Les miserables, avagy a film, amely nem nőtte ki magát

Azt gondolná az ember, hogy a musicalekből vásznon sok mindent ki lehet hozni. Fantasztikus tájak, kidolgozott díszletek, és mivel moziról van szó, töltelékjelenetek, amelyek többet adnak a történethez, A nyomorultak című musical esetében akár a logikát is megteremtve. Ez az a pár dolog, amit a rendező Tom Hooper teljességgel kihagyott a forgatás során.

A történet

A Victor Hugo regényén alapuló musical 157 percnyi éneklés során mutatja be Jean Valjean sorsát, és a címhez méltóan vagy fél tucat ember szenvedését. Jean Valjeant (Hugh Jackman) lopásért tizenkilenc év rabságra ítélték, ezt letöltve megpróbál kiszabadulni a megbélyegzett ember szerepéből, azonban ősellensége, a fegyencőr Javert (Russell Crowe) ezt nem hagyja. Ennek ellenére Valjeannak sikerül álcáznia és polgármesterré felküzdenie magát. Így ismeri meg a szomorú sorsú Fantine-t (Anne Hathaway), aki megkéri, vigyázzon a lányára, Cosette-re (Amanda Seyfried, Isabelle Allen). Ezzel egy időben azonban Javert is rájön a polgármester titkára, és újból üldözőbe veszi…

Sötét világ

Egy olyan történetről van szó, melynek hatására kilencven százalékos valószínűséggel minimum egyszer ellenállhatatlan vágyat érzel arra, hogy vagdosni kezd a főbb artériáidat, leugorj egy kifejezetten magas helyről, vagy bármilyen más módon véget vess az életednek, hogy ne kelljen ezekkel a szörnyűségekkel szembesülnöd. Erre a film látványvilága is teljességgel rájátszik, többnyire komor hangulatot áraszt, mind a smink (a sminkesek végig nagyon jó munkát végeztek – az idős, beteg Hugh Jackman karikás szemei például fantasztikusak), a kosztümök és a díszlet terén.

Hugh Jackman és Anne Hathaway

Azonban nem vagyok teljesen kibékülve a kamerakezeléssel és a hangulattal, melyet néha a film áraszt. Néhol már túl patetikus (nyilván a musical is az, de itt mintha rá is játszanának), sőt giccses (a szerelmes pár nagy dalába tényleg kellett egy pillangó is? Vagy azt csak én hallucináltam?). Ráadásul, ahogy az egyik ismerősöm fogalmazott, a cameramannek orrszőr-fétise lehetett: ennyire sok közelit emberekről én még nem láttam. Elhiszem, hogy ez néhol a művészi koncepciót szolgálta, de ekkora dózisban felesleges, öncélú és zavaró, ráadásul a film nem tölti be azt a funkcióját, melyet a darabbal ellentétben betölthet: nem mutatja be a környéket, a díszletet, a természetet. Elveszti azt az extrát, amellyel alapból bírna. (Ráadásul az arányosság elvét is teljesen elvetette a cameraman, így néhol a felirat a színész állán jelent meg, míg például a kalapját teljes egészében láthattuk. Nem, nem zavaró. Egyáltalán nem.)

A gerlepár (Amanda Seyfried és Eddie Redmayne)

Elveszett énekhangok földjén

A másik dolog, amit még kiküszöbölhetett volna a rendező, ha veszi a fáradtságot, az éneklés nagy dózisa. Imádom a musicaleket, de 157 perc tömény dalolás még nálam is kiveri a biztosítékot. Persze, ez teljesen szubjektív vélemény, mások lehet, hogy jobban bírják a magasztos jelenetek egymásutánját (ritka sokan haldokoltak perceken át), ugyanakkor nem csak a dalokat készítette volna elő néhány párbeszédes jelenet, hanem a történetnek is kifejezetten jót tett volna. Voltak olyan logikai hibák és hiányosságok, amiket a film helyrerakhatott volna. (SPOLIERT tartalmazó nem annyira költői kérdések következnek!) Mi a fenéért megy ki a kisfiú a tűzvonalba? (Mint később megtudtam, lőporért.) Miért mindig Párizst és környékét célozza be bujkáló főhősünk, mikor arra keresheti leginkább Javert? Hogyan lehet ennyire felületes a szerelmespár kapcsolata? (Tudom, a musicalek az instant, egy pillantás=halálos szerelem kapcsolatoknak adnak teret, de könyörgöm. Még egymás nevét sem tudták, sőt egy szót sem váltottak!) Hogy nem jön rá Marius, hogy Jean Valjean menti meg, mikor ő juttatja vissza az apjához?

A komikum forrásai
(Helena Bonham Carter és Sacha Baron Cohen)

Emellett a párbeszédes részek talán azt is elfedték volna, hogy egyes színészek hangja mennyire nem illett a szerephez. Azok a színészek, akik nem kifejezetten híresek, illenek a szerepükhöz. Éponine (Samantha Barks), Enjolras (Aaron Tveit, a film leghelyesebb szereplője) és Gavroche (Daniel Huttlestone) botfülem szerint nagyon jól énekelt, de Russell Crowe, Sacha Baron Cohen és Helena Bonham Carter is jól hozta hangilag a szerepét. (Az utóbbi kettőnek kifejezetten könnyű dolga volt a humorforrást jelentő Thénardier házaspárral.)

Kis szerel... Öm, Aaron Tveit

A forradalmárok

Anne Hathaway, Amanda Seyfried és Hugh Jackman sajnos már nem volt ilyen jó választás, ahogy a hősszerelmes Mariust alakító Eddie Redmayne sem. Valahogyan nem passzolt a hangjuk a szerephez, pedig a fenti trió kellemesen énekelt az Oscar gálán, a Mamma mia!-ban vagy éppen az Elátkozott Ellában.

Az elképesztően vékony derekával
Samatha Barks mint Éponine

Zárásként

Bár a kritikám nem ezt mutatja, nem tartom rossznak a mozit. (Menjetek el rá minél többen, hogy lássák Hollywoodban, van igény a musicalekre! Szeretem a musicaleket!) Csak éppen haragszom rá, ugyanis A nyomorultak film (talán néhány számítógép által generált városképet leszámítva) pontosan azt adta, amit bármely színpadi megfelelője adott volna. A különbség csak az, hogy felmutathatott volna többet is.

Kerstin Geir: Smaragdzöld, avagy az egyre bonyolultabb családfa

Megjelent az Időtlen szerelem várva várt befejező része, melyben Gier (nagyrészt) elvarr minden szálat. Elődeihez hasonlóan a Smaragdzöld is tele van humoros jelenetekkel, szerethető karakterekkel és izgalmas kalandokkal.

A történet

A Smaragdzöld ott folytatódik, ahol a Zafírkék befejeződött. Miután Gideon összetörte Gwen szívét, főhősnőnk nehezen tud másra gondolni, mint a harakirire, de azért Xemerius és Leslie kedvéért, na meg noszogatása miatt igyekszik összeszedni magát már csak a saját érdekében is. Hiszen a közeljövőben (vagyis a távoli múltban) nem csak egy menüettet kell eltáncolnia, de Saint Germain gróf titkára is rá kell jönnie, valamint néhány olyan családi köteléket is fel kell fednie, amelyet mi már az első rész óta sejtünk, sőt meg kell történnie a Rubinvörös eleje óta várt civakodásnak is – hogy az előre meg nem jósolható dolgokról már ne is beszéljek.

…és ami mögötte van

Nem is tudom, mit mondjak erről a történetről. Gier nagyon jól felépítette Gwen kalandjait (ha nem is olyan mesterien kiszámíthatatlan módon, mint Moning Macét), bár jó pár dolgot hamarabb megsejtettem, mint maguk a szereplők, meg tudta csavarni a történetet, nem mondhatnám, hogy spórolt az időutazás adta lehetőségekkel. A családfát egyenesen addig bonyolította, hogy belefájdul az ember feje (nem ártott volna egy friss és igaz változat a végére) és leesik az álla. (Ha jót akarsz magadnak, ne olvasd el előre az epilógust! Az írónő az utolsó öt mondattal vág igazán mellbe.)

Gwen és Gideon a filmben

Paul és Lucy. Tök cuki ez a kép, beleszerettem.
Nem sokkal később leugranak a hídról.

Gwen a világ legjobb barátnője címet kiérdemlő Leslie-vel.
(Aki a filmben minden lesz, csak szőke és szeplős nem.)

Ennek ellenére a végével nem voltam teljesen kibékülve. Mint írtam, Germain gróf titkára és a módszerére hamarabb rájöttem, mint maguk a szereplők, kicsivel a történet vége előtt, ennek ellenére összecsapottnak érzem a tetőpontot, hiányzott még egy „részletesen elmagyarázom a dolgokat” jelenet a lezárás előtt. Ráadásul voltak következetlenségek a könyvben (a temporálások sorrendje például teljesen felborult, hol az tűnt el hamarabb, aki hamarabb időugrott, hol az, aki később… Ráadásul – SPOILER!!!!!!!!!!!!!!!!!!! – nem tudtam rájönni, ki a fene adta át Lucasnak azt, ami a ládában volt. Lady Tilney addigra halott volt, Mr. Bernhald pedig mintha a létezéséről sem tudott volna róla egészen Lucas halála előttig.)

Szerencsére az ilyen szemöldökráncolásokért kárpótoltak a fantasztikus szereplők és a letehetetlen történet. Gier nem spórolt a humoros mondatokkal, nem egyszer visítva röhögtem, az események pedig annyira pörögnek, hogy legszívesebben pillanatragasztóval rögzítettem volna a kezemben a könyvet, nehogy bármilyen okból meg kelljen válnom tőle. A szereplők fenomenálisak, imádom Gwent, a családját, Lucyéket, Lady Tinley-t, Gideont és az öccsét, Mr. George-ot, Xemeriust… Körülbelül mindenkit, kivéve a grófot és Charlotte anyját. És a romantikusan humoros jelenetek!

Zárszóként

Bizonyos szempontból kiszámíthatatlanabb történetet vártam, ennek ellenére imádtam a könyv minden sorát, még az elején lévő szenvedéseket is (hiszen így megtudtam, a szerelmes szív marcipánból készül). A szereplők, a szellemesség, a szerelem (csak hogy meglegyen a tripla „sz”), a kalandok és az utolsó nagy mellbevágás mindenért kárpótolt.

Kategória: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!

Teljes Rubinvörös trailer

Kijött a Rubinvörös hosszabb trailere. Ez nem pusztán kedvcsináló már, eléggé jól összefoglalja a könyv alapkoncepcióját, és nem annyira meglepő módon visítozásra késztet.:D

Ami meglepett, hogy a Lucyt alakító nő mennyire idős. Huszonévesnek kéne lennie, ehhez képest durván harmincasnak tűnik. Ez már csak azért is szokatlan, mert én még anno a Török kezdőknekben láttam, ott kamaszt játszott. (Idegesítő kamaszt.)

Ennek ellenére nagyon várom. Gideon tényleg olyan, mint egy fiatal oroszlán, James feje pedig nagyon nagy, amikor beszólnak neki.:D Remélem, behozzák Magyarországra is.

(Van hozzá angol felirat, csak be kell kapcsolni a képernyő alján.)

Előzetesek a köbön

Mivel legalább egy tucat, de legalábbis eléggé sok könyvet megfilmesítenek mostanában Hollywood berkeiben (és szerencsére nem csak ott), szinte szó szerint napról napra jönnek ki az új előzetesek. A sors fintora, hogy az engem leginkább felcsigázó trailer egy német alkotás előzetese.

2013. március 14-én kezdik el vetíteni a Rubinvörös filmet (amiért érdemes lenne petíciót indítani, attól tartok, Magyarországra anélkül nem kerülne be, bármilyen híres is a könyv...), ehhez adtak ki egy nyúlfaroknyi trailert. A történetről nem sok derül ki (legalábbis, ha nem tudsz németül), de az lejön, hogy időutazásról szól, és mivel nem hollywoodi pénzes produkció, így egyelőre nem is várok ennél többet tőle. Ennek ellenére totál felcsigázott, és csak részben azért, mert „Gideon” olyan fantasztikusan kiáltja Gwen nevét. A másik ok, hogy teljesen ki vagyok békülve a főszereplőket alakító no-name színészekkel – olyanok, amilyeneknek elképzeltem őket.

2013. 03. 29-én Stephenie Meyer (SOKKAL JOBB, mint az Alkonyat) A burok című könyvének adaptációja kerül a mozikba, ezt 100%-os valószínűséggel a magyarok is átveszik. Több bajom is van az előzetessel, és kicsit (nagyon) félve várom ezt az alkotást.

Probléma 1.: Az előzetes látványosra sikeredett, azt az érzést kelti, hogy egy (szerelmes) akciófilm vár a nézőkre. A burok nem akció-központú történet, autós üldözésre, karatebajnokok által elkövetett verekedésre és lövöldözésekre például nem emlékszem. Persze, lehet, hogy azt a minimális akciót zsúfolták az előzetesbe, amely a könyvben is volt, és csak ebben a két perc tizennyolc másodpercben kelt ilyen hatást, amúgy nem pörgették fel öncélúan az amúgy teljesen másról szóló történetet. Ki tudja.

Probléma 2.: Ezek alapján a szerelmi három(négy)szög hangsúlya nem máson lesz, mint Jareden. A casting miatt ő a helyes(ebb) pasi (egyik sem a zsánerem), ráadásul ebben a két percben (ha jól számoltam) ötször smárol a főszereplő lányok testével. Plusz, tuti ő lesz a szenvedő hősszerelmes, amivel nem is lenne baj, hiszen az, ha közben Iant nem húznák le a budin. Ajánlom, hogy ne így legyen (még akkor is, ha ennél a srácnál kevésbé ianös embert nehezen tudnék elképzelni)!

Probléma 3.: A casting. Ajánlom, hogy jól játszanak.

Szerencsére vannak ígéretes dolgok is. Egyrészt, a soundtrack, imádom ezt a számot. Másrészt egyes mondatok (például abba az egy szóba, hogy „Jared!” mennyi érzelmet sűrített Saoirse Ronan; vagy mennyire hátborzongatóan hatásos az „It's not human” kifejezés). Szóval, látok én reményt, de félek is tőle. Nehéz ezt a könyvet vászonra vinni, túl sok hozzá a belső történés. Veszélyes, nagyon veszélyes...

Végezetül, kijött a Csontváros első trailere is, közvetlenül A burok után. A Csontváros augusztus 23-án kerül majd a mozikba, valószínűleg hozzánk is ellátogat, egyelőre egy hangulati, "nagyon jók lesznek a csetepaték" előzetessel ajándékozták meg a nagyérdeműt. Valamiért annyira nem fogott meg (oké, sokat fognak vagdalkozni, na és?), pedig eléggé hatásos. Talán az zavar, hogy olyan motiváció nélküli az egész, nem derül ki belőle, hogy Clary igazából miért csöppen a dolgok közepébe, pedig nem olyan rövid, mint a Rubinvörös, lenne arra lehetőség, hogy megmutassák. Ráadásul Luke nem szerepel (vagy csak egy pillanatra tűnik fel), Simonnak meg egy felejthető mondata van, pedig őt alakítja az színész, aki igazán érdekel. Magnust ti amúgy észrevettétek? Vajon csak az utolsó pillanatban mutatják meg teljes valójában?

(Utálom Clary haját. Tudom, nem ezen kéne vacakolnom, de Clary az egyik legtermészetesebb női karakter, akiről olvastam. Természetes vörös hajjal, nem festett „egzotikus” vörössel.)

A csapat.

(Ez egyszerűen zseniális.:D)

(Bár ők lehet, hogy másképp gondolják...)

Cynthia Hand: Angyalsors, avagy az angyal lánya valamiért elvarázsol

Az Angyalsors nem világmegváltó fantasy, nem hoz nagy változást az ember életébe vagy az irodalomtörténet alakulásába, de megvan benne az az apró plusz, amely elvarázsol, és bedaráltatja veled a korántsem tökéletes könyvet, még akkor is, ha némi kesernyés ízt hagy maga után.

A történet

Főhősnőnk, Clara Gardner negyedrészt angyal. Ez sajnos nem csak azzal jár, hogy szebb, okosabb és ügyesebb, mint egy átlag földi halandó: rendeltetése is van, amelyet a rátörő látomások révén ismer meg. Ezek szerint egy ismeretlen fiút kell megmentenie egy erdei tűzvészből, egy olyan országrészben, melyet nem ismer. Látomása alapján anyja kinyomozza, melyik erdőről lehet szó, majd a további jóslatok alapján beméri a pontos helyet is: Clara anyjával és öccsével együtt kénytelen elköltözni Wyoming államba, mondhatni, a cowboyok földjére.

Itt Clarának nem csak arra kell ráébrednie, hogy a megmentendő fiú, Chris új iskolája ügyeletes szépfiúja (akinek a barátnője persze teljes erőből védi a felségterületét), hanem az új iskolába be kell illeszkednie: barátokat kell találnia, lehetőleg el kell kerülnie, hogy az iskola dilisének nevezzék ki, és még az egyik fiú, Tuck szurkálódásait is el kell viselnie…

Miért szeretem ezt a könyvet?

Vannak olyan könyvek, amik azért ragadnak magukkal, mert gondosan felépítettek: bármelyik mondatnak óriási szerepe lehet a folytatásra nézve, és amikor azt hiszed, hogy már mindent tudsz, de legalábbis sejtesz, rá kell jönnöd, hogy az író megint agyafúrtabb volt, mint te, ráadásul úgy pörögnek az események, hogy azt sem tudod, ki az anyád. Már a történet leírásából is látszik, hogy az Angyalsors nem ez a típusú könyv: leginkább egy tizenhat éves kamaszlány szociális életéről szólt, olyan apróságokkal fűszerezve, mint repülés, dicsfény vagy természetfeletti küldetések.

Megint mást a mondanivalója miatt szeretek meg, azért, mert annyira jól leképezi a társadalmat vagy az emberi lelket, esetleg a kettőt egyszerre. Az Angyalsors nem ez a típusú könyv: nem azt mondom, hogy kidolgozatlanok a szereplők, mert szerencsére nem „kétdések”, annál több van bennük, de nem is eget rengető mélység, pont olyanok, mint amilyennek egy könnyed, szórakoztató tiniregény szereplőinek lenniük kell. Tuck egyszerűen imádnivaló, de átlát rajta az olvasó, nem okoz meglepetéseket. (Ennek ellenére megismételném, Tuck egyszerűen imádnivaló.) Chris a tipikus tökéletes jófiú, valamivel több titokkal – pontosan az a típusú karakter, akit nem kedvelek meg. Clara az átlagos, mégis szimpatikus főhősnő, érdekesen logikátlan komplexusokkal (ha tudja magáról, hogy angyal, és mindenhez ért, miért hiszi azt, hogy semmihez sem ért?).

Van olyan könyv, aminek a hangulata varázsol el, minden mondat egyfajta balzsam a lelkemnek, esztétikai kielégülést (na, ilyet sem gyakran írok le) okoz. Na, az Angyalsors nem ez a könyv. Nem tudom, az eredeti szöveg milyen (elvileg Hand szépírást tanít), de a fordítás néhol kifejezetten esetlen.

És valahogy mégis megszerettem. Nem mindent felemésztő, agybomlasztó, „MIÉRT nincs itt a folytatás?!” szeretet ez, de még abban sem vagyok biztos, hogy a „visszatérek hozzád” fajta. Ez az az egydélutános kaland, amelyet nem bán meg az ember: a könyv leköti, sőt magával ragadja, pörögnek az oldalak, az olvasó pedig hangosan kacarászik (nem egy poénnál röhögtem fel), és várja a fejleményeket.

És akkor eljő a vég…

Persze, nem a tökéletes villámkapcsolat ez, a könyvnek megvannak a hibái, elsősorban sajnos a lezárás. A könyv kifejezetten könnyed, így nem akartam eget rengető véget, de arra sem számítottam, hogy az egész tűzvész elveszti a jelentőségét, ráadásul egy alapvető logikai hibát hoz magával. (SPOILER: Hogy van az, hogy Angela azonnal rájött Clara esetében, hogy a lány angyal, míg Christiannál ez nem esett le neki, pedig évek óta ismeri a fiút?) Ráadásul, alig halad valamit előre a cselekmény. Csendben csörgedezik, meglehetősen kellemes hangulatba ringatva az olvasót, hogy aztán a végén egy hatalmas pofont keverjen le neki, majd a képébe röhögjön: haha, arra biztos nem számítottál, hogy ennyire kevés lényeges dolog történik, pedig fantasyról van szó, ugye?

Ennek ellenére érdekel a folytatás, még akkor is, ha félek az ellaposodástól vagy az esetleges szerelemi háromszögtől, amely biztosan hajtépéseket fog előidézni nálam. Az első részben mindenesetre megvolt az a plusz, melyet nem lehet megfogalmazni vagy megfogni, csak úgy lebeg a lapok között, az a fajta esszencia, amelytől működik egy történet, és amely könnyen, nagyon könnyen elpárologhat…

Kategória: Vedd ki, kérd kölcsön, érdemes elolvasni, bár beszerezni annyira nem!

Könyvmolyképzős kinézettek 2.

Mivel már vagy ezer éve (na jó, legyen csak kilencszázkilencvenkilenc, ne túlozzunk) nem írtam a blogra, ideje legalább egy-két áttekintő bejegyzéssel meglepni titeket, ha már konkrét kritikát képtelen vagyok kisajtolni magamból. Mert a könyvek világa még a gazdasági helyzet miatt sem áll meg (maximum pang egy kicsit.. közepesen...).

A Könyvmolyképző Kiadó nem egy új regénnyel jön ki, és bár tapasztalati alapon nem bízok meg minden egyes „vörös pöttyösben”, hiszen eléggé változó a minőség, van egy-két olyan kötet, amelyre így látatlanban is befizetnék.

Sarah Addison Allen: The Sugar Queen

Várható megjelenés: 2012. 11. 07. (van egy olyan érzésem, hogy a hivatalos honlap téved... ett.)
Várható megjelenés: ?
Megjelent!!

Fülszöveg: a magyar elveszett térben és időben. Imagine a world where the color red has startling powers and passion can make eggs fry in their cartons. Welcome to snowy Bald Slope, North Carolina. There's magic behind every closet door.

A huszonhét éves Josey Cirrini három dologban biztos: hogy észak-karolinai szülővárosában a tél a kedvenc évszaka, hogy ő egy igazi déli szépség igencsak szánalmasra sikerült utódja, és hogy az édességet legjobb, ha szekrénye rejtekében fogyasztja el. Josey élete hosszú éveken át eseménytelenül zajlik anyja házában, vigaszt egyedül az édességekből és romantikus regényekből felhalmozott hatalmas készlet jelent számára, ezek közé menekül minden este… Egészen addig, amíg egy napon rá nem döbben, hogy a szekrényét elfoglalták. Nem más rejtőzött el benne, mint a helyi pincérnő, Della Lee Baker, a goromba, de lágyszívű nő, aki egyharmad részt maga a végzet – de kétharmad részt egy tündéri keresztanya…
Egy szerencsétlen, és hibákkal teli életből menekülve Della Lee úgy dönt, Josey titkos szekrénye a legbiztonságosabb hely. Cserébe megváltoztatja Josey életét – mert az bizony egyértelmű, hogy ez a szekrény nem egy boldog nő tulajdona. Della Lee nyers szeretetének hatására Josey hamar lemond a pekándió tekercsről és a karamelláról, felfedezi olykor nagyon is heves női ösztöneit, és hamarosan rádöbben, hogy az élet sokkal több lehetőséget rejt, mint gondolta...

Miért várom? Még csak egy könyvet olvastam az írónőtől,  de az, attól még, hogy nem forradalmasította a könyvpiacot, tetszett. Az írónő a hétköznapi életet átszőtte valamilyen varázslattal és varázslatossággal, nagyon ott volt a könyv hangulata. Remélem, ez a történet is ilyen jól fog egyensúlyozni az összetevői között.

James Patterson: Maximum Ride 1.

Várható megjelenés: 2012. 11. 15. (Mindjárt itt van!)
Várható megjelenés: ?

Fülszöveg: Hat felejthetetlen kölyök – család és otthon nélkül – az életéért fut. Maximum Ride és a legjobb barátai egy kísérlet eredményei: repülésre tervezték őket. De ezzel még nem ér véget csodálatos képességeik listája. Most megléptek, és tudniuk kell, ki hozta létre őket, ki vadászik rájuk, és miért tervezték úgy őket, hogy az emberek felett álljanak. James Patterson ezt írja regényéről: „A kedvenc könyvem, és talán a legjobb alkotásom.”

Miért várom? Egy olyan ízlés tekintetében megbízható „könyvajánlóm” van, aki egyetlen egy könyvajánlót sem írt még: burdge bug. A fantasztikus rajzoló mindig olyan történetekhez készít fanartokat, amiket én is szeretek – vagy ha még nem olvastam, akkor később a kezembe kerül, és megszeretem. (Remélhetőleg,) a Maximum Ride is ilyen lesz. (Néhány kép: egy, kettő, három, négy, öt.)

Cassandra Clare: A (mechanikus) herceg (Pokoli szerkezetek 2.)

Várható megjelenés: 2012. 11. 20. (Már csak kilenc nap!)
Várható megjelenés: 2012. 12. 10.

Fülszöveg: A Viktória-korabeli London mágiával átszőtt alvilágában Tessa Gray végre biztonságban érezheti magát az árnyvadászok körében. Ez a biztonság azonban múlandónak bizonyul: a Klávé szakadár tagjai terveket szőnek Charlotte leváltására az Intézet éléről. Ha Charlotte elveszti a pozícióját, Tessa az utcára kerül, és könnyű zsákmánya lesz a titokzatos Magiszternek, aki saját sötét céljai érdekében akarja felhasználni Tessa képességeit.

Miért várom? Cassandra Clare könyveiért már évek óta oda vagyok, és bár Az angyal első nem teljesen varázsolt el, Tessának (igen, nem az egyik pasinak, hanem a főhősnőnek!) sikerült annyira a szívembe lopnia magát, hogy kíváncsi legyek a sorsára. Meg abban is reménykedem, hogy szó lesz még a véres kannibálkacsákról. :D

Kelley Arstrong: A leszámolás (Sötét erők 3.)

Várható megjelenés: 2012. 11. 21.
Várható megjelenés: 2012. 12. 10.

Fülszöveg: A tizenöt éves Chloé Saunders hétköznapi életet szeretne élni. Nem adatik meg neki. Chloé ugyanis genetikai módosítás áldozata, olyan nekromanta, aki akarata ellenére képes felébreszteni a holtakat. Chloé, és hasonszőrű, különleges „tehetséggel” megáldott (vagy inkább elátkozott?) társai az életüket mentik a pokoli szervezettől, amelyik létrehozta őket.

És, ha mindez nem elég, Chloé gyengéd érzései a testvérpár - Simon, a kedves varázsló, és bátyja, Derek, az annyira nem kedves vérfarkas - iránt összezavarják a fejét. Ráadásul az a szörnyű gyanúja, hogy szíve mindinkább a vérfarkas felé hajlik…

Miért várom? Armstrong mesterien bánik a karaktereivel. Sem Chloé, sem Derek nem hétköznapi YA fantasy főhős, van bennünk valamilyen báj, így a szépséghibák teszik őket tökéletessé. Plusz annyira aranyosak együtt, olyan kis ártatlanok. :D Ja, és persze a trilógia befejező kötetében az izgalmas cselekmény is kerek lesz.

Kerstin Gier: Smaragdzöld (Időtlen szerelem 3.)

Várható megjelenés: ? (a libri.hu szerint 2012. 11. 14. Úgy legyen!)
Várható megjelenés: 2012. 12. 10.

Fülszöveg: Mit tesz az, akinek összetörték a szívét? Úgy van. Telefonál a legjobb barátnőjével, csokoládét majszol és hetekig dagonyázik a boldogtalanságban. Csak az a bökkenő, hogy az akarata ellenére időutazóvá vált Gwendolynnak egészen más dolgokra kell tartalékolnia az energiáit: például a túlélésre. Mert azok a szálak, amelyeket a kétes hírű Saint Germain gróf még a múltban illesztett egymáshoz, immár a jelenben is veszélyes hálóvá szövődtek. Ahhoz, hogy felfedjék a titkot, Gideonnak és Gwendolynnak nem elég eltáncolni egy menüettet a 17. század egyik legpompásabb bálján, hanem hanyatt-homlok kell belevetniük magukat a kalandokba bármelyik évről is legyen szó. Érzelmi hullámvasút az évszázadokon keresztül: Gideon és Gwen kalandjai Kerstin Gier, kitűnő bestseller-szerző tollából. Beleszeret, aki elolvassa!

Miért várom? Komolyan kérdezed? Hát jó, válaszolok... Mert összeáll egy összetett történet, kiderülnek a titkok, megfejthetem a versek jelentését, rájöhetek arra, mit akar Saint Germain gróf, ki akarta Gideonékat megölni, kire lesz (volt) féltékeny Gwen a harmadik (első) részben, mit reagál majd a hősnő, ha rájön, nem azok a szülei, akiket annak hisz, valamint remélhetőleg sokat szerepel Kanapé Kuzin és egy cserfes vízköpő... De ahogy ezzel a könyvvel haladunk, hamarabb kijön a film. (Amelynek hivatalos plakátját a még hiányzó könyvborító helyén láthatod. Nekem kicsit fura, jobban tetszik ez a fanmade változat.)

Könyvmolyképzős kinézettek 1.

Mivel már vagy ezer éve (na jó, legyen csak kilencszázkilencvenkilenc, ne túlozzunk) nem írtam a blogra, ideje legalább egy-két áttekintő bejegyzéssel meglepni titeket, ha már konkrét kritikát képtelen vagyok kisajtolni magamból. Mert a könyvek világa még a gazdasági helyzet miatt sem áll meg (maximum pang egy kicsit.. közepesen...). 

A Könyvmolyképző nem egy új könyvvel jött ki az utóbbi években, azonban nem merek minden egyes kötetben megbízni, túl sok olyan történet van, ami sablonokra épül, és nem működik. (Persze olyanok is vannak, amik arra épülnek, és mégis működnek.) Ugyanakkor a kiadónak nem egy sorozata elvarázsolt már, némelyik függővé is tett, komoly tünetekkel – ilyenekre vadászok a továbbiakban. Az alábbi kötetekben megbízok annyira, hogy a könyvtárban visítva kapjam le a polcról, és ha olvasás után is szimpatikusak, megvegyem őket, de azért feltétel nélkül nem mernék befizetni rájuk.

Benina: A boszorka fénye (Bíborhajú 1.)

Moly: 85% (határeset, de sokan dicsérik, ráadásul magyar is) 

Fülszöveg: Claire White nem mindennapi tinédzser. (Na jó, az ilyen szövegekről le kell szoktatni a kiadókat.) Claire White boszorka, méghozzá a tiszta vérű Utolsók egyike, akikből már alig néhány él a világon, ugyanis a boszorkányüldözők parancsára kegyetlen lények, a zsoldosok sorra végeznek velük. A tizennyolc éves Claire, akinek a szülei kiskorában meghaltak, nehezen fogadja el másságát. Egyszerű, átlagos fiatal lány szeretne lenni. Gideont, öreg mentorát és jó barátját menekülés közben a szeme láttára öli meg az egyik legkönyörtelenebb zsoldos, és a lány élete ezzel örökre megváltozik. A mély gyászt, a magányt és a depressziót egy baljóslatú, titokzatos srác felbukkanása töri meg. De miért fontos a félig démon, félig boszorkány Kellan Blacknek, hogy Claire-t ráébressze, mekkora varázserővel bír? És miért akarja megvédeni őt akár az élete árán is? Hogyan kénytelen szembesülni Claire a barátság mélységeivel, a szerelemmel, az árulással, a gyűlölet intenzitásával, az önmagába vetett hittel és saját erejével? 

A fenyegetettség folyamatosan ott lebeg a lány feje felett, mint valami ködös árny… Csak egyvalaki tudja, hogy a legnagyobb veszély egyre közeledik, és a tűz ereje mindent lángra lobbanthat.

Miért érdekel? Elsősorban GonoszKaktusz pozitív kritikája miatt. Bár az ízlésünk nem egyezik teljes mértékben, mérvadónak tartom a véleményét. Később pedig meglátjuk, mi lesz.

Cat Patrick: Forgotten – Úgyis elfelejtem

Moly: -

Fülszöveg: Minden éjjel, miközben a tizenhat éves London Lane alszik, az aznapi események törlődnek az elméjéből. Reggelre csupán a jövőjére emlékszik. A lány megszokta már, hogy az előző este írt jegyzetei és egy bizalmas barátnő segítségével éli túl a napot. A dolgok azonban a fejük tetejére állnak, amikor az iskolában feltűnik egy új fiú. Luke Henry nem olyasvalaki, akit az ember csak úgy elfelejt, ugyanakkor – bárhogy is próbálja – London nem találja őt az előtte álló történések emlékképei között. Amit előre lát, az viszont egyre nyugtalanítóbb. Rájön, hogy ideje utánaeredni a múltnak, amit folyamatosan elfelejt még mielőtt elpusztítaná a jövőjét.

Miért érdekel? Mert az alapkoncepció eléggé ott van. Ha az írónőnek sikerült teljesen kiaknáznia, akár jó is lehet. Plusz, a borító alapján vörös hajú a főszereplő. :D

Simone Elkeles: Perfect chemistry 1-2.

Moly: 92% és 97%

Fülszöveg: Chicagó külvárosában, a Fairfield gimiben mindenki tudja, hogy a kerület északi és déli negyedeiben élők között kibékíthetetlen ellentétek húzódnak. Így amikor a pomponlányok csapatkapitánya, Brittany Ellis mellé Alex Fuentest, egy helyi bűnbanda tagját osztják be tanulópárnak kémiaórán, az eredmény borítékolható: ezek ketten robbanékony egyveleget képeznek. A fiatalok egyike sem számol azonban egy meglepő kémiai reakcióval: a szerelemmel. Vajon sikerül legyőzniük saját előítéleteiket és családjuk, barátaik ellenszenvét a másik iránt? Sikerülhet-e a látszólag lehetetlen?

Miért érdekel? Mert eddig, ahhoz képest, mennyire sablonosnak tűnik a leírása, csakis jót hallottam róla. Azt, hogy az írónő jól kiaknázta a hétköznapi emberekről szóló történetekben rejlő lehetőségeket: mindenki kézzelfogható és kidolgozott, nem élnek tökéletes világban. Maximum úgy tesznek.

Shelley Alexre villant egy ferde mosolyt, és ökölbe szorított kezének ujjperceivel kopácsolni kezd a billentyűzeten. – Hello – mondja egy női géphang. Leüt még egy billentyűt. – A nevem Shelley – folytatja a gép. 

Alex letérdel Shelley mellé. Ez az egyszerű gesztus szíven üt. Colin sohasem foglalkozik a nővéremmel, úgy tesz, mintha Shelley nem csak fogyatékos de süket és vak is lenne. 

– Mizu? – kérdezi Alex, és megrázza Shelley bénult kezét. – Szuper a géped. 

– Ez egy személyi számítógép – magyarázom neki. – Ezzel kommunikál.

Fülszöveg 2.:  A szókimondó, és meglehetősen szabadszájú középső Fuentes testvér, Carlos, nem találja a helyét Mexikóban, ezért a család visszaküldi Amerikába Alex és Brittany közelébe, hogy távol tartsák a bajtól. Ami természetesen Coloradóban is rátalál. Már az első hetekben összeakasztja a bajszát a helyi kábítószer kereskedőkkel, ráadásul megismerkedik egy különös lánnyal, aki szabadidejében hegyet mászik, autót szerel, és meleg a legjobb barátja. Carlos úgy gondolja, hogy Kiara Westford túl jó hozzá, ezért igyekszik érzelmileg nem belebonyolódni a kapcsolatba. Kiarát viszont elvarázsolja az a néhány pillanat, amikor Carlos az igazi énjét mutatja meg. Szó szerint fájdalmas az egymás felé vezető út. Vajon mindketten túlélik a közeledést? (Jaj, ezek a fülszövegek, komolyan fájnak néha!)

Miért érdekel? Szimpatikus a női karakter.

Spirit Bliss: A múlt árnyai

Moly: 92%

Fülszöveg: Minden vámpírok atyja, Véreskezű Casimir irányításával a vérszívók átvették az uralmat a világunk felett. Az emberek többségére azonnali halál várt, akik életben maradtak, azok vagy a vámpírokat szolgálják, vagy űzött vadként élnek a csatornákban. 

Az emberi lázadók vezetője őrült tervet eszelt ki. Hogy megmentse a világot, hosszú évek munkája során feltalált egy időgépet. A küldetés célja: visszautazni a középkorba, felkutatni Véreskezű Casimirt, mielőtt vámpírrá változott volna, és még emberként végezni vele.

A végzetnek köszönhetően Katherine Glanville lesz a szerencsétlen kiválasztott. Visszaküldik őt a múltba, ahol férfiruhája és furcsa viselkedése miatt azonnal el is könyvelik boszorkánynak. Csak a véletlenen múlik, hogy megmenekül végül, mivel összekeverik Casimir úrfi sosem látott unokahúgával, Roderica Galahaddel.

A feladat végrehajtása innentől egyszerűnek tűnik, csak kettesben kell maradnia a férfival, hogy egy óvatlan pillanatban megölhesse. De mi van, ha az emberi Casimir kedves, önfeláldozó és jó lélek? Ha a valódi gonosz egy az egyházon belül működő szekta, a Vérző Rózsa Rend? Vagy ez csak a látszat? Katherine-nek rá kell jönnie, hogy egy ember életét elvenni még a jövő ismeretében sem olyan egyszerű, mint azt gondolta…

Miért érdekel? Időutazás, időutazás!! Bár már most felvet bennem néhány kérdést a történet, pedig csak az első ötven oldalát olvastam online, azért adok neki egy lehetőséget. (Miért egy kamasz lányt küldenek vissza ilyen céllal???)

Kezdtem úgy érezni, mintha egy időhurokba kerültem volna. Bár minden napom más volt, mégis hasonlítottak egymásra. Reggel Lucinda ébresztett, napközben történt valami akciófilmbe illő, este betörtek a szobámba, éjszaka pedig nyugtalan forgolódásra voltam ítélve.

Looper – A jövő gyilkosa, avagy üldöz a múltad, mert nem jön be neki a jövője

Időutazás, nyomor, Bruce Willis egy és kettő, fegyverek, szétlőtt testrészek, logikusan felépített és végigvezetett történet… Ez a Looper. Meg egy kicsit több.

A történet

A (reményeim szerint) távoli jövőben járunk. A New York -nak látszó Kansas romokban, a történetben megismerhetjük a korabeli társadalom legaljának életmódját (legalábbis remélem, hogy ez már a legalja…): sztriptíz táncosok, tolvajok, rablók és gyilkosok mindenhol. Az utóbbiak egy része alkotja a Kansas nevű szemétdob kiskakasainak csapatát: ők a looperek („bezárók”), a jövő bérgyilkosai.

Harminc évvel később ugyanis feltalálják az időgépet, amelyet az aktuális alvilág arra használ, hogy eltegye az útból azokat, akikre már nincs szükség, anélkül, hogy bármilyen bizonyíték maradna hátra. Ennek érdekében visszaküldik az áldozatot a múltba, ahol a bezárók már kibiztosított fegyverrel várják őket az adott időpontban. Bizonyíték pedig volt-nincs – sem itt, sem a jövőben. A totális titoktartás miatt a loopereknek ugyanis bele kell menniük egy alapvető szabályba: önmagukat is „be kell zárniuk”, ha arra kerül a sor. Amennyiben valaki nem tünteti el jövőbeli énjét, a maffiavezér lecsap rájuk. Mindkettőjükre.

Ilyen looper főhősünk, Joe (Joseph Gordon-Levitt) is, aki most éli fénykorát. Gyilkol, gyűjti a pénzt, tanulja a franciát, és szemcseppenti a drogot. Aztán megjelenik jövőbeli énje (Bruce Willis) aki nem csak elszökik előle, ezzel biztos halált hozva a fiatal Joe-ra, de még a képébe is vágja, hogy minden, amit csinál, megvetendő. Végül elkezdődik a macska-egér harc: a céh Joe-ékat, a „kölyök” Joe idősebbik énjét üldözi, aki viszont a jövőt szeretné megváltoztatni, hogy megmentse azt, akit szeret…

A világ

Az, hogy a cselekményt nem tudom öt mondatban összefoglalni, mutatja, hogy eléggé összetett dologról van szó. A maffia-looperek világa egyrészt ötletes, másrészt hátborzongató. Az például nagyon tetszett, hogy a drogokat szemcseppként adagolják maguknak: praktikus (nem kell szurkálniuk vagy felszívniuk), mégis érti a néző. Az pedig, ahogy a maffia az elkóborolt jövőbeli éneket szedi össze… Ritkán láttam ennyire szörnyű „meghívót”. A film tele van vérrel, lövöldözéssel és halott emberekkel, ahogy ez egy Willis-mozitól elvárható – bár, így jobban belegondolva, ebben a jelenetben egy csepp vér nem csordult ki, mégis iszonyatos volt. Emellett már eltörpül az a kis apróság, hogy valakit random lelőnek az utcán, mindenki enyhén feszült, kivéve persze az, aki aktuálisan kiscsászárnak érzi magát. Egyszóval, a rendező felvillantotta azt a világot, amiben nem szeretnénk élni.

A szereplők és a színészek

Mivel két színész játsza ugyanazt a szerepet (bár volt egy olyan elgondolás, hogy az öreget is Gordon-Lewitt alakítja majd, amiből szerencsére nem lett semmi), extrán fontos, hogy mindkettő híresség tehetséges legyen. Gordon-Lewitt állítólag hosszú időn keresztül elemezte Willis minden filmjét, mozdulatát és mimikáját, hogy kellőképpen el tudja játszani az öreget, aminek meg is lett az eredménye. Emellett a belső konfliktusokat is vissza tudják adni: Joseph az önző és egoista barmot, akinek alapjaiban dől össze a világa, amikor harminc évvel idősebb énje elmenekül előle; Bruce pedig a megtért, önbíráskodó hősszerelmest.

Azonban nem csak ők kiemelkedőek a filmben, sőt, egy tíz éves lekörözte őket, ha engem kérdeztek. (Innen SPOLIER következik!!) A történetben ugyanis nem csak az időutazás kap szerepet, hanem a természetfeletti erők is. Egyes emberekben mutáció megy végbe, így képesek különböző apró tárgyakat lebegtetni. Ilyen Sara (Emily Blunt) is, aki egy elrejtett farmon neveli kisfiát, Cidet (Pierce Gagnon). Cid azonban nem csak pénzérméket emel fel, hanem – mindent, ami a közelében van, ha kellőképpen megijed. Ráadásul, a jövőbeli Joe szerint ő az az ember, akit még most meg kell ölni, ugyanis a későbbiekben hatalmas károkat okozhat.

Emily Blunt jól hozta a kemény, fiát védelmező, farmot vezető nőt. De a kisgyerek! Pierce Gagnon – na, ő valami zseniális. Ez a kölyök annyira parán tudott nézni, hogy féltem kimenni az utcára. Ugyanakkor nem csak az ijesztő, paranormális gyereket hozta, hanem az ártatlannak, már-már aranyosnak tűnő kisfiút is. Ennek ellenére komolyan félek tőle. Nem akarok egy sötét sikátorban találkozni vele, nem mintha erre nagy esélyt látnék. Édes Istenem, az a nézés… (SPOILER VÉGE!)

Az időutazásról

Nagyon nehéz téma az időutazás, tele lehet logikai buktatókkal egy arra felépített történet. Én ebben eddig nem találtam. Persze, kérdéses, hogy miért a loopereknek kell eltakarítaniuk saját magukat, miért nem más teszi ezt meg mindennemű szívbaj nélkül. Én ezt egyfajta morbid „nyugdíjazásnak” fogtam fel, nem akadtam fenn rajta. Az viszont kifejezetten tetszett, hogy ahogyan a fiatal Joe átírja a majdan vele megtörténteket, az idősebb Joe-ban először csak az alternatívák jelennek meg nagyon halvány és zavaros emlékképként, majd, amikor a „kölyök” már választott egy utat, az az emlék felülír mindent. Logikus elgondolás.

Ahogyan az egész film az. Minden jelenetnek szerepe lesz a későbbiekben, ami egyrészt jó, hiszen egy komolyan vett, felépített történetet eredményez, másrészt viszont az is benne van, hogy a végkifejlet egy idő után sejthető lesz. De megéri.

Ha szereted a véres, kalandos, pörgős filmeket, amikben azonban nem csak ezen a hármason van a hangsúly, hanem a színészek játéka is fontos, sci-fi elemekkel vannak felturbózva, ráadásul érdekes, bizonyos szempontból igencsak erkölcsi kérdéseket vetnek fel, MENJ MOZIBA! Most!

Karen Marie Moning: Új nap virrad, avagy az egyik cselekményszálnak vége

Moning a Fever-sorozat utolsó kötetében pontot tesz Mac történetének a végére… Hogy közben megnyisson egy-két új szálat a következő öt kötetre. Ráadásul mindezt nagyon profin, totál izgalmasan, félig humorosan és Barrons-féle romantikával teszi. (Vigyázat, hol hajtépés, hol olvadásveszély!)

A történet

A cselekmény ott folytatódik, ahol a negyedik kötetben abbamaradt: Mac a sziklán siratja utolsó és egyetlen reményét, a halott Barronst. Közben olyan változások mennek át a lelkében, amit előző énje, Mac1.0 el sem tudott volna képzelni: elhatározza, hogy ellensége Darroc segítségével megszerzi a Könyvet, és a Sinsar Dubh révén újraírja az egész világot, olyan alternatívát teremtve, ahol még él a szerelme.

Nagyrészt minden a Mac által elképzelt módon halad, egészen addig, míg Darroc Vadásza le nem tépi ura fejét, így megfosztva főhősnőnket attól a lehetőségtől, hogy megtudja, hogyan lehet felemelni a Könyvet. Ráadásul valaki, akit Mac a Sinsar Dubh illúziójának néz, elrabolja, és Barrons könyvesboltjába viszi. És ez a valaki pont úgy néz ki, mint maga a bolttulajdonos…

A válaszok

A cselekmény során minden kérdésre választ kapunk –legalábbis azokra a dolgokra, amiket az első részben vetett fel az írónő. Ki volt Alina gyilkosa (megdöbbentő)? Mi van az Unseelie Királlyal? Ki a szerelme? Kicsoda főhősnőnk? (Szerencsétlen, ezalatt a hatszáz oldal alatt kész identitás-válságon esik át… többször is.) A mellékszereplők? Fekete vagy fehér? Ráadásul ezek a válaszok (szerintem) teljesen logikusak és kielégítőek, ugyanakkor nem kiszámíthatóak. Moning jól keverte a kártyáit (az új kártyás szereplő ugyanakkor egy kissé ijesztő), elejétől a végéig.

Mac és Barrons

Főhőseink kapcsolata is alakul, sőt kifejlődik. Barrons visszatérte után (szerintem sok olvasóval egyetemben) legszívesebben rácsaptam volna a kis kezükre, amiért annyira makacsak és keményfejűek mindketten, hogy képtelenek rendesen kommunikálni, még az után is, hogy Barrons meghalt, Mac pedig le akarta rombolni érte a világot. De aztán szépen lassan megtörik a jég, leomlanak a falak (és több metaforát nem sorolok fel), mindketten kiharcolják, hogy a másik úgy kezelje őt, ahogy szeretné (hívj Mac-nek!; fogadd el, hogy akarsz!), Moning pedig eléri, hogy fangirlködve visongasson az olvasó.

A vége

A történet végével is teljesen elégedett voltam. (Innentől nagyfokú SPOILER következik!) Ha belegondol az ember, bármennyit is változott Mac, nehéz elképzelni, hogy a rózsaszín déli lány egyedül, vagy minimális segítséggel legyőzi a Sinsar Dubh-t, hiszen olyan (nagyrészt) halhatatlan személyek sem tudják, mint Barrons vagy V’lane. És itt jön a görög eposzokban is alkalmazott isteni közbeavatkozás, a nagyhatalmú (ámde rövidesen megkedvelt) emb… izé… szóval közbelépése. A történetet végül ő oldja meg, de Macék is abszolút részesei az egésznek, pláne a lány, aki mindent átlát.

Új részek

Egy szálat tehát lezárhatunk. Azonban, már ebben a részben is vannak olyan elemek, amiket a későbbi kötetekben fog kifejteni az írónő. Kezdetben úgy tudtam, Moning három részt tervez még, Dani főszereplésével, azóta olvastam olyan híreket, miszerint még öt (!) kötet lesz, ezzel tízre dagasztva a sorozatot. Bevallom, félek. Nem csak azért, mert ki tudja, hány év múlva érünk a végére; azért is, mert az ilyen végtelenre nyúló történeteket gyakran elrontják, legyen szó könyv- vagy filmsorozatról. Egyszerűen kifut a történet, de az írója nem áll le időben. Moningnak megszavazom minden bizalmam, hiszen eddig is teljesen tudatosan építette fel az egész cselekményt (már az első kötet bevezetőjében utalt a negyedik részre!). De azért… inkább álljon le időben.

George Orwell: 1984, avagy para, iszonyatosan para

A világ egyik leghíresebb disztópiája a kezeim közé került. Politikai szempontból képtelen vagyok elemezni, bőven eléggé megrázó az, hogy pusztán szavakkal mennyire át lehet mosni az emberek agyát – vagy ha azzal elsőre nem is megy, az aktuális diktatúrának van még más eszköze.

A történet

Orwell regénye az általa kitalál jövőben (illetve, számunkra már múltban) játszódik, mint címe is mutatja, 1984-ben (1949-ben írta meg). Főhőse, Winston Smith, a külső Párt egyik tagja, az Igazság Minisztériumban (Minigaz, ahogy újbeszélül nevezik) dolgozik; így, mivel nem tökéletesen elvakult vagy ostoba, valamint vannak halvány emlékei a Nagy Testvér uralma előtti időkről, pontosan átlátja, milyen hazugságokkal traktálja a Belső Párt az embereket – és, ha nem félne a Gondolatrendőrségtől, rendszerezné is tudását.

Ennek ellenére fellázad, amikor szerelemre (vagy inkább szexre. Nem mintha panaszkodnék, de a XX. századi disztópiákban mindig ennyi a szerepe a nőknek? Szexelni akarnak? Lásd még: Huxley Szép új világ című könyve) kerül a sor – a Párt tagok nem vonzódhatnak egymáshoz, ő mégis titkos viszonyba kezd az irodalmi osztályon dolgozó Juliával. Emellett persze Párt-ellenes gondolatok tömkelege lepi el a fejét, és megpróbál tagja lenni az állítólag létező és Goldstein által vezetett ellenállásnak… Hogy aztán a hatalmi rendszer lecsaphasson rá.

A kidolgozott világ

Azzal, hogy elárultam, főszereplőnk legalábbis lebukik, nem gondolom, hogy túl nagy poént lőttem volna le. Az egész orwelli világ árasztja magából az egyén bukásának valószínűségét. Az író olyan megfigyelőrendszert dolgozott ki („a Nagy Testvér szemmel tart”), amely elől gyakorlatilag lehetetlen menekülni, ha mégis sikerül rejtekhelyet találni, biztos, hogy ott van a diktatúra valamelyik agymosott embere.

Mivel az agymosást tökélyre fejlesztették néhány évtized alatt. A duplagondol kidolgozásával (mindenben benne van az ellenkezője is) megteremtettek egy folyamatosan alakítható világot; az újbeszél nyelv pedig, ha végleg elterjed, teljesen lehetetlenné teszi majd, hogy az emberek gondolkodjanak, teljesen minimálissá csökkentett szókinccsel ez ugyanis lehetetlen. Emellé jön még az, hogy mind az irodalmi műveket, mind az újságokban megjelenő híreket utólag újraírják, hogy az aktuális(an kitalált) helyzetet támassza alá. Ráadásul, ez a módszer nem csak az adott földrészre, Óceániára, hanem az egész világra jellemző.

És, ha ez nem lenne elég, a hatalmon lévők (hála a duplagondol módszerének), bár tudják, hogy mindezt csak a hatalmukért teszik, valahogy hisznek az egész rendszerben, amit kidolgoztak. Márpedig, mi lenne veszélyesebb, mint a gonosz, aki hisz a saját igazában?[1]

(Utó)szavak

Mindent összevetve, egy olyan szövegekkel foglalkozó személy számára, mint én, az 1984 egy teljesen hátborzongató világot mutat be, és tökéletesen alátámasztja, hogy pusztán szavakkal mennyire félre lehet vezetni az emberiséget.

(De jó látni, hogy ezt a bejegyzést olvasod…)

---

[1] Igen, hamarosan a Shadowfeverről is írok… Evil is bad that believes it's good.

Rubonvörös előzetes - "fangörlködős" bejegyzés

Kijött a Rubinvörös első hivatalos előzetese. A nyúlfaroknyi összeállítás elég volt arra, hogy öt-tíz percen keresztül "fangörlködve" pörögjek a székemen, és azért a valószínűtlen dologért imádkozzak, hogy egy német filmet is átvegyenek a magyar mozik, ne csak hollywoodi társait.

Míg A burok képeit látva mindig arra gondolok, hogy csak kellő mennyiségű szíverősítővel (hogy vodka vagy abszint, még képlékeny :D) rohanok majd a moziba megnézni az egyik kedvenc YA történetemet, addig ezt nézve arra, hogy "óóóóó, te jó ég, és erre még várni kell!", illetve "beleszerettem Gideonba, még akkor is, ha csak két mondata és négy másodperce van a trailerben!", valamint "hűűűű, ááááá, jeee!". Aztán az agyam a túlpörgéstől elkezd füstölni, majd hirtelen leáll. Akárhányszor nézem újra.

Remélem, a magyar mozik megszánják a rajongókat, és kivételesen nem csak amcsi, hanem egy német filmet átvesznek... Nem lehetne írni valami petíciót?

A tűz háborúja, avagy neandervölgyiek Hollywoodból

Ősemberek, francia rendezés és hollywoodi elemek egy több mint harmincéves filmben? Megdöbbentő, de létezik ilyen. És megdöbbentő, de még működik is.

Naoh, Amoukar és Gaw

 A történet

Nyolcvanezer évvel ezelőtt a tűz az emberiség egyik legnagyobb kincse volt. Az ételkészítés, a törzs melegen tartása, magyarán az élet függött tőle. Ezért esnek kétségbe a neandervölgyiek, amikor egy támadás során elveszítik a tüzüket, és nem tudják, hogyan lehet a szent dolgot újra előállítani. Végül elküldik három társukat, kutassák fel a lelőhelyét, és hozzanak belőle a törzsnek.

Főszereplőink (akiknek állítólag vannak nevei, ha nagyon odafigyelsz, és előre megjegyzed, talán ki is hallod a morgásokból, hogy Naoh, Amoukar és Gaw… Sok sikert hozzá!) felkerekednek, dacolva a veszéllyel, a fájdalommal és a hideggel. Azonban nemcsak ellenségeiket győzik le, hanem egy másik törzs tagjaival is megismerkednek, átvéve a fejlettebb társaság néhány szokását.

Hollywoodi elemek

Már a cselekmény leírása is mutatja, hogy nem éppen párbeszédekben gazdag forgatókönyvön alapszik a történet – ezalatt a 96 perc alatt több morgást hallottam, mint eddig egész életemben. (A törzsek „nyelveit” egyébként a cirka 8-13 nyelven beszélő Anthony Burgess fejlesztette ki.) Kezdetben aggódtam is, valahogyan nem tudtam elképzelni, hogy egy annyira dialóg-orientált személyt, mint én, lefoglaljon egy ilyen típusú film, de – bár volt egy mélypont, egészen pontosan a medvetámadás után – határozottan élveztem. Ennek valószínűleg az az oka, hogy hollywoodi filmek elemeivel van tele.

A legértelmesebb neandervölgyi, a férfi, aki megmenti a törzset és megszerzi a nőt – szőke. Két társa állandóan generálja a komikus elemeket, mint valami őskori Stan és Pan. Az agresszívabb társ konfliktusokat is okoz, de végül felülkerekedik féltékenységén; a fent említett hölgyemény valamilyen szinten az eszes, független nő és a szerelmét bármi áron segítő, odaadó asszony keveréke. Emellett megjelenik az ellenséges és veszélyes törzs, legalább két, őszbe forduló, bölcs törzsvezető, és mindenből megtörténik az „első”. Az első szerelem, az első nevetés, az első lelkesítő beszéd, sőt az első misszionárius póz…

Persze, nem csak ilyen boldog dolgok történnek, aki nem bírja a vér, a levágott (és elfogyasztott) kezek, esetenként a (nemi) erőszak látványát, az csak óvatosan kezdjen a filmbe. Nem mondom, hogy művérben tocsog a képernyő, de egyes jelenetek kivághatják a biztosítékot – természetesen, egyáltalán nem öncélúan, hiszen az ősembereket nagyrészt állatias ösztöneik irányították.