Az éhezők viadala film, avagy miért, Peeta, miért?!

Már csak néhány hónap, és elkezdik vetíteni Az éhezők viadala filmet. Erre voltaképpen az egyik barátnőm döbbentett rá, aki szólt, hogy már a magyar mozikban is adják az előzetesét (amit megnézhetsz alul). Állítólag 2012. márciusában jön ki U.S.A.-ban, remélhetőleg kicsiny országunkban sem késlekednek vele sokat.

(Csak így zárójelesen jegyezném meg, hogy ugyanakkor határozták el, hogy megfilmesítik, mint amikor a Csontvárost, ehhez képest itt már megvannak a színészek, egy korrekt előzetes, míg a Clare könyvének csak a két - kétes értékű - vezető színészét választották ki... Nem tudom eldönteni, hogy ennek örüljek-e, vagy sem.)

A filmet Gary Ross rendezi. Én személy szerint nem ismerem a munkáit, így csak reménykedni tudok benne, hogy lelkiismeretesen és könyv-hűen fogja feldogozni Az éhezők viadalát. A két vezető színész Jennifer Lawrence (X-men: Az elsők) és Josh Hutcherson (A gyerekek jól vannak). Na, itt álljunk meg egy pillanatra!

Mikor megtudtam, hogy Lawrence lesz sötét hajú és érzelmileg kissé degenerált, de azért szerethető főhősnőnk, enyhén leesett az állam. Aztán megláttam néhány promóciós képet, és valahogyan így reagáltam:

Most, hogy láttam az előzeteset, teljesen megfelelőnek tartom Katniss szerepére. El sem tudom másképp képzelni (bár lehet, hogy az az oka, hogy túúl sokszor néztem meg a trailert...), pedig az elején attól tartottam, túl aranyos arcú lesz a harcos Poszátához. Katnisst sokkal élesebb kontúrokkal képzeltem el. És mégis, nézzétek!

Peeta viszont... Már az első perctől kardoskodtam az ellen, hogy Hutcherson játsza el, egyszerűen semmi peetás nincsen benne. Oké, zömök a testalkata, de hol van a megnyerő mosoly, a kedves kisugárzás? Szerintem amúgy sem valami karakteres személyiség, a lenyalt hajával meg aztán végképp olyan, mint egy félszeg óvodás (eme rettenetért nézd meg a trailert!). Hacsak nem derül ki, hogy frenetikus színész, sírni fogok, és hajat tépni.

Gale-t bezzeg tökéletesen eltalálták, az a sötét lelkületű, vad kamasz, akinek lennie kell, és a színész, Liam Hemsworth (Az utolsó dal) még helyes is. Komolyan borzalmasan érzem magam. (Utálom Gale-t, és ezen az utolsó részben sem tudott javítani, sőt, csak rontott a helyzeten...)

Haymitch-cset, a kedvenc alkoholista mentoromat, Woody Harrelson (Zombieland) fogja játszani, Cinnát pedig - számomra megdöbbentő módon - Lenny Krawitz. Ezúton mindkettőjüknek üzenem, hogy ajánlom, hogy ne rontsák el a kis kedvenceimet...

Rutát (akinek Rue az eredeti neve, nem is tudtam, hogy ezt megváltoztatták) Amanda Stenberg fogja alakítani, a szőke Primet pedig Willow Shields. Mindketten bájosnak tűnnek.

És, íme, a vágyva várt - ugye, már reszketsz az izgalomtól - előzetes! Március környékén moziba megyek!

Suzanne Collins: Fecsegőposzáta (A kiválasztott)

– avagy, amikor nem találok szavakat. Kifacsartak.–

Hát, gyerekek (bár remélem, hogy ezt a posztot nem ők olvassák), most fejeztem be a Fecsegőposzátát, Az Éhezők Viadala utolsó részét. Nem vagyok benne biztos, hogy képes leszek összefüggő és értelmes dolgokat írni róla, de megpróbálom. Egy biztos. Ha éppen vidám szeretnél lenni, ne kezdj bele (persze, a második kötet befejezése után beszélhetek én…).

A történet
Az előző kötet végén kiderült: Haymitch félrevezette Peetát és Katnisst, nem kifejezetten az ő biztonságukat helyezte előtérbe, hanem a Kapitólium elleni, a Fecsegőposzáta miatt kitört lázadást. Katniss nem tudta megvédeni Peetát, így ő Snow elnök kezébe került, míg a lány a felkelők által vezetett Tizenharmadik körzetbe.

Katniss először nem hajlandó együttműködni Peeta cserbenhagyóival, sokáig csak lábadozik, és megszegi a körzet szabályait, végül azonban beleegyezik, ő lesz a lázadás arca, a lány, aki lángra lobbant, a Fecsegőposzáta. Ebben nagy szerepe van Peeta feltűnésének, akit a Kapitólium megint médiaszereplőként használ fel. Ezen a felvételen arról próbálja meggyőzni a lázadókat, fejezzék be a háborút –ezzel teljesen elvesztve hitelét a szemükben. Katniss rájön, csak úgy mentheti meg a fiút, ha vállalja a szerepét, ám feltételekhez köti annak teljesítését – többek között Peeta védelméhez.

Ezek után a lány megkapja régi stylistjait, akik Cinna instrukciói alapján Fecsegőposzátává alakítják, és nem egy propagandafilmet felvesznek szereplésével, mellyel a lázadókat akarják bíztatni. Közben persze nem engedik a frontvonal kényesebb területeire (minek az, amúgy is hajlamos bajba kerülni), viszont kap maga mellé egy megbízhatónak tűnő csapatot, köztük Gale-lel. A körzetek sorozatosan melléjük állnak, míg végül csak a Második Körzet marad a Kapitólium egyetlen segítője. Egy idő után pedig Peetát is visszahozzák Katnissnek –azonban nem úgy, ahogy megismerte és megszerette…

Egy újabb világ
Collins megint lenyűgözött a társadalommal, amit felvázol. Eddig megismerhettük a kifosztott emberek életét, a felszínes Hollywood-szerű Kapitóliumot, a média megcsinált, megjátszott világát, most pedig egy katonatársadalom jelenik meg lelki szemeink előtt. A tizenharmadik Körzetben minden szabályok szerint működik, az emberek ideje másodpercre pontosan be van osztva, ahogy az ételüket is a túléléshez és edzéshez szükséges kalória-bevitel alapján adagolják. Bizonyos kor után „közlegénynek” szólítják az ott élőket, többségüket harcra képzik ki, azokat pedig, akik megszegik a szabályokat, alaposan megbüntetik. Legalább annyira rossz világ ez, mint a Kapitólium-Hollywoodé.

A kapcsolatok
A szereplők kapcsolatai jócskán átalakulnak. Haymitch végül lerendezi a dolgot Katniss-szel, emlékezteti fogadalmukra, miszerint megvédik Peetát, társává válik, bár nagy szerepet a történetben nem kap. Peeta, miután sikeresen megmentik, megtámadja egykori szerelmét – a Kapitólium Katniss átmosott agyú vőlegényét küldte neki ajándékba. Gale és főhősnőnk egyre többet veszekednek, előjönnek a köztük lévő ellentétek – míg Gale hagyja, hogy a bosszúállás teljesen elragadja, Katniss mérlegel, nem tekint minden halált és minden módszert egyenlően elfogadhatónak.

A vég
Halálban ugyanis nem szűkölködik a történet, Collins nem bánik kesztyűs kézzel sem a szereplőkkel, sem az olvasóval. Azonban, míg eddig többnyire olyan karaktereket veszítettünk el, akik nem nőttek kifejezetten a szívünkhöz (az enyémhez legalábbis nem), most szeretett szereplőim csak úgy fogyatkoztak. A végén már össze sem tudtam számolni, hány embert veszítettünk el… És ha Katniss eddig kínlódott, ebben a kötetben már szenved. Miután befejeztem e történetet úgy éreztem, teljesen kifacsartak, ráadásul az eddigi szörnyűségeket a befejezés sem oldja fel teljesen.

Kategória: magánkönyvtárad egyik alapdarabja!

(Íme, egy kis videó, bár nem a hivatalos színészek szerepelnek benne, és nem is így képzelem el a szereplőket, valamint tele van idézetekkel, de annyira megragadott...)

Röpke blogbejegyzés, arról…

... hogy mit akarok még elolvasni a holnap megjelenő Fecsegőposzátán kívül.

Nemrég, tehát még ebben az évben kezdték el reklámozni, és adták ki Ransom Riggs Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei című regényét. A történet állítólag szuperképességekkel rendelkező fiatalokról szól (egy jó pont), ráadásul úgy írták meg, hogy egy-egy adott képhez köthető az aktuális esemény, amit szépen és állítólag igényesen bele is raktak a kiadásba (második jó pont – érdekesnek ígérkezik).

Ráadásul az előzetes, amit hozzá készítettek, és megtekinthető az interneten, is eléggé korrektnek tűnik, nem beszélve azokról az idézetekről, amiket a moly.hu-n, osztottak meg. A stílusa jó, az fordította, aki A szilmarilokat is. Tehát, közvetlenül „A kiválasztott”, becsületes nevén a Fecsegőposzáta, után remélhetőleg ezt a könyvet vehetem majd a kezecskéimbe.

Fecsegőposzáta az, bárki bármit mond

Vagy ír. Nem érdekel a borító. Elszánt kommandóba kezdek, ha kell, és fekete alkoholos filccel áthúzom az összes borítót, kijavítva ezt az elcsépelt, magyarok által kitalált, fellengzős címet, aminek annyi köze van a történethez, mint nekem a pink polárpulcsikhoz. (Azoknak, akik nem ismerik a stílusom: nem hordok pinket. Feltűnő, és bár vidám, nagy dózisban Paris Hiltont juttatja az eszembe, aki nem szerepel az agyam „Szívesen gondolok rá” polcán.)

Szóval, nem egészen egy hónap múlva a kiadó ígérete szerint kezemben foghatom majd Az éhezők viadala befejező kötetét, ami után már hónapok, egészen pontosan június hetedike óta remegve vágyódom, borzalmas elvonási tüneteket produkálva. Egyrészt, mert az egyik kedvenc trilógiámmá nőtte ki magát (bár a harmadik kötetnek a borítóját is csak virtuálisan láttam, nem hogy olvastam volna), másrészt mert a második rész úgy fejeződött be, hogy a lelkes olvasó legszívesebben a fejét verné a falba. Tehát az kifejezetten jó dolog, hogy hamarosan testet ölt közöttünk eme nemes történet, csak a címét, a címét minek kellett átírni?!

Értem én, hogy a magyarok szeretik a feltűnést keltő, monumentálisnak ható címeket, de „A kiválasztott” így negyvenhatezredik alkalommal inkább elcsépeltnek és unalmasnak hat, mintsem figyelemfelkeltőnek. Az eredeti cím, azaz a Fecsegőposzáta ellenben egyedi (ha elsőre nem is megjegyezhető), szerves része a történetnek, az a jelkép és metafora, amit Suzanne Collins két részen át épített fel. Minden szempontból tökéletes.

Tehát, drága Agave Kiadó, miért kellett ezt lecserélni?

Meg Cabot: Váltságdíj a szívemért, avagy középkorban kisgatyában

Egy-két szó a szerzőről

Még mielőtt belekezdek ebbe a kritikába, szeretnék néhány dolgot szólni az írónőről, mert megérdemli. Valószínűleg a legtöbb velem egykorú lány olvasott már minimum egy könyvet Cabottól, hiszen egy időben igencsak közkedvelt volt. (Mostanában mintha egyre kevesebb könyve jelenne meg, bár az is lehet, hogy csak kevesebbet tudnak lefordítani, mert utolértük a külföldi regényeket.)

Az én stílusomat is alapjaiban határozta meg, ha voltak/vannak példaképeim, ő az egyik. Mindig kikapcsol, bármi problémám van, ideiglenesen elfelejteti velem, én is ezt szeretném nyújtani a majdani olvasóimnak. Ifjúsági lányregényeket ír, paranormálisakat és hétköznapiakat egyaránt, könnyed, már-már csevegő stílusban, tele humoros jelenettel és dögös pasikkal. A Mediátor szó azóta is megdobogtatja a szí… Az egyik nagy kedvencem.

Maga a történet
Hát, ez a könyv nem lesz. Eleve kissé gyanakodva közeledtem hozzá: a kerettörténete szerint a híres „neveletlen hercegnő”, vagyis Mia Thermopolis, Genovia tíz kötetet megélt, és közel kilencet végighisztiző, ám kedvelt majdnem-uralkodónője írta, és romantikus történelmi regénynek szánta.

Finnula névre hallgató főhősnőnk húga hatalmas bajba keveredik: másállapotos lesz férj nélkül, ráadásul az összes hozományát elköltötte, így nem tud hozzámenni a kiszemelt piperkőc szegénylegényhez. Még szerencse, hogy Finnula csak biológiai szempontból nem tökös csaj, amúgy jól bánik az íjjal, és bár aprócskának és törékenynek tűnik, elég izmos! Éppen ideális arra, hogy egy gazdagnak tűnő ismeretlent elraboljon, hogy aztán testvére váltságdíjat követeljen érte.

Mekkora szerencse, hogy éppen most érkezik inkognitóban haza szívtipró és pénzérmékben sem szűkölködő főhősünk, Hugo, így már potenciális fogoly-jelölt is van. Csak éppen ez a fogoly „nagy titkokat” rejteget, és szexuálisan igencsak aktív… Így az sincsen ellenére, hogy a törékeny, nadrágban a hátsóját mutogató, tüzes, vörös hajú Finn őt szemeli ki…

És ami mögötte van
Az semmi. Illetve nem valami sok minden. A történet félig-meddig Goldenlane Pokoli balhéjára emlékeztetett, csak éppen sokkal rosszabban van tálalva annál. Szexualitástól abszolút túlfűtött, minden másban viszont annyira nem, mintha a történet és a karakterek csak mellékesek lennének. Nem teljesen szörnyű, viszont Megtől ezerszer jobbakat szoktam meg és várok el.

Az már másik kérdés, hogy vajon ő komolyan vette-e ezt a regényt, vagy paródiának szánta. Néha az az érzésem, hogy inkább ez az utóbbi, és elsősorban saját szórakoztatásnak szánta, másrészt viszont annyira szorosan a karakteréhez kötötte, hogy nem tudta nem kiadatni.

Ha valaki szereti az olyan típusú könyveket, amiknek a borítóján egy alig valamit takaró, ruhának nevezett cafatban, érzékinek szánt, félig nyitott szájjal álló nőt szorít magához egy marcona, izmoktól dagadó férfiú, mindenképpen ajánlom. Minden más esetben:

Kategória: Megteszi, ha nincs más.

Femcafe – két egyetem mellett

Amióta két egyetemre is járok, körülbelül heti egy cikkre van energiám. Sajnos azok sem a legforradalmibb témák (szeretnék már egy velős, igazat szóló, frappáns párkapcsolati témájú cikket a képernyőre vetni, de egyszerűen vagy nincs témám, vagy akkor írnak valami hasonlót, de azért teljesen másat, amikor én szeretnék). Ellenben még a nyáron megírtakat sem tettem közzé, így többet tudok mutogatni ötnél…

A kedvencem és a legsikeresebb a macskákról szól, amit a régi kutyás cikkem mintájára írtam: összefoglalom mi a jó abban, ha van egy nyávogó szőrcsomód. Ezen kívül összeírtam, milyen filmeket forgattak az utóbbi időben hazánkban, és írtam a retusálásról is. Hajas-ruhás összeállítást is csináltam (azóta kevesebb feketét hordok, és büszke vagyok magamra emiatt – barnáknak, vöröseknek és szőkéknek – a barnáknak könnyű…). Írtam szép filmes helyszínekről, immár elévült nyári programokról, a Mission Impossible-ról, amiben szerepelni fog az általam annyira szeretett Simon Pegg, érdekes hajú sztárokról, és a Szlovák Paradicsomról. Volt egy Harry Potter-témájú sorozatom (hasznos varázsigék mindennapokra, Emma, Rupert és Dan jövője), írtam az együttélés fontosságáról és a Földközi-tenger cápáiról.

Úgy vélem, ennyi, bár lehet, hogy kihagytam valamit… Hosszúak a heteim. És most hónapok távlatában kéne visszaemlékeznem. Ha-ha-ha…

Kelley Armstrong: A szellemidéző, avagy Vörös pöttyös felsőfokon

Armstrong regényéről már annyi jót hallottam, hogy még hetekkel, sőt hónapokkal ezelőtt felvettem az elolvasandók listájára. Aztán egyik barátnémnak hála (köszi, kicsi Chris!) kezembe is vehettem az egyik – ezt bátran állíthatom – legjobb Vörös pöttyös könyvet.

A történet
Chloé Saunders megrögzött filmrajongóként éli átlagos életét, míg nem egy nap megjön a menzesze. Tizenöt éves főhősnőnk szerint ennek már régen itt az ideje, csak éppen arra nem számít, hogy furcsa dolgokat von maga után. Egészen pontosan azt, hogy olyan személyeket lát maga körül, akiket mások nem. Hirtelen el(ő)tűnő fiú, síró lányhang, majd egy akaratos gondnok… Egy ilyen nap után nem is meglepő, hogy Chloé menekülési módszerét félreértve öngyilkosjelöltnek tekintik, s apja és nénje megállapodása szerint előbb a kórházba, majd egy speciális kezelést igénylő gyerekek otthonába, a Lyle Házba viszik.

Itt hősnőnknek nem egy dologgal kell egyszerre megküzdenie: orvosai a „skizofrén” címkét sütik rá, a helyi királynő hisztije gyakran rajta csattan, ráadásul egyik zavarokkal küzdő, sötét lelkületűnek tűnő társa is rászáll… hogy aztán olyan dolgokra mutasson rá, amikről Chloé még csak nem is álmodott. Lehet, hogy nem is őrült? Hogy társai nagy részének nincsen semmilyen szellemi problémája, csak éppen mások, mint a többi ember? Mások, akár csak ő, Chloé? Lehetséges, hogy nem is hallucinációk gyötrik, hanem szellemeket lát? Vajon mi nincs rendben ezzel a hellyel?...

Ez a trilógia első kötete, így nem is meglepő, hogy aránylag kevés szálat bogozunk ki, bár nincs meg az a „verem a fejem a falba, amiért nem derült ki semmi, de tényleg semmi” érzése az embernek, mint a Rubinvörös esetén. Van benne ív, egy aprócska lezárással, ennek ellenére elvonási tünetektől remegve várom a következő kötetet. Ennek, a történeten túl, számtalan oka van.

A főhős
A könyv első körülbelül ötven oldala közben kissé gyerekesnek tartottam Chloét, éretlennek tűnt mind a tizenöt évével. Aztán haladtak az események, s vele együtt módosult hősnőnkről alakított képem is… Őt ugyanis teljes joggal lehet hősnőnek nevezni. A mostani lányregények nagy részében a főhős –bár maximálisan bejön az aktuális szépfiúnak – nem valami mély karakter, vagy vállalhatatlanul vak, vagy elképesztően ostoba, vagy a kettő felváltva. Többnyire képtelenek logikusan gondolkodni, csak mennek a hirtelen támadt ötleteik után. Hát, Cholé nem ilyen, ami nagy felüdülést jelent nekem, mivel „elátkozott” Ella óta nem találkoztam ennyire ésszerű, kemény, bátor, mégis emberi hősnővel.

Félreértés ne essék, Cholé nem a Tökéletes Karakter, hanem az Emberi Szereplő. Amellett, hogy kikövetkezteti, mit kell tennie az adott helyzetben, módszeresen gondolkodik, majd követi tervét, képes végtelenül félni. Mégis összeszedi magát, nem hagyja, hogy eluralkodjon rajta a pánik, bármennyire is tisztában van rettegésével – és éppen így lesz emberi és hős egyszerre. Felüdülés volt a szemszögéből látni a dolgokat, ahogyan az is, hogy hosszú ideje először a főszereplő a kedvenc karakterem.

A többiek
A társait is megkedveltem. (Nos, legalábbis nagy részüket.) Azonban róluk, tekintve, hogy alig pár hét eseményeit ismerhetjük meg, keveset tudunk. Ennek ellenére az írónő ügyesen elkerüli azt, hogy a többiekhez hasonló, már sablonossá vált módon ábrázolja őket. Szereplői nem tökéletesek: egyik lány sem kiemelkedően szép, az aktuális szépfiútól való olvadozást sem erőlteti, sokak kedvenc szereplőjét, Dereket pedig néhol kifejezetten visszataszítónak írja le pattanásaival és állandó jellegű izzadásával. Nem csak kijelenti, érzékelteti, hogy gusztustalan, ugyanakkor megajándékozza előnyösebb testrészekkel is. Mindezt összetetten és finoman teszi.

A kiadás

Elég igényes formátumot hozott össze a kiadó, bár nem vagyok teljesen elégedett. A borító nagyon szép, igényes, emlékezetes, nem a sablon fekete háttér-valami gyom/gyümölcs/árnyékos arc kategória, és illik a történethez is.

Néhol azonban a szöveg tördelésével nem voltam teljesen elégedett: mivel nem mindenhol írták ki, hogy éppen ki viszi a társalgás fonalát, egyes helyzetekben nagy jelentősége lett volna annak, hogy új gondolatjelet kap-e a mondat, vagy sem. Néhányszor előfordult, hogy vissza kellett olvasnom, hogy rájöjjek, az előző mondat kihez tartozik. Szerencsére nem volt túlzottan zavaró, és ebben a történetben nem társítottak mondatokat olyan személyhez, aki nincs is jelen az adott beszélgetéskor úgy, mint a Hamuváros esetén. (Azért még mindig morcos vagyok a kedves fordítóra és a szerkesztőjére… Ebben a munkában nem lehet sötétnek vagy figyelmetlennek lenni, a Hamuváros pedig pláne nem ezt érdemelte volna.)

Szóval, összességében elégedett vagyok a kiadással, arról nem is beszélve, hogy a regényért magáért pedig teljesen oda vagyok. Csakis ajánlani tudom mindenkinek (neked is, Ili!), aki szereti a paranormális tiniregényeket, éppen ezért…

Kategória: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!