Gödörben - 11. fejezet - Csak a vegavámpírok csilloghatnak

– Nem úgy értettem, visszavonom, a vámpírok nem csillognak! Illetve, csillognak, de csak a jó, szexi, dögös példányok, akik nem akarnak embervért szívni! Választhatsz, hogy gonosz vagy, és ronda, vagy nem lakmározol belőlünk, és a napon sétálsz! – hazudtolom meg, amit az Alkonyat végén olvastam, és megpróbálok hinni benne, hogy így is van.

Mivel az életünk múlhat rajta, igazán bevetem magam.

Csak a vegavámpírok csilloghatnak. Csak a vegavámpírok csilloghatnak. Csak a vegavámpírok csilloghatnak.

A vámpír megáll, mintha elgondolkozna azon, amit mondtam, vagy válogatna az opciók közül. Végül nyilvánvalóvá válik, mit választ, az egyik percben még a fénysáv elején áll, a másikban pedig hirtelen eltűnik a szemem elől. Égett szag csapja meg az orromat, és amikor legközelebb meglátom az én ízlésemnek túlfejlett vérszívónkat, már a fénysáv túlsó oldalán áll, minket méregetve. Az nem zavarja, hogy a bőre felhólyagosodott, sőt néhol meg is égett.

Látom a szemén, hogy kajára vágyik.

– Rendben van, Jer, ez nekem is új – fogom meg az öcsém karját, miközben a vámpírra nézek. – De kijutunk innen, ígérem, csak két percet adj, azalatt a fénysáv sem mozdul el, nem érhet el minket ez az izé, félhomályban kell maradnia.

Az öcsém felnyög. Ránézek, arcán tömény rettenet, folyamatosan a vámpírra mered.

– Jer! – rázom meg a karját. – Figyelj. Figyelj rám! – rám néz, de ugyanúgy fél. Lassan beszélni kezdek hozzá, igyekszek egyszerre nyugodt és meggyőző lenni. Ja, és magabiztosnak tűnni. – Kijuttatlak innen. Csak kívánnom kell egy kötélhágcsót, amivel felmászhatunk. Úgy látom, elég hosszúnak kell lennie, kívánok vagy hat-hét métert.

Jeremy folyamatosan elkalandoz, de én meg a karját szorítom ezerrel, így néha visszanéz rám. Kicsit ködös szemmel, mintha éppen olvasna, vagy valami hasonlót tenne, amivel egy másik világban járhat, és megzavarná egy idegesítően zümmögő légy. De legalább engem néz.

– Utána valószínűleg el fogok ájulni, mivel a hely energiát von el tőlem minden kívánságért. Tőled is, emiatt nem szabad kívánnod semmit, tönkretehet. Érted? Ismételd meg, Jer – szorítom meg a karját, mivel megint a vámpírt nézi. – Nem kívánhatsz semmit. Jer!

– Nem kívánhatok semmit – nyögi ki.

– És vagy megvárod, míg magamhoz térek vagy felcipelsz, ha tudsz. Csak ne essek pont a vámpír lába elé, ha leejtenél. Inkább várd meg, míg magamhoz térek. Jer!

– Oké – mondja üres hangon.

Majd lép egyet előre. Kicsit ki kell nyújtanom a karom, ha fogni akarom.

– Ö, Jer? Mi a fenét csinálsz?

Lerázza a kezem a karjáról, de amúgy nem figyel oda rám, csak előre. A vámpírra, aki szintén őt bámulja, a szemeiben olyan sötétséggel, hogy megijedek. Leginkább azért, mert az öcsém jól láthatóan a vérszívó felé veszi az irányt.

– Jer! – rántom vissza, de mintha egy sziklát akarnék lebeszélni arról, hogy leguruljon egy meredek leejtőn. Hiába minden fizikai erőszak, megállíthatatlanul megy tovább.

Hátulról ráfogok Jeremy karjaira, és megpróbálom visszarángatni. Mintha egy komédiában lennénk, megkerülöm, és megpróbálom a mellkasánál fogva visszatartani. Ahogy az meg van írva, érzem, hogy a tornacipőm lassan megadja magát, és végigcsúszik a földön, miközben Jer tol maga előtt. Idegességemben és kétségbeesésben felvisítok, majd mikor a fénycsík a lábamat éri, elugrok az öcsém elől, és toporzékolni kezdek.

– Aj, már!

Mi a frászt tudok a vámpírokról? Nem az Edward-féle pasikról, hanem a régi, véresekről. Napfény, hát persze, hiszen én parancsoltam!

Jeremy elszántan közelít a vámpír felé, közben én egy tükröt kívánok magamnak, és beugrok a fénybe. Gyanúsan könnyen megy, még elájulni sem akarok, miközben az ellenségre irányítom a legszebb zsebtükröt, amelyet valaha láttam.

Rájövök miért. Bár a fény elkezdi kiégetni a bőrét, annyira nem, hogy azonnal meg is ölje. Nem robban fel látványosan, ahogy vártam, csak eltorzul az arca, tehát fáj neki, de kivárja a falatot, amely az egykilencven centis Jeremy képében sétál a szemfogához.

Mikor Jeremy már majdnem eléri a fénysáv szélét (elég lassan sétál, mintha az életösztön megszólalt volna benne, és tisztában lenne azzal, mihez is közelít, de nem tehet ellene semmit), rájövök, hogy én meg nem tehetek mást. Amikor sötét foltok kezdenek el ugrálni a szemem előtt, már tudom, hogy jó úton járok. Összeszedem minden erőm, és odarohanok a vámpírhoz, közben megpróbálok nem belegondolni, milyen ocsmány. Elkapja Jeremyről a pillantását, és meglepetten rám néz. Aztán arra a karóra, amelyet belevágok a szívébe.

Vagy legalábbis remélem, hogy nem vétettem el. Ez az utolsó előtti gondolatom, mielőtt elájulok.

Az utolsó az, hogy ezt kezdem már nagyon unni.

*

Nagyot nyögök, miközben magamhoz térek. Nem elég a másnaposság, most még az ájulás miatt is fájhat a fejem. Lassan felülök, és körbenézek. Mellettem Jeremy ül, görnyedt háttal, mikor észleli, hogy magamhoz tértem, felpillant, majd közelebb kúszik hozzám. Arcán érzelmek keveréke, egyelőre nem tudom értelmezni. Megpróbálom enyhíteni a fejfájásom a kedvenc masszázstechnikámmal.

– Látom, masszírozni még tudsz, akkor csak minden rendben – mosolyog rám Jeremy eléggé sután.

– Mi történt?

– Hát, miután belevágtad a karót, elájultál, olyan hirtelen, hogy amíg nem vettem észre, hogy a… másik megfagyott, azt hittem, kihasználja ezt, és rád támad. Eleve így kellett volna… – elharapja a mondat végét. – Szóval, észrevettem, hogy teljesen merev, aztán megnéztem, hogy van-e pulzusod, és lélegzel-e. Kicsit kényelmesebb pozícióba rendezgettelek, közben azon járatattam az agyam, mi legyen a… a vámpírral.

Körbenézek, a vámpír sehol.

– Mi lett vele?

Jeremynek megvonaglik a szája.

– Elvonszoltam a fénycsíkig. Arra gondoltam, ott elporlad majd. Szépen lassan meg is égett, majd hirtelen szürke füstté vált, aztán eltűnt. Furcsa élmény volt.

– Ügyes – masszírozom még mindig a fejem.

– Nem vagyok – válaszol halkan az öcsém.

– Már csak ki kell jutnunk a felszínre. Csak tudnám, mikor fog az menni.

– Nemrég még arról győzködtél, két perc múlva.

– De azóta elájultam. Kell egy kis erő ahhoz, hogy újra kívánhassak. Persze, így hogy nem vagyunk közvetlen életveszélyben, talán nem akkora kérés.

Megfordul a fejemben, hogy a folyosóról jöhet be több vámpír, ám amikor ijedten arra nézek, rá kell jönnöm, hogy az csak egy odú, nem folyosó. Néhány méter után be van falazva, nem s tudom, eddig hogy nem vettem észre. Akkor mintha hosszabb lett volna.

Gondolatban megrántom a vállam. Legalább Jeremy sem ijed meg annak a lehetőségétől, hogy még többen vannak.

Egy ideig masszírozom a fejem, mindketten hallgatunk. Nem tudom, mi járhat az öcsém fejében, az enyém mintha folyamatosan sípolna a legmagasabb hangot produkálva, amit lehet. Aztán szépen lassan lenyugszik. Felállok.

– Ezt figyeld, öcsi! – vigyorgok le rá, majd kívánok magunknak egy hosszú kötelet lépcsőfokokkal.

A várt hatás totál elmarad. Jeremy nem pattan fel kiáltva, hogy hogy csináltam. Csak rámered a kötélre, majd a lefagyófélben lévő vigyoromra, és rezignáltan feláll.

– A végére kívánhatnál valami nehezéket is, ami megakad odakint valamiben.

Teszem, amit mond, ő pedig feldobja a kötelet. Először semmibe sem akad meg a vége, de harmadjára viszonylag stabilan sikerül kibiztosítani. Jeremy azért párszor megrángatja, tényleg biztonságos-e, majd szótlanul elindul előre.

– Vigyázz fenn, nehogy indiánokba mássz!

Szerencsére és meglepő módon nem botlunk senkibe. Egy ideig némán sétálunk, Jeremy mintha le lenne törve valami miatt. Bennem buzogna az adrenalin, ha nem ájultam volna el, nem értem, mi baja.

– Hé.

Mordul egyet.

– Ne morogj, azt Ray szokott. Mi a fene bajod van? Megmenekültünk.

– Igen. Mert te megmentettél.

– Hát, igen, elég jó voltam – mondom elégedetten, de mivel ugyanúgy mogorva, változtatok a stílusomon. – Megmenekültünk, és az a lényeg. Élünk, öröm minden másodperce!

– Ja – szólal meg belőle a szűkszavú férfi.

Meglököm egy kicsit a vállát.

– Akkor meg?

– Nem neked kellett volna megmentened – mondja vonakodva.

– Figyi, én átadtam volna szívesen Raynek ezt a szerepkört, de ő éppen nem volt jelen. Szóval érd be velem, jó voltam, és élünk!

– Hanem nekem téged! – Kitör belőle a bőbeszédű gyerek. – Én vagyok a férfi!

– Hé, ez hímsovinizmus! – csattanok fel.

– Nem az! – indulatosan felém fordul, és hevesen magyarázni kezd. – Drakula a nőkre hatott, egy szabványos vámpírnak rájuk kéne. Mindig a nőkre vannak hatással, a vérszívás a vámpírirodalomban a szexualitás jelképe.

Fura ezt a szót hallani a szájából. A szexualitást, nem a jelképet.

– A nőkre hatnak.

– Hát, lehet, hogy ez… meleg volt? – kockáztatom meg.

– Nem! Nem volt az! Én voltam gyenge. Lefagytam, mert szembe kellett néznem vele, és ezt kihasználta. Majdnem meghaltál miattam!

– Ó, hát ez a bajod? Amióta itt vagyok, már egy csomószor majdnem meghaltam, de nem megy az olyan könnyen. Túlélőtípus vagyok, tudod – mondom neki is azt, amit Bennetnek anno.

– Nekem kellett volna megvédenem téged.

Tovább sétálunk. Idegesít a csend, úgy érzem, valamit tennem kell. Talán Jer tudásvágyára építhetnék.

– Nem is tudod, hogy csináltam a köteles trükköt – mondom neki.

– Felteszem, kívántad.

Elképedve nézek rá.

– Honnan tudod?!

– Folyamatosan a kívánást emlegetted, nem vagyok húgyagyú, nővérkém – mondja, de még mindig máshol jár, és egyáltalán nem élvezi, hogy kioszthat.

– De ugye te nem kívántál semmit?

Legyint.

– Megkértél, hogy ne tegyem. Igazából parancsoltad. Nem is nagyon volt erőm ilyen kívánságokon agyalni. Csak… voltam. Nyugi – teszi hozzá, hogy ne tűnjön annak, ami.

Törékenynek.

– Ez a hely lehetővé teszi, hogy amilyen tárgyat vagy élőlényt kívánunk, megjelenjen. Pont úgy, ahogy elképzeljük.

– És mindig elájul utána az ember?

– Igen. Illetve, csak ha nagy dolgot kérünk. Illetve, csak én. Rayt még sosem láttam elájulni emiatt.

Még a kígyóeső után sem, az ellenszérumnál.

– De ez nem jelenti azt, hogy nem veszélyes – folytatom. – Minden egyes kívánság kivon az emberből. A kicsik csak keveset, a nagyobbak pedig… azt, ami azzá tesz, aki vagy. A jellemedet? Ray szerint. Mígnem lassan elfelejted, ki is vagy… – jut szembe, hogy járt Ray. Majd az, hogy én majdnem meghaltam. – A legnagyobb kívánság pedig az, hogy kijuthass a Gödörből. Ha ezt teljesíti neked, akkor… nos, akkor kiegyenlítésképpen megöl.

Jeremy elkerekedett szemekkel néz rám, majdnem neki is megy egy fának, de egy gyors mozdulattal kikerüli.

– Ezért keressük manuálisan a kiutat a Gödörből Rayjel. És ezért nem mentem haza már egy hete.

– Egy hete?!

– Oké, már nyolc napja. De ne szakíts félbe, megpróbálom elmesélni, mi történt eddig velem, miután beleestem ebbe az átkozott helybe. Henryvel rögtön azután találkoztam, hogy beleestem a Gödörbe. Elvitt az indiánok táborába, ahol mit sem sejtve jól éreztem magam addig, amíg… – nyelek egyet. Ami Jeremynek a vámpír, az nekem Bennet és a kése. – fel nem akartak áldozni a kék vért keresve. Meg akartak csapolni.

Jeremy elborzadva hallgat.

– Egy tálba, mivel nyilván kék a vérem, hisz az ereim is azok.

– Ekkora barmokat! – fakad ki Jer, mint mindig, ha olyat hall, amit hülyeségnek tart. Egyetértek vele, pláne, hogy nem engem és a gondolataimat illeti most ezzel a jelzővel. – Azért tűnik kéknek…

– Szóval… – vágom el a biológiai magyarázatát. – persze, ha a vérem nem kék, megölnek. De szerencsére jött Ray, és megmentett. Majd vállalhatatlanul bunkó módon a faházához vitt. Ez volt az első nap…

– Az első?

– Ne szólj már közbe, úgy nehezebb!

És a magam módján leírom a további napjaimat. Jeremy egyre inkább elfehéredve hallgat, majd a homlokát ráncolja, igyekszik összerakni a világot. Mikor azt ecsetelem, hogy ha sokat kíván az ember, mássá válik, eszembe jut, hogy Raynek a Holmesról szóló könyvek jutottak. Bennetéknek a Jane Austen kötetek. Nyilván nem véletlenül.

Azt egyelőre elhallgatom, hogy ezek alapján én pedig Dorothy-kezdemény lehetek, csak azt kötöm Jer lelkére, hogy ne kívánjon emiatt soha semmit. Jeremy végighallgat, kérdéseket alig tesz fel, majd meg is ígéri, hogy nem kíván semmit, rám bízza magát, de látom rajta, hogy mindjárt kifakad valami miatt. Már Ray védelmi rendszerének közelében járunk, kész csoda, hogy visszataláltunk, és senki sem támadott meg minket.

– Hát, röviden ennyi – jelentem be.

Jer egy pillanatra elhallgat.

– Értem, Abbey. De ne haragudj, de ez egyszerűen nem lehet. Nem történhetett veled ennyi minden.

– Dehogynem! Zajlik az élet, tudom, kissé túl kalandos is nekem, de ez van, ezt kell túlélni, ha szeretni nem is.

– Nem úgy értem. Mikor a teniszpályán vitatkoztál velem, majd elhúztál, apa utánad küldött, hogy hozzalak vissza az erdőből, mielőtt megerőszakol egy bennszülött vagy eltűnsz, mint az a fickó pár éve, vagy valami – forgatja a szemét. – Szóval, követtelek, majd hallottam, hogy visítasz egy nagyot. Ekkor szólítgattalak párszor, de mivel nem válaszoltál, utánad futottam, és… nos, én is beestem.

Tátott szájjal hallgatom, és nem igazán áll össze a kép.

– Abbey, még csak fél perce voltál a Gödörben, mikor én megérkeztem.

– Az nem lehet – suttogom. Kiszárad a szám.

*

Mikor besétálunk a ház védelmi rendszerébe, valahogy megérzem, hogy már biztonságban vagyunk. Ezt támasztja az is alá, hogy Ray rohan oda hozzánk, Majonéz pedig csaholva követi. Ray megragadja a karjaimat.

– Hol a fenében voltatok?!

– Mi csak… – kezdem zavartan, majd megjön a hangom. – Vámpírt öltünk. Mindig is dögösnek tartottam Sarah Michelle Gellart abban a sorozatban, tudod, és egy kis karózásra vágytam.

– Miről beszélsz?!

Felsóhajtok.

– Összevesztem az öcsémmel, míg te aludtál. Jó mélyen. Erre ő volt olyan hülye, hogy kiment a védelmi rendszerből, pedig mondtam neki, hogy ne tegye. Utána kellett mennem, hogy megvédjem, és megtámadott minket egy vámpír. – Jeremyben van annyi becsület, hogy egy picit szégyellje magát. – Jeremy vérét akarta kiszívni, amikor megkaróztam.

– Butaság. Vámpírok nem léteznek. Valószínűleg csak egy betegség tüneteit hiszik az emberek vámpírkórnak.

– Hát ez vámpír volt, és ocsmány, nekem elhiheted. A legrondább lény, akit valaha láttam. És hozzá kellett érnem, blöe.

– Én meg a fényre vonszoltam, miután leszúrtad!

Jeremy sem akar lemaradni.

– Igen. És elporladt. És hazasétáltunk. A kígyóesős rész felé volt, csak közelebb hozzánk. Képzeld, Jeremy azt mondta, még csak fél perce vagyok itt!

Ray elengedi a karom. Sajnos.

– Fél perce?

– Hát, már nyilván nem csak annyi ideje – vonja meg a vállát Jer. – De amikor én beestem, még csak annyi ideje volt itt. Körülbelül. Vagy egy perce. Teljesen pontosan nem állíthatom, nem figyeltem a másodperceket.

– De ez tudod, mit jelent? – kérdezem lelkesen. – A szüleim nem utálnak annyira, hogy ne kerestessenek egy hét után, igazad volt tegnap!

– Tudom – feleli Ray. – Nyilván.

Jeremy nem szól semmit.

– És te mit csináltál, míg én vámpírvadász lettem? – kérdezem vidáman, a ház felé indulva.

Már a másnaposságom sem érdekel.

– Észrevettem, hogy… eltűntél. Jeremyvel együtt.

Lefékezek.

– Te tegezel.

– Igen. Már pár mondat óta.

– Miért?

Elvigyorodik.

– Tegnap úgy döntöttem, haladok a korral. Ideje már.

– Hm. Értem.

– Bár, ha tudtam volna, hogy így eltűntök, nem fogadtam volna meg ezt! – vonja össze a szemöldökét. – A kutyával utánatok indultunk, de csak egy csapat indiánba botlottunk, akik persze meg akarták ölni ezt a korcsot. Megint megmenthettem a dög életét, Kinsey! Abbey. Ezentúl ez a te feladatod, és nem tűntök csak úgy el!

Oda sem figyelek a morgására.

– Te, Ray, ha én csak fél perce vagyok itt… Akkor az is lehet, hogy te sem vagy százhuszonegy éve, nem? Lehet, hogy kint még csak mondjuk huszonegy év, vagy csak egy év telt el.

Az arányok sosem voltak az erősségeim.

– Utána számolhatok… – veti közbe izgatottan Jeremy.

Ray azonban szomorúan megrázza a fejét.

– Nem, sajnos nem. A kinti időhöz viszonyítottan számoltam ezt ki. Arra pedig pontosan emlékszem, hogy az ezernyolcszázkilencvenegyedik évben érkeztem ide. Ez az egy biztos, Abbey. Én a ti korotokban már nem létezem – keserűen elmosolyodik. – Legalább Jeremynek nem kell utána számolnia…

Azzal bemegy.

– Nem is tudtam volna pontos számot adni, mivel csak megközelítőleges értékről van szó. Egy-két másodperces eltérés is éveket jelenthet – csóválja meg a fejét Jer. – Sajnálom az ürgét.

Hát még én.