Gödörben - 25. fejezet - Álmok és lehetőségek

Bemegyek a fürdőbe, és első körben majdnem hasra is esek, mivel valamibe beleakad a lábam. Szentségelve lenézek a földre, egy háromnegyedes farmernadrágot és egy kék felsőt pillantok meg. Az utóbbin egy „király vagyok!” felirat virít, mindkettő enyhén koszos, a felső pedig el is szakadt egy helyen, mintha a gazdája a földön hempergett volna, mit sem törődve a kiálló ágakkal, vagy mit tudom én, mikkel. Óvatosan felemelem őket (szerencsére egyikben sincs használt alsógatya vagy zokni), kitrappolok az öcsém elé, és meglengetem a szeme előtt.

– Jeremy, mégis mi a fenét csináltál a ruháiddal?

– Miért turkálsz a szennyesben?! – néz rám felháborodva az öcsém.

– Az út közepén hagyott ruhadarabokat én nem nevezném szennyesnek. Majdnem orra estem!

Scarlett, aki Jeremyvel szemben ül, és éppen azokat a kártyákat kevergeti, amiket nemrég kívántam nekik, hogy legyen mivel szórakozniuk, összeráncolt homlokkal az öcsémre néz. Jer vöröslő arccal kirántja a kezemből a ruháit.

– Nem tehetek róla, hogy vaksi vagy!

– Te vagy trehány! Így szanaszét hagyni a cuccaidat…

Spotlight, avagy altató a rémálomba

Régen volt már olyan, hogy egy film után szó szerint sírni szerettem volna az elkeseredéstől. Vagyis… talán még sosem volt ilyen. Egész a Sporlight-ig. 

[A bejegyzést spoilert tartalmazhat, ha semmit nem tudsz az ügyről!]

Gödörben - 24. fejezet - A teknősbokor és a gazdája

Előveszem a térképet, amelyet Ray rajzolt néhány napja, hogy eldöntsem, merre kerüljek. Abban egyeztünk meg, hogy igyekszem a lehető legváltozatosabb útvonalakon megközelíteni a rejtekhelyet, hátha így össze tudom zavarni az ellenséget. Ha az egyik nap észre is vesznek, másnap nem találnak ugyanott, hiába várnak rám. Csak az a röhejes, hogy így egyre nagyobbakat kerülök, több időbe telik, míg visszaérek, ráadásul nagyobb eséllyel botlok valamilyen veszélyes élőlénybe. Ez eddig nem is zavart, az indiánoknak Bennet biztosan megtiltotta, hogy idő előtt meggyilkoljanak, elég lerázni a csürhét.

Most azonban, ahogy elnézem, már csak a kígyóeső helye felé nem kerültem. És nem vagyok biztos benne, hogy ott csak indiánok várnak rám.

Gödörben - 23. fejezet - Velem miért nem beszélsz róla?

– Minden rendben ment? – kérdezi Ray, mikor belépek a rejtekhelyre. Fekvő helyzetéből kicsit feltápászkodva, izgatottan néz rám.

– Igen – válaszolok.

Visszahanyatlik.

– Nem tetszik ez nekem – jegyzi meg.

– Nekem azért alapvetően nincs problémám vele – jegyzem meg gúnyosan, és éppen ezért Jeremy körülményes stílusában. – Jobb, mintha elkapnak, és megkínoznak.

– Nem úgy értem. Valaminek történnie kellett volna. Már ötödik napja ingázol köztem és Jeremyék között. Az tíz alkalom. Biztos, hogy minden rendben?

– Igen.

– Nem követett senki?

Gödörben - 22. fejezet - A legbiztonságosabb hely

Nem sokat gondolkoztam azon, hogyan fogok meghalni. Ami azt illeti, eddig semennyit. Mielőtt idekerültem volna, el sem tudtam képzelni, hogy ilyen fiatalon haljak meg. Az Istenért, gyönyörű vagyok, fiatal és álmokkal teli! Ez sosem volt opció.

Azt pláne nem képzeltem, hogy egy olyan őrült indián lő majd le, aki Jane Austen korabeli hacukát visel.

Gödörben - 21. fejezet - Valaki, aki biztosan túléli

Teljes erőmből futok, hallom, hogy Ray káromkodva követ. A táskám folyamatosan a combomhoz verődik, így eszembe jut, hogy jó lenne elővenni Colt barátomat. Próbáltam rétegesen pakolni, és az előrántandó dolgokat felülre rakni, azonban így sem egyszerű futás közben. Nem tudok egyszerre az orrom elé figyelni és a táskámba bámulni, így Colt barátommal együtt félig előrántom a kötelet is. Visszagyömöszölöm a végét, nem akarom, hogy bármibe is beleakadjon valamilyen kritikus pillanatban. Aztán már csak azt veszem észre, hogy az öcsém eszeveszetten fut velem szembe, és üvölt.

– Forduljatok meg!

10 dolog, ami hiányzik Magyarországról, avagy tejföl

Így az EVS programom közepe felé bukdácsolva előjött a „nekem hiányzik Magyarország!” című vergődésem, és hát mivel ilyen kis gondos és rendszerezett lányka vagyok, írtam is róla egy listát.

Hat hónap (na jó, öt hónap és egy hét) Magyarország nélkül nehezebb, mint gondoltam, hogy lesz. Nyilván az embereknek nagyobb problémájuk is van annál, minthogy a napsütötte Olaszország napsütötte hegyei között tengetik mindennapjaikat, új városokat bejárva és új embereket megismerve, meg ilyenek. Szóval nem panaszkodni szeretnék, inkább csak rinyálni. Mert egy idő után eltűnik az újdonság varázsa, lassabban megy az útszervezés (pláne, ha vészesen fogynak az ember szabadnapjai), rutin lesz a munka, elmennek a csodás emberek, és az egész megszokássá válik. Minden. (Kivéve a hegyeket a felkelő nap fényében, na, azt sosem fogom megszokni.)

És akkor bizony előjön a fent emlegetett vergődés, és átveszi felettem a hatalmat, és abban csúcsosodik ki, hogy a(z egyik) legjobb barátnőmet zaklatom Facebookon olyan üzenetekkel, hogy „HOGY TUDNAK AZ EMBEREK TEJFÖL NÉLKÜL ÉNI? MIT ÉR ÍGY AZ ÉLET?”. Mert hát a listám első helyén bizony ez áll…:

Gödörben - 20. fejezet - Nem minden az, aminek látszik

Henry elképedve lepillant a mellkasára. Piros folyadék terjed rajta szét, majd eldől, de még mielőtt földet érne, sötét füstté válik. Döbbenten nézem, hasonló füst párolog elsütött Colt barátom csövéből.

Megöltem Bennet fiát.

– Ez nem szerepelt a terveim között – jegyzem meg falfehéren.

Rayék döbbenten néznek rám.

– Úristen – nyögi ki Jer. – Úristen.

Megkövülten állok.

– Add azt ide nyugodtan, Abbey – mondja Ray, és kiveszi a kezemből a pisztolyom, majd elrakja a táskájába. Megfogja a vállaimat, maga felé fordít. Belenézek azokba a felemás szemekbe, és rájövök, hogy tele van aggodalommal. – Jól vagy?

– Persze – válaszolok. – Csak erre nem számítottam.

Gödörben - 19. fejezet - Behálózva

Felvisítok, megpördülök a tengelyem körül, és futni kezdek. A többiek hozzám hasonlóan cselekednek.

– Hogy a fenébe került ez ide?! – üvölti az öcsém.

– Fuss, fuss, fuss, fuss!

A pók nagyon gyors, pedig alig fér el a fák között, jó pár ágat letarol futás közben. Halvány fogalmam sincs, hova rohanjunk, és hogy oldjuk ezt meg. Vissza a védelmi zónába? Vajon, így hogy követ, és látja, merre megyünk, utánunk tud majd futni? Vagy valami sűrűbb részre?

– Elképesztő, milyen nagy! – fordul vissza az öcsém. Belekapaszkodok a karjába, és továbbrántom. – Megyek magamtól is, nem kell cibálni!

– Akkor gyere!

– De azok a szemek! Látni az összes apró részletet – fordul vissza egy kicsit, de legalább közben megy tovább. – És a csáprágója! Azzal bénítja meg az…