Gödörben - 18. fejezet - Azt hiszem, Ray...

Mikor felébredek, beletelik néhány másodpercbe, míg rájövök, hol is vagyok. Hát persze, a Gödör, Ray háza. A Hold ezüstös fénye megvilágítja Jeremyt, aki a kanapém melletti matracon alszik. Felülök, a háttámla felett vetek egy pillantást az asztalon heverő kamerára, amely valószínűleg még mindig veszi az előtte lévő üres terepet. Vagy már leállt, Jeremy mintha átállította volna mozgásérzékelősre, mielőtt levettük magunkról az álruhánkat, lemostuk a sminkünket, és elaludtunk.

Felkelek, óvatosan kikerülöm az öcsémet, aki meg se rezzen, és elsétálok a kamera előtt. Ha mozgásérzékelőn van, elvileg már vennie kell. Holnap kiderül, működik-e ez a funkció.

A kamera előtt állok, összeszűkölt szemekkel nézek a lencsébe. Kicsit előredőlök, a néhány hajtincsem a szemem elé hullik. A sötétben mintha feketék lennének.

Elkerekedett szemekkel felegyenesedek. Sötét. A hajamba kapok, és a szemem elé tolok belőle, amennyit csak tudok. Nem, nem lehet! Ilyen gyorsan nem! Berohanok a fürdőbe, belenézek a tükörbe. Nem, biztos nem. Ki van zárva, csak a sötét miatt.

Mikor kívánok magamnak egy zseblámpát, és felkapcsolom, rájövök, hogy nincs igazam.

Az egész hajam koromfekete, mintha sosem lett volna vörös, vagy akár seszínű.

Gödörben - 17. fejezet - Kamerák és álruhák

Mikor már kicsit kevésbé vagyok ideges, kimegyek a fürdőszobából. Ray és Jeremy ugyanúgy az asztal mellett ülnek, egy darab papír felé görnyedve. Jeremy kezében ceruza, melynek éppen a végét rágja, és kicsit oldalra fordítja a fejét, ebből gyanítom, hogy nagyon erősen agyal valamin.

Odamegyek az asztalhoz, Ray felnéz rám, de kerülöm a pillantását. Helyette arra figyelek, min dolgoznak éppen; Jeremy egy téglalap alakú tárgyat rajzolgat, ahogy ki tudom venni, szemből, hátulról, alulról, felülről és jobb-, illetve baloldalról. Képernyő, kis kör alakú kamerarész, különböző bemeneti elemek.

– Nem vagyok valami járatos ezekben a minikamerákban, nekem még sosem volt, csak a neten nézegettem róla képeket és adatokat. Remélem, hogy jól emlékszem a nagyságára. Még egyszer-kétszer lerajzolom magamnak a biztonság kedvéért.

– Konkrétan létező kamerát rajzolsz? – kérdezem.

– Igen.

– Miért? Nem lenne egyszerűbb csak kívánni egyet, ami megfelel funkcióiban az elvárásainknak?

– Rayjel arra jutottunk, ha a valóságban is létező darabot kívántok, biztosabban fog működni. Persze, lehet, hogy enélkül is működne, de azt majd akkor próbáljuk ki, ha cserben hagy a memóriám. Alade volt… – dünnyög magának, majd a képernyő alá írja a márkát.

Leülök Rayjel szemben. Felvont szemöldökkel néz rám, szenvtelenül visszabámulok rá.

– Amúgy, akkor mi is a terved? Mármint, ha meglesznek a működő kameráink.

– Először a kamerák legyenek meg, utána elmondom.

– Vagyis még nem találtad ki.

– A rögtönzött, őrült tervek mestere vagyok, ha az indiánokról van szó, mint tudod – vigyorog rám pofátlanul.

Keresztbe fonom a karjaimat.

– Hogy akarod ezeket felrakni? Nem lesz feltűnő, hogy pár ál-indián a fák meg a házak falaira rögzít valamit?

– Az attól függ, mennyire lesznek bambák az ott lévő indiánok. Ha megfelelő mértékben, senki sem fog gyanakodni. Ha ott lesz Bennet is, akkor jöhet az őrült rögtönzés.

– Szerintem még mindig zabosak ránk. Előbb a kutyám harapta meg a rejtélyes kígyódobálót, majd az öcsémet rángattuk ki Henry mocskos kezei közül. Biztos nem lesznek bambák.

Ray vállat von.

– Majd meglátjuk. Azóta már eltelt egy nap.

– Az nem valami sok.

– Mire tökéletesítjük a kamerákat, több is lesz.

Megint egymásra meredünk.

– Mégis miben akarod rejteni őket? Bennetnek azonnal fel fog tűnni, hogy néhány idegen tárgy virít a területén.

– Ha a kezemben fogom majd az átkozott kamerákat, meg tudnom mondani, Miss Kinsey! – csattan fel Ray.

–Ez a típus eredetileg szürke, vagyis ezüst-fekete, de gondolom, ti barna-zöldben is kívánhatjátok, hogy beolvadjon a területbe – siet Jeremy a segítségére. – Amúgy milyen az indiántábor?

– Borzalmasan visszamaradott – vágom rá. – Fáklyákkal világítanak.

Ray felsóhajt. A kezében terem egy darab papír és egy ceruza. Rajzolni kezd, felvázolja az indiántábort, közben Jeremynek is elmagyarázza, amit annak idején nekem.

– A tábor kör alakú, és bár először nagynak, sőt hatalmasnak tűnik, nem az. Kicsit olyan, mint a gazdája; ő is hatalmasnak akar tűnni, de ha igazán megfigyeled, ugyanolyan ember, mint bárki más, csak már jó ideje ebben az átkozott világban él.

Nem szólok közbe, de eszembe jut, hogy Ray is sok tekintetben hasonlít a házára. Védelmező típus, ugyanakkor masszív és a feje legalább olyan kemény, mint a fa, amiből ez a kunyhó készült. Vajon a falon lévő töltény nélküli fegyverek mire utalhatnak?

– A kört tizenhárom kunyhó alkotja; lehetne több is, mivel legalább ötvenen élnek bennük, de Bennet nem ad a színpadiasságból. Azon belül van a törzsfőnök háza, ahol a feleségével és a fiával él együtt. A nejét csak ritkán látni, Henryhez pedig volt már szerencséd, rajtuk kívül még a szolgálók szoktak bejárni. A körön kívül, a nyugati oldalon a kivégzőtér van. Nem véletlen, hogy a házam a tábortól keletre van.

Ray hátradől, kérdéseket várva Jeremyre néz. Ő azonban hozzám intézi első mondatát.

– És szerinted valahol ezen belül van a kijárat erről a helyről.

– Igen.

– Pontosan hova tippeled?

– A múzeumban lehet. Valószínűleg amellett az átkozott könyv mellett, amit még nem égettem el, pedig ideje lenne. Túl sok embert öltek már meg – nézek élesen Rayre.

– Szóval, szerinted, ha bejutunk a táborba, akkor biztosan haza is jutunk? – kérdez rá ismét az öcsém.

– Igen, biztos. Te tuti meglátod majd a kijáratot, Jer – mosolygok rá bíztatóan.

Ránéz a térképre, és egy ideig nem szól semmit.

– Mikor indulunk?

Ray előredől, még mielőtt válaszolhatnék.

– Szerintem legalább néhány óra kell ahhoz, hogy leteszteljük a kamerákat, de még jobb lenne egy egész nap, hogy megtudjuk, mennyire strapabíróak. Addig a te álcádat is megtervezem, és legalább egyszer azt is jó lenne kipróbálni, hogy megtudjuk, hatásosan elfed-e. Valamit Abbeynek is érdemes lenne kitalálnom, és mindkettőtök összes személyes tárgyát el kell majd pakolni. Nem árthat, ha azokat magatoknál tartjátok.

– Te biztosan nem jössz velünk? – kérdezi Jeremy Rayt.

Most én vágok közbe.

– Ezt majd akkor beszéljük meg, ha meglesz a kijárat! Ahogy a tervet is csak akkor pontosítjuk, ha megtudtuk, mennyire bambák éppen az indiánok.

Ezt hallva Ray gúnyosan rám vigyorog. Úgy tűnik, egyre inkább eltanuljuk egymás módszereit.

A következő néhány órát Jeremy rajzolással tölti. Ray négy lapot is kíván neki, ő összpontosít, néha magában motyog, megint máskor határozottan ideges mozdulattal lehúz valamit, néha hangosan megjegyzi, hogy alig emlékszik az arányokra. Nem aggódom, ha valakinek lehet bízni a memóriájára, akkor az Jeremy.

Leülök a kanapéra, kotorászok a könyvek között. A kupac alatt megtalálom a mobilomat is, teljesen megfeledkeztem róla. Általában három nap alatt lemerül, még akkor is, ha semmire sem használom, így totál meglep, amikor látom, hogy teljesen fel van töltve.

– Ez furcsa… – jegyzem meg.

Ray odaül mellém.

– Micsoda?

– A mobilom. Már le kellett volna merülnie. Tíz napja itt van.

Jeremy leáll a rajzolással.

– Azt én is figyeltem tegnap este, miután elaludtál.

– Te hozzápiszkáltál a telefonomhoz?!

– Nyugi, nem olvastam el Josh szerelmes SMS-eit, pedig biztosan szórakozató lett volna.

– Fogd be! – morgom.

– Arra jutottam, hogy két lehetőség van. Az egyik, hogy a mobil a kinti idő szerint működik, és így nem merül le, mivel még csak pár perc telhetett el, mióta itt vagyunk, a másik pedig, hogy ugyanúgy konzerválódott, mint mi. Lehet, hogy csak kívülről érheti kár, belülről viszont időtlen. Ha engem kérdezel, ez a valószínűbb.

Elgondolkozok a dolgon.

– Az itteni időt mutatja, nem azt, hogy a kinti világban hogy telik. Akkor csak pár percet haladt volna előre… Furcsa, a napokat nem írja ki. Nincs olyan, hogy hónap. Nincs dátum, csak óra.

– Igen, azt is figyeltem, ezért tartom valószínűbbnek a második feltételezésemet – mondja Jeremy, majd, mivel már választ adott a kérdésemre, visszafordul a rajzához.

Egy ideig a kezemben forgatom a mobilom, nézem a rózsaszín plüsskutyás hátterét. Furcsa, bár Josh képeivel van tele a mobilom, sosem éreztem késztetést arra, hogy róla rakjak ki háttérképet, pedig minden barátnőm a pasijáról szokott. Legalább egy közös fotót, amiről süt, hogy mennyire boldogok együtt.

Zsebre vágom a telefont, a kezembe veszem az első könyvet, és megpróbálok arra koncentrálni. Pont Dorothy története az, valamikor kikerült Ray szobájából, talán neki köszönhetően. Mikor a fehér-kékkockás ruha leírásához érek, becsapom a kötetet. Hirtelen mindent zavaróan közelinek érzek. Jeremyt, ahogy rajzol, és mindent tud, Majonézt, pedig csak a lábamnál fekszik, de leginkább Rayt, aki elgondolkozó pillantásokat vet rám. Felállok, és bemegyek a mosdóba. Ott legalább egyedül lehetek.

Nekitámaszkodom a mosdókagylónak, nehezen veszem a levegőt, kicsit le is izzadtam. Megmosom az arcom, de nem hűlök le teljesen, így vizet fröcskölök a fejem tetejére és a nyakamra is. Leeresztek egy réteget a hajamból, és ott is felfrissítem a fejbőrömet, hátha segít. Kék-fehérkockás ruha. Kék-fehérkockás hálóing. Nem lehet véletlen, ruhákban sosem tévedek.

Amikor belenézek a tükörbe, és elkapom az elgyötört pillantásomat, már biztos vagyok benne, hogy igazam van. A jobb fülem mögött, a többi takarásában, az egyik tincsem teteje fekete. Akárcsak a rajzokon Dorothy haja.

Felemelem a hajfürtömet, kicsit oldalra fordítom a fejem, hogy jobban rálássak. Körülbelül két-háromcentis az elszíneződés.

Fogadok, hogy tovább fog terjedni, ha nem jutok ki innen.

*

– Egyben vagy? – néz rám Jeremy, amikor kimegyek a fürdőből.

– Igen, persze – vágom rá.

– Olyan hirtelen pattantál fel, és sokáig benn voltál.

– Remélem, ezalatt befejezted végre a rajzolást!

Még mindig az asztalnál ül, Ray visszatelepedett mellé. Majonéz a lábaimnál ugrál, és bár most nincs sok kedvem hozzá, felveszem az ölembe, majd én is az asztalhoz ülök. Nem akarom megbántani, vagy valami. Szerencsétlen nem tehet semmiről.

– Igen, megvannak a tervek. Szerintem jók is. Már csak élesben kell kipróbálni őket. Ki kívánja az elsőt?

Kinyújtom a kezem, hogy elvegyem Jeremytől a lapot, de Ray megelőz.

– Jobb, ha én próbálkozom vele.

– Mégis miért? Azt sem tudod, hogy működik egy ilyen kamera. Ezelőtt még csak nem is láttál ilyet – vetek ellent.

– Jeremy elmagyarázta, hogy működik, míg te a fürdőben voltál.

– Vagy legalábbis szerintem hogyan működik – helyesbít az öcsém. – Bár az ilyen elektronikai kütyüknél nem lehet nagyot tévedni. Egy kaptafára mennek, hogy a drága vásárlók minél gyakrabban és magabiztosabban cseréljék őket.

– Ráadásul jobb, ha megtanulom, hogy kell kívánni az ilyet – veszi át a szót Ray. – Arra az esetre, ha ti már nem lesztek itt, de én még nem zártam le ezt az ügyet Bennettel.

– Értem – válaszolok vonakodva, és Ray talán úgy érzi, még nem győzött meg egészen, mert hozzáteszi.

– Emellett, ki tudja, nem tűnnek-e el azok a dolgok, amiket te kívántál, ha egyszer kikerültök ebből az átkozott világból. Erre is fel kell készülnünk.

– Értem – ismételem meg, majd a papírra mutatok. – Akkor kezdd el!

Ray ránéz a képekre, látom az arcán, hogy koncentrál. Néhány másodperc múlva megjelenik a kezében egy kamera, feltehetően az, amit Jeremy elgondolt, mert elégedetten felkiált. A szerkezet lazán elfér Ray tenyerében, elejének nagy részét a képernyő foglalja el. Amúgy nem ezüst-fekete, hanem barna-zöld, ahogy Jeremy javasolta – ha sikerül bekapcsolnia és használnia, minden tekintetben tökéletesen megfelel Ray céljainak.

Ránézek Rayre. A homlokán gyöngyözik az izzadtság, arcán elmélyültek a ráncok, de szemei csillognak. Ha működik a szerkezet, és fel tudja használni, ez biztosan nagy kívánságnak számít. Észreveszi, hogy nézem, fáradtan rám mosolyog, gyorsan elkapom róla a pillantásom.

– Már csak az a kérdés, működik-e – jegyzem meg.

– Ezzel töltjük a mai napot – válaszol Ray. – Holnap pedig megnézzük, mire volt jó. Ha mindenre, akkor indulhatunk is a táborba. Addig is, készítsünk…

Ray elhallgat, Jeremy mosolyogva kisegíti.

– Felvételeket.

– … felvételeket arról, hogy alakítalak benneteket indiánná!

– Juhé!

Gödörben - 16. fejezet - Por és hamu vagyunk

– Ez fantasztikus, Jer! – mondom az öcsémnek, miközben a párnámat rázom fel, és helyezem el a kanapém végébe. – Ray vállalja!

– Ne igyál előre a medve bőrére…

– Miről beszélsz? – nézek rá szemöldök ráncolva. Ő is megágyazni készül, csak éppen a matracán.

– Arról, hogy az, hogy Ray megpróbál olyan lenni, mint Holmes, még nem jelenti azt, hogy sikerrel is járunk. Még csak az sem biztos, hogy sikerül kihasználnia, hogy elvileg ő maga lenne Holmes. Bizonyos tekintetben.

– Csitt! – szólok rá, az ujjamat a szám elé helyezve.

Ray éppen a fürdőszobában mosakszik, és nem szeretném, ha meghallaná, hogy az öcsém nem bízik meg maximálisan a tehetségében. Nekünk most egy magabiztos és célratörő Raymond Holmesra van szükségünk ahhoz, hogy kijussunk innen.

– Nem, Abbey, Ray is megmondta, hogy korántsem biztos, hogy sikerrel jár – válaszol az öcsém kicsit halkabban a megszokottabbnál. Leül a matracra, lazán összefonja a kezét a térdein, és komolyan rám néz. – Szeretném, ha ezt meghallanád, és figyelembe is vennéd.

– Én meg nem szeretném, ha Ray meghallaná, hogy nem hiszel benne – ülök fel.

Gödörben - 15. fejezet - Holmes vállalja

Fel-alá járkálok a szobában, érzem, hogy Jeremy folyamatosan figyel, és egyre jobban idegesítem. Én is eléggé ideg vagyok. Elegem van az ittlétből (bár ez nem újdonság), ki kell találnunk egy tervet, nem maradhatunk itt, hiszem, hogy van kiút. De van valami, amin elbukhatunk. Így, mikor Ray kijön a szobából, az első dolgom rákérdezni arra, ami aggaszt, és csak enyhe fáziskéséssel jut eszembe, hogy ő is megsérült, akárcsak én. Bár, ahogy elnézem a tiszta inget, amit visel, és a kötést, amely halványan átüt a fehér anyagon, biztosan korrekten ellátta magát.

– Hogy mi az én félelmem? – kérdez vissza.

Határozottan ránézek, úgy érzem, kerülni szeretné a témát.

– Mikor legutóbb erről beszéltünk, megígérted, hogy elmondod, mi a legnagyobb félelmed, ha megtudod, mi az enyém! Mivel az már kiderült… – próbálom győzködni, de félbeszakít.

– Azt ígértem, elárulom, mitől tartok a leginkább, ha te is elmondod, te mitől félsz – néz rám szigorúan. Esküszöm, tanítania kéne ezt az arckifejezést. – De nem árultad el magadtól, pedig akkor már tudtad, nem?

– Most nem ez a lényeg – legyintek. A szemem sarkából látom, hogy Jeremy eltúlzott mozdulatokkal utánoz, majd elkezd kotorászni a könyvek között. – Ha nem mondod meg, mitől tartasz, nem tudunk felkészülni rá, és így bármilyen jó menekülési tervet is eszelünk ki, elbukhatunk. Szóval?

– Mekkora mázli, hogy nekem volt annyi eszem, hogy számítsak a pszeudo-Bennetre! Csak azt nem gondoltam, hogy lesz annyira idióta, hogy vakon utánam rohan a veszélybe, Miss Kinsey – határozottan morcosnak tűnik. – Mégis mi a fenéért csinálta ezt?

– Mármint mit? – kérdezek vissza értetlenül, majd eszembe jut, nem szabad hagynom, hogy eltérítsen. – És mitől félsz a legjobban, Ray?

– Miért szaladtál utánam?

– Miért ne tettem volna?

– Féltél, hogy összeomlik a védelmi rendszer?

– Te mitől félsz?

Rám mered.

– Hülyeség volt. Meg is halhattatok volna.

– De nem haltunk meg – vonom meg a vállam.

Hogy ne kelljen Rayre néznem, Jeremyre pillantok, aki érdeklődve görnyed a fölé a könyv fölé, amit végül választott. A válla pont kitakarja, melyik Holmes-kötet az.

– Igen. De ezt akkor még nem tudhattad. Annyira… – néz rám összeszűkült szemekkel – nem jellemző rád, hogy miattam veszélybe sodord magad. Szóval, most mégis miért tetted?

Ekkor tűnik fel, hogy eléggé közel állunk egymáshoz. Nem tudom, ki tette meg az első lépést, és ki folytatta, mindenestre szikrázik a levegő. Csak abban nem vagyok biztos, hogy a jó értelemben. Jeremy megköszörüli a torkát, de nem néz fel a könyvből.

Hátrébb lépek.

– Ha meghaltál volna, az én hibám lett volna – mondom csendesen.

Ray elgondolkozva hümmög egyet.

– Szóval, mi is a legnagyobb félelmed? – térek vissza az eredeti és fontosabb témánkra.

Ray megkerül, odamegy a konyhaszekrényhez. Nem tudom eldönteni, hogy megszokásból kívánja ott a kaját, vagy valóban kevesebbet vesz ki belőle, ha mindent az arra eredetileg kijelölt helyen teremt meg. Abban sem vagyok biztos, hogy én érzek-e különbséget. Nekem elég végletes ez a kívánás-dolog: vagy nagyon könnyen megy, vagy elájulok tőle.

Figyelem, ahogy leül az asztalhoz, és elkezd enni. Úgy tűnik, sült húsra és burgonyapürére vágyott. Mikor már végképp az az érzésem, nem akar válaszolni, leülök a vele szemben lévő székre, és kitartóan bámulom.

– Az én félelmem… – kezdi el nagy sokára. Legalább tíz másodpercig kellett fixíroznom hozzá. – nem olyan természetű, mint a tiéd volt. Bizonyos szempontból egyáltalán nem olyan félelmetes, mint a pszeudo-Bennet, megint másból sokkal inkább.

– Na jó – vágok közbe. – Elmondaná végre valamelyikőtök, mi az a pszu… pszeu… do?

Nem kell csalódnom Jeremyben. Csak úgy tesz, mintha nem hallgatózna, azonnal megszólal, ha kérdést tesznek fel.

– Pszeudo. Görög eredetű szó, jelentése ál, hamis. Összetett szavak esetén az utótag állítólagos, képzelt, hamis vagy látszólagos voltát jelöli – darálja, mintha lenne az agyában egy beépített értelmező szótár.

Lehet, hogy az apám titokban robottá alakította az öcsémet? Így mindenhez ért, és méltó az örökségre, ha már én, az elsőszülött lány, nem vagyok az. Ez azt is megmagyarázná, hogy Jeremy miért vonzódik annyira a kockadolgokhoz. Többek között.

Bár az apám ezt biztosan kiiktatta volna a robotból, hiszen hiábavaló hülyeségnek gondolja az egész kockakultúrát, Jeremy sok más hobbijával együtt.

– Szóval, látszólagos Bennet. Király. Most már mindent értek, dumálhatsz tovább, Ray! – intek lazán. – Most akkor rémisztőbb a félelmed, mint az enyém, vagy nem?

– Az attól függ, ki mit tart rémisztőbbnek. Számomra nyilván jobban az, mint számodra. Ezer Bennettel szembenéznék, mintsem hogy… – elcsuklik a hangja.

– Hogy? – sürgetem kedvesen.

– Hogy még egy embert elveszítsek – válaszol halkan. – Nincs annál rosszabb, mint amikor látsz valakit meghalni, és nem segíthetsz rajta. Tehetetlen vagy.

A hangja tele van fájdalommal. Átnyúlok az asztalon, és megfogom a jobb kezét, ezzel megakadályozva, hogy enni tudjon. Nem mintha úgy nézne ki, mint akinek lemenne akár egy falat is a torkán.

Pár másodperces csend következik, amit egy idő után eléggé kínosnak érzek. Visszahúzom a kezem, Ray vág magának egy falat húst, amit aztán nem rak be a szájába.

– Hát – mondom –, ez legalább nem egy olyan dolog, ami megtámad minket.

Ray megrázza a fejét.

– Látom, nem érted, mit jelent. Most két olyan ember van, akinek a halála megviselne. Mindketten itt vannak ebben a szobában. – Egy kicsit elhallgat. – A Gödör valószínűleg titeket használ majd fel ellenem.

Egy ideig csak tátogok. Van egy olyan érzésem, hogy Jeremy is feszülten figyel a hátam mögött. Talán még a könyvet is letette.

– Hát, erre nem számítottam – jegyzem meg.

– Én sem – kontráz Jeremy.

– Hát még én – mondja keserűen Raymond. – Eddig egyedül éltem, most pedig két másik emberről kell gondoskodnom.

– Már megint ez a gondoskodási kényszer! – csattanok fel, és megrázom a fejem. Érzem, hogy akaratlanul is összeszorítom a szám egy pillanatra. – Előző életedben tuti orvos voltál. Vagy óvó bácsi!

– Hogy mi? – kérdez vissza Ray.

Jeremy felsóhajt.

– Abbey, tudtommal Ray idejében még nem voltak óvó bácsik. Szerintem még nők sem, nemhogy…

– Jól van na, csak mondtam! – vágok közbe. – Orvos attól még lehetett.

– Lehet – hagyja rám Jeremy. – Kezdő orvos.

Nem figyelek oda rá, hanem inkább álmozom egy kicsit.

– Biztos híres volt. Lehet, hogy a mi időnkben is fennmaradt a neve.

– Lehet, hogy nem szereti, ha úgy beszélnek róla, mintha jelen sem lenne – szól közbe hűvösen Ray. – És teljesen mindegy, hogy ki voltam. Nem emlékszem szinte semmire az előző életemből. És már soha nem is fogom visszakapni. Lehet, hogy egyszerű paraszt voltam.

– Nem hinném, hogy ők ismertek olyan szavakat, mint pszeudo, Ray – jegyzi meg Jeremy.

– Ez már akkor sem lényeges.

– De igenis lényeges! – csattanok fel, magam sem tudom, miért. Zavar, hogy Ray ilyen szinten feladta saját magát. Félek, hogy ránk is ez vár. – Azt tudod, hogy Raymond Nicholas a neved. Ahogy azt is, hogy százhuszonegy éve érkeztél… – hallgatok el, és igyekszem minél hamarabb kiszámolni, melyik évben.

– 1891-ben – vágja rá Jer.

– Igen. 1891-ben. Van… volt egy húgod, Felicity. Ezek a dolgok számítanak.

– És lehet, hogy ti is pontosan úgy jártok, mint ő – mondja keserűen Ray.

We are all mad here, avagy „őrültek” között éltem

Azt hiszem, életem egyik legérdekesebb karácsonyi-szilveszteri időszakát tudhatom magam mögött. Különböző okokból Brüsszelben kötöttem ki, egy olyan házban, ahol önkéntesek és mentális problémával rendelkező emberek laknak együtt – most ez utóbbiakról szeretnék írni, mivel 11 nap alatt kialakult bennem valamilyen talán erősen egyoldalú, karácsonyi hangulattal átsütött, de azért valós kép.

Mivel nem érzem helyesnek, hogy egy az egyben kiadjam őket (más ez, mint amikor az elképesztő turistákról ír az ember – a turisták elvileg teljesen tudatában vannak a cselekedeteiknek), alakítani fogok egy kicsit a róluk leírt képen. Vagy nem. Ezt sosem fogod tudni, és nem is ez a lényeg.

Sosem hittem, hogy valaha is Eminem fog a blogomra kerülni, de...

A Star Wars-rajongó

A személyes kedvencem nyilván ő. Az a lelkes fiatal srác, aki mikor meghallja, hogy te is szereted a Star Warst, megmutatja terebélyes gyűjteményét: az összes DVD-t, a fénykardokat, a lézerpuskát, mindent. Aztán persze rávesz arra, hogy megnézzetek egy részt (sajnos sorban halad, így Jar Jar Bingsszel kezdetek), így rájöhetsz arra, hogy nála a filmnézés egészen mást jelent, mint egy átlagos embernél. Hiszen mit ér az egész, ha az ember nem rántja elő a saját kardját, mikor a többi Jedi is párbajozik? Vagy nem lő Padme Amidalával együtt a gonosz droidokra?

Én, én, én és én

Ez a nő állítólag nagyon lusta. Ha éppen nem érzi úgy, hogy megéri a munka, annyira kerüli, hogy inkább a kórházban köt ki helyette. Szó szerint, probléma persze testileg nincs, így aztán az értetlen orvosok hívják a házat, hogy itt ez a nőszemély, azt mondja, van valami baja, de ők nem találtak semmit, most mi legyen.

Ez a nő állítólag csak magával törődik. Egy idő után te is láthatod, árad a gesztusaiból, abból, hogy gond nélkül közbevág, ha valaki éppen dumál, vagy megrángatja az ember ruháját, mikor az éppen mással folytat párbeszédet. Aztán, ahogy közeledik a karácsony és a hazalátogatás, minden megváltozik. Segít a többieknek, már-már anyáskodik azokkal, akiknek súlyosabb mentális problémája van, mint neki, viccelődik mindenkivel, és teljesen random ajándékot hoz az új embernek, azaz neked. A karácsony varázsa lenne?

A virágosat, és csak a virágosat

Talán neki van a legnagyobb „problémája” „odabenn”, amit kívülről is láthatsz, kicsit lassú mozdulataiból és az arckifejezéséből, amit időről időre felülír egy sugárzó mosoly, ha megörül valaminek vagy valakinek. Szerencsére azt csak hallomásból tudod meg, hogy akörül forog a világa, ki fogja aznap megfürdetni éppen, és ami még fontosabb: vajon a virágos felsőjét kapja meg, vagy valamelyik másikat kell elviselnie – akkor bizony kitör a harmadik világháború!

A teljesen őszinte

Ő az, aki sötét képpel méreget mindenkit, és nyilvánvalóan az arcára van írva, ha valami nem tetszik neki. Vagy éppen valaki. Nem rejti el az indulatait, néha sötéten szitkozódik a bajsza alatt, de ha megkérdezik mi a baj, nem tudja elmondani, vagy éppen nem mondhatja el. Annál őszintébb, amikor azt kérdezik meg, kedvel-e téged, a hirtelen odatévedő (átmeneti) új embert. A sorsdöntő válasz az, hogy „nem igazán”.

***

Engem teljesen lenyűgöztek ezek az emberek, még akkor is, ha a felét sem értettem annak, amit mondtak. (Nem tudok franciául, így a beszélgetéseink eléggé meg voltak lőve, általában nyüszítettem valakiért, hogy fordítson nekem. Azt persze megértettem, amikor a Star Wars srác azt kérdezte, nézünk-e együtt filmet, csak éppen válaszolni nem tudtam…) Bár már voltam ilyen típusú házban, sőt Magyarországon egy hatalmas pszichiátriára is ellátogattam[1], itt volt időm alaposabban megismerni ezeket az embereket.

Az egyik barátom azt mondta, ő nem tudná elképzelni, hogy köztük éljen. Nekem ez nem okoz gondot, persze az egész életemet nem tölteném itt[2]. Tudom, hogy mindenkinek megvan a maga hülyesége, amire oda kell figyelni, ha szorosabb kapcsolatot alakítunk ki. Jelen esetben csak az a különbség, hogy ezek az emberek sokkal hamarabb felfedik a sajátjukat, mert nem akadályozza őket ebben a társadalmi megfelelés vágya. Egy másik ismerősöm pont ezért néha szeretne a helyükben lenni: kényelmesebb az, ha az ember kizárhatja az olyan riasztó híreket, mint terrortámadás, és helyette, mondjuk, fénykardpárbajt hívhat, vagy a ruhái között válogathat. Nem hajtja sem a társadalmi nyomás, sem a belső vágy, hogy a rémisztő eseményekkel foglalkozzon, mivel nem érzi, hogy ez az ő világát befolyásolná.

Én éppen ezt nem akarom. Csodás lehet ilyen típusú félelem nélkül élni, de tudom, hogy bár az ő világuk valami kisebb körül forog, éppen ugyanúgy forog, mint a miénk. Csak ők más dolgoktól félnek, másnak örülnek, más dühíti fel őket. Néha pedig ugyanaz, csak jobban és napi szinten. (Azt például nőként teljesen megértem, hogyan akadhat ki valaki a ruhatárán vagy éppen annak hiányosságain[3].)

"nyugi,
mi mind őrültek vagyunk itt"

De közben a világ számomra annyival színesebb ennél. Annyi, de annyi minden van, amin még az ember kiakadhat, és én bizony szeretem váltogatni, min akadok ki éppen (és így mit győzök le). Nem szeretném azt mondani, hogy az ő világuk nem teljes, mert ezt mégis ki dönti el és hogyan? Nekik is van családjuk és barátaik, érzelmeik és érdeklődési körük, sőt engem nagyon sok mindenben emlékeztetnek az „átlagos” emberekre (fogalmazzunk úgy, hogy jobban látom a hasonlóságokat, mint a különbözőségeket). De annak örülök, hogy engem a biológiai folyamataim kevésbé korlátoznak le, most már tudom értékelni a félelmeimet legalább annyira, mint a vágyaimat.

Hiszen olyan jó váltogatni, hogy az ember min akad ki éppen.

(Ui.: ez a bejegyzés mindennemű pszichológiai tudás nélkül született meg, pusztán tapasztalatok és a hallottak alapján. A következtetések tévesek lehetnek szakmai szempontból.)

---

[1] Nem, nem tartottak bent. :D

[2] De az egész életét mindenki a családjával töltené szerintem.

[3] Ez a kiakadás nálam exponenciálisan növekszik a randi/buli közeledtével…

Gödörben - 14. fejezet - Félelmek 2.

A lövés hangja megijeszt, egy pillanatra ledermedek. Magamon kívül két emberről tudom, hogy fegyvere van, Rayről és Bennetről. Bárki is lőtt, nem tetszik ez a hang.

– Menj vissza, Jer! – mondom az öcsémnek.

– Lőttek! Dehogy megyek!

– Nem akarom, hogy bajod essen! Nem engedem, hogy gyere!

Jeremy fintorog, mint mindig, ha valami ésszerűtlent hall.

– Jó pár centivel magasabb vagyok, és nem egy kilóval több, mint te, szerinted meg tudsz álltani? Közben meg Raynek valami baja eshet…

– Jaj, oké! – toporzékolok tehetetlenül, majd elkezdek futni a hang irányába. – Csak tudnám, miért nem vagy képes legalább egyszer rám hallgatni!

Jeremy követ, sőt még azt is érzékelem, hogy egy Majonéz nagyságú fehér folt robban ki a nyitva felejtett bejárati ajtón. A kutyám lelkesen szalad velem bárhová, még oda is, ahová én nem akarok. Rohanás közben megkérdezem magamtól, hogy mégis mi a fenét csinálok. Meglehet, hogy Ray bajban van, de mi van, ha egyenesen Bennet kitárt karjaiba szaladok? Ki tudja, ki vagy mi vár rám… De Rayt sem hagyhatom cserben. Nem csak azért, mert ő ismeri legjobban ezt a helyet, ő a legerősebb hármunk közül és tartja fenn a ház védelmét. Valamint nem is csak azért, mert bajtársfélék lettünk, még ha sok nézeteltéréssel is.

Ha most meghalna, az az én hibám lenne.

Amszterdam, avagy a világ (egyik) legellentmondásosabb városa

Anna Frank háza és A szex múzeuma, templomra néző prostituáltak, mese- és óvszerbolt, valamint a történelem és a fű illatának egyvelege adja Amszterdam jellegzetességét. Bár csak egy napot töltöttem a holland fővárosban, az ellentmondásosságával eléggé megfogott.

Szex and the museum

Ha lenne egy TOP 10-es lista azokról a városokról, amelyekben a turisták az őrületbe kergetik a bicikliseket, Amszterdam biztosan előkelő helyen szerepelne rajta. Itt nincs idény, még télen is hatalmas tömeg hömpölyög az utcákon – és még hatalmasabb sor kígyózik az Anna Frank Ház előtt, ami meg is magyarázza, hogy miért nem néztem meg azt a múzeumot, amelyik a legjobban érdekelt, és arról az íróról szól, akinek nagy rajongója lettem a nyáron (meg azt a helyszínt, ahol Hazel és Gus először csókolózik persze). Hasonló volt a helyzet Madam Tussaud helyi múzeumával is. Szerencsére vannak olyan kiállítások, ahol elfér az érdeklődő embersereg. Ilyen például A szex múzeuma, amely amennyire furán és röhejesen hangzik, annyira sok mindennel operál. Bevallom, nekem az hiányzott, hogy történelmi sorrendben vegyék végig az emberi szexualitás alakulását[1], de így is nagyobb és igényesebb volt ez a kiállatás, mint gondoltam, és csak néha hajtott látványosan a látványosságra (bár a végén már unalmas volt az a sok kép).

Ez az a ház

Marilyn

Amszterdam hírhedtsége a fűre és a szexre épül, így nem meglepő, hogy a kettő egyvelegén végigsétálva juthatunk el az Oude Kerkhez, Amszterdam legrégebbi templomához. Szerintem eléggé sok mindent elárul a városról az, hogy a templomra pirossal megvilágított, enyhén hiányos öltözetű nők néznek, huncut mosollyal hívogatva a rájuk pillantó turistákat vagy egyszerűen csak nem törődőn ülve a kirakatban. Ezek után igazán nem kellett volna meglepődnöm, amikor egy nagy és igényes óvszerboltba botlottam, ahol aztán mindenféle gumit kapni – vége annak a kornak, amikor az eper íz nagyszám volt, itt bizony kézzel festett figurákat vásárolhatsz, elvégre mindenkinek az az álma, hogy egy kézzel festett zsiráf is helyet kapjon az ágyban. Emellett kaphatsz meleget, hideget, fűízűt, világítósat, vibrálót, stb., és megtudhatod, mi az igazi méreted/mérete a pasidnak[2].

Oude Kerk

Az Oude Kerk előtt

Mesevilág

Ha már kézzel festett dolgokról van szó, Amszterdamban található az egyik legmeseszerűbb bolt. A fantasy üzletet gyönyörű szobrokkal töltötték meg, minden egyes figurának saját neve és személyisége van, a selejtes példányokhoz pedig nem csak azt írják ki, mekkora kedvezménnyel veheted meg, hanem azt is, hogyan mentek tönkre („Ez a téltündér túl sok időt töltött a hidegben, és letörött a füle”). Igazán fantáziadús! Emellett ruhákat, füzeteket, ékszereket, táskákat, képeslapokat, meg különféle ázsiai cuccokat is vehetsz itt. Ami engem meglepett, hogy az emberek vesznek is! Halvány fogalmam nincs, hol és milyen gyakran hasznosítják a fantasy ruhákat, de nem egy embert láttam, aki olyannal közelített a kasszához.

Cannabis Ice Cream?

Ha már Amszterdam, akkor fű alapon kipróbáltam egy fűízű nyalókát is (jó gusztustalan volt, nulla hatással, de azért valamilyen kifacsart módon finom is), meg persze nyilván fel kellett mérnem a coffee shopokat is, ahol füvet bármikor vehetsz (ha elmúltál 18), viszont cigarettára nem gyújthatsz (íme, Amszterdam újabb ellentmondása).

Teljes belátás

A város hírhedtebb részén amúgy legalább kétméterenként megcsapja az orrodat a fűszag, ettől leginkább akkor szabadulhatsz meg, ha beleveted magad a csatornarendszerbe, ahol a part mentén gyönyörű házak várnak, abszolút belátással. Mivel olyan anya mellett nőttem fel, aki sötétedés után nemcsak a függönyt húzza be, de a redőnyt is abszolút kizárásos funkcióra állítja már jóval alvás előtt (igen, az őrületbe kerget vele), engem sokkolt, hogy a hollandok nemcsak a sötétítő használatát mellőzik, de rendes függönyük sincs, így még csak el sem fátyolozzák az Ikea-katalógusba illő konyhák és nappalik látványát. Olyan szépen berendezett lakásokat láttam itt, hogy megszakadt a szívem, amiért nem költözhetek be azonnal.

Ez nem az a templom

A csatornarendszer

Emellett még ajánlom mindenkinek a Vondelparkot, Amszterdam legnagyobb parkját, amely sötétben is elég jól nézett ki, szóval meg merem kockáztatni, hogy világosban is hasonló a helyzet, valamint azt, hogy egy napnál többet töltsenek a városban (Van Goghra állítólag legalább fél nap kell, így az nekem kimaradt), és kb. két hónappal hamarabb, online vegyék meg a belépőt az Anna Frank Házba (akkor soron kívül bemehetsz, vagy mi).

---

[1] Hashtag: furcsa elvárások a szexszel kapcsolatban.

[2] Na jó, ez utóbbit csak otthon mérheted le, de pontos és szakszerű instrukciókat kapsz hozzá.