassan a kép.

– A Gödör „ajándékozta” nekem. Mikor rájöttem, miért, megpróbáltam megkerülni az azonosulást. Említette, hogy nem vagyok olyan, mint ő. Hát ezért: nem akarok ő lenni. Soha, inkább kiforgatom. Pia kokain helyett, bezártság felderítés és nyomozás helyett…

Iszik az üvegből, amelyet eddig szorongatott. Én már nem kérek többet, totál rábízom, így is elég jól vagyok már. Mondom én, hogy kúra. Kit érdekel az a néhány évtized, hazajutunk majd! Vagy ha nem, hát kívánok ide légkondit, és Rayjel benépesítjük ezt a helyet! Majdnem elvihogom magam, de eszembe jut, hogy akkor cellulitisz elleni krém is kell. Kissé csaponganak a gondolataim, ráadásul nem jó irányba, inkább arra figyelek, miről dumál Ray.

– Magának meg nyilván Dorothyt szánta. A lány, aki haza akar jutni.

Eljut az agyamig, amit mondott, és elkerekednek a szemeim. Kiveszem a kezéből az üveget, mikor rájövök, igaza lehet. Erre mégis inni kell.

És nincs olyan, hogy több a kelleténél.

Ezután kicsit elhomályosodnak a dolgok. Tudom, hogy Ray mesél még magáról, illetve inkább Holmesról, leírja a tökéletes Felicityt, már amire emlékszik belőle. Kék haja volt és barna szeme. Illetve, fordítva. Sudár ruhája és piros alakja. Én a szüleimről beszélek, hol hiányolva őket, hol felháborodva, amiért csak az öcsém keresett ebben az egy hétben. Legalábbis szerintem így néz ki a helyzet, és nem hiszek Raynek, amikor az ellenkezőjéről próbál meggyőzni. Ezen hevesen vitázunk egy sort, bár már mindkettőnknek nehezen jönnek a szájára a szavak. Majd anekdoták kerülnek elő, hol nevetünk (én kicsit talán hisztérikusan, de ő sem a felszabadult nevetéssel), hol sírunk (na jó, ezt csak én, hogy Ray előttem ilyet tegyen, ki van zárva).

Egyik anekdota sem marad meg a fejemben, de arra biztosan emlékszem, hogy Ray a nevemet suttogja, mély, rekedtes hangon:

– Abbey…

Majd mindent elborít a sötétség.

*

Az első dolog, amit reggel megállapítok, hogy veszettül fáj a fejem. A második, amit tudatosítok magamban, hogy utálok másnapos lenni. A harmadik, hogy Rayjel aludtam egy ágyban.

Ő még mindig alszik, mint akit fejbe vágtak, meg sem érzi, hogy mocorgok mellette. Ami nem is meglepő, mivel nem egymásba kapaszkodva aludtunk el, szerintem Ray az első olyan pasi, aki nem akarta kihasználni, hogy ketten vagyunk egy hálóban, ráadásul totál el vagyok ázva. Az arcán elkenődött a festék, befogta a párnát is. Lassan kimászok az ágyból, és rájövök, hogy iszonyatosan büdös a szám. Halkan kimegyek az ajtón, bezárva magam után.

Megfordulok, és azon kapom magam, hogy a hozzám ijesztően közel álló Jeremyvel nézek szembe.

– Jézusom! – kapok a szívemhez szó szerint, bár kissé lassabban a megszokottnál.

Jeremy elhúzza a száját.

– Te aztán büdös vagy. Ezért kellett itt hagyni az éjszaka?

– Tudom, hogy büdös a szám – kerülöm ki. – Ezért kell most fogat mosnom.

Meg vagy hat rágót bevennem.

Bevánszorgok a fürdőbe, másodjára a kilincset is sikerül megfognom. Mielőtt belépnék, a biztonság kedvéért bekopogok, nehogy rányissak valakire.

– Ne legyél már ennyire szőke! Nincs bent senki, én itt vagyok, a pasid meg még alszik.

Morgok valamit, de nem próbálom meg szavakká formálni a mondandómat. Magamra zárom az ajtót, pisilek, majd kezet és arcot mosok. Mikor eddig eljutok, eszembe jut, hogy nem ártana kommunikálni az öcsémmel, bármennyire is fájni fog ez most a fejemnek. Kinyitom az ajtót, még mindig ott ál, a kezeit keresztbefonja a mellkasa előtt.

– Már beszélgethetünk – jegyzem meg neki.

Nyomok egy adag fogkrémet a fogkefémre, majd még egy második réteget, és nekiállok kisuvickolni a szám.

– Szóval, megérte bebaszni?

– Nem basztam be! – tagadom a dolgot fogkrémmel teli szájjal. Még jobban sajogni kezd a fejem. – Vagy ha mégis, ne prédikálj, te is ezt fogod csinálni hamarosan.

– Ugye azért védekeztetek? – kérdezi gúnyosan.

Kiköpöm a fogkrémet, mielőtt félrenyelném, és megfulladnék tőle.

– Kivel? – nézek rá döbbenten.

Ma kifejezetten lassú vagyok. Tovább sikálom a fogaim, majd leesik, mire utalt Jer.

– Mármint én meg Ray?! Te meg vagy húzatva?

Igazából nem teljesen így fejezem ki magam.

–Látom, hogy nézel rá, Abbey. Nem vagyok vak. Szíved szerint rá csöpögtetnéd a nyálad, csak aztán fel kéne törölni, azzal meg nyilván nem fáradsz. Szóval, jó volt az ágyban?

– Jer, nem feküdtünk le! És egyáltalán nem az esetem, tiszta bunkó! Mellesleg én sem jövök be neki.

Kiöblítem a szám.

– Hát ezért kell ő neked annyira, hogy egyedül hagyj, mindennemű magyarázat nélkül! Mert elérhetetlennek látszik! Aztán, ha megkapod, eldobod, mint az összes többit.

– Kikérem magamnak! Joshsal már lassan egy éve tart! – csapom le a fogkefém.

– Igen, és totál bele is vagy esve, mi? Ugyan már, csak a végzős álompár címre hajtasz, és addig tartod meg, amíg el nem éred a célod!

– Ez egyáltalán nem igaz, te bunkó fasz!

– Mi? Hogy Josh csak azért kell, hogy elérd a célod? Vagy, hogy mindent megkapsz, amit akarsz?!

Majonéz persze ezt a pillanatot választja, hogy berontson a képbe, és megmentsen az öcsémtől. Nem hibáztatom érte, gyakorlatilag ordítozunk, Ray nagyon mélyen aludhat, hogy nem hallja meg.

Nekiesik a bokájának, és mivel rövidgatya van rajta, a fogai rendesen bele is mélyedhetnek. Jeremy felkiált, majd hozzárúgja Majonézt az ajtófélfához, aki erre nyüszítve elengedi. Megfájdul az oldalam, mintha levegő szorult volna bele.

– Ne! Majonéz! Miért bántod a kutyám, csak meg akart védeni! – simogatom meg, és fogom vissza, mielőtt megint nekiesne Jernek, aminek elég nagy az esélye, mivel ő folytatja a kiabálást.

– A kutyád? A te kutyád?!

– Igen, az enyém. Mégis mit gondoltál, Rayjé?

– Tőle kaptad, mert szépen rápislogtál, mi?!

– Dehogy is! Először utálta, meg akarta ölni, de végül rávettem, hogy megtarthassam.

– Hát persze, hiszen te mindig is egy fehér kiskutyát akartál – Jeremy egész halkan beszél, szinte suttog, érdekes módon immár fehér arccal. – És mint mindig, megkaptad… Elegem van, leléptem.

Elindul a bejárati ajtó felé, én pedig felpattanok, megragadom a karját.

– Jeremy, nem mehetsz el! Nem biztonságos, az indiánok…

– Leszarom az indiánokat! – lök el durván, még hátra is esek.

Ő azonban nem néz hátra, amikor kimegy az ajtón.

Kicsit elgondolkozok azon, hogy hagynom kéne a francba. A saját hülyesége. Otthon így is tennék, de itt bármikor bárki megölheti, nem tud a kívánságok szabályáról, és úgy nagyjából semmiről. Nem is ismeri a helyet. Időm sem volt beszélni neki róla.

Nincs mit tenni, felpattanok. Ellenőrzöm, hogy Colt barátom az oldalamon van, még éjszakára sem vettem le, majd kívánok bele hat töltényt, kihasználva, hogy itt a házban ez kevésbé üt ki. Kívánok egy adag fejfájás csillapítót és két liter ásványvizet, hogy hidratáljam a szervezetem, nem tudom, mennyi abszintot ihattam tegnap, de nem kevés folyadékot vonhatott ki belőlem.

– Maradj, Majonéz, két perc, és itt leszek – intek a kutyámnak, aki most, hogy senki sem üvöltözik, csak szimplán fekszik a földön, szerintem agyrázkódást kaphatott, vagy valami. Ha utolérem Jert, kinyírom.

Mikor kiérek a házból, már csak azt látom, hogy az „edzőterem” mellett elsétálva, bemegy a fák közé. Utána sietek, amennyire az állapotom engedi, közben próbálok inni is, persze a víz egy részét magamra öntöm, spontán és egyszemélyes vizespóló-versenyt eredményezve. Szerencsére csak a zöld bikinifelsőm látszódik át.

– Állj már meg, Jer! Kimész a ház védelméből! Mellesleg, te szemét, a kutyámat nem kellett volna így megrúgnod!

– Mégis milyen védelméből? – fordul vissza egy pillanatra, szemei szikráznak és vörösek. – Hogyan védhetne meg egy mezei faház?

– Ha megállnál, el tudnám mesélni.

– Leszarom. Elegem van belőled. Lett volna időd elmagyarázni, csak nem használtad ki.

– Jaj, állj már meg, Jer! Totál másnapos vagyok, hasogat a fejem, idő, míg megtalálom a szavakat.

Megbotlok egy gyökérben, persze nem érdekli, megy tovább.

– Nem kellett volna azzal a vadidegen faszival innod tegnap este. Helyette lehettél volna velem is.

Hangosan csörtetve megy előre, aggódok, ki hallhatja meg.

– Kicsit halkabban, öcsi.

– Figyelsz te rám?!

– Persze, hogy figyelek, éppen ez az! Nem akarom, hogy megtámadjanak, gyere vissza – fogom könyörgőre a dolgot.

Felhorkan.

Megpróbálok rájönni, merre megyünk. Aztán amikor leesik, hogy a kígyóeső irányába, megint megragadom Jer karját, és határozottan megpróbálom magam felé fordítani.

– Hagyd abba ezt a kibaszott hülyeséget, és gyere vissza velem!

– Ha tegnap legalább egy kicsit törődtél volna velem, most én sem szarnám le, mit akarsz! – vág vissza, lerázva magáról a szorításom, és megy tovább.

– Most mégis mi a bajod?! Sosem szoktad a társaságomat igényelni, Raynek viszont szüksége volt rám!

– Tudod, mi a bajom?! Tudod, mi? – fordul vissza hirtelen, kis híján nekimegyek. – Te! A tündérmesébe illő kamaszkort élő los angelesi pom-pom lány, a két lábon járó rózsaszín közhely, aki mindent megkap!

– Te is mindent megkapsz!

– Ez nem igaz!

– Miért, mi az, ami nekem van, de neked nincs, apuci kedvence! – lököm meg.

– Szabadidőd, baszki, szabadidőd! – lök vissza elfelejtve, milyen erős.

Nekivágódok egy fának, mire beszakad a talaj a lábam alatt. Érzem, hogy zuhanok egy nagyot, közben Jeremy döbbent arcát nézem.

Hatalmas nyekkenéssel érek földet, akár csak Jeremy. Több méternyit zuhantunk, felnézve látom az eget félig eltakaró fákat. Körülöttem földdarabkák, ami viszont meglep, hogy a gödör belseje be van falazva, az egész egy termet alkot, amiből egy folyosó nyílik. Előttem méteres csíkban besüt a nap, amúgy az egész hely kissé félhomályos, ez az összes közvetlen fény. Odalépek Jerhez.

– Mi a fene? – kérdezi.

– Nem tudom, mi ez, eddig nem is tudtam, hogy itt van.

– Tudod, hogy mire emlékeztet? Egy földalatti kriptára, amit az egyik filmben láttam – jegyzi meg suttogva.

– Nem baj, mindjárt kijutunk. Csak egy kötél kell, amin felmászhatunk.

– Persze, az olyan könnyű, csak kívánni kell! Rögtön olyat, kérj, amin lépcsőfokok is vannak! – gúnyolódik. – Innen… nem tudunk annyira könnyen kikerülni. Para ez a hely.

Ránézek. Az arca piszkos, azonban a kosz alatt falfehér.

– Hé, nyugi! Kikerülünk innen, tényleg csak kívánnom kell. De nekem kell, neked nem szabad! – mondom, megnyomva a lényeget.

Neki nyilván összefüggéstelen a szövegem, mert a félelmén átsüt az értetlenség, utálja, ha elsőre nem vág valamit. Nem törődök vele, egyszerűen ki akarom juttatni, így az erőteljesen sajgó fejemmel ellenére elképzelek egy megfelelően hosszú kötélhágcsót. Először fekete pontok kezdenek el ugrálni a szemem előtt, mint mindig, ha el készülök ájulni. Nem éppen a legjobbkor, nyavalyás Gödör. Közben érzékelem, hogy Jer megragadja a vállam, megzavarva a kívánságom. Az arcára kiül a rettenet, a mögöttem lévő folyosóra bámul. És ekkor meghallom a mordulást is.

Megpördülök, és szembetalálom magam a legrondább lénnyel, akit valaha láttam. Emberalakja van, sötét haja hátranyalva, nyakánál a gallérja felállítva, bőre krétafehér, arca gusztustalan, mintha széteső félben lenne, ugyanakkor állatias, ami nyilván a kiálló szemfogak eredménye. Mindent összevetve, úgy néz ki, mint Drakula, csak még rondább. A filmekben legalább tudni lehet róla, hogy igazából ember.

– E… ez egy… – nyögöm ki az érthetetlent.

– Vámpír – nyel egy nagyot Jer. – Vámpír. Ez… ez lehetetlen.

– Itt nem – vékonyul el a hangom. Ez a legrondább teremtés, amit valaha láttam, beleértve az összes filmes zombit.

Jeremy egy ideig farkasszemet néz a legnagyobb félelmével, azonban mikor az még jobban kivillantja a fogait, és megszólal, megmozdul.

– Tetszik az illatotok – mondja a vámpír.

Tök röhejesen hangzik a szájából, felkuncogok. Jeremy mintha egy másik csatornát hallgatna, magával ránt a sarokba, át a fénysávon.

– Itt biztonságban vagyunk, ide nem jöhet át. Ha napfény éri, meghal. Te meg mit nevetsz?!

– Azon, hogy… Jaj, Jer, azt mondta, tetszik neki az illatunk!

– A vérünk szaga, Abbey! – látszik, hogy fél.

Megpróbálom megvigasztalni, bár nem éppen a legjobban, de ezt a másnaposság számlájára írom. Hasogat a fejem.

– Ugyan már! Ez nem is vámpír! Az igazi vámpírok ma már csillognak, és nem meghalnak, ha fényre lépnek. És normális az arcbőrük!

– Öm, Abbey… – néz Jeremy az ellenségünkre. – Nézd az arcát!

A vámpír repedezett, széteső félben lévő bőre hirtelen begyógyul, mintha egy filmeffekt lenne. Megpróbálom végiggondolni, hogy mit is jelent ez számunkra, és kicsit késve leesik.

Így már meg sem lep, amikor a vámpír szemfogait villogtatva határozottan megindul felénk, majd belép a fénycsíkba.

Hát, ha meg is öl minket, a bőre legalább csillogni fog közben, mintha gyémánttal lenne bevonva. Nem mintha ez megnyugtatna.

Jeremy felüvölt mellettem, és amikor a vámpír értünk nyúl, én is felvisítok.