Filmkritikák dögivel, avagy azért nem ülök a babérjaimon

Mostanában pofátlanul elhanyagoltam a blogomat. Ennek több oka is van, melyből csak egyet emelnék ki, egyrészt, hogy ne untassalak titeket a hosszú felsorolással, másrészt, hogy lássátok, azért gyakorlom még az írást.

Mint már egyszer említettem, jelentkeztem a filmpont.hu nevű kis filmes portálhoz (hárman gondozzuk), én viszem a sajtóvetítésekből adódó kritikaírást. Az utóbbi időben nem egy filmen voltam, több európait is megnézhettem, de sikerült egy blockbusterre is bejutnom idő előtt.

A házban

Az európaiak sorába tartozik az érdekes csavarral dolgozó Halálhegy című horror; A házban című, írással is foglalkozó thriller; a világ legborzalmasabb filmes csúcspontjával dolgozó Szeretők, utazók; a valamiért nem működő Gyilkos vágyak; valamint a kellemes Csodacsapat. Az utóbbi bemutatója köré egész sajtós rendezvényt körítettek, meghívták a szinkronhangokat (ott van „Shrek” is, akit nagyon csípek, amióta megengedte, hogy pingpongozzunk a Jóban, rosszban fogatásának helyszínén! :D), valamint, mivel egy szedett-vetett focicsapat próbálkozásairól szól az alkotás, a magyar futballválogatott, melynek egy tagját legalább most már legalább névről ismerem. (De nem árulom el, hogy kit, nehogy kiderüljön, hogy mégis rosszul tudom, vagy valami…)

Lore

A Titanic Filmfesztiválra is kaptam sajtós jegyeket (ne adjátok tovább, de egyre inkább kezdem azt hinni, az újságírólét az ingyenélés fellegvára…), így írtam a Lore című német drámáról (egyébként ez nyerte a fesztivált, nem véletlenül) és az Árnyékban című hangulatos krimiről.

Vasember 3.

A blockbuster pedig a Vasember 3. volt. Nem vagyok nagy Vasember rajongó, legalábbis eddig nem voltam, de ez a film nagyon elnyerte a tetszésemet, már-már megközelítette a Bosszúállók szintjét! (Csak majdnem. Azért hat szuperhős mindig több mint egy szuperhős.)

A burok filmkritika, avagy hová lettél, Mondanivaló?!

Majdnem egy hónappal a premier után eljutottam addig, hogy megnézzem, mit alkottak Meyer jobbik regényéből. A Diane Krugerrel és a kimondhatatlan nevű Saoirse Ronannal fémjelzett film lehetett volna rosszabb is, ám még így is messze áll a rajongók reményeitől.

Ronan, Abel, Irons, Kruger

 A történet

A jövőben Földünket elfoglalják a magukat csak lelkeknek nevező idegenek, akik parazita módjára az emberek testébe költöznek. Csak néhány ember van még életben, ők bujkálni próbálnak a gonosz idegenek elől. Ilyen Melanie is, aki azért, hogy öccsét, Jamie-t és szerelmét, Jaredet megmentse, feláldozza önmagát: a lelkek elkapják, és egyik társukat, Vándort helyezik testébe. A lány azonban nem adja magát, így ketten osztoznak egy testen. Szerencsére: így Melanie meg tudja akadályozni, hogy Vándor az emlékeit felhasználva elárulja, hol bujkálnak szerettei, akit a lelkek egyik vezetője, a Hajtó elszántan keres.

Mondanivaló helyett… semmi?!

A film és a könyv nem egy részen teljesen eltér egymástól, ami részben nem lenne gond, ha így is működne a film sztorija. Míg a kötetben inkább Vándoron volt a hangsúly, azon, hogyan illeszkedik be az emberek közé, valamint hogyan látja az emberek gyarlóságait és szenvedélyeit, a filmben Melanie kap nagyobb teret, és a fent említett Hajtó. Ennek megfelelően nem egy olyan mondanivaló kiveszett a történetből, ami a könyvben benne volt: hogy a lelkek szemszögéből az emberek egyszerre rosszak és, ha megismerik őket, csodálatosak; hogy milyen kitaszítottnak és rettegettnek lenni egy csoportban; hogy működik a csoportdinamika és pszichológia; milyen a jó manipulatív vezető, stb…

Ezek pont azok a részek voltak a könyvben, amiket szerettem, és amik felkavartak, így egy kicsit szkeptikusan néztem a film próbálkozásait, hogy valamit mégis abba a soványka két órába sűrítsen puszta smárolásokon kívül, ám kész voltam elfogadni a tényt, hogy esetleg sikerrel jár a forgatókönyvíró. Sajnos nem kellett vesződnöm az elfogadással, a sztoriban felépített potenciált nem használták ki, így a vége olyan üres és lapos lett, mint egy széttört kagylóhéj. (Frappáns hasonlat, tudom.) A történet elején láthatjuk, hogy a Hajtó vad és elszánt, és mivel az egyik leghíresebb színész alakítja a filmben szereplők közül, a továbbiakban is követhetjük sorsát. Diane Kruger nagyon jól alakítja a félig bekattant, frusztrált, széteső félben lévő lelket, azonban ezzel a többlettel, amit az alaptörténethez tettek hozzá, a film végén nem kezdenek semmit, ugyanaz marad a csattanó (csak kevésbé jön át), mint a könyvben volt, noha egy ilyen erősen felvezetett ívhez más kellett volna. A rendező még azt a lehetőséget is kihagyta, ami adott volt ahhoz, hogy jó történet legyen.

Szeretem ezt a képet, bár nem volt a filmben ilyen jelenet

A szerelmi sokszög

Így maradtak az ellentmondások (például rögtön azután, hogy Vándor kijelenti, a lelkek jók, láthatjuk, ahogy a Hajtó agresszívan lép fel, és így megöli egy társát…) és a szerelmi négyszög, melyet Melanie teste (értsd: a két lélek; Saoirse Ronan), valamint Jared és Ian alkot. Az ebből adódó feszültségeket is teljesen elbagatellizálták a filmben: Ian (Jake Abel) hormonproblémákkal küszködő tinédzserré alacsonyodott a könyvben megismert együtt érző jópasi helyett; ugyanakkor Jared (Max Irons) belső vívódásai sem jönnek át, holott a filmbeli Jarednek is azzal kell szembesülnie, hogy szerelme testét egy általa gyűlölt parazita bitorolja. A mély érzelmek és a hónapokon át alakuló, érdekes kapcsolatok pár naposnak tűnő csókmaratonokká alakulnak (de legalább senki sem csillog visszataszítóan).

Ó, az a szép magyar nyelv!

Nekem szinkronosan volt szerencsém a filmhez, és én mondom, ne kövessétek a példámat! Az amúgy is röhejes szerelmi jeleneteket a pocsék szinkronszöveg tette még ostobábbá: olyan giccses-sablonos mondatok követik egymást, hogy a néző nem tudja, sírjon-e vagy nevessen ilyen nyelvi erőszak hallatán. A legegyszerűbb mondatokat rontották el, és cserélték valamilyen nehézkes, magyartalan maszlagra, nem kis fájdalmat okozva a nézőknek.

A burkot, ha rajongó vagy, valószínűleg, már úgyis láttad, ha pedig nem, nézésre nem ajánlom, olvasásra annál inkább. Hihetetlen, de Stephanie Meyer alkotott valami mélyet, amit aztán sekélyessé formáltak kétórányi képkocka váltogatásban.

Spirit Bliss: A múlt árnyai, avagy az életképtelen főhősnő

Csavaros történetet írni egyre nehezebb, hiszen már nem egy poént ellőttek az irodalomtörténet során. Spirit Blissnek ennek ellenére sikerült olyan megoldást kitalálnia, ami megdöbbenti az olvasót. A múlt árnyainak az az egyetlen hátránya, hogy nem biztos, hogy eljutunk odáig, meglehet, a főhősnő ostobasága hamarabb megtör a kelleténél.

A történet

Spirit regénye in medias res kezdődik, főhősnőnk, Katherine azonnal fogságban, majd nem sok híján máglyán találja magát boszorkányégetés címén. Szerencsére arra jár a szőke herceg fehér lovon, és megmenti őt. Sajnos eme ifjúról kiderül, hogy Katie célpontja: a lányt azért küldték vissza a sötét középkorba, hogy megölje a jövő nagy diktátorát, Véreskezű Casimirt, a vámpírt. Katherine elkezdene dolgozni az ügyön, amikor rájön, hogy Casimir még ember, ráadásul jó ember. Emiatt (bár nyilván a vonzó kék szemek is befolyásolják főhősnőnket) Katie elhatározza, megpróbálja megakadályozni, hogy Casimirből az a szörny váljon, aki a jövőben lesz, anélkül, hogy végezne vele…

A könyv és én

A múlt árnyaival már hosszú hónapok óta szemezgettem, mire megnyertem egy novellapályázaton, és végre a kezembe foghattam a dedikált, saját példányom, amit ezúton is köszönök Spirit Blissnek! A történet érdekesnek tűnt (az időutazás a nagy gyengém, és bár a vámpírok már elcsépeltek, azért nekik sem mondok nemet…), a moly.hu-n pedig nagyon jó eredményt ért el a magyar írónő sztorija (ez 92%-ot takar). Ennek ellenére, bárhogy is akartam, nem tudtam feltétel nélkül szeretni a sztorit.

Hol vannak az infók?!

Ennek több oka is volt. Először csak az információadagolása zavart: Spirit túl sokszor nem vagy nem időben közöl olyan adatokat az olvasóval, amikre alapvetően szükség van ahhoz, hogy élvezhesse a történetet, és ne akadjon fenn apróságokon. Ilyen kérdés például egy időutazásos regény esetén az, hogy mikor és hol vagyunk. Sokkal jobban élveztem volna az olvasást, ha nem kell azon agyalnom, hogy vajon Angliában vagyunk-e, vagy – a nevek alapján – más angol nyelvű területen; ha nem azon pörögtem volna, hogyha főhősnőnk paradicsomot vásárolgat a piacon[1], akkor hogy lehet az, hogy elvileg a sötét középkorban[2] járunk? És miért tegeződik mindenki, cseléd-úr, férfi-nő egyaránt, a középkorban? Tudom, hogy ez akár szőrszálhasogatásnak tűnhet, de mivel időutazásos történetről van szó, muszáj utánanézni az ilyen apróságoknak is. (Vagy a jövőbe helyezni a történetet, az író jövőképébe nem köthet bele senki ilyen szempontból.:D)

Hol, mikor?

Az információadagoláshoz tartozik főhősnőnk kora is: az eperegyes elbeszélés alapján én körülbelül tizenöt évesnek néztem, a stílusa, a viselkedése, a felfogása, a gondolkozása is arra utalt, így ebben a hitben olvastam a történetet, egészen addig a pontig, amíg Katherine el nem ejtett egy fél megjegyzést arról, hogy úgy viselkedik, mint egy idióta kamasz, holott már mióta nem az. Ekkor elkezdtem gondolkozni: ez a lány huszonnyolc éves lenne? Hogy lehet huszonnyolc, amikor minden szinten totál tini? A kötet végén kiderült, hogy Katherine húsz éves (ami azért annyira nincs messze a kamaszkortól, hogy ne viselkedhessen néha idióta módjára; főhősnőnk szintjét azonban nagyon meghaladja), de ezt nem ártott volna már az elején közölni. Ahogy azt sem, melyik korból utazott vissza Katherine; ezek az apróságok szerkesztettebbé tették volna a történetet.

A regény leggyengébb pontja: a főhősnő

Azonban Katherine-nek nem csak a kora zavart, és itt értünk el a könyv legnagyobb hibájához. Sok olyan főhősnő van, akit nem kedvelek, mert jellegtelen, de ritka az olyan, akit szinte azonnal meggyűlölök. Katie rekordot döntött. Olyan szinten életképtelen volt, hogy néha üvöltöztem vele olvasás közben. Az egyik problémám az volt, hogy nagyon ostoba, ha valami kiüti a szemét, akkor sem veszi észre. (SPOILER! Például miért nem ismeri fel a vámpírrá alakulás jeleit, mikor egy olyan világban nőtt fel, ahol ez alapvető? Nem tűnik fel neki, mi a különbség a méreg és az altató hatásai között – hogy ez utóbbi például nem okoz fájdalmat? A józan paraszti ész mellett a normális is hiányzik belőle: az apja időutazással foglalkozó tudós, Katie ennek ellenére sosem gondolkozott el azon, hogy is működik ez az egész.) Az egész lány olyan, mint egy birka, vakon követi az aktuális hímnemű egyedet, akit mellérendelt a sors, legyen az a jövőbeli főgonosz, a legjobb barátja, a legutálatosabb osztálytársa, bárki. Elhatározza, hogy megmenti Casamir életét és lelkét, ehelyett a könyv első felében mást sem csinál, mint eszik és öltözködik, közben pedig sodródik az árral, hogy aztán a könyv második felében, amikor felpörögnek az események, megint csak sodródjon az árral. Ennek a lánynak komoly problémái vannak: nem főszereplő alapanyag.

Egy főhősnőtől ugyanis azt várom el, hogy tökös legyen, hogy álljon a sarkára, ha az kell. Gwen, a szintén időutazásos Rubinvörösben minden lehetséges szabályt igyekezett megszegni annak érdekében, hogy kiderítse, mi folyik körülette. Katie lement a titkos pincébe, majd abbahagyta a nyomozást. Gwen, amikor szembetalálkozott azzal a hímsoviniszta disznóval, aki könnyedén a halálát okozhatja, inkább tartotta a száját, és csak magában vágott vissza a disznónak. Katie, amikor szembetalálkozott azzal a hímsoviniszta disznóval, aki könnyedén a halálát okozhatja, úgy döntött, hirtelen tüzes menyecskévé avanzsál, és nem csak a férfit hódítja meg két pap előtt, hanem a száját is alig fogja be, hiszen mi jobb, mint a máglyahalál, ha az embernek éppen meg kéne mentenie a világot? Ilyen és ehhez hasonló problémáim voltak Katie-vel, ami úgy tönkrevágta az olvasást, mint dióhéjat a kalapács. Remélem, főhősnőnk a következő részben a sarkára áll, és nem egy haszontalan báb lesz, aki eperegyben elmeséli, hogyan nem próbálja éppen rendbe tenni a dolgokat. (Miközben persze nem egy pasi nyáladzik utána, a jó szereplők pedig nagyrészt odavannak érte, amit a fentiek tekintetében nem értek. A fentiek tekintetében azt sem értem, hogy lehet Katie már húsz éves.)

A könyv erős jó oldalai

Még szerencse, hogy nem csak Katie szerepelt a történetben, és hogy Spirit Bliss piszok jól bánik a csavarokkal. A többi karakterrel nem volt semmi bajom (bár Payton is kamaszként viselkedett nem egy hely… végig, Casamir pedig túlzottan jófiúnak volt beállítva), ennek ellenére annak kifejezetten örültem, hogy amikor beindul az akció, Bliss nem bánik a szereplőkkel kesztyűs kézzel, így, bár nem egy kedvelt karakter odavész, veszít a rózsaszín varázsából a sztori. Ráadásul a végső csavar egyszerűen zseniális, Spirit kihasználta az időutazásban rejlő lehetőségeket, hogy aztán az olvasónak leeshessen az álla. Erről nem is mesélnék többet, csak annyit, hogy bár Katie-vel sosem békültem meg, az utolsó körülbelül százötven oldalt remegve faltam, annyi minden történt egyszerre, és olyan dolgok derültek ki, hogy alig tudtam letenni. Egyszerűen fenomenális volt, azon szerencsés befejezések egyike, amik esetén kíváncsian várod a folytatást. (Remélem, Katherine meghal, és bejön egy új főhősnő…)

Bár Katie-t sokat pocskondiáztam, nem mondom, hogy Spirit Bliss könyve rossz. Olvastatja magát, izgalmas fordulatokban gazdag, és ha nem lenne benne a főhősnő, nagyon jó lenne, mindenkinek ajánlanám.

Kategória: Azoknak, akik könnyen túlteszik magukat az ostobaságon: Vedd ki, kérd kölcsön, érdemes elolvasni, bár beszerezni annyira nem! Ha valakit zavarnak főhősnők hiányosságai: Megteszi, ha nincs más.

---

[1] Európába, ha ugyan ott játszódott a történet, a 16. században ismerték meg ezt a zöldséget.

[2] I.sz. 476 és 1000 között.

Janet Evanovich: A szingli fejvadász, avagy Bridget Jones már fegyvert is használ

Egy vegyes poszt következik, filmről és könyvről egyaránt. Hogy ne legyen teljesen kiszámítható, két különböző Plum-sztorit veszek górcső alá, és elemzek pár mondatban. Az immár 19 kötetből álló sorozattól leginkább könnyed humort várhat az ember.

Hogy akadtam rá?

Mostanában rá vagyok kattanva a chick-flickekre, e műfaj keretein belül néztem ki az A szingli fejvadász című filmet. A főszereplőt alakító Katherine Heiglt az Ilyen az élet óta nagyon csípem, kellemesen hétköznapi nő benyomását kelti. A film előzetese is tetszett, és mivel maga az alkotás sem volt rossz, úgy döntöttem, elolvasok néhány kötetet is a sorozatból (külföldön eddig tizenkilenc! rész jelent meg). Egy minden tekintetben borongós napon találtam meg a harmadik kötetet potom hatszáz forintért, így lecsaptam rá, és azonnal elolvastam.

A film

A szingli fejvadász sorozat első részét filmesítették meg 2012-ben. A címszereplő Stephanie Plum (Katherine Heigl) elveszti állást, így kénytelen perverz unokatestvérének fejvadászcégénél munkát vállalni: az ő feladata lesz az olyan rosszfiúk kézre kerítése és a rendőrségre juttatása, akik valamiért nem jelentek meg a tárgyaláson. Plum első esetével rögtön két dologba is beletenyerel: egy gyilkossági ügybe és saját szerelmi életébe. Először ugyanis Joe Morellit (Jason O’Mara) kell megkeresnie: a férfit nem csak gyilkossággal vádolják, de ő volt az az ifjú is, aki elvette Stephanie szüzességét még tizenhat éves korában (és mellékesen az is, akit Steph „véletlenül” elgázolt két évvel később). Kezdetét veszi a hajsza, mely során persze kiderül, hogy Morelli nem olyan bűnös, mint azt a körülmények sejtetik. Plumnak azonban el kell kapnia az ex-rendőrt, így alkut köt vele: segít felgöngyölíteni az ügyet, ha utána Morelli besétál vele az őrsre (nem-nem, Steph nem a szívvére hallgat, hanem a pénzhiány motiválja. Neki elhihetitek.). Lövöldözés, kocsirobbantás és egy tonnányi kaja vár főhősnőnkre a pörgős-humoros, átlagos szintű krimi-komédiában.

Steph és Ranger

Plum és Morelli

A szingli fejvadász

Annak ellenére, hogy átlagos a film (és a Morellit alakító színész is csak átlagosan jóképű), nagyon megtetszett. Ez részben Heigl miatt van (olyan jó a haja!), aki jól megteremti a hangulatot, másrészt az általa mondott narráció miatt. Mivel a narrálás szarkasztikus és humoros, úgy gondoltam, valószínűleg a könyvbeli elbeszélő stílusát igyekezett elkapni a forgatókönyvíró. Ezért döntöttem úgy, hogy a könnyeden jó vígjáték után adok egy esélyt a regényeknek is.

A harmadik kötet

Stephanie Plum újabb munkát kap. Ezúttal a köztiszteletnek örvendő fagyi árust, Mo bácsit kell bekísérnie a rendőrőrsre, hogy új időpontot kapjon, mivel az előző tárgyaláson, amire egy piti szabálysértés miatt hívták be Mót, nem jelent meg. A szomszédok persze nem örülnek annak, hogy Plum a szeretett fagyi árust zaklatja; Plum pedig nem örül annak, hogy a fagyi árus, ahelyett, hogy a boltjában ülne a fenekén, szőrén-szálán felszívódott. Miközben Stephanie a szomszédok ellenvetési közepette megpróbálja előkeríteni Mo bácsit, nem egy hullába botlik bele. A hullákban van valami közös: drogügyletek aktív résztvevői voltak. Még szerencse, hogy Plum nem egyedül dolgozik: aktív segítője a szuperhős ügyességű Ranger, lelkes, ám annál kevésbé hasznos társa az ex-kurtizán Lula, és persze ott van a gyilkosságiaknál dolgozó Joe Morelli is…

A harmadik Plum-kötet 91%-ot kapott moly.hu-n, így valami nagy durranást vártam tőle. Sajnos a durranás inkább csak puffanás volt: a pörgős stílusú elbeszélő lefoglalt pár órára, mikor beindultak az események, nem tettem le a könyvet, és úgy merő általánosságban jót tett az amúgy borongós közérzetemnek (szép tavaszi időnk van, idomulok hozzá). Azonban maga az ügy annyira nem volt nagy cucc, nem volt iszonyatosan csavaros, semmi olyan, amire azt mondanám, hogy „Ó, te jó ég!”. Emellett a cselekményben említett Lula is baromira idegesített: a hölgyemény egy két lábon járó szerencsétlenség és bajforrás, akinek a legnagyobb és talán egyetlen erénye, hogy nagyon jó szándékú, ám szándékainak nem tud megfelelően teret adni. Amerre jár, csőstül megy utána a baj is, nem is értettem, Plum miért nem próbálja néha otthon hagyni. Hogy emellett még a (beszéd)stílusa is idegelt, már csak a hab a tortán: a legtöbb vele közös jelentet utáltam.

A baloldali a kiiktatandó... izé, Lula

Ha van néhány fölös órád, és éppen el vagy kettyenve, adj Plumnak egy esélyt. A film és a könyv is szórakoztató és könnyen emészthető, és ha a folytatásokban valahogyan kiiktatják Lulát (vagy megtanul normálisan viselkedni), hát én mondom, elégedett leszek a sorozattal.

Kategória: Vedd ki, kérd kölcsön, érdemes elolvasni, bár beszerezni annyira nem!

 

Susan Elizabeth Phillips: Chicago Stars-sorozat, avagy igényes romantika

A romantikus regények egyik külföldi nagyanyja Susan Elizabeth Philips. Egyik ismerősöm unszolására én is esélyt adtam az írónőnek (és ezzel egy időben a műfajnak is), SEP pedig megvett kilóra. A humoros, pörgős párbeszédek és a kidolgozott karakterek elfeledtetik azt, hogy a sorozat részei hasonló sémán alapulnak, és hogy a fordítás nem éppen tökéletes.

A történetről általában

SEP Chicago Stars-sorozata egymásra épülő, de a linearitást meg nem követelő részekből áll, melyekben az a közös, hogy a főszereplők és a mellékszereplők egy része a Chicago Stars nevű futballválogatotthoz kapcsolódik így vagy úgy. Ennek megfelelően, aki az egyik részben még mellékszereplő, a következőben főszereplővé avanzsálhat és viszont, egy hét kötetes sorozatot eredményezve.

A sorozat

Igényes romantikus regények

A sorozat részeinek másik közös vonása, hogy az elképesztően pocsék, estenként pornót vagy a ponyva legalját sejtető címek és borítók jól kidolgozott történeteket takarnak, melyekben a karaktereken van a hangsúly. Ez általában egy fő párt és egy vagy két mellékpárt takar, melyek tagjai valamilyen szinten érzelmileg defektesek. A történet során ez a „defektjük” bontakozik ki, és ahogy egymásra találnak, úgy gyógyítják be a másik sebeit, így végső soron egy olyan sztorit kapunk, mely, ha nem is akciódús, de izgalmas a maga módján. Ezt erősítik a frappáns párbeszédek, melyek miatt csak úgy pörögnek a lapok olvasás közben, és az a biztonságérzet, hogy legyen a jelen bármilyen rossz, a végén úgyis minden jóra fordul – kaotikus világunkban néha erre vágyok a legjobban.

Susan Elizabeth Phillips

Természetesen nem tökéletes a sorozat, hasonló sémákra épülnek az egyes részek. Általában egy gazdag és dögös férfi, valamint egy bajba jutott, de onnan makacsul kitörni próbáló, vagány nő párosa alkotja a fő szálat, akik újonnan ismerték meg egymást, és instant módon vonzódni kezdtek a másikhoz, hogy aztán a történet közepén-végén bevallják maguknak, nem csak testiségről van szó. A mellékszál párosa pedig gyakran közös múltra tekint vissza, mely egy rosszul sikerült kapcsolatot takar mély sebekkel. Minden egyes viszony lényege, hogy „jókor jó időben” lettek egymásra kényszerítve a szereplők. Szerencsére ezt a sémát olvasás közben elfeledteti a karakterek kidolgozott múltja és jelleme, és a különböző szituációk, amikbe kerülnek.

A sorozat gyenge pontjai

A regények legnagyobb problémája talán a fordítás. Az eredeti szöveghez sajnos még nem volt szerencsém, de Molnár Gabriella néha annyira magyartalan mondatokat rak össze, hogy ahhoz már profizmus kell. Ilyenkor nem sok választott el attól, hogy lefejeljem a falat, legjobban azonban a kötőszavak borítottak ki: egy idő után elhatároztam, annak szentelem az életemet, hogy bemutatom Molnárnak az „és”-t, ne csak annak „alacsonyabb s-barátját” ismerje s használja agyba-főbe.

A másik alapvető hibája a sorozatnak a második rész. A Se veled, se nélküledben a Stars-kötetek legnagyobb barma kap főszerepet. Bobby Tom megdöbbentően szerethető mellékszereplő az első részben, és legalább akkora p*csfej a másodikban. A hímsoviniszta disznó önmagát folyamatosan igazoló felfogása és viselkedése szinte már a most oly felkapott Mr. Grey feltételezett (még nem olvastam a regényt, csak bőven sokat hallottam róla) viselkedését előlegezi meg az amúgy érzelem-dús és normális SEP-karakterektől élesen eltérve, valamint ezt a kötetet alaposan lehúzva.

A moly.hu-s megítélések

Összegezve

Susan Elizabeth Phillips egy jól felépített és érdekes megoldású sorozatot alkotott, melyben eléggé lazán kapcsolódnak a szálak ahhoz, hogy ne előre meghatározott sorrendben olvassa őket az ember, mégis apró információkat kaphasson a már megszeretett párosok tagjainak múltjáról és a közös jövőjéről. (Így például az első rész mellékszereplője, aki akkor kamaszkorának érzékeny szakaszát éli, az ötödik rész főhősnője; a harmadik részben megismert mellék-dögös-pasi pedig az ugyanannak a résznek a főhőse.) Emellett izgalmasak és humorosak a párbeszédek, egy délutánnyi tökéletes kikapcsolódást jelentenek azoknak az olvasóknak, akik kedvelik ezt a műfajt.

Néhány személyes jegyzet

A sorozatot még nyáron kezdtem a Várom a párom című résszel, majd következetesen össze-visszahaladtam, így az első részt (Csak te kellesz!) olvastam utolsó előttiként és a harmadikat (Apafogó) utolsóként. Szóval, ebből a féléves random olvasáshullámból válogatom most ki a…

• Kedvenc női főszereplőm: Annabelle a Várom a páromból. Minden egyes női főszereplőt szerettem, mert szókimondóak, értelmesek és humorosak, szóval ez nehéz kérdés volt, de hozzám talán az említett hölgyemény áll a legközelebb, és nem csak a hajszíne miatt. A szerelemről alkotott felfogása, a viselkedése, a „nyilván a rossz pasiba esek bele” attitűdje, valamint a szakmai elhivatottsága elég közel áll hozzám ahhoz, hogy azonosuljak vele.
•    Kedvenc férfi főszereplőm: Bobby Tom… Haha, soha! Kevin a Törékeny szívből. Bár ezt a kötetet is cirka féléve olvastam, tudom, hogy odavoltam érte. Az adrenalin-igényétől valószínűleg infarktust kapnék élőben, de emellett művelt volt, humoros és megcáfolta a bunkó sportolókról alkotott elképzeléseket. (Emellett Deanért és a szomorú sorsú Gabe-ért is odavoltam: az előbbi sok tekintetben Kevinre emlékeztet, csak talán még érettebb, az utóbbi pedig felfogásban is felnőtt férfi már a kezdetekkor. Bobby Tommal ellentétben.)
• Kedvenc női mellékszereplőm: vagy Kissy az Álom, édes álomból (izgalmas volt az átalakulása szürke kisegérből magabiztos nővé) vagy még inkább Annie az Apafogóból. A mindent előre tudó, nyers, mégis szeretetteljes öreglányt a valóságban is szívesen fogadnám egy beszélgetésre, melyben felnyitja a szemem, majd elküld a francba, hogy a kedvenc énekesét hallgassa a zenecsatornán.
• Kedvenc férfi mellékszereplőm: csak egyet választhatok? (Még szerencse, hogy én vagyok a főnök, többet fogok.:D) A piperkőc, kissé talán gyerekes, mégis elhivatott pap Ethan (Apafogó és Álom, édes álom); valamint Dean és Body a Várom a páromban (aranyos és szerethető; határozott, mégis gyengéd).
• Legkevésbé kedvelt női főszereplő: hmmmm… Talán Grace (Se veled, se nélküled), de nyilván csak egy adott személy miatt…
• Legkevésbé kedvelt férfi főszereplő: Bobby Tom. (Igen, miatta.)
• Legszívszorítóbb háttér: Gabe (Álom, édes álom).
• Legvisszataszítóbb múlt: vagy a Phoebe-é (Csak te kellesz!) vagy a Rachelé (Álom, édes álom). Mindkettő komoly téma, iszonyatot keltő esemény és olyan dolog, ami minden nő elevenébe vág.
• Legérdekesebb „deffekt”: a Mollyé (Törékeny szív). Most komolyan, vészjelző? :D
• Legjobb egymásra találás: talán a Jane és Cal párosé (Apafogó). Tapéták, ilyen viszonylatban.:D

Neon, avagy a könyvmoly mennyországa

Vidéki származású lánykaként mindig rácsodálkozom arra, Pest mennyire lehetőséget tartogat a kultúrakedvelőknek (is, hogy a gombaként szaporodó, érdekesebbnél érdekesebb berendezésű romkocsmákról már ne is beszéljünk). 2011-ben a Lámpagyújtáson vágtak hozzám két, teljesen jó kötetet, idén pedig a Neon keretein belül (háti)zsákoltam be huszonnyolc könyvet…

A nem túlhatásosan bereklámozott könyvgyűjtési és -szétosztási akcióról én is csak véletlenül és eléggé nagyvonalakban hallottam, szerencsére a lényeget (helyszín és időpont) még időben elkapva. A Neon-akciót az ELTE ÁJK indította több kampusszal (az ELTE többi karável, köztük az én BTK-mmal is, a MOMÉ-vel, a BGF-fel és a BCE-vel) és néhány középiskolával karöltve. Március 14-éig közel négy-ötezer kötetet gyűjtöttek össze, állítottak ki, és töltöttek meg fénnyel az Akváriumban, hogy aztán ezekre másnap szabadon lecsaphassanak az érdeklődők.

Fénnyel megtöltött kötetek

A válogatás másnap

 Természetesen én is érdeklődtem, egy barátnőmmel és annak a barátjával egyetemben. A gyerekkora-óta-könyvmoly barátnőmmel lelkesen hiperventilláltunk a földre kipakolt, és folyamatosan újra feltöltött könyvhalmazok felett (a barátja ezt türelmesen bírta, több mint egy óráig, igazi hero), szó szerint bezsákolva a nekünk tetsző példányokat. Teljesen vegyes volt a felhozatal, szakkönyvek, tankönyvek, romantikus regények, ifjúsági történetek, szépirodalom, sci-fi, fantasy, önsegítő olvasmányok egyaránt képviseltették magukat. Én (a huszonnyolc kötet közül, melyből kettő még a molyon sincs fenn) leginkább az angol Shakespeare-emnek és a sorozatírós tankönyvemnek örültem, igazi kincsek. (Az pedig valamit elárulhat a lelkivilágomról, hogy nem egy ifjúsági regénnyel gazdagodtam… Sose növök fel!)

Szerzeményeim mínusz kettő

 Minderről csak azért írok, hogy irigykedjetek… Mármint, hogy népszerűsítsem és híreszteljem az ilyen akciókat. A könyvpiac enyhén szólva stagnálás hírében áll, az írók helyzete egyre bizonytalanabb, az olvasók száma pedig meglehet, egyre csökken. Az olvasásban, a könyvekben van valami megfoghatatlanul gyönyörű, melyet nem egy ember próbált megfogalmazni, de a lényegét nagyon nehéz szavakkal átadni – tapasztalni kell; ezek a nagyobb közösséget átfogó események pedig pont ezt segítik elő. Remélem, lesz ilyen jövőre is, kellően óriási reklámmal, mert bár érdeklődők voltak, ilyen esetben sosem árt a több. ;)