Gödörben - 12. fejezet - Félelmek 1.

Besétálok a házba. Kezd lankadni a lelkesedésem, amit Ray mondott teljesen elvette a kedvem. Pedig eddig magamban egészen pörögtem, örültem neki, hogy nem annyira hosszú ideje senyvedek ezen a helyen, mint gondoltam. És mi tagadás, annak is, hogy olyan szépen elbántam a hatalmas szemfogú ocsmánysággal.

Hirtelen lefékezek, Jeremy belém sétál, halkan káromkodik.

– Mi van?!

Hiszen, ha én nem ölöm meg, végzett volna Jeremyvel, ugye?

Ray is rám néz, összehúzza a szemét.

– Mi baja, Miss… Abbey?

Ugye?

– Én csak… megöltem valakit.

– Egy vámpírt, Abbey – mondja Jeremy elismerően, majd amikor megkerül, és meglátja az arcom, sietve hozzáteszi: – És ha te nem ölöd meg, akkor ő végzett volna velünk. Először velem. Megmentettél, Abbey. Ölnöd kellett, hogy én életben maradhassak.

– Tudom.

Ettől még felfordul a gyomrom, ha rá gondolok. Felrémlik, hogy belevágom a húsba a karót, érzem, ahogy átszakítja azt, még egy kis csonttörést is odahallucinálok. Vagy nem csak hallucináltam?

– Vámpírok nem léteznek – rázza meg a fejét Ray.

– Dehogynem létezhetnek. Itt fura indiánok is vannak, kosztümös hacukákban. Nem értem, mi bajod a szemfogakkal, nem olvastad a Drakulát?

Látni tuti nem látta.

Ray zavartan néz rám.

– Ray még nem olvashatta. Hat évvel azután jelent meg, hogy ő idekerült.

– Hűűű. Pedig az aztán baromi régi regény!

– Mindenesetre én igen – folytatja az öcsém. – És azok alapján meg tudom mondani, hogy egy vámpírral néztünk szembe. A szemfogak, a napfény, a karótól való megdermedés, a… a megbabonázás. Igen, Ray, ez egy vámpír volt.

– Nem tagadom, hogy valami olyasmivel néztetek szembe, ami megfelel a fejedben kialakult vámpírképnek – biccent Ray. – De ennek valami másnak kéne lennie. Két vérkövetelő nem férne meg egy gödörben, Bennet már tett volna valamit ellene, ha tudott volna róla. Pontosan mi történt?

Hagyom, hogy Jer elmesélje, miket éltünk át. Leülök a konyhaasztalhoz, egyszerűen fáradt vagyok. A többiek mellém ülnek, Majonéz a lábamhoz fekszik.

– Reggel kissé összevesztem a nővéremmel, magányra vágytam, és kirohantam a házból. Tényleg, nem hallottál semmit a veszekedésünkből? – kérdezi Jer Rayt. Mintha, most hogy megmentettem, sajnálná, hogy üvöltve közölte velem, az minden vágyam, hogy Ray bejusson a bugyimba.

– Nem, átaludtam, másképp nem engedtem volna, hogy elmenj.

Kiengedem a lélegzetem. Eddig fel sem tűnt, hogy visszatartom. Felemelem Majonézt az ölembe, és elkezdem simogatni.

– Akkor jó – sóhajt fel Jeremy is. Ray felvonja a szemöldökét. – Eléggé nagy hülyeségeket beszéltünk, de mindegy. Sétáltunk az erdőben, Abbey utánam sietett, próbált megállítani.

– Nem sok sikerrel – jegyzi meg Ray. – Felfogtátok, hogy akár meg is halhattatok volna?

Hirtelen rájövök, hogy Ray csak azért tegez, mert az öcsémet alapból tegezné, és így könnyebben megy neki, hogy többes számban leszedje a fejünket. Mármint miért magázna egy tizennégy éves kölyköt, aki ráadásul fiú? És mi másért tegezne engem?

– De túléltük, és ezzel így utólag már semmire sem mész. Lekéstél a szidási fázisról, még a ház előtt kellett volna morognod! Most elvileg a vámpírról beszélünk, nem? – kérdezem ingerülten.

– Amit abban a sírkamrában találtunk, ahová bezuhantunk – mondja sietve Jer, mielőtt Ray megszólalhatna. – Egyszer csak megnyílt alattunk a föld, és beestünk egy kriptába. Egy szobaszerűségben voltunk, amelyből egy hosszú folyosó nyílt, onnan jött be a vámpír.

– Nem volt az olyan hosszú! – csattanok fel. – Alig pár méteres mélyedés volt, nem folyosó.

– Nem, az egy folyosó volt, Abbey.

Ray összevont szemöldökkel bámul minket.

– Francokat! – kekeckedek tovább. – Miután felébredtem, láttam, hogy egy mélyedés volt.

– Igen, akkor már egy mélyedés volt. De amikor a vámpír kijött, egy hosszú folyosó.

– Miről beszélsz?! Nem változhatott csak úgy meg az a hely egyik pillanatról a másikra. Valamit rosszul láttál.

– Gondoljon a lefolyóra, Mi… Abbey – biccent Ray a fürdő felé. – Ahhoz sem kellett sok idő.

Nyűgösen összekulcsolom a karom a mellkasom ellőtt.

– Igen, miután te elájultál, és egyedül maradtam, változott mélyedéssé a folyosó. Láttam. De haladjunk sorban! – folytatja Jer. Komolyan, mintha lelkesedne. – Leestünk, Abbey nyugtatott egy sort, hogy kijutunk innen rövid időn belül. De nekem ismerős volt a hely.

Rayre pillant, szemei komolyan csillognak. Pedig ugyanolyan kékek, mint az enyém.

– A mi időnkben vannak olyan dolgok, hogy filmek. Ezek felvett mozgóképek, melyekkel történeteket mesélhetnek el. Az egyik ilyen filmben láttam egy ilyen kriptát, abban is egy vámpír élt. Illetve, holt. Élőholtként tengett. Innen tudtam, hogy vérszívó vendégre számíthatunk, így Abbey szavai nem igazán nyugtattak meg. Utána meg is jelent a vérszívó.

Jeremy nyel egy nagyot.

– Akit én megöltem. Hipp-hopp, vége a sztorinak. Mellesleg unom, szóljatok, ha végeztetek – állok fel.

Ray megragadja a kezem, és visszaránt, közben rám sem néz. Elvesztem az egyensúlyom.

– Ülj vissza!

– Nem!

Megmakacsolom magam, és állva maradok, sőt megpróbálom lerázni a kezét. Ha parancsolgat, legalább arra vegye a fáradtságot, hogy rám néz.

Ray belenéz a szemembe.

– Sajnálom, kissé nyers voltam. Ülj le, érdekel a történet vége. Itt a dolgok nem azok, amiknek látszanak.

Visszaülök.

– Folytasd, Jeremy – kéri Ray. – Honnan tudtad, hogy vámpír?

– Hát, a szemfogai eléggé fejlettek voltak. És a napfényt sem bírta, kerülte, egészen addig, amíg… amíg Abbey azt nem mondta, hogy a vámpírok csak csillognak a napfényen, nem porladnak el.

– Csak a dögös vámpírok – morgom.

– Igaz, előtte meg is szépült. Amúgy eléggé ocsmány volt. De amint Abbey azt mondta, a vámpírok szépek és csillognak a napfényben, nem meghalnak, felöltött egy gyémántberakásos babasegg-bőrt. És akkor ránk vetette magát, a fénycsíkon keresztül. Az volt a szerencse, hogy Abbey módosította a kijelentését, a jó vámpírokra… mellesleg ilyenek eredetileg nem léteztek, csak a kamaszlányoknak alakították ki tesztoszteronnal dúsított képüket…

Megforgatom a szemem.

– Szeretnél te olyan dögös lenni, mint Edward Cullen.

– Inkább a halál, mint azaz életképtelen, undorodó képű szerencsétlenség! Szóval, miután a vámpír meghallotta, hogy vagy jó lesz, és vígan sétálhat a napfényben, vagy rossz, és iszik a vérünkből, de meghal a fényárban, az utóbbit választotta. Szó szerint. Láttam, hogy egy pillanatra elgondolkozik, majd dönt. A fény megégette a bőrét, és hátraugrott.

Ray eddig figyelmen kívül hagyta a pasiképről való vitánkat, de ennél elgondolkozva hümmög egyet.

– Érdekes. Ez tényleg így van? Csak a jó vámpírok csilloghatnak?

– Abban a Twillight-univerzumban, ahonnan ez az egész ered, nem. Vannak rossz vámpírok is, akik gyilkolnak, és mégis csillognak.

– Tényleg? – pillantok fel döbbenten.

– Igen, tényleg. Mi van veled, Abbey? A Volturi meg az első részben a dögös vörös csaj… Tudod! Mindig meg akarják ölni Bellát.

Ray összevont szemöldökkel bámul.

– Igen, igen, már tudom – mondom sietve, és csak félig hazudva, rémlik valami.

Na jó, annyira nem, de ha nagyon igyekszem, talán fog.

– Bámulatos – suttogja Ray, közben engem bámul.

– Én? Természetesen – vigyorodok el, bár igazából zavar, ahogy néz.

Nagyon csillognak azok a felemás szemek.

– Hazudsz, Abbey! – vágja oda nekem, majd közelebb hajol, és mélyen a szemembe néz. – Hihetetlen, nem gondoltam volna, hogy ilyenre képes vagy… Gondolom, te tetted. Hogy megmeneküljetek. Ez egészen meglep, pedig engem nem szoktak meglepni dolgok.

– Mi van? – kérdezem.

Hátradől.

– Folytasd a történetet, kérlek, Jer!

– Mi van?! – ismétlem meg.

– Ezután… nos ezután a vámpír engem vett célba. Nem tudom, miért. A vámpírok jellemzője, hogy megbabonázzák a nőket. Drakula, Polidori vámpírja, Jean-Claude… De ez a példány engem kerített a hatalmába – hangja egészen keserű. – Gyenge voltam. Féltem. Már nem félek, de akkor féltem.

Ökölbe szorítja a kezeit, majd ellazítja őket.

– Éreztem, ahogy belesuttog a fejembe, hív, és megtöri az akaratomat. Közelebb léptem egyet, majd még egyet, néha elnyelt a sötétség. Hozzá akartam menni, de amikor a fényben álltam, valahogy megéreztem, hogy nekem élnem kell. Hogy valójában nem akarok odamenni hozzá. Hogy játszik velem, az étellel.

Jeremy megrázkódik.

– Aztán már csak annyit láttam, hogy Abbey belevágja a karót, és elájul. A vámpír pedig ahelyett, hogy széttépné, kiszipolyozná, majd megtámadna engem, eldől, mint egy zsák.

– Előtte még megpróbáltam megégetni egy zsebtükörrel, de nem porladt szét elég gyorsan, így közel kellett mennem a gusztustalan testéhez – jegyzem meg.

– Ez nekem kimaradt – mondja Jer. – Én már csak azt láttam, hogy elájulsz. Odarohantam Abbeyhez, megnéztem, hogy jól van, majd a fényre húztam a vámpírt. Amikor eldöntöttem, hogy hozzáérek, akkor lett a folyosóból fülke. Valahogyan úgy éreztem… több már nem támadhat meg. Ez az egy pedig szétporladt szépen lassan, majd köddé válva eltűnt.

Ray elgondolkodva néz minket.

– Aztán kimásztunk egy kötéllel. Ennyi. Mi a diagnózis, doki? – kérdezem Rayt. – Valódi vámpírral harcoltunk, vagy egy jó imitátorral, aki még a bőrét is képes változtatni?

– Egy imitátorral természetesen – válaszol Ray. – Minden, ami ebben a világban van, imitáció. Valamilyen szinten mi magunk is. Az a vámpír is az volt. Két lehetőség van. Vagy eleve itt élt, és akkor az ő agyát is ugyanúgy átmosta a Gödör, mint az enyémet, csak ő azonosult is a szerepével, vagy miattatok jött létre. Az előbbit kétlem, mert akkor tudtam volna a létéről. Az utóbbit pedig azért, mert nem hinném, hogy bármelyikőtök is azt kívánta, hogy egy vámpírral kelljen szembenéznie.

Egymásra nézünk Jeremyvel.

– Nem, mi nem. Jeremy retteg tőlük…

– Hé! – csattan fel az említett.

– … én pedig akkor inkább egy Cullen-félét kértem volna. De legalább dögöset.

– De akkor hogy kerülhetett oda? – kérdezi Jer.

– Nem mindent mi kívánunk ezen a helyen – válaszol Ray.

– Gondolod, hogy megint megtámadtak engem, mint annak idején a kígyókkal? – kérdezem izgatottan. Ha ez igaz, nem élő embert gyilkoltam! Vagyis nem olyat, aki valamikor az volt. – Majdnem ugyanott történt a kettő.

– Lehet… De akkor te nem tudtad volna módosítani a vámpírt. Ez csak olyan emberek esetében működhet, akik közel állnak egymáshoz.

– Honnan veszed?

– Sosem tudtam módosítani Bennet fegyvereinek felépítését – mosolyodik el sötéten. – Sem mást, amit ő kívánt. Csak amit én.

– Jó, de én melyik indiánhoz állnék közel? Egy részüket gyűlölöm, mert meg akartak ölni, a többit meg, mert hagyták volna.

– Nem mondtam, hogy indián volt az illető – néz Jeremyre Ray.

– Hogy mi?! Jer nem akart volna vámpírt! Fél tőlük!

– Akkor féltem – pontosít ő.

– Rettegett, mikor kicsi volt, vele kellett aludnom egy hétig!

– Hé!

– Ki van zárva, hogy ilyet kívánjon!

– Ez igaz. Mármint, nem kívántam volna vámpírt.

– Nem. Hiszek nektek – dől hátra Ray, az állán lévő borostát vakarva. – De akkor is Jeremy a kulcs, másképp nem lehet. Csak köztetek van elég erős érzelmi kötelék.

– Nincs is – morgom, Jer is bólint, mintha megsértették volna a feltételezéssel.

– Aha. „Mikor kicsi volt, vele kellett aludnom egy hétig” – ismétli gúnyosan Ray.

– Jó, akkor mondjuk, hogy ő volt. És? Hogyan, ha nem akarta? Nem kívánt még semmit itt.

– Talán ez nem kívánság volt.

– Hát akkor mi?

– Az, aminek maga is mondta – vált át a tegezésről Ray egy pillanatra. – Félelem.

– Mi? – nézek rá döbbenten.

– Már akkor gyanítottam, hogy valami hasonlóról lehet szó, amikor mondtad, hogy szembe kellett néznetek egy vámpírral. Emlékeztem, hogy mesélted tegnap, Jeremy retteg a vámpíroktól, és annak idején te is kifejtetted, hogy nem kifejezetten rajongsz a kígyókért. Csakhogy, téged akkor meghallott valaki, de a Jeremyről való beszámolódat nem hallhatták, míg a házban voltunk. Tehát vagy a séta közben beszéltetek erről a félelméről, amit nem tartottam valószínűnek, vagy valami másról volt szó. Amikor Jeremy mondta, hogy te a tudatoddal formáltad a vámpírt, rájöttem, hogy mi történt. Vagy legalábbis arra, mi történhetett: Jeremy tudatának kivetülésével kellett szembenéznetek. Hiszen azt egyedül te tudod formálni a Gödörben lévők közül, és viszont: egyedül az övére lehetsz hatással, a köztetek lévő testvéri kötelék miatt.

– De-de… ez hogy lehet? Eddig csak kívánságokat jelenített meg a Gödör, nem félelmeket.

– A Gödör változik, Miss Kinsey. Az én életem például fenekestül felfordult, mióta maga belecsöppent. Belecsöppentél.

– De ez biztos?

– Nem. Csak nagyon valószínű. Hiszen a vámpírt adó folyosó azután lett átlátható kis mélyedés, hogy Jeremy legyűrte a félelmeit. Mindenesetre, jobb, ha mindenki belegondol, mitől retteg a legjobban.

Emésztgetem a hallottakat. Nem merek a félelmeimről agyalni.

– Egy jó hírem azért van, Abbey – szorítja meg a vállam Ray. – Ez azt jelenti, nem gyilkoltál. Az a dolog nem volt élő, csak egy kivetülés. Egy kivetülés, amitől meg kellett védenetek magatokat.

Ránézek.

– Mit gondolsz, a félelmeink ide is betörhetnek? A ház védelmébe?

– És már magára is gondol – vigyorog gúnyosan Jeremyre Ray. – Úgy látom, helyrejött a lelkiismerete.

– Ray! – csattanok fel.

– Nem kéne ötleteket adni a Gödörnek, Abbey – mondja nekem, majd meglátja, milyen arcot vágok.– Ha hiszel benne, hogy semmi sem törheti át a ház védelmét, a félelmeink sem juthatnak be. Csak higgy benne, Abbey! Ha bennem legalább egy kicsit bízol, akkor ebben teljesen higgy!

Görcsbe rándul a gyomrom, ahogy megjelenik a szemem előtt a legnagyobb félelmem. Pedig nem akarok rá gondolni.

Nem kéne rá gondolnom. A ház úgyis megvéd.

Nem?