Trento, avagy a hely, ahol most élek

Nem tudom, hogy te is észrevetted-e (vagy, hogy így vagy-e vele), de ha már huzamosabb ideje vagyok valahol, hajlamos vagyok csak úgy elsétálni a dolgok mellett, mert annyira megszokom a közeget. Már két hete Trentóban élek, úgyhogy eljutottam arra a pontra, hogy valamennyire ismerem, viszont még nem tartok ott, hogy a fenti szomorú esemény és helyfelfogás bekövetkezzen – szóval most viszonylag tiszta képet tudok festeni neked Trentóról magáról.

Mielőtt idejöttem volna, bevallom őszintén, azon túl, hogy néha nézegettem a térképen, és átfutottam a Wikioldalát, nem sok energiát fektettem abba, hogy megismerjem a várost, úgy voltam vele, hogy hadd legyen meglepetés. Épp csak annyit tudtam, hogy a) gazdag régióban van b) egyetemváros, emiatt arra jutottam, hogy c) biztos nagy is. Valahogy azonban nem az.

Például ilyen fura a közlekedés

Trento maga különböző kisebb-nagyobb részekre osztható, mintha sok-sok kis falu kapcsolódott volna össze (ha jól tudom, ez is történt). Én Velában lakok egy intergenerációs házban (ez is érdekes dolog, amikor jobban belevetem magam, írok majd róla). Vela eléggé gazdagnak tűnik, szépek a házak, biztonságos a környék, és körülöttünk ott vannak a hegyek, amik minden reggel és minden este lenyűgöznek.

Vela - minden reggel ezt látom :)

Ami viszont nem, az a tömegközlekedés. Pest eléggé elkényeztetett (innen is csókollak, éjszakai járat!), ezt tudom, de azért erre nem számítottam. Velába a cetrumból a 6-os busszal lehet eljutni. Kivéve este kilenc után és vasárnap, akkor ugyanis ilyen busz nem jár. Kétszer meg is szívtuk a lakótársammal (egyszer este, egyszer pedig hétvégén), így az amúgy 10 perces haza utat 45 perc alatt kellett lesétálnunk. Aztán az egyik ismerősünk felvilágosított, hogy ilyenkor a 2-es busz veszi át a 6-os helyét (miért? A 6-os a centrumig közlekedik, mi a fenéért nem engedik tovább? Az a tíz perc már nem mindegy? Totál nem logikus. Már így egyáltalán nem.), szóval azóta azt használom.

Szerencsére eddig ez volt a legnagyobb problémám

Amúgy ugyanis a hely csodás. A belváros központi magja a Piazza Duomo, amely lélegzetelállítóan gyönyörű, és amelynek a szökőkútja önálló életet él, kicsit olyan, mint a Fúriafűz a Harry Potterből. A barátaimmal eltöltöttünk mellette ülve egy nyugodt és szép ebédet, egészen addig, míg a kút meg nem unt minket, és hirtelen le nem fröcskölt vízzel. Szó szerint adott nekünk egy zuhanyt. És nem is kicsit.

Az őrült szökőkút

A Piazza Duomo mögött van a másik kedvenc helyem, egy kicsit eldugottabb terecske, enyhén brit hangulatú házakkal, és egy olyan fapaddal, ami szinte perverz módon kiált utánam, hogy „gyerünk, ez az, hozz egy könyvet, és olvass rajtam!”, és persze én ezt is fogom tenni, amint lesz időm.

Brit hangulatú házak

A város másik látványossága a kastély. Annyira szerencsés időpontban érkeztem, hogy szinte azonnal megnézhettem, ugyanis valami ünnep volt, és ingyenes volt a belépés, akárcsak a múzeumokba. A kastély nagyon szép, a kilátás még szebb, eléggé beleszerettem, ahogy abba a ténybe is, hogy lehet itt látni egy MUMIFIKÁLT KISKROKODILT. Igen, jól olvastad. MUMIFIKÁLT KISKROKODILT.

KISKROKODIL

Emellett a helyi múzeum, a Muse is fantasztikus, új, friss és modern, interaktív megoldásokkal vegyítve. Természettudományos múzeum, amely a Föld történetének összes korszakát végigveszi, és egy olyan szintje is van, amely leginkább a Csodák Palotájára emlékeztetett. A Muse mellett van a Palazzo, azaz a palota, ami más, mint a Castello, mert míg a kastély nagy és szép, ez leginkább csak van, valami furcsa és megmagyarázhatatlan borászati-mezőgazdasági kiállítással. De hát szegényke nem tehet a hiányosságairól, ahogy azt a kedves kiállítást felügyelő néni elmondta nekem, annak idején eléggé széjjelszedték, úgy kellett megmenteni.

Ja, igen, az emberek nagyon kedvesek

Eddig bárhol jártam, még nem találkoztam kifejezetten gonosz vagy bunkó emberekkel, sőt. Ez az a város, ahol a bankban dolgozó ürge mindent lelkiismeretesen elmagyaráz, sokat mosolyog, és szabadkozik, amiért, nem tud jobban angolul. Ahol a csapos búcsúzás előtt előkapja a limoncellót, és ad a csapatnak egy grátiszkört. Ahol a fagyiárus, mikor nem tudsz dönteni, megkóstoltatja veled a jelöltjeid (végül persze az elsőnél maradtam).

Trento - kilátás a Castelloból

Emellett ami feltűnt még, hogy Trento eléggé interkulturális, és nyitottak is erre az emberek. Nyilván torz képet kapok a városról a helyzetemből adódóan, hiszen önkéntesként többnyire az önkénteseket vagy az önkéntesek ismerőseit ismerem meg, de az bizonyára sokat jelent, hogy az egyik olasz ismerősöm (önkéntesként) olaszra tanítja azokat a migránsokat, akik itt akarnak letelepedni. Valamint baromi sok külföldi dolgozik itt önkéntesként vagy tanul az egyetemen, így eléggé diverz a város, amit leginkább este érzékelek, mikor beülünk valahova, és beszélgetünk másokkal is.

Mivel tudom, milyen most otthon a helyzet, és tudom, ez sokaknak megfordul a fejében, leírom: nem, itt nem olyan a bevándorlók helyzete, mint Magyarország necces részein. Ahogy eddig észrevettem, Trento inkább úti cél, mintsem átjáró egyik helyről a másikra, szóval semmilyen tömeg vagy feszültség nincs.

Ráadásul a város is élhető

Leszámítva a tömegközlekedésbeli hiányosságokat (amiket annak a számlájára írok, hogy sokaknak autója van, gyakran minket is az egyik olasz ismerősöm furikáz kis sárga autójával) Trento nagyon élhető. A kedves emberek mellett az egész úgy van kalibrálva, hogy jó legyen. Például önkéntesként egy évre kaptunk tömegközlekedési kártyát, amely nemcsak Trentoban jó, hanem az egész régióban (sevizio civile) – pusztán 4 euróért! A helyieknek ez persze drágább, de engem kellemesen meglepett (még akkor is, ha a fogadószervezetem fizette). De ezzel egy időben teljesen ingyenes mindenkinek a könyvtárba való beiratkozás, ahol nemcsak könyveket és filmeket lehet kikölcsönözni, de (ezt kapd ki!) ebookokat is! Totál le voltam nyűgözve, mikor ezt meghallottam. Az egész rendszer úgy működik, hogy kapsz belépési lehetőséget, mikor beiratkozol, otthon letöltöd, ami tetszik, és van 14 napod elolvasni, utána a fájl törlődik, hogy ne lopd el vagy ilyenek. (Még szerencse, hogy hoztam az ebook olvasóm!)

Trento amúgy eléggé jó helyen van

A hegyekről már írtam (alföldi lányként szinte nevetséges módon lenyűgöznek), de arról még nem, hogy bizony tavak is vannak a környéken. Egyik nap például az egyik olasz ismerősöm nyaralójába mentünk át, Ischiába, a Lago di Caldonazzo mellé. Erről a nyaralóról kell írnom néhány szót, mert ha valaha is fogok romantikus regényt írni, akkor tutira benne lesz a pepita változata. A nyaraló egy kis ház, egyetlen szobával és egy nyitott, ámde árnyékos ebédlővel. A szoba ablaka a tóra néz, ha az ember belefekszik az ágyba, gyönyörködhet a kékes-zöld vízben. Egy szinttel lejjebb (ahova egy kicsit meredek lépcső vezet, és ahova illuminált állapotban nem mernék lemenni, ugyanis egy kisebb, ámde meredek leejtő szélén van) található a mosdó-fürdőszoba, szóval nyáron-kora ősszel ez egy tökéletes hely chillelni a barátaiddal vagy andalogni a szerelmeddel. Arról nem is beszélve, hogy egy kivi lugason keresztül lehet megközelíteni. KIVI LUGASON KERESZTÜL. Mennyire olaszos ez?

Lago di Caldonazzo

Kilátás az "ebédlőből"

40-60 perc vonatút kell ahhoz, hogy Bolzanóba érj. Itt sajnos csak egy fél napot töltöttem el (egy projekt-megbeszélésen voltam, utána pedig körbenéztem a városban), de azért halovány benyomásom így is van róla. Más hangulatú, mint Trento, meglepő módon valahogy Nyíregyházára emlékeztetett (pedig lehet, hogy nem is hasonlítanak). Ez is hegyekkel van körbevéve (nem ezért emlékeztetett természetesen Nyíregyházára), szűk utcái és kedves házai vannak (valószínűleg ezek emlékeztettek Nyíregy belvárosára). Nagyobb város, mint Trento, pörgősebb is talán, nem olyan otthonos, de több a bolt, és az emberek két nyelven beszélnek: olaszul és valamilyen izéül, amit németnek neveznek, de a német lakótársamat nem emlékeztette az anyanyelvére. Legalábbis nem teljesen.

Bolzano

Meg ez is

Kábé egy óra autóútra van a Garda tó, egészen pontosan annak a csücske, Riva del Garda. (De ha olyan király tömegközlekedési kártyád van, mint nekem, azzal is elmehetsz oda teljesen ingyen!) Sajnos a településen nem volt időm körbenézni, de a tó maga lenyűgöző. Amolyan szürreálisan gyönyörű: olyan kékes-zöld pompával csillog, mint a legtisztább tenger, és közben körülötte mindenhol hegyek merednek a magasba (persze, hogy meg akarom mászni őket).

Ez meg Riva

Riva-Riva

Riva-Riva-Riva

Riva meg én

Szóval, eddig minden idilli és csodás. Mielőtt túl sokadjára írnám le a „gyönyörű”, a „lenyűgöző” vagy a „lélegzetelállító” szavakat, be is fejezem ezt a posztot. Hamarosan jelentkezem a helyi kajákkal. ;)[1]

---

[1] Vagy valami más témával, ha ahhoz lesz kedvem.

Meggie instaföldön

Már több, mint egy hete Trento utcáit koptatom csinos, ámde lapos talpú cipőimmel (oké, nem mind csinos), és annyit már az elején megállapítottam, hogy ennek bizony meglesz az a negatív hatása, hogy különböző képekkel árasztom el a blogomat, mert ez a hely csodás.

Mármint egyszerűen gyönyörű.

kilátás a kastélyból

a főtér

Nem mondom, hogy nincsenek átlagos vagy éppen csúnya részei, itt is láttam ugyanis ipari vagy éppen irodaházakkal dúsított területet. De a belvárosa egyszerűen elbűvölő, és a külső területeken is látni bájos dolgokat. Ma például Gardolóban jártam, ami Trento egyik része, és ott botlottam bele ebbe a helybe:

Ez egy egyszerű kajálda, félig nyitott, padok vannak ott, és állítólag nem is mindig üzemel, most csak a helyi fesztivál miatt nyitott ki. Viszont ami bájosan lenyűgöző, hogy ezt a könyvvel, írással, olvasással kapcsolatos dekorációt a helyi iskolában tanuló gyerekek készítették a tanárokkal (a könyvekre rá is írták a nevüket). Nekem is kell egy ilyen a szobámba! :)

Amúgy pedig jelentem, azért, hogy ne árasszam el a blogomat pusztán képekkel és nulla egyéb tartalommal, regisztráltam instagramom. Oldalt láthatjátok a képeimet, amúgy pedig alias.megsmith néven találtok meg. Aztán csak óvatosan, nehogy képtúladagolásotok legyen! ;)

Gödörben - 1. fejezet - Indiántánc

Vajon itt a világ végén is börtönbe zárnak, ha kinyírom a családom? Egyáltalán van börtön Nicaraguában, vagy kihajtanak a dzsungelbe?

A dühtől nemcsak a fejem fáj, de fókuszálni is alig bírok, az erdőből csak egy nagy zöld foltot látok magam előtt. Mintha valaki utánam kiabálna, miközben a fák közé vágtatok, de leszarom, mit mond, különben sem értek spanyolul vagy mit beszélnek itt a hülye indiánok. Tanulnának meg amcsiul!

Mi a fenéért kell itt lennem, amikor LA-ben a pasimmal várhatnám a 2013-as évet, mint minden normális csaj?! Engem tuti beengednének az idei VIP bulira is. Az öcsémet persze nem, de ez csak az apámon múlik. Otthon Jeremyt nem engedné el sehova szilveszterezni, őt bezzeg be kell mutatni a cég partnereinek. Rácsapok a hülye fa hülye törzsére. Mert ő nem olyan ostoba, mint egy plankton. Velem ellentétben, nyilvánvalóan. Hiszen „Abbey még teniszezni sem tud úgy, mint Jeremy”. Minek is játszana pont velem egy meccset a saját apám?! Azért kár, hogy nem vettem fel a hülye teniszruhám, akkor a portásfiú is utánam fütyült volna a szállodában, és az elégedetten vigyorgó tesómhoz is hozzávághattam volna az ütőmet.

Hirtelen valami éles, kerepelő hangot hallok, ijedten felkapom a fejem. Egy abnormálisan hosszú csőrű izét látok az egyik fa ágán, fehér nyaka csak úgy virít a zöld lombok között. Erről eszembe jut, hogy kiskorában Jeremy mennyire odavolt az ilyen egzotikus állatokért, én pedig a dadánkkal együtt cipeltem egyik állatkertből a másikba, bár sosem értettem, miért nem akar valami hétköznapit, mondjuk egy cuki kutyát. Ó, azok a régi szép idők, amikor az öcsém még nem volt egy kis görcs, mint most.

Ismét megfájdul a fejem, kizárt, hogy így visszamenjek a családomhoz. Egyedül az anyámmal nem vesztem össze, de ő meg biztos most is az idegenvezető baromságait hallgatja arról, milyen természetfeletti erők uralkodnak itt régi indián történetek szerint. Ja persze.

...ő meg biztos most is az idegenvezető baromságait hallgatja arról, milyen természetfeletti erők uralkodnak itt régi indián történetek szerint.
Ja persze.

Kulturális sokk, avagy máris látom, miben mások az olaszok

Annak ellenére, hogy még csak öt napja vagyok Trentoban, máris felfedeztem néhány bizarr dolgot, amiben az olaszok mások, mint mi. Néhány dologról cikkeznek más honlapokon is, de van, amiről eddig nem szólt a fáma…

1. A buszról középen kell leszállni

Magyarországon – elvileg – a busz elején szállsz arra fel, és a többi ajtón pedig le. A valóságban persze mindenki tudja, hogy ez úgy működik, hogy mindenki mindenhol minden irányba száll. Ennek a fejetlenség ellenére megvan az az előnye, hogyha az első ajtós rendszer valóban élesben működne, akkor az életképtelen népek biztos nem mennének hátra, így a busz hátsó fele kongna az ürességtől.

Nos, Olaszországban, legalábbis az északi részén ezt úgy oldották meg, hogy elől és hátul szállhatsz fel a buszra, középen pedig le. Más irány pedig nincs, amikor tudatlan bakfisként a hátsó ajtón akartam távozni, könyörtelenül csukva hagyták előttem. Az egyik ismerősöm megígérte, hogy elmagyarázza, miért van ez így, de aztán nem került rá sor. Tök mindegy, mindenképp furcsa.

Negyven kuka, hatvan funkció

2. Van mindenféle szelektív kuka

De úgy mindenhol. Nagyon ritka az olyan, hogy nincs, néhány utcán csak, de a lakásokban és az irodákban csak szelektíven lehet gyűjteni a szemetet (ezt annak a számlájára írom, hogy Trento nagyon észak). A színkódjuk persze tök más, mint a miénk (a kék például a műanyag, nem a papír, de legalább a barna itt is a lebomló, természetes cuccokat takarja, a sárga ellenben a „dirty” dolgokat, amiket nem tudsz újrahasznosításra besorolni). Mindig totál zavarban is vagyok, hogy mit hova érdemes dobni, hiszen nálunk kb. az működik, hogy a tejes dobozt a papírhoz, a kólás palackot meg a műanyaghoz. De például mi a helyzet a papírzsepibe csomagolt rágóval? (Egyelőre az „a táskámba rejtem, majd utcai kukába dobom”-taktikával élek, míg minden világos nem lesz.)

3. A lámpakapcsolók azt hiszik, Ausztráliában vannak

A fel a le. A le meg a fel. Nem is értem, miért zavarodok meg mindig. Ha felnyomom a kallantyút, nincs többé fény, tiszta sor. Pár hónap, és hozzászokom.

Szerintem ezt még a lámpák sem értik

4. A szolgáltatásban és különböző hatalmi szerveknél dolgozó emberek kedvesek

Magyarországon bemész a bankba, és mindenki siet meg ideges. Olaszországban bemész a bankba, mindenki kedves és nyugodt. Ehhez persze az is hozzájárul, hogy alig van sor (talán, mert Trento viszonylag kisváros?), és persze ott a szieszta. Ennek ellenére igaz a bankra, a könyvtárra, az autóbusz állomásra, és arra a helyre is, ahol a fiscal code-odat kapod meg. (A fiscal code kb. olyan, mint az olasz személyi kártya, kivéve, hogy egy szám kép nélkül.)

5. A sofőrök átengednek az úttesten

Ahhoz képest, hogy azt mondják, az olaszok agresszívan vezetnek, a sofőrök kedvesek. Eddig mindig egy vagy maximum két autót kellett kivárnom, és már át is engedtek az úttesten. Persze lehet, hogy ez megint csak Trento kisváros voltára írható.

+1. Különböző konnektorok vannak
Oké, ez annyira nem lepett meg, mindenki felkészített rá. De arra nem, hogy egy szobán és pár méteren belül is ennyire változatos a felhozatal.

Nem beszélnek körülöttem magyarul

Nem mintha így picivel kevesebb, mint egy hét után épp a magyar nyelv hiányozna az életemből például a családom vagy a barátaim helyett, de tény, ami tény. Körülöttem az emberek nem beszélnek magyarul.

Na, nem arra akarok utalni, hogy romlik a magyar nyelvhasználat minősége meg egyéb blabla, hanem arról, hogy egy másik országban dekkolok, és még fogok is cirka ötvenegy hétig. Hónapokkal ezelőtt erős vágyat éreztem arra, hogy kipróbáljam magam külföldön is, éljek egy kicsit egy idegen országban és kultúrában, mielőtt Magyarországon elkötelezem magam egy munka és/vagy egy pasi mellett. Szóval elhatároztam, hogy miután befejezem az egyetemi képzést (megtörtént!), bevállalok egy egyéves önkénteskedési programot, és voilá[1], most már Olaszországban, egészen pontosan Trentóban vagyok.

#bizonyíték

Egy EVS nevű programmal jutottam ki, erről majd akkor írok kicsit részletesebben, ha tudni fogom, hogyan működik élesben. (Mondjuk, hogy hogyan fogok kijönni a helyi „fizetésemből” vagy, hogy milyen munkát kell majd ténylegesen ellátnom...)

Egyelőre csak beköszönni szeretnék: Ciao, kedves, innentől nemcsak könyvekről és filmekről osztom majd az észt, de lehetőségem lesz arra is, hogy bevezesselek az olasz kultúrába! ;)

---

[1] Oké, egy kis csettintésnél ehhez több kellett, de erről majd később.

Harriet Beecher Stowe: Tamás bátya kunyhója, avagy beszélgessünk a társadalmi érzékenységről

A Tamás bátya kunyhójában – a humora mellett – az tetszett a legjobban, hogy bár a néger rabszolgák életéről szól, univerzálisan értelmezhető, és ezt nemcsak nyíltan vállalja, de érzékletesen be is bizonyítja az olvasónak. Ezt a regényt olvasva bizony akaratlanul is elgondolkoztam: én hova tartozom, ha társadalmi érzékenységről van szó.

Egy rabszolga, sok rabszolga

Tamás bátya az istenfélő, becsületes rabszolgák sorába tartozik, és mint ilyen, emelt fővel és tiszta szívvel igyekszik szembenézni azokkal a dolgokkal, amik rá várnak. Élete nagy részében szerencséjére (annak ellenére, hogy rabszolga) jó dolga van: a tulajdonosa szereti és becsüli őt. Minden akkor borul fel, amikor a tulajdonos anyagi csődbe jut, és kénytelen őt eladni. Bár Tamásnak el kell hagynia a családját, nem hajlandó elszökni a rá váró bizonytalan sors elől, így egy másik családhoz kerül, ahol – megint csak szerencséjére – szintén megbecsülik és szeretik őt. Azonban a későbbiekben nem kerülheti el a rossz dolgokat sem…

Miközben Tamás sorsát követjük, megismerkedhetünk más jellemű és életű rabszolgákkal, valamint különböző típusú szabad úriemberekkel és hölgyekkel is. Beecher Stowe 1850-es évek elején adatta ki ezt a regényt, hogy a rabszolgák helyzetét és potenciális sorsait érzékletesen bemutatva felszólaljon a rabszolgaság intézménye ellen – abban a korban, amikor még javában fenn állt a rabszolgaság intézménye. (Mondanom sem kell, hogy a regényt, amely először folytatásokban jelent meg, azonnal felkapták, és számtalan példányban és sok nyelven, köztük magyarul is megjelent.) A történet nagy erőssége, hogy pont jókor dolgozta fel ezt az érzékeny témát: ennél aktuálisabb máskor nem is lehetett volna.

Szerintem azért most is aktuális

A másik nagy előnye pedig az, hogy bár nagyon specifikus a témája, sikerült aktuálisnak maradnia. Én nem éltem (vagy legalábbis nem tudok róla:D) az 1800-as évek Amerikájában, és rabszolgatartók vagy rabszolgák leszármazottjaként sem érint a dolog. Ennek ellenére nagyon gyorsan haladtam a regénnyel, pár nap alatt befejeztem, és közben nemcsak az ironikus mondatain szórakoztam jól, hanem el is gondolkoztam azon, mennyi fajta és féle alakot jelenít meg, az elnyomottak és a hatalmon lévők oldaláról egyaránt. Szép kis körkép.

Tamás és Éva

Az egésznek a közepén Tamás és egy Éva nevű fehér kislány áll, akik egymáshoz hasonló jellemmel képviselik a két oldalt. Mindketten jóságosak, nemes lelkűek, kedvesek, törődnek a többi ember érzéseivel – és [SPOILER!!!!!!!] végül ez lesz a vesztük. Vajon ezzel mit akart üzenni az írónő? Azt, hogy aki teljes szívével átadja magát az őt körülvevő rossznak, aki nem keményíti meg a szívét, az így jár – de legalább közben nem adja fel önmagát, és jót tesz másokkal? [SPOILER VÉGE!]

Mellettük egyik oldalról megjelenik a mindenre elszánt, személyes szabadságára éhező és azért harcoló rabszolga, aki ölne is a családjáért; de az is, aki a szabadságkorlátozást inkább védelemként, mintsem problémaként éli meg. Vannak buták, okosak, leleményesek, szenvedélyesek, hiúk, mindenféle és fajta ember. Becheer természetesen azokat a rabszolgákat sem hagyja ki a történetből, akiknek az életét igazán megkeseríti a rabszolgaság: láthatunk olyanokat, akiktől véglegesen elszakítják a családjukat, akiket olyan tettekre kényszerítenek, amiket nem akarnak elkövetni, de olyanokat is, akiknek a lelkét és az önképét eltorzítja ez a világ, azonban van lehetőségük a menekvésre. Becheer Stowe természetesen a szeretet és az empátia fontosságát hangsúlyozza, azt, hogy mennyire fontos tudatosítani ebben a világban: a rabszolgák is csak emberek.

Nem jó gazda

Az érem másik oldala a szabad emberek attitűdje. Természetesen köztük találkozhatunk az ördöggel: azzal, aki személyes félelmeit a másik emberen éli ki, aki jelleméből adódóan viselkedik úgy, ahogy, és még igazolást sem kell keresnie. Akkor persze ott van az, aki győzködi magát, hogy ő bizony nem tehet mást, és amit tesz, messze a legjobb, pont így kell bánni a rabszolgákkal, ő igazán jóságos rabszolgatartó – pláne, hogy ez neki is érdeke, hiszen nem hagyhatja, hogy tönkremenjen az „áru”. És végül ott van a személyes kedvencem, Augustine St. Clare.

Aki pont olyan, mint én

Na jó, nem teljesen, de azért annyira igen, hogy tudjam, ha 14 évesen olvasom ezt a könyvet, maradéktalanul beleesek, és lelkesen tagadom minden rossz tulajdonságát vagy esendőségét. Így 24 évesen csak beleestem, de nem tagadok semmit – vagyok annyira öntudatos, hogy tudjam, egy cipőben járunk. Vagy legalábbis hasonlóban.

St. Clare az a gazdag és roppant intelligens ember, akit tönkre tett az az ellentét, ahogyan a fennálló rendszerhez áll, és ahogyan viselkedik benne. Augustine tudja, hogy ami körülötte megy, az rossz, tudja, hogy tennie kellene ellene, ugyanakkor úgy érzi, ez a társadalmi jelenség messze túlnőtte őt, így nem tud cselekedni, sőt, kifejezetten lusta lesz. Az ő gondolatai és viselkedése volt az, ami leginkább azt az érzést keltette bennem, hogy Beecher Stowe nem pusztán a rabszolgaságról ír, hanem minden típusú társadalmi elnyomásról – és nemcsak azért, mert a rabszolgák és gazdáik viszonyát a munkások és a tőkések viszonyához hasonlította. Azért is, mert ha valamilyen társadalmi réteg rossz helyzetét látom, ugyanez a magatehetetlen érzés ébred bennem, amit a hétköznapokban természetesen igyekszek elnyomni, hogy tudjam élni az életem. Ugyanezt érzem mindig, amikor az Örs vezér téri aluljáróban végigsétálok, és minimum három hajléktalan szólít le. Ugyanezt a kényes menekültkérdéssel kapcsolatban, vagy ha arról van szó, mennyivel nehezebb még most is melegként/nőként/magyar páciensként érvényesülni, mint „átlagemberként”.

St Clare és Tamás

Legyen szó bármilyen társadalmi kérdésről, végül ugyanazokra az összetevőkre lehet lebontani: pénz (illetve annak a hiánya), előítéletesség, társadalmi megszokások, berögzített gondolatok, az, hogy az emberek hajlamosabbak inkább a különbözőségüket, mint a hasonlóságukat észrevenni. Azt hiszem, a pénz részét nem kell magyarázni. Erre vezethető vissza például, hogy most mindenki tanácstalanul áll, és azon gondolkozik, „hova rakjuk az amúgy is szűkös Európán belül azt a sok menekültet?”. Az, hogy a magyar pácienseket szinte csak akkor látják el, ha már haldokolnak. Vagy éppen az, hogy néhány munkahelyen nőknek kevésbé szívesen adnak munkát, hiszen hamarosan szülni fognak, és akkor bizony nem a következő generációt „termelik ki”, hanem az adott cég termeléséből esnek ki. A társadalmi megszokások miatt keresnek kimutathatóan kevesebbet a nők, mint a férfiak – ugyanabban a munkakörben, ugyanannyi munkával is[1]. Ugyanerre vezethető vissza az is, hogy a melegek kapcsolatát sokan lenézik, és nem hiszik el, hogy az lehet ugyanolyan tiszta és szép, mint egy hetero kapcsolat (ahogyan ugyanolyan mocskos és csúnya is). A különbözőségek kiemelésének számlájára pedig például az írható, hogy sokan félnek a menekültektől és az ő más kultúrájuktól – ahogy a (terror)támadások, amiket a más kultúra és hit nevében követnek el, is ennek tudhatók be. Mindennek két oldala van. A listát pedig még sorolhatnám…

Az áru

Nincs megoldás, van megoldás?

Az a szomorú az egészben, hogy Beecher Stowe nem mutat fel megoldási lehetőséget. Mindannyian tudjuk, hogy a rabszolgatartás intézménye hogyan ért véget, és közben hogyan éreztette a későbbiekben, akár még napjainkban is hatását. Lehet, hogy St. Clare-nek van igaza, és az egész társadalmi probléma annyira nagy és elburjánzó, hogy egyénként nem is tehetünk ellene? De akkor mit tehetünk? Beecher Stowe mankóként csak annyit ad, hogy ideális helyzetben, ha mindenki jót tesz azokkal, akik körülötte élnek, az a jóság végül elterjed a világban.

A kérdés az, hogy mikor. És hogy hány áldozatot követel…

Kategória: olvasd csak el szépen, és gondolkozz el rajta!

---

[1] Még mielőtt valaki követ dobálna rám, hogy „te feminista, le akarod verni a férfiakat, talán utálod őket?!”... Nem, sőt, hosszú távon együtt szeretnék működni egyikükkel valami társadalmi izé, amit házasságnak is neveznek, kötelékében. Éppen ezért szeretnék egyenrangú kapcsolatot vele – társadalmi szinten is.

MovieAddicts.hu kritikák, avagy Sam Claflin gödröcskéi és Maggie Smith tökéletesek!

Az utóbbi időben eléggé lemaradtam a MovieAddicts.hu-n megjelenő kritikáim megosztásával, pedig volt köztük olyan film, aminek megéri terjeszteni a hírét. 

Ilyen például az Ahol a szivárvány véget ér (azaz a Love, Rosie) című romantikus vígjáték, amely pontosan azokat az elemeket ötvözi, amikért odavagyok (igen, a barátságból szerelem, a könnyed humor és Sam Claflin gödröcskéjének egyvelege:D). 

Kevésbé volt jó a Rio, szeretlek című film. Igazából nem is értem, minek próbálkoztam vele - vagyishát azért, mert az előzetese jónak tűnt, az meg, hogy már a New York, szeretlek című csodaalkotást sem bírtam végignézni, cirka öt perccel a film előtt ugrott be... 

Láttam még a furán véget érő Timbuktut, a melankolikus A cipőbűvölőt, a szerelmes Sambát, a groteszk Gemma Boveryt, a nagyon brit (és éppen ezért jó) X+Y-t, valamint a kicsit üres Jön Harold!-ot. 

Ezek mellett pedig igazán szerencsém volt, amikor moziban, ingyen, premier előtt megnézhettem az egyik nagy szerelmem folytatását: A második Marigold Hotelt, amelyben Maggie Smith-t még annál is jobban megszerettem, mint eddig szerettem. Ami nagy szó.