2012. július 3., kedd

Jack Kerouac: Úton, avagy szédültek akkor és most


Régóta érdekelt már Kerouac regénye, elvileg az amerikai irodalom egyik alapműve, az utóbbi időben ráadásul mindenhol belefutottam a címébe. Még filmet is készítettek belőle, amelyben a tehetség tekintetében kérdőjeles, ám híres Kristen Stewart játszik majd[1], amellett a színész mellett, akit szívesen látnék Finnickként a Futótűz vászonra vitt változatában. Egyszóval, most van terítéken. Nem is véletlenül.

A történet
Kerouac regényét egyes szám első személyben írta, annak elbeszélője Sal, aki egy kvázi memoár-napló féleséget ír, dátumok és legtöbbször rálátás nélkül. A főszereplő pedig barátja, a szédültek közé tartozó Dean Moriarty, akit a fenti férfiú gyakran gondolkodás nélkül követ mindenfajta és féle balhéba, feltétel nélkül bálványoz, dicsőít és istenít. A cselekményfolyam többnyire a kettejük utazásairól szól (bár van, hogy Sal egyedül császkál, azonban Dean akkor is záros határidőn bekerül a képbe). Közben megismerhetjük a második világháború utáni szédült USA-t, az egyik napról a másikra tengődő fiatalok életét, azt a világot, amelyben egy huszonévesnek három válása van, két nőtől; háromtól gyermeke háromtól; utazásai során pedig végigszívja, issza és bulizza az életét, valamilyen mélyebb összefüggést keresve.

A szédültek tragédiája
Olvastam olyan elemzést, amely szerint a történet az akkori amerikai rendszer ellentmondásait mutatja meg, hierarchiával, hatóságokkal, és minden hasonlóval. Szerintem nem egészen: nem mondom, megtalálható ez is a regényben, ugyanakkor ez csak egy keret, amely üres lenne a tulajdonképpeni lényeg nélkül, amely nem más, mint az egyes személyek életének tragédiája. A hangsúly ezen van, és beilleszthető mindenféle keretbe.

A fiatalok a fenti szédültségben keresik a helyüket az életben, és legtöbbször semmilyen pozitív vagy akár használható példát nem látnak arra, hogy kezeljék azt. Dean például elvesztette az anyját, az apját pedig nem tudni, melyik állam börtönében találhatja éppen. Sal a befolyásolható fiatal prototípusa, kapva kap minden olyan erős személyiség után, akit követhet. Ilyen Dean is, el tudja varázsolni az embereket, egészen addig, míg azok ki nem tapasztalják, hogy mennyire felelőtlen a fiú, mindig az aktuális ösztönének él, és közben nem törődik sem másokkal, sem a jövővel – ez utóbbi talán fájna is neki, így nem megy.


Ilyen az élet
A könyv valahogyan nem volt nekem kerek egész, mintha egy hosszú egyenes út lenne, amely jött valahonnan, és tart valahova, azonban nem egy hegyes vidéken fut: nem voltak a történetben tetőpontok, végig ugyanolyan szintű volt. Ez az út ráadásul a kilátástalanságba vezet, talán éppen ezért nem tudnám újra elolvasni a regényt. A karakterek nem sokat fejlődnek, egy-két mellékszereplőben láttam ennek a lehetőségét, illetve Salnak volt egy arra utaló félmondata, hogy már nem követi ész nélkül társát, ez azonban éles és fájdalmas ellentétben állt azzal, hogy közben ugyanúgy misztifikálta. Dean élete marad ugyanaz a lehorgonyozni képtelen, ön- és közveszélyes ámokfutás. Közben nőket szednek és csinálnak fel, majd hagynak el, számomra szégyenítnek meg, akik persze ezek után ugyanúgy visszavágynak hozzájuk.

Az egészben talán az a legszomorúbb, hogy a más kort idéző díszletek és szóhasználat (nagyon egységes és hangulatos volt a stílusa az írónak) ellenére korszerű az egész, megállja ma is a helyét. Most is jellemző és jellemző is lesz, hogy a fiatalok nem találják magukat és azt az egységes rendet, amelybe beletaroznak. Nem is csak azon személyes okokból, hogy mondjuk, (fél)árvák, hanem azért, mert az aktuális hatalmi, politikai és gazdasági rendszer ellehetetleníti azt, hogy kövessék vagy akár megtalálják az álmaikat. Nem véletlen, hogy most vették elő a filmiparban is…


[1]Nem értem, miért kap szerepeket?! Ugyanazt a két arckifejezést váltogatja: szájat tát vagy horkant.

5 megjegyzés :

  1. Én nem tudtam elolvasni. A történet nagyon érdekel, de a stílusát nem tudtam megszokni, úgyhogy marad a film...

    VálaszTörlés
  2. Nekem tetszett a stílusa, bááár nem minden szót ismertem.:D Meg kevésbé állt össze képpé néha, mint más szövegek, de olvastatta magát.

    VálaszTörlés
  3. Ebbe egyszer én is belekezdtem, angolul, viszont a tudásom még nem volt a kellő szinten hozzá, végigkínlódtam néhány oldalt, untam is, aztán abbahagytam. Azóta úgy vagyok vele, hogy majd valamikor.
    Viszont (és megtapsolhatsz) olvasom Az éhezők viadala sorozatot. Már a 3. kötetnél járok. Egész jó, bár az első kettőnél nem tetszett a fordítás. A 3.-at angolul olvasom, úgy sokkal jobb.

    VálaszTörlés
  4. TAPSVIHAR!!!!!!! :D Nekem magyarul is tetszett, angolul még nem olvastam. De más is mondta már, hogy neki az angol jobb, a magyarban túl tömörek-rövidek a mondatok. Én ellenben szeretem a rövid mondatokat.:)

    VálaszTörlés