Gödörben - 13. fejezet - Holmes 2.0

Megvannak a módszereim arra, hogy eltereljem egy kényes, zavaró vagy fájó témáról a gondolataimat. Általában ilyenkor húzok el shoppingolni, de mivel még egy apró vegyeskereskedés sincs ezen a nyavalyás helyen, nemhogy egy tisztességes pláza, ezt most hanyagolom, és a B tervem választom. (Amelyet voltaképpen sokkal jobban szeretek, mint az A-t. Hasznosabb és rövidebb időn belül nyugtat meg, csak nem annyira menő. És nem növeli a rózsaszín, csipkés topjaim számát.)

Valami olyasmit csinálok, amit Ray is, csak ő kint az „edzőtermében”. Ennek ellenére, amikor kicsit izzadtan és a szokásos ingje helyett trikóban belép a bejárati ajtón, meghökkenve hátrahőköl.

– Mi a fenét csinálsz, Abbey?! – kiált fel.

Lassan, a megadott ütem szerint kiengedem a levegőt. Élvezem, hogy az izmaim húzódnak a lassú, mégis megerőltető mozgás miatt.

Jeremy felpillant a jegyzeteiből. Mikor Ray kiment edzeni, én pedig elkezdtem megfelelően nyugtató mederbe terelni a gondolataimat, ő annak látott neki, amihez nagyon ért: rendszerezni kezdte a sajátjait. Azóta is listát ír a megtudott információkról. Állítom, hogy a következtetéseinek is szánt egy oszlopot.

Az én listáim mindig rendszertelenebbek, mégis sokkal jobban átlátom őket. Bár eddig leginkább bevásárlandó cuccokról szóltak, azokat annyira nem nehéz.

– Jógázik – feleli helyettem. – Ekeállás.

– És mi az a jóga? – kérdezi Ray még mindig elborzadva.

Talán kevésbé rázná meg a dolog, ha nem meredne a fenekem a levegőbe.

– Egy mozgásforma, amely lenyugtatja az embergondolatait és segít megtalálni a belső nyugalmat – felelem. – Emellett az izmaimat is feszesíti.

A combom azért olyan dögös. Meg a pom-pom csapatkapitányságnak is van benne szerepe.

– Ja, és ez volt az egyik új keletű mozgásformahóbort az utóbbi időben. Minden idióta ezt a divatot kezdte követni, miután néhány sztárról kiderült, hogy imádja.

– Az a pilates volt, gyagya.

– Tök mindegy!

– Nem, nem az.

– A felét sem értem annak, amit beszéltek, de ha neked ez kell… – mondja Ray, és bemegy a fürdőbe.

Amikor kijön, sajnos már nem csak egy trikó fedi a felsőtestét. Persze nem hagyom, hogy a lenyugtatott kedélyemet ilyesmi megzavarja, szóval nem hiányolom a karizmait, hanem inkább mély levegőt veszek, és lassan kifújom. A szokásos mozdulatsorral zárom a meditációs-izomfeszítős-nyújtós jógámat, majd lendületesen felállok. Friss, új ember vagyok, sötét gondolatok és félelmek nélkül, akinek ki kell mosni a felsőjét, mert totál beleizzadt. Meg a nadrágját is.

Amit azt illeti, kívánnom kell magamnak egy-két ruhadarabot, hogy legyen mit viselnem, míg a gönceim száradnak.

– Szóval, amíg jógáztál, sikerült kitalálnod, mi a pillanatnyi legnagyobb félelmed? – szegezi nekem a kérdést Ray.

Friss, új ember, sötét gondolatok nélkül.

– Jut eszembe, ezek után, gondolom, nem csak a mi félelmeink jelennek meg, nem?

– Körtönfalaz – mondja Ray, és nem tudom eldönteni, nekem vagy Jeremynek. Esetleg csak a levegőnek.

– Mert akkor bármivel találkozhatunk, ha elhagyjuk a házat.

– Hát, akkor ne hagyjuk el a házat.

– Óriáspókokkal, jetikkel, vérfarkasokkal. Nagy, nyálkás izékkel… – folytatom a mondandómat, majd realizálom, mit mondott, hát felcsattanok. – Természetesen el kell hagynunk a kis villádat, Ray! Nem itt van a kijárat, azt észrevettem volna. Keresnünk kell.

– Mit gondolsz, hogy néz ki a kijárat? Óriási ajtó, rajta hatalmas „kijárat” felirattal?

– Nem tudom még. Egy hasadék talán.

– Ó, ez jó! – kiált fel Jeremy. – A Ki vagy, Doki?-ban is rések keletkeztek, amikor találkozott két olyan része az időnek és térnek…

– Nem pont ilyen kockadologra gondoltam, Jer.

– Pedig helytálló lenne.

– Ide úgy jöttünk, hogy egyszerűen beleestünk a Gödörbe.

– És nem tudunk ott felmászni, ahol lefelé még volt út – jegyzi meg Ray.

– Nem. Tényleg nem, nekem nagyon meredek, te pedig… Mi a fene volt akkor a bajod?

Ray szemei sötéten villognak. Az is, amelyik amúgy világos fűzöld.

– Nem volt nagy élmény az a túra. Legyen elég ennyi.

Felsóhajtok.

– Azt hittem, a titkolózásnak vége.

– Ó, nem hinném – morogja halkan Jer. Ha nem az öcsém lenne, nem is érteném, mit motyog.

– Majd ha megmondja, mi a legnagyobb félelme, vége, Miss Kinsey – jegyzi meg élesen Ray.

– Az ilyesmit nem lehet előre megjósolni! Ha szembeállok vele, megtudom, mi.

– Szerintem már most is tudja. És zavar, hogy nem meri kimondani.

– Miért, neked mi a legnagyobb félelmed? – vágok vissza. A kedélyes-tegezgetős kapcsolatunk rövid időn belül meglepően fagyossá vált. – Azzal is szembe kell majd néznünk előbb-utóbb, nem?

– Megmondtam. Ha ki meri mondani a sajátját, vége a titkoknak.

Dühösen a fürdőbe caplatok.

– Mosni fogok, és meglehetősen meztelen leszek! Egyikőtök se merészeljen zavarni.

– Pedig milyen erős a kísértés egy ilyen hölgyekre valló mondat után – gúnyolódik Ray.

Rácsapom az ajtót.

Normális, 21. századi, kanos pasikkal tudok bánni. A 19. századiakhoz még türelmem sincs.

Bár fogadok, hogy bizonyos helyzetben éppen ugyanolyanok.

*

Legalább hatszor kiöblítem az összes ruhadarabom. Helyi idő szerint már egy hete rajtam voltak, totál piszkosak és büdösek, nem is tudom, hogy bírtam eddig. Legközelebb nem hagyom, hogy a lustaság győzzön felettem.

Mikor végzek a mosással, lefürdök, a hajamat is kiöblítem. Megnézem, hogy áll a kígyómarásom, és úgy döntök, elég normálisan begyógyult ahhoz, hogy örökre búcsút mondjak a kötésnek. Úgy tűnik, tényleg nem volt annyira mély a seb. Sőt, a kék-zöld foltjaim is sokat halványodtak.

Mire végzek, besötétedik. Ezek szerint egy kicsit későn keltünk fel a nem éppen józan éjszaka után. Kívánok magamnak egy hálóinget. Az egyik katalógusból néztem ki még régebben hasonlót, de mire megrendeltem, már nem volt a méretemben, az összest elhappolták. Akkor még szőke voltam, a kinézett darab pedig rózsaszín, enyhén csipkés, nem amolyan ez-a-nászéjszakám módon, hanem a dögös-fiatal-csaj-vagyok stílusban. Most egy hasonlót kérek, csak éppen zöldben. Mikor megjelenik, akkor tűnik fel, hogy pont olyan a színe, mint Ray bal szeméé, ami nagyon bosszant.

Ennek ellenére abban megyek ki. Tetszik, hogy a combom közepéig ér, úgy néz ki, mint egy nagyon csinos nyári ruha, mégis benne van, hogy sokat sejtetően inkább az éjszakához tartozik, mint a nappalhoz. Ráadásul mindenfélét kívántam már, mosószert és öblítőt, amit fel sem használtam teljesen, meg újabb adag sampont meg ilyenek. Nem kéne még egy ruhát.

Mikor kimegyek, Ray éppen egy pohár vizet iszik, Jeremy pedig az ebédlő asztalnál ül, lámpással világítva meg írását. Ez az egyedüli fényforrás, és elég jól megvilágítja Ray vonásait. Amikor meglátja, hogy nézek ki, kiköpi az aktuális adag vizet a szájából; az arcát figyelve győzedelmes mosolyra húzódik a szám. Hát igen, van, amiben minden pasi ugyanolyan. Akármelyik századból jött is.

Ray elfordul, és a pultra rakja a poharat. Mikor visszanéz rám, eltűnik arcáról az a bizonyos kifejezés. Az enyémről meg a vigyor.

– Felteszem, aludni készül – jegyzi meg.

– Talán – válaszolom mosolyogva. Annyira azért még nem vagyok fáradt. – Tegnap nem aludtam annyira mélyen. Persze, vannak olyan helyzetek, amikor az ember egyáltalán nem szeretne aludni.

Az utolsó szavaknál suttogásra váltok, és kicsit közelebb lépdelek hozzá, hogy meghallja őket. Jeremy megforgatja a szemét, Rayjé ellenben egy kicsit elkerekedik.

– Megkérdőjelezhető erkölcsi értékeket tanítanak a maga… a te idődben, Abbey. Jó lenne, ha kívánnál magadnak vagy az öcsédnek egy matracot az éjszakára. Ketten nem fértek el a kanapén – mondja fagyosan, majd besiet a szobájába.

Bár gondosan kikerül, azt azért még látom, hogy a pupillái hatalmasra tágultak a félhomályban.

Mikor bezárja az ajtót Jeremy rám néz.

– Csak nem most vált valóra a legnagyobb félelmed?

– Úgy gondolod? – vágok vissza.

– Azt gondolom, egyre jobban bírom Rayt. Bár sajnálom is, hogy pont veled áldotta meg a sors.

– Fogd be – morgom, majd levetődöm a kanapéra, és elégedetten hozzáteszem. – Te alszol a matracon!

Véletlenül sem lesz olyan kényelmes, mint amilyenhez hozzászokott.

Jeremy még sokáig nem fekszik le, így én is beüzemelek egy lámpást, és elolvasok néhány random Holmes-novellát. Majonéz a lábamra telepszik. Mielőtt elnyomna az álom, valami fontos dolog jut az eszembe.

*

Az éjszaka közepén arra ébredek fel, hogy Jeremy a vállaimat fogja, és kivágódik egy ajtó.

– Mi a fene történt?! – hallom Ray hangját.

– Abbey rosszat álmodott – válaszol Jer, és magához ölel. – Csss, nyugi! Már nincs itt.

– M-mi? – nyögöm ki.

Jeremy magához ölel. Ray odasétál a kanapéhoz, megüti az orromat a jellegzetes mentaillata. Mikor Jer tovább nyugtat, mintha zavarban lenne, és tétovázna, hogy maradjon-e.

– Azt üvöltözted, hogy „menj innen!”, és hánykolódtál az ágyban. Majdnem le is estél – magyarázza Jer. – Kiről álmodtál?

– Ne-em tudom – válaszolok, és ijedten veszem észre, hogy remeg a hangom, sőt, mintha sírtam volna. – Nem emlékszem.

Ray hümmög egyet, a szabad vállamra rakja a kezét. Tényleg nem emlékszem, mintha egy falról pattannék vissza, amikor megpróbálom felidézni, mi lehetett az álomban. Megpróbálom összeszedni magam, halkan felnevetek, és eltolom Jert, hogy könnyebben menjen. Eszembe jut, hogy kiskoromban én vigasztaltam őt, mikor rosszat álmodott.

– Már jól vagyok – törlöm meg a szemeim a csuklómmal. Ray a kezembe nyom egy zsebkendőt, nem papírt, hanem olyan régi típusút, amilyet a romantikus filmekben használnak a hősnők.

– Köszi – nézek rá, és meglátom, hogy bár az ingje rajta van, nem volt ideje begombolni, sőt, mintha egy kicsit ferdén állna.

Megigazítja, amikor észreveszi, hogy nézem.

– Ha csak ennyi, akkor visszamegyek aludni. Ki tudja, milyen napunk lesz holnap. Ti is aludjatok el.

Elmegy, és viszi magával a mentaszagot. Kicsit később, Jeremy tekintetét magamon érezve, összekucorodok, majd elalszok. De valahogy végig hiányolom ezt az illatot.

*

Másnap valamilyen ködös rettegés száll az agyamra. Próbálok nem arra koncentrálni, mi a legnagyobb félelmem, hinni abban, hogy nem törhet be ide semmi. Hiszen, ha megtehetné, már megtette volna. Százhuszonegy éve volt rá. Ráadásul kinti idő szerint.

Szóval, nem pörgetem az agyam. Leállítom. Teljesen. Nem pörög, nem fél. Nem pörög.

Ez a ház bevehetetlen. Ez a ház bevehetetlen.

Csak az léphet be, akit mi magunk hívunk. Vagyis az, akinek Ray megmutatja az utat.

– Hé, Abbey, már vagy fél órája szólítgatlak! – lóbálja meg a kezét az orrom előtt az öcsém. – Éhes vagyok. Reggeliznem kéne. Kívánnál nekem valamit?

– Aha – rántom ki magam a kábulatból.

A földön ülök, lótuszülésben. Vajon mi történt mióta felkeltem?

– Hol van Ray? – kérdezem.

– Úgy vélem, gondolkozik.

Az öcsémre meredek, aki közben az ebédlőasztalhoz ül.

– Kint van, és gyúr. Megmutatta, mit hogyan használjak, nem mintha nem tudtam volna magamtól is. Fura ez az alak, és fura, hogy ilyen kvázi edzőterme van.

Megvonom a vállam.

– De gondolom, ezt használja kokó helyett. Minden Holmesnak kell valami, ami töprengésre serkenti. Duplasajtos hamburgert, hasábburgonyával és két liter kólával. Fő az egészség!

– Mi? – nézek Jeremyre bambán.

– Hamburgert kérek, hasábburgonyával és kólával. Jézus, Abbey, megint lassú vagy.

– Nem vagyok lassú – morgom.

Jeremy orra előtt megjelenik egy nagy hamburger, burgonyával és két liter kólával, ahogy azt kérte. Csak éppen a kólára nincs rácsavarva a kupak, és véletlenül túlzottan az asztal széléra kértem a piát, így lefordul arról, és egy része Jeremy fehér nadrágjára ömlik.

– Hé! Ezt direkt csináltad, te ribanc! –kapja el a kólát, és pattan fel méltatlankodva.

Mindig is utáltam azt a nadrágot. Egyfolytában ezt hordja, amikor apával teniszezik.

– Mosd ki a szád, öcsi. Amúgy meg, nem tudom, miről beszélsz. Tök véletlen volt, tudod, lassú vagyok – vigyorgok rá gúnyosan, majd felállok, és otthagyom.

Magányra van szükségem, és bármennyire is ódzkodom tőle, ehhez két kötet is kell Ray asztalkájáról. Az egyik A bíborvörös dolgozószoba, amely a leírása alapján az első Holmes-történet. A másik pedig az Óz, a csodák csodája.

Bevonulok Ray szobájába, és elhelyezkedem a bűvösen kényelmes ágyon. Tuti, hogy ebben nem lennének rémálmaim.

*

– Most komolyan muszáj volt leöntenie Jeremy nadrágját? Szegény gyerek éppen a hófehér anyagból próbálja kiszedni a sötét foltot. Maga meg mit csinál? – nyit rám Ray.

Az ágya közepén fekszem, a lábamat a párnák irányába lóbálom, körülöttem kábé egy órája kívánt papírok, a kezemben toll, mellettem a két nyitott könyv. Holmesszal kezdtem.

– Jegyzetelek. És azt hittem, tegezel.

– Néha még visszaváltok – morog, becsukja az ajtót, és a félfának dől. – Jeremy rendes gyereknek tűnik, tudod.

– Most komolyan azért véded meg, mert ráömlött egy adag kóla?

– Nem, egyszerűen nem értem, hogyan tudtok mindig veszekedni.

– Testvérek vagyunk.

– És?

– És Jer idegesítő. Mellesleg, ha megtudná, hogy így védelmezed, marha morcos lenne. „Nagyfiú már ő”–alapon.

– Tudom. Azért zártam be az ajtót.

– Frusztrál, hogy magamra hagytatok azzal a döggel – nyitja ki az ajtót Jeremy, pont akkor, amikor Raynek szegezem a kérdést:

– Mondd csak, Ray, meleg vagy?

Jer félrenyeli a saját nyálát, és köhögni kezd. Ray zavartan néz rám.

– Hogy érted, hogy meleg?

– Homoszexuális. A saját nemedhez vonzódsz?

Ray összevonja a szemöldökét.

– Édes Istenem, dehogy! Mégis miből gondoltad ezt?!

– Hát, figyelmes vagy Jeremyvel… Plusz, amikor együtt ittunk, akkor sem próbáltál meg becserkészni, sőt egyáltalán nem mozdultál rám.

– Hogy mit nem tettem? –Ray már megint értetlenül néz.

– És tessék, eljutottunk Abbey legnagyobb félelméhez! Ha nekem a vámpír volt, akkor Abbeynek tuti ez – mondja gúnyosan Jeremy.

– Miről beszélsz? – nézek rá ijedten.

Ray is ránéz.

– Sejted, mi Abbey legnagyobb félelme? Én is gondolkoztam ezen. Mindenkinek szembe kell nézni vele előbb vagy utóbb, ahogy a Gödröt ismerem. És jó lenne nem pont Miss Kinseyjén elbukni.

Ilyenkor persze Miss Kinsey vagyok.

– Visszautasítás. Sőt, eleve az, hogy nem kelti fel egy totál egyenes férfi érdeklődését már az első három másodpercben. Annyit írt a Cosmo, nem? Annyi idő alatt lehet eldönteni valakiről, tetszik-e vagy sem.

– Nem tudom, miről beszélsz – mondom fagyosan, pont akkor, amikor Ray megszólal.

– Nem éppen erre gondoltam… Szerinted ez lehet, Jeremy? – méreget Ray. Még mindig a zöld hálóing van rajtam, kissé megrázza a fejét, mikor a lábaimra pillant. Valami megvillan a szemeiben, de ez nem az általam annyira jól ismert villanás. – Én arra gondoltam volna…

– Igenis zavar, hogy egyáltalán nem érdekellek mint nő, Ray! – vágok közbe gyorsan. – De csak azért, mert megszoktam, hogy mindenki körbeugrál, nem pedig azért, mert rólad van szó. Még mielőtt félreérted.

Ray először megdöbbenve néz rám, majd összehúzott szemekkel végigmér.

– Mert persze te sem érdekelsz engem – hablatyolok tovább. – De az elképesztő, hogy szinte nem is nőként tekintesz rám. Tudom, hogy milyen dögös vagyok, most komolyan!

Oké, lehet, hogy nem akkor, amikor egy halom papír fecni között hasalok. De tegnap pontosan láttam, hogy nézett rám. A félelmemről meg semmi kedvem beszélgetni.

– Csak ezért érdekelt, meleg vagy-e. Mert ha igen, nyugodtan valld be, mi elfogadunk. L.A.-ben hallottam már ennél hajmeresztőbbet is.

– Nem vagyok meleg – mondja Ray hűvösen.

– Tehát nem indít be, hogy Jeremyn nincs nadrág, csak boxer?

– Hé! Miattad kellett kimosnom a gatyám! – csattan fel az öcsém.

– Nem – válaszol Ray.

– Mert persze észre sem vetted – mondom gúnyosan.

– Nyilván észrevettem. Mondtam is, hogy mos. De akkor is észrevettem volna, ha nem látom, amint éppen tisztítja a nadrágját.

– Ha! Tudtam! – kiáltok fel.

– Mit? – kérdezi Ray felvont szemöldökkel. Érdekes, hogy csak a zöld szeme felettit húzza fel.

Feltornászom magam ülésbe, a térdeimet behajlítva a sarkaimra ülök.

– Hogy tele vagy lehetőségekkel! Oké, ez nem éppen a legélesszeműbb példa, de tudom, hogy mikre vagy képes! Ezekre! – tartom fel a HOLMES feliratú listám.

Ray odalép, és elveszi. Gyorsan végigfutja a sorokat, arca egyre inkább elsötétül.

– Nem.

– De, és te is tudod.

– Nem.

Jeremy Ray háta mögött beleolvas a listámba.

– Igen, ezek tök evidens dolgok.

– Állítólag te vagy Holmes kettő pont nulla – folytatom.

– Nem vagyok Holmes.

– Ugyan már! Az ürge imád és tud is nyomozni! Jó megfigyelő, következtetni is kiválóan tud! Az öcsémet azonnal felismerted, pedig sosem mondtam, pontosan hogy néz ki. Csak a ruhájából meg a cipőjén lévő homokból. Mint Holmes. Ráadásul, ismeri a mérgeket, így tudhattad, milyen volt annak a kígyónak a mérge, ami megtámadott engem, és mi az ellenszere!

A mondókám végére az ágyról is felpattanok, megragadom Ray karját, és egészen közelről belenézek a szemébe.

– Mit akar, Miss Kinsey? Mit akar tőlem?

– Csak hazajutni.

– Mint Dorothy.

Hát persze, hogy megfigyelte, milyen könyvet hoztam még be. Szerintem már akkor feltűnt neki, amikor be sem lépett a szobájába.

– Igen – bólintok összeszorított fogakkal.

– És ezért azt kívánja tőlem, hogy azonosuljak Holmesszal. – A hangja tompa.

– Csak arra gondoltam, milyen jó lenne kihasználni azt az ajándékot, amelyet a Gödör akaratlanul is ezüsttálcán nyújtott!

– Maga nem tudja, mit kíván – mondja hűvösen Ray. – Vagy ha igen, még rosszabb.

Lassan az orrom elé emeli a listámat, hogy lássam, mit csinál, majd apró darabokra tépi szét. Nem pótolhatatlan, nem hosszú, nem volt fáradtságos meló kiírni. A gesztus viszont fáj.

– Nem fogom neki átadni azt, ami még maradt belőlem.

– Lehet, hogy így kijuthatunk! Sőt, biztos!

– Igen, Dorothy? Erre akkor kérjen, ha már elveszítette saját magát. Amikor már azt sem tudja, ki volt. Ki lesz. És éppen abban a pillanatban kicsoda. Ha csak egy másolat lesz. Kettő pont nulla.

Lerázza a karomat, hagyom, hogy magam mellé hulljon. Megfordul, és kimegy az ajtón.

– Hát, ezt jól elrontottad. Eddig sem jöttél be neki, de most mintha utálna. Honnan vetted, hogy ez jó ötlet lesz?

– Nem tudom. Akkor jó ötletnek tűnt – suttogom.

Jeremy megrázza a fejét.

– Csak ki akarok jutni innen, még mielőtt komolyabb bajunk esik. Te nem?

Nem válaszol, csak a vállamra teszi a kezét.

– Haza akarok menni – teszem hozzá. Érzem, hogy könnybe lábad a szemem. Csak azért sem fogok sírni.

Az öcsém kimegy az ajtón. Nem teljesen zárja be maga mögött, így hallom, amikor megkérdezi.

– Mit csinálsz, Raymond?

Csörömpölést hallok, és Ray ingerült motyogását. Kicsit közelebb húzódok az ajtóhoz, és kilesek a résen.

Ray éppen a kardját köti az oldalára.

– El kell mennem innen. El kell mennem egy kicsit. Nem bírom tovább.

– Abbey nem…

– Ha még egy percig a közelében maradok, olyat teszek, amit később megbánok – sziszegi Ray, miközben indulatosan Jeremyre néz. – Nem tudom, hogy gondolta… – elcsuklik a hangja. – Azt hittem, legalább egy kicsit… Mi már… Önző, beképzelt, ostoba liba!

Felkap két pisztolyt is, majd megfordul. Egy pillanatra a szobájának ajtajára esik a pillantása, ijedten visszahúzódok, így már csak azt hallom, hogy csapódik a bejárati ajtó. De azt még tisztán látom, hogy villognak a szemei.

– Hát, tényleg nagyon dühös – jegyzi meg fennhangon Jeremy.

– De én nem ezt akartam – mondom, és kimerészkedek a szobából. – Nem gondoltam, hogy ez ennyire felhúzza majd… Annyira agresszív!

– Úgy vettem észre, ez nagyon kényes téma nála – mondja óvatosan Jer.

Ő persze sokkal rövidebb idő alatt felfedezte volna ezt az egészet, mint én.

– De ha egyszer segíthet kijutni innen… Ray is elmehetne akkor…

Jeremy megvonja a vállát.

– Igen. Ez neked logikus gondolatmenet. Neki szerintem inkább számító.

– Oké-oké – emelem fel a kezeimet. – Igazad van. Tudom, hogy nem kellett volna megkérnem. Mindig is sejtettem, de ha egyszer… Lehetne ő is megértőbb.

Az öcsém megrázza a fejét.

– Utána megyek, és bocsánatot kérek. Még csak az kéne, hogy valami baja essen, amikor ebben az agresszív, forrófejű barom üzemmódban van – kapom fel a kisasztalról Colt barátomat.

– Megyek veled – mondja, és leemel két fegyvert a falról.

– Felesleges. Azokat meg tedd vissza!

– Nem maradok itt egyedül.

– Mondom, hogy felesleges.

– És jó lenne, ha előtte felöltöznél. Ez a hálóing elég mini.

– Te meg vedd fel a gatyád! – vágok vissza.

Mikor pár perc múlva átlépünk a védelmi rendszer határán, megdöbbentő hangot hallunk.

Lövés dörren.