Rubinvörös - hivatalos színészek?!

A Zafírkék utáni kutakodásom során érdekes információkra bukkantam. Enyhén szólva is hiányos némettudásomnak köszönhetően nem sikerült az egész honlapot szó szerint megértenem, de annyit felfogtam, hogy Gier regénysorozatát - legalábbis a Rubinvöröst - megfilmesítik, 2012-ben kerül elvileg a mozikba. Erről az imdb nem sokat tud, ellenben a két főszereplő már ki van választva, Charlotte-tal egyetemben.

A főszereplő szemszíne nem felelnek meg az elvárásoknak, ezért Maria Ehrichnek kontaklencsét kell majd viselnie, Charlotte haját pedig - nem meglepő módon, kevesen vagyunk, mi vörösek - be kell majd festeni. Gideon, azaz Jannis Niewöhner (megfelelően félhosszú hajjal) megfelelő választásnak tűnik a kép alapján, a lányokat pedig majd meglátjuk, ha már kész lesz a film...

Íme, egy szintén német interjú a főszereplőkkel, amit a Breaking down premierjén készítettek! (Vajon miért épp ott, és mit mondanak?)

Kerstin Gier: Zafírkék, avagy időutazás jó sok romantikával

Az első rész után remegve vártam a sorozat következő kötetét. A Rubinvörös kérdések tömkelegét hagyta maga után, gyakorlatilag semmit sem zárt le (megjegyezném, igen pofátlanul). Így jobban belegondolva, a második kötet is csak két-három lépéssel vitt előbbre egy hosszúnak tűnő úton, ezt mégis úgy tette, hogy egy napon keresztül folyamatosan olvastam, egyszerűen nem tudtam letenni. Izgalmas volt, romantikus, olvastatta magát. Bőven megérte várni rá.

A történet
Az első kötet ott fejeződött be, hogy arrogáns Szemétládánk (közismertebb nevén: Gideon de Villiers) megcsókolta főhősnőnket, először, ám nem utoljára – mint az az első rész során már kiderült –, és Gwendolyn hiperventillált. A második rész itt folytatódik: egy fecsegős természetű vízköpő, megszakítva Gideonék kellemes időtöltését, kifejti rosszalló véleményét a templomban való csókolózásról. Miután Xemerius, a vízköpő rájön, hogy Gwen hallja és látja őt, lerázhatatlan társa lesz, alapvetően láthatatlan voltának köszönhetően hasznos feladatokat látva el. (Amúgy a nagyszájú kőszörny csak közepesen idegesítő, és meglepően humoros!)

Ezek után Gwennek rá kel jönnie, hogy a Lucy-Paul-ügyben ő az első számú gyanúsított (Gideon sem képes száz százalékosan megelőlegezni neki a bizalmat. De még csak nyolcvan százalékosan sem.), ráadásul az élete szerves részeként kell tekintenie a kötelező elapszálásokra. Egyik ilyen időutazása során huszonéves nagyapjába botlik, aki valószínűleg az ő jövőbeli énjének hatására kerül pont akkor abba a pincébe, ahol Gwen is mulatja az időt. Megbeszéli vele, hogy segít neki információkhoz jutni Lucy-ékkal kapcsolatban, ha múltbeli utazásai során felkeresi őt.

Emellett a gróf is bejelenti, hogy igényli Gwen jelenlétét, ráadásul társaságban, ahol táncolnia kell (menüettet!), és énekelnie (feltehetőleg korabeli dalt, bár erre nem fektetnek nagy hangsúlyt). A lánynak azonban nem csak a gróffal kell szembenéznie, kiderül, kik akarták megtámadni őt és Gideont, ráadásul a fent említett srác is furcsán viselkedik: az egyik pillanatban odavan érte, és szenvedélyesen csókolja „Kanapé kuzinon”, a másikban pedig, ha a szemével ölni tudna… Ráadásul nagy titkokat is rejteget – és nem csak ő.

Humor, romantika és „kell a következő rész!”
Hihetetlenül jól sikerült folytatás, szó szerint letehetetlen. Többet nevettem olvasás közben, mint az első kötetnél, Gwen is kevésbé csitri, mint (a történet szerint) három nappal korábban, és az a sok-sok romantikus jelenet, pirulva vallom be, kellett a lelkemnek.

Ugyanakkor Gideonról is kiderült néhány érdekes dolog, ami teljesen átértékeli azokat, amiket eddig tett vagy mondott. Alapvetően egy szerethető aljas tapló lesz a mi kis Szemétládánk, aki még mindig nem mentes az arroganciától és a felsőbbrendűségtől. Paul jelleméről is kiderül egy-két dolog: sokkal érzelmesebb és maflább, mint Gideon, kicsit amolyan szerethető balfék, aki imádja Lucy-t és a soha nem ismert lányát – egyszerűen imádnivaló.

Azonban még ez is csak felvezető része a befejezésnek, és ez érződik is rajta. A három kötet együtt ad ki egy nagy kalandot, az egyes részekben nincsen egy ilyen meghatározó rejtély, mint ahogy az általában lenni szokott. Szinte egy könyvben kiadhatták volna a hármat, ha nem lennének ilyen vastagok. Megint úgy fejeződik be a kötet, hogy már remegve várom a Smaragdzöldet. Kíváncsi vagyok, mi a nagy titok és veszély, ami még vár Gwenékre, merre vezetnek a jóslatok, mit tervez az a nyavalyás Saint Germain gróf, és (SPOILER!!) hogyan veszi rá magát Gwen, hogy abban a bizonyos fehér parókában megcsókolja Gideont, az után, ami kiderült róla…

Kategória: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!

Julie Kagawa (nem, nem Kakawa, mint az egyik ismerősöm rámutatott): Vaskirály

Kagawa regényét a Könyvmolyképző vette gondozásába, hivatalosan 2012-ben jelenik meg, azonban cirka kétszáz embernek odaajándékozták az előzetes, ellenőrzés nélküli olvasópéldányt. Mivel az én kezeimbe is így jutott el, arra gondoltam, ezt nyilván reklámozási céllal teszik, maga a történet meg valahol a béka segge alatt van. Tévedtem.

A történetről
A Julie Kagawa által felépített világ nem forradalmian új, leginkább a Labirintus című filmre (amennyiben nem láttad, tekintsd meg, David Bowie cicanadrágja verhetetlen) és az Elátkozott Ella című könyvre (régi szerelmem) emlékeztetett, néhány sablonos (a szerelmes legjobb barát, a sötét, ámde vonzó férfiú), ám nem elbaltázott vonással. Ennek ellenére, vagy éppen ezért működött.

Főhősnőnk, Meghan Chase egy napon belül tizenhat éves lesz (miért mindig ez a koruk?!). Szerencsére Sablon 1-et az írónő elüti a bevezetőjével, mely szerint Meggie (névrokon!) nem vár romantikus bálokat és szőke herceget ettől, hiába ígérgetik azt. Előre láthatóan marad minden ugyanaz: a szülei elhanyagolják, inkább a munkájukkal vagy Meggie féltestvérével, Ethannel törődnek, a suli szépfiúja nem veszi észre, vagy ami annál is rosszabb, megutálja. Mekkora szerencse, hogy Meggie életének aktív résztvevője Sablon 2: a legjobb barát, akire bármikor számíthat, ontja magából a poénokat és nem mellesleg fiú, ráadásul a vak olvasó is láthatja, hogy totál szerelmes a csajba.

Aztán hirtelen minden megváltozik. Meggie olyan dolgokat lát, amiket más nem (Sablon 3), Ethan furcsán kezd viselkedni, az első agresszív fellépése után pedig kiderül, hogy ő nem is az az Ethan, akit Meghan ismer, hanem egy váltott gyermek: a fiú által szörnyekként emlegetett tündérek cserélhették ki őket. Meggie-nek mindezt legjobb barátja, Robbie meséli el, akiről szintén kiderül, hogy kissé más: ő Puck, a Szentivánéji álom egyik szereplője, a Jótündérek egyike. Ráadásul a tündérek birodalmába pont Ethan szekrénye vezet (némi Narnia), tehát nem kérdés, hogy főhősnőnk Puck-kal az oldalán gond nélkül belerohan a veszedelembe.

A tündérek birodalmában aztán találkozik mindenféle varázslénnyel: orgok, trollok, manók, szirének és satöbbik veszélyeztetik életét. Amelyről kiderül, hogy (Sablon 4) nem is attól származik, akitől hitte… Ráadásul az ellenséges Árnyudvar sötét lelkű, mégis vonzó Tündérhercegéről, Ashről is kisül, hogy nem is annyira sötét a lelke (Rómeó és Júlia – Sablon 5)… Még szerencse, hogy Meggie-ben ott a szeretet öccse iránt, a főhősökre gyakran jellemző feltétlen jó, valamint hozzácsapódik bolondos legjobb barátja, egy viszonzásokat váró beszélő macska (valami Kacor:D) és Ash.

A varázs hatása
Mint láthatod, sablonokkal aztán tele van a történet, szinte az össze tinifantasy-lányregény elemet felhasználja. Mégsem idegesíti az olvasót (engem legalábbis nem idegelt), nem akar nagyot újítani, mégis olvastatja magát. A szereplők szerethetőek, a karakterábrázolás nem kifejezetten sablonos (bár Ash esetén néhol ráncoltam a homlokom, de hát az ember mi mást várjon a Jó Pasitól?). Néhány ismerősöm szerint a történet felfogható lezárt egészként is, szerintem azonban NEM.

Nem olyan kiborítóan nyílt a vége, mint a Rubinvörösé vagy A szellemidézőé, azonban csak ez a kaland zárul le. Sok kérdés még ott lebeg a levegőben (például és SPOILERként: mi van Meggie emberapjával? Mi lesz Puck-kal? Hogy reagálja le a Jótündérek Udvara, hogy a király lánya a másik udvarhoz csapódott?).

Ha szereted a tündérmeséket, mindenképpen olvasd el. Izgalmas, olvastatja és szeretteti magát, azt adja, a műfajban magas színvonalon, amit vársz tőle. Várom a folytatást. Bevallom: Puck minden hülyeségével együtt jobban a szívemhez nőtt, min Ash, igazán érdekel a sorsa! (Na, meg a többieké is.)

Kategória: Vedd ki, kérd kölcsön, érdemes elolvasni!, ha nem vagy kifejezetten tündérmese-rajongó; Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!, ha igen!

Könyvmolyképző Könyvbörze - a Lámpagyújtás

Majdnem tíz teljes napja, hogy a Könyvmolyképző Kiadó által megrendezett könyvbörzén részt vettem. December 16–17–18. között tartották a Westendben, néhány másik (köztük az Agave!) kiadóval karöltve.

Először nem igazán akartam elmenni (pár nappal később két vizsgát is le kellett tudnom… Stréber vagyok, na.), végül mégis rávett az egyik haverom. És abszolút megérte. Pénteken tizenegy körül rohamoztuk meg a standokat, amelyek meglepő módon (bár így jobban belegondolva, a középsulisoknak még tanítás lehetett… MUHAHAHA!) szinte teljesen mentesek voltak a könyvmolyoktól. Kénytelenek voltunk ketten(-hárman) végigrágni az egészet, aminek megvolt az a nagy előnye, hogy a feladványoknál sokkal többet „súghattak”, és az egész kínálatot átláthattuk.

Namármost. Mint a blogom is mutatja, többnyire szeretem a Vörös pöttyös könyveket, (bár akadnak igen silányok is… köhömm, Evernight, Csitt, csitt) a kiadó reklámozási módjaival viszont nem vagyok valami elégedett. Alig pár nappal ezelőtt, a BOOKLINE-NAK hála tudtam meg, hogy kiadták a Zafírkéket és a Sötét erők második kötetét. Mindkettő igen kiváló könyvnek ígérkezik, megérni teljes erőbedobással reklámozni. Ezt lehetne Facebookon, vagy a hivatalos honlapjukon úgy, hogy az átlátható legyen, folyamatosan frissítve az amúgy is rendelkezésre álló, tehát nem sok pénzbe kerülő, ellenben funkcióját vállalhatatlanul rosszul ellátó lapot. Pontos, friss dátumokkal.

Az már külön poén, hogy a Percy Jackson és a Csontváros negyedik kötetéről itt kaptam hírt először… Kiadva foghattam kicsiny kezeimben. Ha ezt még időben tudtam volna, biztos felírom a nővéremnek elküldött kívánságlistámra. (Hát igen, Kedves Kiadó, kissé bénácskák vagytok. Ennek ellenére jó könyveket adtok ki, szóval csak közepesen haragszik rátok az ember, és szívesen vállalna gyakornoki állást mint marketinges vagy szerkesztő.)

Ennek ellenére jó volt. Kedvesek voltak az emberek, beszélgethettünk a Könyvmolyképző vezetőjével, aki nő (ezt azért tartom fontosnak, mert általában a vezetők férfiak, és minden ilyen példa megnyugtat, hogy van azért esélye a gyengébbiknek becézett nemnek is…), kaptam két ingyen könyvet (Agave 100 és A Vaskirály), amelyekből az egyiket be is fejeztem, tehát a következő bejegyzésem szóljon arról.

Boldog Karácsonyt!

(Alig várom már, hogy a drágaszágom hivatalosan is az enyém legyen, és sok-sok könyvet kapjak. Valamint szülővárosomban esett a hó, mert szépen kértem.:D)

Meggie könyvespolca

Elhatároztam, hogy egy csomó mindenről írok, amik egy ideje már érlelődnek. Ott van a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei, melyet Tének hála elolvashattam, vagy az a kekszes bolt, amely leginkább egy babházra emlékeztet. Voltam a Vörös pöttyös könyvbörzén (két ingyen könyv!!), ennek eredményeként be kellene számolnom A Vaskirályról. És még ott van a Misfits és a Mission Impossible 4.… Tök nyilvánvaló módon, ez a poszt most valami másról fog szólni.

Karácsony előtti porcicapusztítást végeztem, amikor feltűnt, hogy rettenetesen sok olyan könyvem van, ami már évek óta csak olvasásra vár. (Még több olyan között, amit már többször is olvastam.) Igazából, teljesen érhetetlen okokból. Valamiért a másoktól kölcsönkapott könyveket, vagy a könyvtárból legálisan kihozott példányokat sokkal hamarabb elolvasom, mint a sajátjaimat. Persze, ennek az lehet az oka, hogy az előbbieknél időhöz vagyok kötve, míg a sajátjaim esetén nem. Na de ez nem magyarázza, hogy miért halogatom őket évekig?!

Pedig mind ígéretes példány – na jó, a többségük. Érzem a velőmben, hogy A sötétség illata című, első száz oldala alapján érthetetlen módon kiadott példányt csak akkor fogom elolvasni, mikor egy negatív kritikában gazdag beszámolót akarok nektek adni… (Az én regényvázlatom többet ér, mint ez a több száz oldalas pocsékság a szerelemről meg a vérfarkas főnökökről. Most komolyan.)

De ott vannak a jó könyvek, amikre a vizsgáim (röpke egy hónap, kivéve, ha UV-znom kell – már a gondolattól is sírva fakadok) után sort kerítek. Hogy mik is ezek?

Romantikus klasszikusok:

Zsigray Julianna: Erzsébet magyar királyné

(Most veszem észre, hogy szerintem hiányos ez a cím…) Még néhány évvel ezelőtt kaptam Anyától, a abban a korszakomban, amikor nem a Bookline-on néztem ki, mi kell, hanem a könyvesboltban, és odavoltam Sissyért (erről a musicalban lévő Halál dögös hangja tehetett). Tehát legalább három-négy éve megvan. Igazán röstellem magam.

Jane Autsen/Julia Barrett: Charlotte

Austen megkezdett és Barrett által befejezett regényét szintén évek óta halogatom. Pedig hat könyv tapasztalata mutatja, hogy minden, ami Austen, jó.

Louisa May Alcott: Jó feleségek; Fitalaurak; Jo fiai

Bizony, még a Kisasszonyok folytatásait sem olvastam el. Ennek nyilván az az oka, hogy a Kisasszonyokat sem… Pedig a Jóbarátok Rachele és Joey-a odáig van érte. És ha jól emlékszem, Alcott írta az Egy régimódi lányt, amit viszont imádok, és már olvastam vagy háromszor. Mindháromszor a könyvtárból vettem ki…

Történelmi regények:

Rosemary Sutcliff: A sas

Ezt a Femcafétól kaptam, tehát néhány hónapja van nálam. Az írónő mindenféle Brit Birodalmi Fokozatokat kapott irodalmi munkásságáért, filmet forgattak a könyvből, tehát nem lehet kifejezetten rossz, sőt.

Női kortársak:

Rácz Zsuzsa: Nesze Neked, Terézanyu!

Rácz Zsuzsa írásaira még a Maxima indulásakor kattantam rá. Imádtam, hogy olyan sokrétű stílusban és hangulatban ír, hol megnevettetett, hol elgondolkoztatott. Megint máskor könnybe lábadt tőle a szemem. Emiatt vettem meg ezt a kötetét is néhány hónapja a pályaudvaron… (Vajh, miért nem olvasom?!)

A fantasy birodalmának kapujában:

F. Warrington: Drakula, a halhatatlan

Tavaly karácsonykor kaptam egy kedves csoporttárs-barátnőmtől, mivel akkoriban fejeztem be a Drakulát, és nagyon imádtam. (Éppen a vámpírirodalom fejlődéséről írtam egy esszét, és az Interjú a vámpírral nyafogásai után ez a kalandregény maga volt a csoda az életemben, víz a sivatagban, meg minden ezekhez hasonló.) Egy éve pofátlanul porosodik.

Tad Williams: A quarok háborúja

Ó, igen, még egy vénség. Évek óta megvan, mégsem kezdtem bele. Röpke 670 oldal, van benne függelék és térkép, nem hinném, hogy összecsapott munka. És mégis!

Raana Raas: Csodaidők

Még egy jónak mondott és tűnő regény, ami ráadásul családregény is egyben. Saját nyelvet talált ki az írónő, totál felépítette az egész világot, ráadásul magyar. Felettébb lusta vagyok most komolyan, egy ilyet kihagyni.

Goldenlane: Éjfél

Imádom Goldenlane-t (kedves Júlia mikor jön ki a következő regényed?), ezt viszont nem tudtam befejezni. Belekezdtem, valahogy mégsem kötött le, pedig nem volt vele konkrét problémám. (Nem úgy a Papírsárkánnyal, amire legalább azt tudom mondani, hogy idegesítőek a karakterek. Mind.) Körülbelül akkor kaptam, amikor Sissyt is.

Krimi:

Hugh Laurie: A balek

Imádom a krimit és az angol humort, márpedig ez a könyv állítólag mindkettőt tartalmazza. Három-négy éve nyomja a polcomat, és sosem volt hozzá hangulatom (pedig ezalatt nem egy krimit kivégeztem, és rendíthetetlenül röhögtem az angol poénokon).

Szóval eltökélt szándékom elolvasni ezeket, ha nem is ebben az évben (anya hisztériás rohamot is kapna, amiért nem segítek neki…), de jövőre. Majd mindről írok néhány sort, bekezdést vagy oldalt érdemtől függően, hogy tudjátok, mennyire vagyok ügyes, eltökélt és szavahihető. (Azok, akik személyesen is ismernek, kérem, ne nevessenek ilyen hangosan!)

Íme, a könyvespolcom!

Mindjárt itt a karácsony...

...és addig még le kell tudnom két vizsgát és be kell szereznem két és fél ajándékot. De addig is élvezem a gyertyákat.:) (Neeem, nem rendelkezek piromán hajlamokkal...)

Kell nekünk a drágaszááág!

Kiskoromban szerettem volna egy Barbie babát. Egyszerűen megláttam, és beleszerettem. Karácsony előtt. Végül Anya megvette nekem, arról viszont nem tudott, hogy feltúrtam a szekrényét, és megtaláltam. Azután minden egyes nap kivettem, mikor nem volt otthon, és azt nézegettem, egészen szentestéig. Azóta nem volt olyan dolog, amit annyira megszerettem volna kapni karácsonyra. Egészen mostanáig.

Már egy ideje gondolkozok azon, hogy lecserélem a mobilom. Semmi baj az Öreggel, nos, azt leszámítva, hogy öreg, és így kissé „handikeppes” társaihoz képest. A fényképminőség elég rossz (az ott egy madár vagy egy orángután?), arról nem is beszélve, hogy még Bluetooth sincsen rajta, nemhogy Wifi. Nekem viszont nem is ezek az elsődleges szempontok, amik miatt váltani szeretnék. Egyszerűen (újságíró révén) szükségem van egy diktafonra – és akkor már miért ne köthetném össze egy okostelefonnal, megkönnyítve a mindennapjaimat? (Ja, és egy mp3 lejátszó sem ártana. A mostani egyfolytában üvölt, mert elromlott a gombja, amivel le lehet halkítani. Megsüketülni viszont nem szeretnék.)

Meg is találtam azt a formát, kinézetet és tudást, amibe beleszerettem. Az egyik barátnőm húgának van ilyen telefonja, ő ajánlotta a figyelmembe. Sony Ericsson Xperia X10 mini prot. Van rajta diktafon, bár azt nem tudom, milyen hosszú hanganyagot lehet felvenni vele, még ki kéne próbálni. Van fényképezője, ami állítólag jól fotóz. Van mp3 lejátszója, és a Wifit is igénybe vehetem vele, ha az kell. (Például, ha akkor lehet jelentkezni egy vizsgára, amikor nem vagyok a koleszban… Ami megesik néha. Évente kétszer.) Szóval, azokat, amiket elvárok egy telefontól az SMS és a telefonálási funkció mellett, tartalmazza.

Ráadásul, olyan csodás! Kicsi, ám vastag (kuncogja csak, Lor!), ez azért van, mert nem csak érintőképernyős, hanem kicsúsztatható billentyűzettel is rendelkezik, ami menő és hasznos is. És van egy fedőlapja, amibe egyszerűen beleszerettem, holott nem vagyok az a lila-lány. De ezek a madarak…! Nem kapnék hisztérikus rohamot, ha ezt kapnám a rokonaimtól, akár a karácsonyt és a közelgő névnapomat összevonva (előfizetéssel olcsó, de kártyásan elég drága egy ajándékhoz képest...).

Ellenben nagyon örülnék neki. Ezzel a fedőlappal meg mérhetetlenül. *igen, határozottan utal valamire*

Az éhezők viadala film, avagy miért, Peeta, miért?!

Már csak néhány hónap, és elkezdik vetíteni Az éhezők viadala filmet. Erre voltaképpen az egyik barátnőm döbbentett rá, aki szólt, hogy már a magyar mozikban is adják az előzetesét (amit megnézhetsz alul). Állítólag 2012. márciusában jön ki U.S.A.-ban, remélhetőleg kicsiny országunkban sem késlekednek vele sokat.

(Csak így zárójelesen jegyezném meg, hogy ugyanakkor határozták el, hogy megfilmesítik, mint amikor a Csontvárost, ehhez képest itt már megvannak a színészek, egy korrekt előzetes, míg a Clare könyvének csak a két - kétes értékű - vezető színészét választották ki... Nem tudom eldönteni, hogy ennek örüljek-e, vagy sem.)

A filmet Gary Ross rendezi. Én személy szerint nem ismerem a munkáit, így csak reménykedni tudok benne, hogy lelkiismeretesen és könyv-hűen fogja feldogozni Az éhezők viadalát. A két vezető színész Jennifer Lawrence (X-men: Az elsők) és Josh Hutcherson (A gyerekek jól vannak). Na, itt álljunk meg egy pillanatra!

Mikor megtudtam, hogy Lawrence lesz sötét hajú és érzelmileg kissé degenerált, de azért szerethető főhősnőnk, enyhén leesett az állam. Aztán megláttam néhány promóciós képet, és valahogyan így reagáltam:

Most, hogy láttam az előzeteset, teljesen megfelelőnek tartom Katniss szerepére. El sem tudom másképp képzelni (bár lehet, hogy az az oka, hogy túúl sokszor néztem meg a trailert...), pedig az elején attól tartottam, túl aranyos arcú lesz a harcos Poszátához. Katnisst sokkal élesebb kontúrokkal képzeltem el. És mégis, nézzétek!

Peeta viszont... Már az első perctől kardoskodtam az ellen, hogy Hutcherson játsza el, egyszerűen semmi peetás nincsen benne. Oké, zömök a testalkata, de hol van a megnyerő mosoly, a kedves kisugárzás? Szerintem amúgy sem valami karakteres személyiség, a lenyalt hajával meg aztán végképp olyan, mint egy félszeg óvodás (eme rettenetért nézd meg a trailert!). Hacsak nem derül ki, hogy frenetikus színész, sírni fogok, és hajat tépni.

Gale-t bezzeg tökéletesen eltalálták, az a sötét lelkületű, vad kamasz, akinek lennie kell, és a színész, Liam Hemsworth (Az utolsó dal) még helyes is. Komolyan borzalmasan érzem magam. (Utálom Gale-t, és ezen az utolsó részben sem tudott javítani, sőt, csak rontott a helyzeten...)

Haymitch-cset, a kedvenc alkoholista mentoromat, Woody Harrelson (Zombieland) fogja játszani, Cinnát pedig - számomra megdöbbentő módon - Lenny Krawitz. Ezúton mindkettőjüknek üzenem, hogy ajánlom, hogy ne rontsák el a kis kedvenceimet...

Rutát (akinek Rue az eredeti neve, nem is tudtam, hogy ezt megváltoztatták) Amanda Stenberg fogja alakítani, a szőke Primet pedig Willow Shields. Mindketten bájosnak tűnnek.

És, íme, a vágyva várt - ugye, már reszketsz az izgalomtól - előzetes! Március környékén moziba megyek!

Suzanne Collins: Fecsegőposzáta (A kiválasztott)

– avagy, amikor nem találok szavakat. Kifacsartak.–

Hát, gyerekek (bár remélem, hogy ezt a posztot nem ők olvassák), most fejeztem be a Fecsegőposzátát, Az Éhezők Viadala utolsó részét. Nem vagyok benne biztos, hogy képes leszek összefüggő és értelmes dolgokat írni róla, de megpróbálom. Egy biztos. Ha éppen vidám szeretnél lenni, ne kezdj bele (persze, a második kötet befejezése után beszélhetek én…).

A történet
Az előző kötet végén kiderült: Haymitch félrevezette Peetát és Katnisst, nem kifejezetten az ő biztonságukat helyezte előtérbe, hanem a Kapitólium elleni, a Fecsegőposzáta miatt kitört lázadást. Katniss nem tudta megvédeni Peetát, így ő Snow elnök kezébe került, míg a lány a felkelők által vezetett Tizenharmadik körzetbe.

Katniss először nem hajlandó együttműködni Peeta cserbenhagyóival, sokáig csak lábadozik, és megszegi a körzet szabályait, végül azonban beleegyezik, ő lesz a lázadás arca, a lány, aki lángra lobbant, a Fecsegőposzáta. Ebben nagy szerepe van Peeta feltűnésének, akit a Kapitólium megint médiaszereplőként használ fel. Ezen a felvételen arról próbálja meggyőzni a lázadókat, fejezzék be a háborút –ezzel teljesen elvesztve hitelét a szemükben. Katniss rájön, csak úgy mentheti meg a fiút, ha vállalja a szerepét, ám feltételekhez köti annak teljesítését – többek között Peeta védelméhez.

Ezek után a lány megkapja régi stylistjait, akik Cinna instrukciói alapján Fecsegőposzátává alakítják, és nem egy propagandafilmet felvesznek szereplésével, mellyel a lázadókat akarják bíztatni. Közben persze nem engedik a frontvonal kényesebb területeire (minek az, amúgy is hajlamos bajba kerülni), viszont kap maga mellé egy megbízhatónak tűnő csapatot, köztük Gale-lel. A körzetek sorozatosan melléjük állnak, míg végül csak a Második Körzet marad a Kapitólium egyetlen segítője. Egy idő után pedig Peetát is visszahozzák Katnissnek –azonban nem úgy, ahogy megismerte és megszerette…

Egy újabb világ
Collins megint lenyűgözött a társadalommal, amit felvázol. Eddig megismerhettük a kifosztott emberek életét, a felszínes Hollywood-szerű Kapitóliumot, a média megcsinált, megjátszott világát, most pedig egy katonatársadalom jelenik meg lelki szemeink előtt. A tizenharmadik Körzetben minden szabályok szerint működik, az emberek ideje másodpercre pontosan be van osztva, ahogy az ételüket is a túléléshez és edzéshez szükséges kalória-bevitel alapján adagolják. Bizonyos kor után „közlegénynek” szólítják az ott élőket, többségüket harcra képzik ki, azokat pedig, akik megszegik a szabályokat, alaposan megbüntetik. Legalább annyira rossz világ ez, mint a Kapitólium-Hollywoodé.

A kapcsolatok
A szereplők kapcsolatai jócskán átalakulnak. Haymitch végül lerendezi a dolgot Katniss-szel, emlékezteti fogadalmukra, miszerint megvédik Peetát, társává válik, bár nagy szerepet a történetben nem kap. Peeta, miután sikeresen megmentik, megtámadja egykori szerelmét – a Kapitólium Katniss átmosott agyú vőlegényét küldte neki ajándékba. Gale és főhősnőnk egyre többet veszekednek, előjönnek a köztük lévő ellentétek – míg Gale hagyja, hogy a bosszúállás teljesen elragadja, Katniss mérlegel, nem tekint minden halált és minden módszert egyenlően elfogadhatónak.

A vég
Halálban ugyanis nem szűkölködik a történet, Collins nem bánik kesztyűs kézzel sem a szereplőkkel, sem az olvasóval. Azonban, míg eddig többnyire olyan karaktereket veszítettünk el, akik nem nőttek kifejezetten a szívünkhöz (az enyémhez legalábbis nem), most szeretett szereplőim csak úgy fogyatkoztak. A végén már össze sem tudtam számolni, hány embert veszítettünk el… És ha Katniss eddig kínlódott, ebben a kötetben már szenved. Miután befejeztem e történetet úgy éreztem, teljesen kifacsartak, ráadásul az eddigi szörnyűségeket a befejezés sem oldja fel teljesen.

Kategória: magánkönyvtárad egyik alapdarabja!

(Íme, egy kis videó, bár nem a hivatalos színészek szerepelnek benne, és nem is így képzelem el a szereplőket, valamint tele van idézetekkel, de annyira megragadott...)

Röpke blogbejegyzés, arról…

... hogy mit akarok még elolvasni a holnap megjelenő Fecsegőposzátán kívül.

Nemrég, tehát még ebben az évben kezdték el reklámozni, és adták ki Ransom Riggs Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei című regényét. A történet állítólag szuperképességekkel rendelkező fiatalokról szól (egy jó pont), ráadásul úgy írták meg, hogy egy-egy adott képhez köthető az aktuális esemény, amit szépen és állítólag igényesen bele is raktak a kiadásba (második jó pont – érdekesnek ígérkezik).

Ráadásul az előzetes, amit hozzá készítettek, és megtekinthető az interneten, is eléggé korrektnek tűnik, nem beszélve azokról az idézetekről, amiket a moly.hu-n, osztottak meg. A stílusa jó, az fordította, aki A szilmarilokat is. Tehát, közvetlenül „A kiválasztott”, becsületes nevén a Fecsegőposzáta, után remélhetőleg ezt a könyvet vehetem majd a kezecskéimbe.

Fecsegőposzáta az, bárki bármit mond

Vagy ír. Nem érdekel a borító. Elszánt kommandóba kezdek, ha kell, és fekete alkoholos filccel áthúzom az összes borítót, kijavítva ezt az elcsépelt, magyarok által kitalált, fellengzős címet, aminek annyi köze van a történethez, mint nekem a pink polárpulcsikhoz. (Azoknak, akik nem ismerik a stílusom: nem hordok pinket. Feltűnő, és bár vidám, nagy dózisban Paris Hiltont juttatja az eszembe, aki nem szerepel az agyam „Szívesen gondolok rá” polcán.)

Szóval, nem egészen egy hónap múlva a kiadó ígérete szerint kezemben foghatom majd Az éhezők viadala befejező kötetét, ami után már hónapok, egészen pontosan június hetedike óta remegve vágyódom, borzalmas elvonási tüneteket produkálva. Egyrészt, mert az egyik kedvenc trilógiámmá nőtte ki magát (bár a harmadik kötetnek a borítóját is csak virtuálisan láttam, nem hogy olvastam volna), másrészt mert a második rész úgy fejeződött be, hogy a lelkes olvasó legszívesebben a fejét verné a falba. Tehát az kifejezetten jó dolog, hogy hamarosan testet ölt közöttünk eme nemes történet, csak a címét, a címét minek kellett átírni?!

Értem én, hogy a magyarok szeretik a feltűnést keltő, monumentálisnak ható címeket, de „A kiválasztott” így negyvenhatezredik alkalommal inkább elcsépeltnek és unalmasnak hat, mintsem figyelemfelkeltőnek. Az eredeti cím, azaz a Fecsegőposzáta ellenben egyedi (ha elsőre nem is megjegyezhető), szerves része a történetnek, az a jelkép és metafora, amit Suzanne Collins két részen át épített fel. Minden szempontból tökéletes.

Tehát, drága Agave Kiadó, miért kellett ezt lecserélni?

Meg Cabot: Váltságdíj a szívemért, avagy középkorban kisgatyában

Egy-két szó a szerzőről

Még mielőtt belekezdek ebbe a kritikába, szeretnék néhány dolgot szólni az írónőről, mert megérdemli. Valószínűleg a legtöbb velem egykorú lány olvasott már minimum egy könyvet Cabottól, hiszen egy időben igencsak közkedvelt volt. (Mostanában mintha egyre kevesebb könyve jelenne meg, bár az is lehet, hogy csak kevesebbet tudnak lefordítani, mert utolértük a külföldi regényeket.)

Az én stílusomat is alapjaiban határozta meg, ha voltak/vannak példaképeim, ő az egyik. Mindig kikapcsol, bármi problémám van, ideiglenesen elfelejteti velem, én is ezt szeretném nyújtani a majdani olvasóimnak. Ifjúsági lányregényeket ír, paranormálisakat és hétköznapiakat egyaránt, könnyed, már-már csevegő stílusban, tele humoros jelenettel és dögös pasikkal. A Mediátor szó azóta is megdobogtatja a szí… Az egyik nagy kedvencem.

Maga a történet
Hát, ez a könyv nem lesz. Eleve kissé gyanakodva közeledtem hozzá: a kerettörténete szerint a híres „neveletlen hercegnő”, vagyis Mia Thermopolis, Genovia tíz kötetet megélt, és közel kilencet végighisztiző, ám kedvelt majdnem-uralkodónője írta, és romantikus történelmi regénynek szánta.

Finnula névre hallgató főhősnőnk húga hatalmas bajba keveredik: másállapotos lesz férj nélkül, ráadásul az összes hozományát elköltötte, így nem tud hozzámenni a kiszemelt piperkőc szegénylegényhez. Még szerencse, hogy Finnula csak biológiai szempontból nem tökös csaj, amúgy jól bánik az íjjal, és bár aprócskának és törékenynek tűnik, elég izmos! Éppen ideális arra, hogy egy gazdagnak tűnő ismeretlent elraboljon, hogy aztán testvére váltságdíjat követeljen érte.

Mekkora szerencse, hogy éppen most érkezik inkognitóban haza szívtipró és pénzérmékben sem szűkölködő főhősünk, Hugo, így már potenciális fogoly-jelölt is van. Csak éppen ez a fogoly „nagy titkokat” rejteget, és szexuálisan igencsak aktív… Így az sincsen ellenére, hogy a törékeny, nadrágban a hátsóját mutogató, tüzes, vörös hajú Finn őt szemeli ki…

És ami mögötte van
Az semmi. Illetve nem valami sok minden. A történet félig-meddig Goldenlane Pokoli balhéjára emlékeztetett, csak éppen sokkal rosszabban van tálalva annál. Szexualitástól abszolút túlfűtött, minden másban viszont annyira nem, mintha a történet és a karakterek csak mellékesek lennének. Nem teljesen szörnyű, viszont Megtől ezerszer jobbakat szoktam meg és várok el.

Az már másik kérdés, hogy vajon ő komolyan vette-e ezt a regényt, vagy paródiának szánta. Néha az az érzésem, hogy inkább ez az utóbbi, és elsősorban saját szórakoztatásnak szánta, másrészt viszont annyira szorosan a karakteréhez kötötte, hogy nem tudta nem kiadatni.

Ha valaki szereti az olyan típusú könyveket, amiknek a borítóján egy alig valamit takaró, ruhának nevezett cafatban, érzékinek szánt, félig nyitott szájjal álló nőt szorít magához egy marcona, izmoktól dagadó férfiú, mindenképpen ajánlom. Minden más esetben:

Kategória: Megteszi, ha nincs más.

Femcafe – két egyetem mellett

Amióta két egyetemre is járok, körülbelül heti egy cikkre van energiám. Sajnos azok sem a legforradalmibb témák (szeretnék már egy velős, igazat szóló, frappáns párkapcsolati témájú cikket a képernyőre vetni, de egyszerűen vagy nincs témám, vagy akkor írnak valami hasonlót, de azért teljesen másat, amikor én szeretnék). Ellenben még a nyáron megírtakat sem tettem közzé, így többet tudok mutogatni ötnél…

A kedvencem és a legsikeresebb a macskákról szól, amit a régi kutyás cikkem mintájára írtam: összefoglalom mi a jó abban, ha van egy nyávogó szőrcsomód. Ezen kívül összeírtam, milyen filmeket forgattak az utóbbi időben hazánkban, és írtam a retusálásról is. Hajas-ruhás összeállítást is csináltam (azóta kevesebb feketét hordok, és büszke vagyok magamra emiatt – barnáknak, vöröseknek és szőkéknek – a barnáknak könnyű…). Írtam szép filmes helyszínekről, immár elévült nyári programokról, a Mission Impossible-ról, amiben szerepelni fog az általam annyira szeretett Simon Pegg, érdekes hajú sztárokról, és a Szlovák Paradicsomról. Volt egy Harry Potter-témájú sorozatom (hasznos varázsigék mindennapokra, Emma, Rupert és Dan jövője), írtam az együttélés fontosságáról és a Földközi-tenger cápáiról.

Úgy vélem, ennyi, bár lehet, hogy kihagytam valamit… Hosszúak a heteim. És most hónapok távlatában kéne visszaemlékeznem. Ha-ha-ha…

Kelley Armstrong: A szellemidéző, avagy Vörös pöttyös felsőfokon

Armstrong regényéről már annyi jót hallottam, hogy még hetekkel, sőt hónapokkal ezelőtt felvettem az elolvasandók listájára. Aztán egyik barátnémnak hála (köszi, kicsi Chris!) kezembe is vehettem az egyik – ezt bátran állíthatom – legjobb Vörös pöttyös könyvet.

A történet
Chloé Saunders megrögzött filmrajongóként éli átlagos életét, míg nem egy nap megjön a menzesze. Tizenöt éves főhősnőnk szerint ennek már régen itt az ideje, csak éppen arra nem számít, hogy furcsa dolgokat von maga után. Egészen pontosan azt, hogy olyan személyeket lát maga körül, akiket mások nem. Hirtelen el(ő)tűnő fiú, síró lányhang, majd egy akaratos gondnok… Egy ilyen nap után nem is meglepő, hogy Chloé menekülési módszerét félreértve öngyilkosjelöltnek tekintik, s apja és nénje megállapodása szerint előbb a kórházba, majd egy speciális kezelést igénylő gyerekek otthonába, a Lyle Házba viszik.

Itt hősnőnknek nem egy dologgal kell egyszerre megküzdenie: orvosai a „skizofrén” címkét sütik rá, a helyi királynő hisztije gyakran rajta csattan, ráadásul egyik zavarokkal küzdő, sötét lelkületűnek tűnő társa is rászáll… hogy aztán olyan dolgokra mutasson rá, amikről Chloé még csak nem is álmodott. Lehet, hogy nem is őrült? Hogy társai nagy részének nincsen semmilyen szellemi problémája, csak éppen mások, mint a többi ember? Mások, akár csak ő, Chloé? Lehetséges, hogy nem is hallucinációk gyötrik, hanem szellemeket lát? Vajon mi nincs rendben ezzel a hellyel?...

Ez a trilógia első kötete, így nem is meglepő, hogy aránylag kevés szálat bogozunk ki, bár nincs meg az a „verem a fejem a falba, amiért nem derült ki semmi, de tényleg semmi” érzése az embernek, mint a Rubinvörös esetén. Van benne ív, egy aprócska lezárással, ennek ellenére elvonási tünetektől remegve várom a következő kötetet. Ennek, a történeten túl, számtalan oka van.

A főhős
A könyv első körülbelül ötven oldala közben kissé gyerekesnek tartottam Chloét, éretlennek tűnt mind a tizenöt évével. Aztán haladtak az események, s vele együtt módosult hősnőnkről alakított képem is… Őt ugyanis teljes joggal lehet hősnőnek nevezni. A mostani lányregények nagy részében a főhős –bár maximálisan bejön az aktuális szépfiúnak – nem valami mély karakter, vagy vállalhatatlanul vak, vagy elképesztően ostoba, vagy a kettő felváltva. Többnyire képtelenek logikusan gondolkodni, csak mennek a hirtelen támadt ötleteik után. Hát, Cholé nem ilyen, ami nagy felüdülést jelent nekem, mivel „elátkozott” Ella óta nem találkoztam ennyire ésszerű, kemény, bátor, mégis emberi hősnővel.

Félreértés ne essék, Cholé nem a Tökéletes Karakter, hanem az Emberi Szereplő. Amellett, hogy kikövetkezteti, mit kell tennie az adott helyzetben, módszeresen gondolkodik, majd követi tervét, képes végtelenül félni. Mégis összeszedi magát, nem hagyja, hogy eluralkodjon rajta a pánik, bármennyire is tisztában van rettegésével – és éppen így lesz emberi és hős egyszerre. Felüdülés volt a szemszögéből látni a dolgokat, ahogyan az is, hogy hosszú ideje először a főszereplő a kedvenc karakterem.

A többiek
A társait is megkedveltem. (Nos, legalábbis nagy részüket.) Azonban róluk, tekintve, hogy alig pár hét eseményeit ismerhetjük meg, keveset tudunk. Ennek ellenére az írónő ügyesen elkerüli azt, hogy a többiekhez hasonló, már sablonossá vált módon ábrázolja őket. Szereplői nem tökéletesek: egyik lány sem kiemelkedően szép, az aktuális szépfiútól való olvadozást sem erőlteti, sokak kedvenc szereplőjét, Dereket pedig néhol kifejezetten visszataszítónak írja le pattanásaival és állandó jellegű izzadásával. Nem csak kijelenti, érzékelteti, hogy gusztustalan, ugyanakkor megajándékozza előnyösebb testrészekkel is. Mindezt összetetten és finoman teszi.

A kiadás

Elég igényes formátumot hozott össze a kiadó, bár nem vagyok teljesen elégedett. A borító nagyon szép, igényes, emlékezetes, nem a sablon fekete háttér-valami gyom/gyümölcs/árnyékos arc kategória, és illik a történethez is.

Néhol azonban a szöveg tördelésével nem voltam teljesen elégedett: mivel nem mindenhol írták ki, hogy éppen ki viszi a társalgás fonalát, egyes helyzetekben nagy jelentősége lett volna annak, hogy új gondolatjelet kap-e a mondat, vagy sem. Néhányszor előfordult, hogy vissza kellett olvasnom, hogy rájöjjek, az előző mondat kihez tartozik. Szerencsére nem volt túlzottan zavaró, és ebben a történetben nem társítottak mondatokat olyan személyhez, aki nincs is jelen az adott beszélgetéskor úgy, mint a Hamuváros esetén. (Azért még mindig morcos vagyok a kedves fordítóra és a szerkesztőjére… Ebben a munkában nem lehet sötétnek vagy figyelmetlennek lenni, a Hamuváros pedig pláne nem ezt érdemelte volna.)

Szóval, összességében elégedett vagyok a kiadással, arról nem is beszélve, hogy a regényért magáért pedig teljesen oda vagyok. Csakis ajánlani tudom mindenkinek (neked is, Ili!), aki szereti a paranormális tiniregényeket, éppen ezért…

Kategória: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!

Haj-jaj, avagy irigységgel teli hajbörze

Mivel mostanában a hajam vagy lelapul, vagy kezelhetetlen örvényeket alkotva hülyén áll, esetleg egy teljes napig kibírja, hogy rendesen álljon, majd a fent említett kettőt ügyesen kombinálja nem kissé kísérteties sikoltásokat előcsalva belőlem, elkezdtem frizurákat nézegetni magamnak. Persze eszembe jutottak azok is, amik (nem olyan) rég voltak nagy kedvenceim, ezekből láthattok most néhány (sorrend nélküli) darabot.

Egyik kedvenc sorozatom a Szívek szállodája. A divatos bejegyzésemnél már említettem, hogy odavagyok a csajok ruháiért – ez, nem olyan meglepő módon, a hajukra is áll. Lorelai-jét a harmadik évadban szerettem a legjobban, ilyenkor ideális hosszúságú (nem áll jól neki a túl hosszú haj – ebben magamra ismerek…) és formájú (éljenek a hullámok!). Az ötödik évados haját is csípem, talán azért, mert hasonló szisztémán alapul.

Roryé az ötödik és az utolsó évadban tetszett leginkább. Az előbbiben nagyon jól állt neki a göndör és az egyenes egyaránt, a hetedikben pedig imádtam a frufruját (ami a hatodikban még túl rövid, ha engem kérdeztek). Ráadásul ő az a típus, akinek jól áll a hosszú haj.

Blake Lively fürtjei is irigylésre méltóak. (Legalábbis szőkén. És jól jegyezzétek meg ezt a mondatot, általában vörös-párti vagyok. Csak az ő esetében nem.) Hosszú és egészséges, laza vagy elegáns.

Mikor először láttam a Szerelem a végzeten című filmet, azonnal beleszerettem Kate Beckinsale tincseibe. El is rohantam levágatni a sajátomat ugyanolyan formájúra – és persze csúfos vereséget szenvedtem, tekintve, hogy nem volt hajvasalóm (akkor még)… Pedig igazából teljesen egyszerű frizura: egyenes, és a vége ki van szárítva. Valamint kicsit rétegesen vágták.

Amy Pond, azaz Karen Gillan hajáért is ölni tudnék (egy szúnyogot – nem vagyok túlzottan agresszív lány). Részben azért, mert vörösebb, mint az enyém, részben pedig azért, mert olyan jól be tudják állítani. Tényleg vennem kéne egy sütővasat – a hajvasalóm mellé…

Nem rajongok az Alkonyat filmért, de az első részben elég sok szereplőnek volt olyan frizurája, ami tetszett (aztán persze bejöttek a „három kilométerről is lerí róla, hogy paróka”-frizkók). Bella Swan haja elég szép (és ebben sincsen semmi extra: hosszú, barna és hullámok vannak benne), a Victoriát alakító színésznő sörénye pedig… Az enyém miért nem lehet mindig ilyen göndör? Megoldódna a lelapulás-probléma.

Halvány fogalmam nincs, ki ez a csaj, valamelyik tinisorozatban szerepel. De ez a frizura…!

Végül, a frizurák koronázatlan (és azokat igen sűrűn váltogató) királynője, Keira Knightley. Nagyrészt tetszik a sérója, az alábbi a három a kedvencem. A tépett-fokozatos már jó ideje tetszik; a frufruja pont az a stílus, amit a legjobban szeretek (az egyenes, tömött nem olyan jó); és végül a harmadik, a mostani nagy kedvencem. Azt hiszem, amint lesz rá pénzem, követelőzve a fodrászom orra alá nyomok egy képet róla… És a biztonság kedvéért tényleg beszerzek egy hajsütőt!