Megint 17, avagy Zac Efron és a nagy meglepetés

Miért néztem meg?
Sosem voltam nagy Zac Efron rajongó. Nem tartom kifejezetten helyesnek, bár csúnyának sem nevezhető természetesen. Nem gondolom tehetségesnek sem, sőt a High School Musical második részébe belenézve leginkább a hányinger kerülgetett tőle. Emiatt lepett meg annyira, hogy ebben a filmben jól játszott. És pont emiatt, a maga ficsúr módján még helyesnek is láttam.

A filmet magát véletlenül néztem meg. Olyan tekintetben véletlenül, hogy egy időben valósággal rá voltam kattanva a youtube-on található előzetesekre. (A youtube igazán hasznos kis eszköz.) Ekkor láttam jeleneteket ebből a filmből, és határoztam el, hogy megnézem. Pár hónappal később a kezembe is akadt, s mikor szükségem volt egy jó vígjátékra, megnéztem. Nem is kellett csalódnom benne.

A történetről
Mike O’Donnell (Zac Efron és Matthew Perry) a gimi egyik legmenőbb sráca. Imád kosarazni, szerencsére tehetséges is benne, így nagy esélye van egy egyetemi ösztöndíjra. A suli egyik legcsinosabb csajával, Scarlettel (Allison Miller és Leslie Mann) jár, fülig szerelmesek egymásba. A legjobb barátja, Ned (Tyler Steelman és Thomas Lennon) egy kissé problémás, mivel sosem tartozott a közkedvelt srácok körébe, inkább a céltábla szerepét tölti be, ennek ellenére kitartanak egymás mellett jóban-rosszban. Mike tökéletes élete akkor omlik össze, mikor kiderül: Scarlett teherbe esett. Főhősünk lemond a jövőjével kapcsolatos álmairól, hogy szerelmének segíthessen – és hogy aztán majdnem húsz évvel később legjobb barátja lakásában tengesse napjait. Ugyanis Mike-nak nem sikerült kiheverni azt, hogy fel kellett adnia a kosaras és egyetemista jövőjét, így sem a férj, sem az apa szerepét nem tudja sikeresen, vagy akár csak megfelelően betölteni. Gyerekei, Maggie (Michelle Trachtenberg) és Alex (Sterling Knight) keresztülnéznek rajta; Scarlett, bár még szereti, már nem bírja elviselni.

Ebben a katasztrofális helyzetben jelenik meg Mike volt gimnáziumában hősünk angyala egy takarító képében – hogy visszaváltoztassa tizenhét évessé, megadva neki az esélyt a boldogságra. Ezt Ned, Mike legjobb barátja kezdetben nem fogadja nagy örömmel, egészen addig, amíg meglátja volt gimnáziumok új igazgatónőjét… És beindulnak az események. Miközben Ned bőszén udvarol az igazgatónőnek, Mike, immár Markként és Ned potyagyerekeként, kénytelen helytállni a gimiben, rendbe tenni fia és lánya korántsem rózsás helyzetét, és megakadályozni a mit sem sejtő majdnem ex-neje bepasizási lehetőségeit.

Márpedig egy a magabiztosságnak csöppjével sem bíró fiút (ez lenne Alex) nehéz felrázni úgy, hogy azt is meg kell előzni, hogy az ember lánya (ez lenne Maggie) egy olyan srácnak adja oda magát, aki egyáltalán nem érdemli meg. Közben persze fellángolnak a régi érzelmek, és Mike (akarom mondani, Mark) nem egyszer nehezen tudja megállni, hogy ne kezdjen ki újdonsült „haverjának”, Alexnak az anyjával… Ráadásul még Mike (Mark) „apja” is hajlamos beégetni őt, ha az igazgatónő halló-, illetve látótávolságon belül kerül…

Ami tetszett
Ez a cselekmény természetesen nem egyszer komikus helyzeteket és párbeszédeket eredményezett a film során. Többször is azon kaptam magam, hogy hangosan felnevetek a szereplők próbálkozásain. A humoruk nem volt az amerikai vígjátékokra gyakran jellemző módon taszító, sőt kifejezetten kellemesnek találtam.

Zac is jól játszott, kifejezetten szerethető volt, ami a HSM-beli szerepe után eléggé meglepett. Itt is hasonló karaktert hozott, a kosaras szépfiút, aki attól függetlenül, hogy menő, kedves az „elesettekkel” is (hiszen milyen lenne már egy „gimis amcsi film” hierarchia nélkül?...). Azonban a fent említett komikus szituációk és az abból származó beszólások sokkal emberibbé tették, nemcsak egy üresfejű szépfiúvá.

… és ami nem
Mint a filmek nagy részének, ennek az alkotásnak is voltak gyenge pontjai. Egy idő után, már túlzásba vitték az igazgatónő és Ned szerelmi szálát, némely hozzájuk tartozó poén gyengére, sőt néha gusztustalanra sikerült. Túlzottan erőltetetten próbálták meg furcsának, különcnek beállítani Nedet, és így gyakorlatilag egy balféket csináltak belőle. Ez a karaktertípus gyakori eleme a hasonló amerikai filmeknek, holott ez a film a saját lábán is megállna. De hiába: semmi sem lehet tökéletes.

Végeredményben
Egy átlagos amerikai vígjátéknál többet adott a Megint 17. Teljesen ellazultam, miközben néztem, sokat röhögtem, fel sem tűnt, és máris vége volt. Bár a történet alapsémája elcsépeltnek tűnik (a múltbeli énjének helyzetébe kerülő, életével elégedetlen karakter gyakran megjelenik a filmtörténetben), azzal a húzással, hogy a szereplő a jelenkorban marad, és úgy kell megküzdenie a boldogságért, feldobja a történetet. Mindent összevetve, nem volt hiányos a film, kihozták belőle azt, amit csak lehetett. Csak egy dologra lettem volna még kíváncsi a happy end után: hogyan magyarázta meg a gyerekeknek Scarlett és Mike Mark „eltűnését”? Ezt a rendezők már a néző fantáziájára bízták.
Talán jó is így…

Dido: No Angel, avagy a szerelem hangjai

Igen, elismerem, 1999-es album, szinte már porosodik. Illetve, porosodnia kellene, ha nem lenne ilyen jó. De én nem hagyom. Csak azért is ezt hallgatom.

Dido hangja valamilyen teljes megnyugvást és feloldódást nyújt, olyan mintha az ember beülne egy kellemesen meleg, illatos fürdőbe. Csak Dido hallgatása közben használhatok elektronikai cikkeket is – így például írhatom ezt a bejegyzést. Dupla élvezet.

Olyan kifinomult hangja van ennek a nőnek! Egyszerre szomorú és édes, megnyugtató és felkavaró. Tökéletes aláfestés egy szerelmes történet megírásához. Nem csak Dido hangja szép; maguk a számok is úgy vannak hangszerelve, hogy illeszkedjenek hozzá. Nem vagyok egy zenei zseni, de felismerem azt, hogy mi tetszik, hogy mi a jó. És ez az album az – nincs is olyan szám, amit nem szeretnék. Csak olyan, amit még annál is jobban szeretek.

Ilyen például az Igazából szerelemben is felhangzó Here With Me (az után az emlékezetes jelenet után hallhattátok, amikor Keira Knightley véletlenül rájön a férje legjobb haverjának érzéseire aközben a bizonyos videó nézése közben). Másik nagy kedvencem az All You Want, az Isobel, a többi hangulatától kissé eltérő Honestly OK, a Slide, a Take My Hand… mint már említettem, nincs olyan, amiért ne rajonganék.

Csak hallgassatok bele, ti is imádni fogjátok!

A CD-n található számok listája:
1. Here With Me
2. Hunter
3. Don't Think of Me
4. My Lover's Gone
5. All You Want
6. Thankyou
7. Honestly OK
8. Slide
9. Isobel
10. I'm No Angel
11. My Life
12. Take My Hand - (bonus track)

Street dance (3D), avagy izzadás csapzott haj nélkül

Hogy kezdtem el nézni?
A napokban láttam a Street Dance-et. Már jó ideje tánchiányom volt, amit egy táncos film megnézésével próbáltam kompenzálni. Nem sikerült, ez persze várható volt. Ha az ember lát egy adag jó táncost, neki is menten ropni támad kedve, leginkább ugyanolyan ügyességgel, mint azok a profik, akik a képernyőn pörögnek (ami természetesen lehetetlen). De a film maga szerencsére nem volt rossz, úgyhogy nem tekintettem kárba veszett időnek azt az egy óra harminc perc két másodpercet, amit a megnézésével töltöttem.

A történet
Sok tekintetben hasonlít az elődjeire (gondolok most a Step up sorozatra), de néhány dologban el is tér tőle. Történetünk főhősnője, Carly (Nichola Burley) azért jött Londonba, hogy street dancet táncolhasson (a film címe után ez nem olyan meglepő…), és ehhez meg is találta a megfelelő csapatot. Ennek a csapatnak a vezetője, Jay (Ukweli Roach) hamarosan Carly barátjává „nőtte ki” magát (vagy inkább fordítva...). A csapat minden álma, hogy megnyerjék a street dance bajnokságot, ennek az útjába legfeljebb csak az egyik ellenséges csapat állhat – egészen addig, amíg Jay ki nem száll a csapatból, és Carly-ra nem hagyja a csapat vezetését, öt héttel a döntő előtt.

Innentől kezdődnek a problémák: a csapatnak nincs pénze terembérletre, így lehetőségük sincsen a gyakorlásra, márpedig ez nagy érvágás. Carly fejébe szakad minden, a terem-problémától kezdve, a csapat majdnem-szétesésén át, Jay „szünetet kéne tartanunk”-bejelentéséig. Carly azonban egy szerencsés véletlen folytán összeismerkedik az érzelmek nélkül táncoló balettosokat oktató Helenával (Charlotte Rampling), aki felajánlja ingyen használatra az egyik termüket – bizonyos feltételek mellett. Így a street dancesek végül a mélyen lenézett balettosokat kénytelenek oktatni, Helena reményei szerint elsősorban szenvedélyre. Ez természetesen egyik csapatnak sem tetszik, de nincs mit tenni, másképp nincs döntő és az iskola is lemondhat a támogatásról és a Royal Ballett-ról.

Miben nyújt újat?
Bár a történet nagyon sokban hasonlít az elődeire (például könnyen kiszámítható, mikor ad okot egy kis tánc-bemutatóra a cselekmény), mégis voltak benne, ha nem is megdöbbentő, de váratlan fordulatok. (Gondolok itt például Eddie (George Sampson), a tizenöt éves kissrác húzására.) A Helena szerepére kiszemelt színésznő szimpatikus, jól játssza a kifinomult, de újítani vágyó oktató szerepét, a mellékszereplők pedig jól visszaadják a fintorgó balerinák/street dancesek stílusát.

A táncok is tetszettek (bár a Step up 2-ben láthatóak talán jobbak), érdekes hangulatot kölcsönzött a balett és a street dance vegyítése, a táncosokon látszott, hogy nem ma kezdték, az előforduló humoros elemek pedig valami újat nyújtottak az elődökhöz képest.

Mi volt az, ami nem tetszett?
A két főszereplő Carly és (a még nem említett balett-táncos) Thomas (Richard Winsor) is szimpatikus, bár Carly talán többször hisztizik be a kelleténél. Az biztos, hogy a színészek választása – szerintem – nem volt éppen főnyeremény, valahogy mindkettő olyan jellegtelen, bár maguk a karakterek kedvesek és szerethetők, néha pedig aranyosan szemtelenek. Carly szinkronhangja pedig egyáltalán nem tetszik, túl magas frekvencián nyivákol az én ízlésemhez. Hosszú távon persze mindenhez hozzá lehet szokni, de nem ez az elsődleges szempont valami megalkotásakor. Ezen kívül már csak egy kifogásolni valót találtam a filmben: hogy van az, hogy a próbán mindenhol (értsd: has és hát) izzadó Carly haja kifogástalan, mint ami hírből sem ismeri a csapzottságot?

Az összegzés
Mindent összevetve nem ez lesz életem Nagy Filmje, de ajánlom mindenkinek, aki egy könnyű esti szórakozásra vágyik, feszes balerina pasikkal (a néger balett-táncos egy igazi izomkolosszus!) és tánccal megspékelve.

Gossip girl – A pletykafészek, avagy rongyrázás jól tálalva

Bevallom őszintén, a promoképek alapján sosem volt szimpatikus ez a sorozat, mivel úgy gondoltam, fölösleges rongyrázást (jobb szó nem jut rá az eszembe) mutat a tinédzsereknek, azt, hogy az élet lényege a szép és garantáltan méregdrága ruhák, az XS-es ruhaméret és a féktelen bulizás meg minden, ami ezzel jár. Ráadásul jó öt évvel idősebbek a színészek a szerepektől, amiket eljátszanak, és ez nyilván kisebbségi érzést kelthet egy kamasz lányban. Aztán véletlenül belenéztem, és leragadtam nála, és viszonylag rövid időn belül megnéztem az egész első évadot, noha ez többnyire egyáltalán nem jellemző rám.

És rájöttem, hogy nem is olyan rossz, mint gondoltam, sőt. Oké, a „rongyrázós” dolog benne van, és nem mindig mutatja a legjobb példát a fiataloknak, ráadásul még az ember szíve is sajog, ha egy jó ruhát lát (bár ez utóbbi sok sorozat esetében jellemző – még olyanokéban is, mint a sci-fi Firefly!). A történet a New York-i Upper East Side felső tízezerének életét mutatja be, ott is főképp a gimisekre helyezve a hangsúlyt. Ennek meg van az a hátránya vagy előnye, kinek hogy tetszik, hogy néha eléggé vad bulik jelennek meg a képkockákon, töménytelen piával és esetenként drogokkal meghintve – azonban ezt sikeresen ellensúlyozzák a karakterek és a tényleges történet.

A sorozat világán belül az eseményekről az úgynevezett Pletykacica tájékoztat minket, aki ugyanúgy narrátori posztot tölt be, mint a Született feleségekben Mary Alice Young. Emellett ő az a titokzatos személy a sorozatban, aki minden pletykát ismer, sőt közzétesz a blogján, amit persze mindenki lelkesen olvasgat, és nem egy ember tippeket is ad neki, hála a kamerás mobiltelefon korszakának.

Az események akkor indulnak el és be, amikor a fél éve hirtelen eltűnt Serena van der Woodsen az Upper East Side-i körök egy leghíresebb szőkesége visszatár a középiskolába. Régi barátnőjét, az aktuális „méhkirálynőt”, Blair Waldorfot eléggé érzékenyen érintette barátnője hirtelen és búcsúkönnyek nélküli eltűnése – és még dühösebb lesz, amikor kiderül, hogy Serena az után lépett le, hogy lefeküdt a barátjával, Nate Archibalddal. Részben ezért, Serena igyekszik elkerülni a felsőbb köröket, és összeismerkedik Dan Humphrey-val, akinek titkon már rég óta tetszik a lány, viszont, ösztöndíjas lévén, sosem tartozott a köreibe. Esetleges találkájukat félbeszakítja, Dan húgának, Jenny-nek, a feltörekvése; egy Blair által rendezett bulin rámászik a sorozat ügyeletes csajfalója, Chuck Bass, és nem is hagyja békén addig, amíg Dan le nem kezeli egy jobbegyenessel…

Ez az első rész felületes összefoglalója, ami kutatásaim alapján (értsd: elolvastam a boltban az utolsó oldalt…) az első Bad girl kötetet foglalja össze – ugyanis ez a sorozat könyvadaptáció, bár nem egyszer azt hallottam, hogy kivételesen nem a könyv sikerült jobban, így nem is szándékozom elolvasni egyhamar. Mindenestre a sorozat nagyon tetszett, és ez a karaktereknek köszönhető.

Hat kamasz főszereplő van, akikhez később csatlakozik még egy lány. Mindegyiket szeretem, bár megvannak a kedvenceim, annak ellenére, hogy mindenkinek van valamilyen személyiséghibája – de mégis ki lehet tökéletes? Spoiler-veszély közeleg!

Az egyik nagy kedvencem Serena (Blake Lively – a Négyen egy gatyában Bridget-je), a visszatért „tékozló fiú”, aki megbánta bűneit. Miután fél évet internátusban töltött, úgy döntött, visszajön az Upper East Side-ra; ebben nagy szerepe van a depressziós öccsének. Serena alapvetően kedves lány, aki mindig nevet, ha csak lehetősége van rá (Dan egyszer meg is jegyezte, hogy úgy kacag, mint egy ötéves), megnyerő a stílusa, és mindent megtenne szeretteiért, a terhességi teszt vásárlásától egészen addig, hogy egy hivatalos eseményen nem tagadja, hogy drogelvonón volt – noha csak a depressziós öccsét látogatta meg a kórházban. Emellett vicces és magabiztos, röviden a Szerethető Karakter, egyedül a nem éppen patyolatiszta múltja az, ami folyamatosan kísérti; ez sokszor a Dannel való kapcsolatát is veszélyezteti.

Dan Humphrey (Penn Badgley) a másik nagy kedvencem, szeret olvasni és írni, nagyon okos, nincs oda az Upper East Side-i „rongyrázásért”, egyedül a jövője érdekében választotta azt a nívós sulit, ahová mások a pénzük és a családjuk révén bekerülhettek. Emellett javíthatatlan romantikus (bár szerencsére nem a telecsöpögtettem-egy-kádat-módon), odafigyel a körülötte élőkre, még a látszólag egyáltalán nem kedvelt Blairnek is segít. És még a humora is fantasztikus – rajta nevettem a legtöbbet a sorozat alatt. Egyetlen hibája az, hogy könnyen elítéli elsőre az embereket, de hajlandó változtatni a véleményén, azonban nehezen tud megbocsátani azoknak, akik nem úgy viselkednek, ahogy szerinte kéne.

Jenny Humphrey (Taylor Momsen – emlékeztek még a Grincsből az aranyos szőke kislányra? Na ő az.) a feltörekvő elsős, akinek minden vágya, hogy bekerüljön az elit rétegbe, és ezért mindent meg is tesz. A kezdeti „ott segítek, ahol tudok”-típusú talpnyalás, a későbbiekben még súlyosabbá válik, ám hála a jó neveltetésnek, és annak, hogy Jenny igazából rendes lány, meg is bánja tetteit. Nagy érzéke van a divathoz és a varráshoz, ezzel kompenzálja azt, hogy nem tudja azokat a ruhákat megfizetni, amiket iskolatársai; emellett örökölte azt a humort, amit Dan is, így rajta is jókat lehet szórakozni, pláne mikor testvéri szeretetből Dan agyát húzza. Ami engem meglepett vele kapcsolatban, hogy sokkal talpraesettebb, mint az elején látszik; ha meglenne hozzá a pénze, még Blairt is „kiütné a ringből”.

Chuck Bass, mint már említettem, a sorozat Casanovája, akinek az élete a bulik és a csajok körül forog, és látszólag egy cseppnyi felelősség nincs benne. Ha kell, akkor csal vagy hazudik (lopnia nem kell, ahelyett fizet…), így mindig eléri célját. Látszólag mentes az érzelmektől, de ahogyan az már csak lenni szokott, a látszat nem mindig felel meg a valóságnak. Egy idő után érzelmeket (bizony!) kezd Blair iránt táplálni, és minden követ meg is mozgat érte, noha a lány Nate-be, Chuck legjobb barátjába szerelmes. Emellett van még egy emberi vonása: a barátaiért mindig kiáll (hacsak nem a saját érdekeit sérti vele, természetesen). Minden negatív vonása ellenére kedvelem a srácot, bár a való életben az első pillanatban kiborítana, a másodikban leütném, a harmadikban pedig futnék a haragja elől. A színész, Ed Westwick, nagyon jó választás volt a szerepére; a görbe orrával és sötét szemével tökéletesen visszaadja a gátlástalan selyemfiút.

Blair Waldorf (Leighton Meester) élete tökéletes, és a lány az a típus, aki, ha az ellenkezőjét észleli, szimplán felveszi az szemellenzőjét, és úgy tesz, mintha nem látna. Azonban ha nagy a baj, kiveszi a fejét a strucc-lyukból, és tesz ellene, a legmanipulatívabb eszközöket bevetve, amiket csak ismer. Kapcsolata az emberiséggel kissé kacifántos: szinte mindenkit az alattvalójaként kezel, gyakran szarkasztikus mondatokkal sértegetve a körülötte lévőket; megint máskor leveti az uralkodónői jelmezt és bizonytalanabb, mint bárki más, ráadásul úgy viselkedik, mint egy ötéves (születésnapi kívánsága például az, hogy kapja vissza Nate-et). Hihetetlenül érzékeny, de igyekszik nem mutatni; szeretteihez nagyon ragaszkodik, próbál segíteni is rajtuk, a maga blaires módján. Mindent összevetve, ő már nem ragadott meg úgy, mint a fentiek, de nagyon sokan szeretik.

Nate Archibald (Chase Crawford) a legkevésbé karakteresebb karakter a sorozatban. Ő a sportos helyes fiú, aki Blairrel jár, látszólag harmonikus a családi élete; azonban sokáig Serenát szereti, és csak a családi vállalkozás kedvéért és szülei könyörgése miatt jár Blairrel; és a családja sem az a tökély, aminek látszik – apjának pénzügyi- és drogproblémái vannak, és ez sok gondot okoz. Nate is az a típus, aki igyekszik mindenkihez kedves lenni, de a család-barátnő-problémán kívül egyelőre nem sokat látok benne.

Hozzájuk csapódik Vanessa (Jesssica Szhor), Dan gyerekkori barátja, akinek szintén jó a humora (úgy tűnik, Dan vonzza az ilyen embereket), határozott a személyisége, és ő a történet legerkölcsösebb szereplője, aki, ha nem érzi jogosnak, a kapott pénzt sem magára költi el, noha neki lenne a legnagyobb szüksége rá. Kedves, de csak akkor, ha vele is kedvesek, amúgy kíméletlenül visszavág.

Mellette fontos szerepet kap még Serena öccse, Eric (Connor Paolo) is, aki egyszer öngyilkosságot próbált elkövetni, ezért kezdetben anyja lakat alatt tartja, amit nem visel valami jól. Egy idő után azonban kialakul közöttük a bizalom, így iskolába is járhat. Bölcsebb, mint nővére, nem ítéli el az embereket (még Chuck-ot sem), és depresszióján kívül még egy nagy titkot rejteget…

A kamaszokhoz természetesen járnak szülők is. Én két szülőt szerettem meg igazán: Serenáék anyját, Lilyt (Kelly Rutherford) és Danék apját, Rufust (Matthew Settle). Rufus az utóbbi időben egyedül neveli gyerekeit, legtöbbször jól ki is jön velük. Dant úgy ismeri, mint a tenyerét, egyedül a kamaszodó Jenny okoz neki fejfájást, hiszen nem mindig érti meg a lány státusz- és divatmániáját. Ennek ellenére a sorozat Idilli Család pillanatainak nagy részék ők produkálták, nagyon aranyosak együtt. Rufusszal ellentétben Lily kifinomult és visszafogott, aki kezdetben nem érti meg magát gyermekeivel, de a későbbiekben nyitnak egymás felé, amiben nagy szerep van annak, hogy kiderül: ő sem volt mindig kisangyal, sőt.

Húsz évvel ezelőtt ugyanis Rufusszal és a rock zenekarával járta a világot, olyannyira, hogy ő készítette a zenészről a leghíresebb képet is, és már a közös életüket tervezgették. Így mikor Rufus és Lily újra találkoznak (mivel Lily sérelmezi, hogy Rufus fia „rátapadt” a lányára…) azonnal felszínre törnek a régi érzelmek, noha Rufus a házasságát szeretné megmenteni, Lily pedig Chuck apjával közös kapcsolatát szeretné elmélyíteni. Ennek ellenére beindul az a bizonyos kémia és a Sors is folyamatosan egymás mellé sodorja őket – a legnagyobb örömömre.

Azt hiszem, a bejegyzés hosszúságából is láthatjátok, hogy mennyire szeretem a szereplőket és a sorozatot, minden esetlegesen felróható hibája ellenére, bár nagyon-nagyon félek, hogy elrontják a folytatást, és valami borzalmas katyvasz lesz belőle, amiben senki sem azzal van, akivel kéne, vagy nem úgy viselkedik, ahogy kéne. Imádkozzatok velem, hogy ne így legyen!

Becca Fitzpatrick: Csitt, csitt, avagy Nora Grey „foltos” kalandjai

Ó, azok a szerepes idők!
A barátnőm, aki lelkendezve és kissé nosztalgikusan kölcsönadta ezt a könyvet, azt mondta, hogy olyan, mintha egy szerepjátékunk lenne leírva. Ez a kijelentés szerintem is elég közel áll a valósághoz, de előre szólok a D’n’D, Vampire, M.A.G.U.S. és egyéb rajongóknak, hogy nem, nem az, amire számítanak. (Szinte képzelem, ahogy az örömtől kitágult pupillák most csalódottan összeszűkülnek.) A mi privát köreinkben a szerepjáték, noha hasonló alapokon fekszik (mesélő, játékosok), teljesen más. Azt hiszem, a beavatatlan kívülállók számára most le kéne írni, mi a szerepjáték általánosságban, de ezt nagy lustán a Wikipédia bevezetőjére hagyom utólagos engedelmetekkel.

Miután túlestetek az elképzelt fantáziavilág elemeinek elolvasásán, még annyit szeretnék hozzá tenni, hogy ezt általában valamilyen kiadott szabálykönyv alapján játszák az emberek, de mi mindig is jobban szerettünk a saját fejünk után menni. Ez azt jelenti, hogy a kalandmester találja ki a világot, ami így személyre szabottabb, bár a mesélőnek szinte, de csak szinte, teljhatalma van a történések alakításában. Mivel körülbelül tizennégytől és tizenhét éves korunkig játszottunk ezekben a világokban, nem egyszer (értsd: mindig) megjelent a helyes pasi „fehér lovon”, hogy fenekestől felforgassa kamasz leánykaraktereink életét. Ez ebben a könyvben sincs másképp.

Az események halvány szerepjátékos beütése
Ez estben Nora Grey, a jó tanuló jó kislány, életébe toppan be a titokzatos szépfiú, egy biológia órai kísérlet keretében. (Nektek is az Alkonyat ugrott be? Nem vagytok egyedül… Én is fintorogtam olvasás közben, de aztán ezt találtam a Wikipédián: "Bár a Hush, Husht már azelőtt megírta , hogy az Alkonyat siker lett volna, a kiadója mégis azt kérte, hogy a biológia órás részt írja át, mert az említett könyv elején is az van. Az írónő erre nem volt hajlandó, így az eredeti elképzelés alapján jelent meg a könyv." ) Nora a fiút, aki nagy stílusosan csak Foltnak nevezteti magát (biztosan jól mutat az ellenőrzőjében….), már az első pillanattól fogva veszélyesnek találja és körülbelül a másodiktól vonzónak. Kezdetben a lányban működik valamilyen természetes életösztön, és igyekszik elkerülni a kiismerhetetlen srácot – nem sok sikerrel. (Első számú közös vonás a szerepjátékainkkal: akivel a kalandmester össze akar hozni…) Közben a lány legjobb barátnője, Vee hatására összeismerkedik két sráccal: a magas és szófukar Jules-szal és a kedves és vonzó Elliottal, akinek jól láthatóan tetszik Nora. Azonban a lány, bármennyire is próbálja, nem tudja kivonni magát Folt veséig hatoló pillantása alól, annak ellenére, hogy a srác valószínűleg kémkedett utána, hiszen mindent tud róla. És még titokzatos támadások is érik Norát…

Így csöppen bele egy olyan világba, ahol a szépfiú – természetesen – természetfeletti, az ellenség elszántan meg akarja ölni (szerencsére csak alapos idegi kikészítés után), a legjobb barátnője meg makacsul nem hallgatja meg. Érdekesen hangzik, ugye? Bizonyos szempontból az is, de a „szerepjátékos beütés” miatt nem érzem azt az ívet, ami a regényekben megfigyelhető. Egymást követik az események, mindig van valami apró izgalom, de nem érzek nagy „kitüremkedéseket”. Kezdetben az az érzése is meg lehet az olvasónak, hogy maga az író sem tudja, mikor milyen ellenséget szabadít a karakterre, ám ezt a befejezés szerencsére elűzte. Az ívtelensége ellenére olvastatta magát a könyv, és a vége is tartalmazta azt a Nagy Fordulatot, ami elvárható egy regénytől.

A Szerelem vagy szerelem?
A történet alapvető eleme, mint a legtöbb ilyen Vörös pöttyös tiniregénynek, a szerelem, ami Folt és Nora között kialakul. Lehet, hogy én vagyok a hibás, de valahogyan nem éreztem sem az értelmét, sem a folyamatot. Vagy legalábbis nem igazán. (Spoiler-veszély!) Folt anno személyes „angyali” okokból elhatározta, hogy megöli drága főhősnőnket, ám e helyett megfigyelései közben beleszeretett. Annyi adatot gyűjtött össze róla, amennyit csak tudott, így azt még meg tudom érteni, ő miért szerelmes a lányba, hiszen ismeri. De Nora szerintem csak erős vonzalmat érezhet lovagja iránt, tekintve, hogy az írónő a a könyv első felében beveti azt a kalandmesteres vonást, miszerint „a helyes fiúról minél kevesebb mondunk”, és a közepe-vége felé sem ismerte meg igazán Folt jellemét (bár szerencsére a múltját és hobbijait nagyrészt igen). Valahogy nekem nem tudott átjönni az a nagy lángolás, ami a Hamuvárosban vagy akár az Alkonyatban van, noha az írónőnek biztosan az volt a célja.

A karakterek
Nora Grey azonban szerethető karakter, na nem az a „lelkitársammá vált"-típus, hanem inkább az „egész szimpi a csaj"-kategória. Néha bebizonyítja, hogy van humora; egész talpraesett; nem olyan izgága, mint a barátnője; megvan a magához való esze; és ha kell, jön az a löket adrenalin, ami szükséges a túléléshez.

Ezzel szemben Folt maga a titokzatosság, akinek a helyzetét nem sikerült teljesen átéreznem. A Csontváros Jace-e is kiismerhetetlennek, sőt logikátlannak tűnt a történet elején, de aztán összeállt a kép, hogy mit miért tett/tesz, és így megszerettette magát. Nála valahogy ez nem következett be, vagy legalábbis nem olyan nagy fokon. Nem azt mondom, hogy nem bocsájtja ki magából az ilyen könyvek esetében kötelező „jó pasik vagyok”-jelzéseket, de nem magával ragadó a karaktere.

A főgonoszok és az indítékaik azonban jól sikerültek. Nem gondoltam volna, hogy ki, mit és miért csinál, bár ebben lehet, hogy nagy szerepe volt, a mesélős ködösítésnek. Mindenesetre, okoz meglepetéseket a regény, és bár nem kerül fel az agyam „Kedvenceim” polcára, egy olvasásos élményeknek megfelelő volt. Az már megint más kérdés, hogy fél év múlva nem nagyon fogok emlékezni az eseményekre…

Kategória: Ha éppen önkínzáson szeretnél részt venni...

Agatha Christie: Örök éj, a krimi kiadó nem-krimije

(Ajánlom Cassnek. Szerintem, tetszeni fog.)

Ők figyelmeztettek. Világosan leírták a borító hátuljára, hogy ez a regény „az életmű ismerőinek is tartogat meglepetéseket”. Márpedig én már elég jól ismerem Agatha Christie életművét. És igazuk volt. De még mennyire.

Műfaji pontatlanságok
Az Örök éj című művet nem is tudom, hova soroljam be. Bizonyos szempontból szerelmes történet. Megint másból kicsavart krimi. Vagy egyszerűen a felforrósodott érzelmek bemutatását szolgálja, függetlenül attól, hogy melyik műfajba sorolható be? Azt hiszem, ez így pontos. Vagy legalábbis ez áll a legközelebb a valósághoz. Már ha nem mondjuk azt, csak úgy egyszerűen, hogy egy élet története.

Mikor megláttam, hogy Agatha Christie és, hogy az Európa Krimi kiadó, arra gondoltam, hogy egy gyilkosság elkövetőjének felderítéséről szól. Mikor elkezdtem olvasni, arra jutottam, hogy a hangulata egyáltalán nem olyan, mint az egyes krimiknek Agathától, viszont egy baljós szerelmi történetnek tökéletesen megfelel. A végén pedig… Beleborzongtam. Hihetetlen volt, mintha egy édes-keserű álomból rémálomba csöppentem volna. Elképesztő hatással volt rám; hogy ez a miatt volt, mert éppen jókor olvastam, vagy azért, mert általában így hat az emberre, nem tudom.

A regény hangulata
Abban biztos vagyok, hogy nagy szerepe volt ebben a regény stílusának. Nem a szokásos „angol vagyok” hangulat jellemzi a művet, ahol az emberek körülményesen fogalmaznak; a történteket a főszereplő, Michael Rogers meséli el, aki nem pironkodik leírni olyan dolgokat, amiket Christie más regényében nem olvashatunk, de nem is teszi taszítóvá a mű nyelvezetét. Bár az elején zavartak a szokatlanul szlenges kifejezések, de aztán azok is egyre inkább beleolvadtak a szövegbe, miközben a fontosabb témák és események felé haladt a történet.

A cselekmény
Michael azzal indít, hogy nem tudja pontosan meghatározni, hol is kezdődött a története, de az az egyik legfontosabb mozgatórugója életének, hogy szeretné magának megépíttetni a tökéletes házat az általa csodált építésszel, Santonixszal, a legtökéletesebb és leghangulatosabb helyen; és szeretné, ha ebben a házban élhetne élete szerelmével. Valósággal sóvárog ez után a két dolog után, ám pénzhiány miatt nem tudja megvalósítani. Aztán találkozik az ideális helyen, a Cigánytanyán egy kedves, szép és gazdag lánnyal, Ellie-vel.

Mindkettőjüknek megtetszik a birtok, azonban rá kell jönniük, hogy a helyiek szerint átok ül rajta: a cigányok átkozták meg még évekkel ezelőtt, hogy mindörökre az övék maradhasson a föld. Erre határozottan figyelmezteti is őket az utolsó helyi cigányasszony, azonban nem törődnek vele. Összeházasodnak, és valóra váltják közös álmokat: megépíttetik a vágyott házat Santonixszal. Azonban a házasságuk nem jelenthet tiszta boldogságot; erről gondoskodnak a családtagok, akik csak úgy legyeskednek Ellie és a vagyona körül, az átok, ami nyomasztja Mike újdonsült feleségét, valamint Ellie segítőtársa, a szőke szépség, Greta, aki valamiért nyomasztóan hat a férfira…

…És amit mindez kiváltott belőlem (újfent)
Azt hiheted a cselekményt olvasva, hogy egy teljesen átlagos könyvvel lenne dolgod, ha belekezdenél. De nem. A regény elején én is ezt hittem, majd magával ragadott a hangulata, teljesen belevont a történetbe, pedig akkor még minden csak érzékeltetve volt, úgy, mintha nem is lenne igazán fontos vagy érdekes. Majd jött az utolsó felvonás, az „örök éj”, és mintha arcul csaptak volna. Szó szerint ezt éreztem, közben a tüdőm vagy a szívem vagy a kettő egyszerre pingponggolyó méretűre zsugorodott. Hihetetlen volt. Először csak arról ábrándoztam, hogy igen, én is ilyen hangulatú történetet akarok írni, aztán… Jézus. És egészen sokáig más semmi. Nem akarom leírni, mi okozta ezt az érzést, mert nem akarlak megfosztani tőle. De miközben annyira megdöbbentő volt, teljesen hiteles.

Le a kalappal, Agatha. Nekem nagyon tetszett, bár teljesen más volt, mint amire számítottam. Biztos vagyok benne, hogy ezzel mindenki más is így lesz. Csak abban nem vagyok biztos, hogy mindenkinek úgy fog-e tetszeni, mint nekem, pont azért, mert ilyen.

Kategória: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!

Lynne Reid Banks: Aurelia, avagy tigris a Colosseumban

Hogy került hozzám?
Az egyik barátnőmnél aludtam, és lévén korán kelőbb, mint társaim unaloműzés képpen belekezdtem, aztán kölcsönkértem, hogy befejezhessem. Azt nem mondom, hogy elementáris erővel hatott rám, de az „egyszer el lehet olvasni”-kategóriába belesorolnám. Mindenképpen érdekesebb, mint két szuszogó társamat bámulni perceken át. (Ha legalább filctoll lett volna nálam…!)

A történet
A regény a borító ismertetője szerint „elvakult önzés és bölcs nagylelkűség” egymásnak feszüléséről szól az ókori Róma idején. Nos, nagylelkűségre nem igazán emlékszem, önzésre annál inkább. Az Aurelia két tigriskölyök sorsával indít, őket a római császár igénye szerint elragadják anyjuktól, és a nagyobb testvért a Colosseum sztárjává „léptetik elő”, míg a kisebbiket a császár lányának ajándékozzák, hogy szobacica lehessen. (Ezzel mutatja a császár, hogy milyen vagány lánya van, vili?) Persze, előtte megfosztják tépőfogától, és csak a császár lányán, Aurelián múlik, hogy karmaitól nem.

Ezután a regény középpontjába a tizenhárom éves lány; annak játszótársa és unokatestvére, a férfinak látszani akaró, ám attól távol álló, tizenegy éves Marcus; valamint Csizmás, a szobatigris őrzője, Julius kerül. Az ő kapcsolatukat mutatja be az írónő: azt, hogy Marcus hogyan nő fel akkor, amikor nem is számít rá; hogy Aureliának rá kell jönnie: a császár lányának lenni nem könnyű; Juliusnak pedig arra, hogy a császár lányába nem érdemes beleszeretni, pláne, ha az ember egy egyszerű rabszolga. Közben persze a másik tigris sorsáról is hallunk: megvadítva, kiéheztetve támadja az elítélteket a Colosseumban, így méltán kapja meg a Bestia nevet. És a bonyodalmak csak ez után kezdődnek…

A cselekményvezetés – kissé lapos a dolog
Azok a bizonyos bonyodalmak kicsit későn indulnak be, ha engem kérdeztek. Addig maga a történet nem valami nagy szám, sőt a fordulat is kezdetleges kissé, de az, amit elindít, tetszik. sajonos egészen a bonyodalomig nem igazán történik semmi. Természetesen ez minden történetben így van, de a száznyolcvan oldalas könyv első száztíz oldala maga a felvezetés, és én ezt kissé soknak éreztem. Ráadásul, valahogyan a bonyodalom bekövetkezte után éreztem azt, hogy a fogalmazás sem olyan már, mintha egy tizeneleje éves gyerek írta volna, hanem kiforrtabb. Arra gondoltam, hogy milyen ritkán sikerül állatokról szóló történetet fejlettebben megfogalmazni. Lehet, hogy a kettő valahogyan összefügg – mármint az állatok, mint szereplők és a fogalmazásmód. Mindenestre, ezen a könyvön meghagyta a nyomát. De a vége, az nagyon tetszett.

A vége
(Ezen bekezdés logikusan spoilereket tartalmazhat!) Naná, hogy tetszett, hiszen teljesen hihető volt. Az írónő ennél a pontnál nem arra apellált, hogy a könyvét tíz éves kortól ajánlják, hanem, hogy mi történne, ha ez a mű maga a valóság lenne. Így aztán a vége nem happy end, viszont sokkal nagyobb hatással van az emberre, mint az azt megelőző több, mint száz oldal. Ezért viszont megérte.

Az állatok
Ma voltam a nyíregyházi állatkertben, és láttam a fókák etetését, akrobatikus mutatványokkal kísérve – amiktől néha a hideg is kivert, noha láthatóan nem okoztak fájdalmat nekik. Hogy ez hogyan függ össze ezzel a kritikával? Úgy, hogy az állatok idomítása a regényben is nagy szerepet kap. Julius pontosan meg tudja állapítani a tigrisek viselkedéséből, hogy mi megy végbe bennük, és ezt fel is tudja használni ellenük, ha szükséges. Ő azonban szereti ezeket az állatokat, nem kínozza őket holmi cirkuszi mutatványért (pontosabban gyilkolásért). Sőt, valamilyen szinten pontosan átérzi azt, hogy a vadállatok emberek általi irányítása – természetellenes. Ezt a gondolatot mutatja be a könyv, amiben a tömegek bamba szájtátása megköveteli azt, hogy állatokat és embereket kínozzanak a kedvükért és ezáltal a hatalomért.

A csomagolás
Miután ilyen mély mondanivalót fedeztem fel ebben az ifjúsági könyvben, szeretnék beszélni egy kicsit a külcsínről is, mivel megérdemli. Az Orlando kiadó gondozásában jelent meg; ettől a kiadótól még nem láttam olyan regényt, aminek a borítója igénytelen lett volna. (Ilyen például az Édességek kicsiny boltja vagy a Bűbájos Mary.) Az anyaga kellemes tapintású, a kép szép, a kötés masszív, de lapozható. Ezért (is), ha külön megvásárlásra nem, de kikölcsönzésre vagy lejmolásra ajánlom mindenkinek, akit érdekel az ókori Róma vagy a tigrisek kezelése. (Amit otthon kipróbálni szigorúan tilos és életveszélyes!)

Kategória: Vedd ki, kérd kölcsön, érdemes elolvasni, bár beszerezni annyira nem!

Agatha Christie: A sors kapuja, avagy a hasznos oktatókönyv

A cselekmény
Tommy és Tuppence Beresford, a híres kémelhárító pár újra bevetésen! Számításaim szerint életükben utoljára, tekintve, hogy a könyv szerint hetven felé járnak, és ez alkalommal nem saját akaratukból csöppennek a nyomozás izgalmas helyzetébe, pusztán új házat vesznek egy kis vidéki városban, hogy nyugdíjukat élvezhessék. Azonban a házzal együtt megveszik az előző család ingóságait is, beleértve azok könyveit. Az izgága feleség elhatározza, hogy leltározza őket, eldöntve, hogy mit tartsanak meg, miket adjanak el. Nagy könyvfaló lévén nem tudja megállni, hogy bele ne olvasson ifjúsága kedvenceibe, mígnem az egyikben egy rejtélyes üzenetet talál: „Mary Jordan nem természetes módon halt meg. Valaki közölünk tette.”. Így hát a vérbeli kopók elhatározzák, hogy fittyet hányva korukra, nyomozni kezdenek az első világháború idején történt események után…

Mindaz, amit kiváltott belőlem
Ez így mind szép és jó, nem? Mégis – érezted már azt, hogy a gyomrod öklömnyire zsugorodik, hányingered van, ennek ellenére szíved szerint a We will rock you című szám ütemére szeretnéd verni a fejed a falba? Mert ha nem, és kíváncsi vagy rá, milyen érzés, olvasd el ezt a könyvet. A regény (lehet ezt annak nevezni?) fogalmazása egyszerűen bugyuta, az ember gyomra akaratlanul is felfordul tőle, bár bizonyos szempontból megnyugtató („ha ezt kiadták, akkor az enyémet is kifogják”-alapon). A pontos eseményeket nem lehet követni, az írónő csapong az idősíkok közt, van, hogy nem is a fontos történéseket emeli ki (gondolok itt arra, amikor egyszerűen kihagyja magát a nyomozást…). Azonban nem csak azt nem lehet tudni, milyen napszak van, mi mikor történik, de az sem mindig tiszta, hogy egyáltalán ki van jelen az adott helyszínen (a leírás is hagy némi kivetnivaló maga után). A párbeszédek elképesztően degeneráltak, a szereplők folyamatosan mellébeszélnek, és csak nagy nehezen térnek a lényegre (Christie így akarta ábrázolni a korosodást?). Emiatt gyakran már az első négy mondat után arra gondoltam, hogy… „mi van?!”.
Ráadásul még a tördelése is rossz.

A nyomozás menete
Miközben lelki szemeim előtt homlokom frontálisan ütközött barackvirágszínű falammal, egyre csak arra tudtam gondolni: „ki ez az író? És hová tette Agathát?”. Ugyanis nem csak a fogalmazás erősen hiányos, hanem maga a nyomozás is. És nem csak a miatt, mert gyakran szimplán kimarad a leírásból, valamint egyszerűen követhetetlen, hanem mert ennél a megoldásnál én is jobbat találtam ki olvasás közben. Sőt a könyv végén található befejezésnek titulált valamit a legnagyobb jóakarattal sem lehet megoldásnak nevezni. A szereplők egyszerűen belenyúltak valamibe, összeírtak pár nevet, ez feltűnt a jó oldalon álló nagykutyáknak, akik közül az egyik a regény végén elmesélte, mire kellett volna rájönnie a nyomozó párnak. Közben persze halálra dicsérte őket, hogy milyen ügyesek, okosak és egyáltalán kiemelkedők. Pedig a legkiemelkedőbb Hannibál, a terrier volt: ő rájött, hogy ki a csúnya néni/bácsi, és ehhez következetesen is tartotta magát a regény végéig, nem felejtkezett meg fontos dolgokról, mint a gazdái. Szerencsére a könyv végén lovaggá is ütötték. Igazán megérdemelte.

Soha, sehol, senkinek
Hogy kinek ajánlom? Soha, sehol, senkinek. Bár… ha nagyon szükséges, akkor… Minden olyan kezdő (krimi) írónak, aki szeretné megtudni, hogy mi az, amit mindenképpen el kell kerülnie. Igazából nagyon hasznos könyv.

Kategória: Rá se nézz. De még a szemed sarkából sem!

Agatha Christie: A kutya se látta

Agatha Christie megint megdöbbentőt alkotott. Én legalábbis nem értem fel Hercule Poirot „kis szürke agysejtjeihez”, és nem jöttem rá, ki is a tettes. De ne rohanjunk ennyire előre! Hisz ez már a vége – amit már csak az olvasói jogok érdekében sem fogok lelőni.

Hastings 1.
A kutya se látta tipikus Hercule Poirot-s regény, egy kis Hastingsszel fűszerezve. Hastings Poirot régi barátja, háborút megjárt veterán, akinek írói szempontból az a feladata, hogy Poirot szellemi nagyságát bizonyítsa. Körülbelül, sőt nem csak körülbelül; pontosan azt a feladatot látja el, amit a Sherlock Holmes-történetek esetében Dr. Watson. Méghozzá tökéletesen. Mivel ő a történtek elbeszélője is egyben (csak úgy, mint Watson), ennek nagyobb szerepe van a regényben. Az ő szemszögén keresztül látjuk a nyomozás menetét, amit azonban megelőz a már hónapok óta elkövetett gyilkosság – amire maga az áldozat hívja fel a figyelmet.

Apró eltérés a tipikustól
Ugyanis ebben a regényben rendhagyó módon nem az áldozat egyik ismerőse fogadja fel Poirot, hanem maga az áldozat, egy, már hónapokkal korábban megírt levélen keresztül, amit csak halála után adtak fel szolgálói. A levélíró egy beteges, ám kifejezetten határozott és éles eszű, és még annál is gazdagabb öreghölgy – aki pontosan tudja, hogy a rokonai közül mindenki a vagyonára pályázik, ám senki sem érdemli meg. Éppen ezért, miután az éjszaka közepén legurul a lépcsőn, ráébred, hogy bármilyen ügyesen is álcázták a dolgokat, ez nem Bob, a kutya labdája miatt bekövetkezett puszta baleset volt – valaki a családban a halálát kívánja, és nem szívesen halogatná a dolgot. Éppen ezért ír a híres, és ha kell, diszkrét Hercule Poirot-nak, egy homályos, ám sürgető levelet – amit aztán nem ad fel időben. Ám arra még van esélye, hogy a végrendeletét megmásítsa, hűséges, kedves, szerető, ám (mondjuk ki) eléggé butácska társalkodónőjére hagyva vagyonát. Aztán epebetegsége miatt meghal…

Levele szolgálói révén csak ez után kerül Poirot-hoz, aki gyilkosságot szimatolva, nyomozni kezd, Hastings ellenkezése ellenére, aki feleslegesnek tartja az egészet, hiszen Emily Arundell természetes halállal halt meg. Ez a látszólagos igazság nem állítja meg belga barátunkat, aki úgy hajt a cél felé, mint egy pödört bajuszos bulldózer – természetes sikerrel. Hat gyanúsítottja van: három közvetlen rokon, az előző örökösök; egy vőlegény; egy férj és maga a sokat örökölt társalkodónő, aki állítása szerint nem sejtett semmit…

Rövid és szubjektív óda Agatha erényeiről
Mint már írtam, én nem jöttem rá, ki a gyilkos. Természetesen, voltak olyan emberek, akiket kizártam, de köztük volt félig-meddig maga a tettes is, bár volt egy olyan pillanat, amikor erősen gyanakodtam rá. Néha elcsodálkozom azon, hogy Agatha hogyan tudott ennyi bűntényt, indítékot, bezavaró szálakat és összeesküvést kitalálni. Én, aki még a „főgonosz” bőrébe sem tudom beleélni magam, még akkor sem, ha én találom ki (vagy legalábbis próbálom…), csodálom őt ezért – bár egy kissé ijesztő is, ha belegondolsz…

Hastings 2. (…aki nekem nem hiányzott…)
Mindenesetre, nagy életművet hagyott maga után drága írónőnk, amelyből ezt a darabot tudom ajánlani. Nem olyan kiemelkedő, mint mondjuk a Gyilkosság az Orient expresszen, a Miért nem szóltak Evansnek? vagy a Tíz kicsi néger, de erős középkategóriás, ami Christienél jót jelent. A hangulata megvan, annak ellenére, hogy Poirot egészen visszafogottan beképzelt, bár Hastings eléggé idegesítő tud lenni, és az elbeszélése sem olyan szépen megfogalmazott, mint egyes Agatha Christie-regények. Persze, lehet, hogy a gyerekes részekről Bob feltűnése, és a beszélgetésbe való „beleugatása” tehet…

Kategória: Ha éppen önkínzáson szeretnél részt venni...

Rick Riordan: A villámtolvaj, avagy mi lesz, ha egy ifjúsági regénybe belecsap Zeusz villáma?

Hogy miért került hozzám?
Láttam filmet. Nem volt egy korszakalkotó mű, ez tény, de nem is volt rossznak nevezhető. Ennek hatására (valamint amiatt, hogy az egyik kedvenc deviantartos rajzolóm, burdge bug is szereti), elhatároztam, hogy elolvasom. Hiszen a könyv általában többet nyújt, mint a film. Szerencsére nem bántam meg.

A film és a regény eleje nem tér el sok mindenben (körülbelül annyira másak, mint a Harry Potter első része esetén), néhány részt kihagytak, de nem kifejezetten fontosakat, ám a vége teljesen más – emiatt nem tudtam, mire számíthatok, így szinte beavatatlanként olvashattam a regényt. Természetesen a könyv jobb, mint a film, indítékban, felépítésben és hangulatban is. A regény elején található anekdoták, az apróbb történések mélyebbé teszik az eseményeket. De nem a filmet szeretném összehasonlítani a könyvvel (legyen elég annyi, hogy az utóbbi jobb), hanem a regényről szeretném leírni a véleményem.

A történet
A regényt leginkább így tudnám leírni: a szokásos ifjúsági történet – átlagosnak látszó, de nagy hősi erényekkel és, mint később kiderül, erőkkel bíró főhősünk elmegy a barátaival megmenteni a világot – a görög mitológiával kereszteződik. És a végeredmény szerethető. Leginkább a Harry Potter és a Darren Shan – Vámpírkönyvek sorozathoz tudnám hasonlítani, talán éppen a miatt, mert az alapanyagok ugyanazok.

Főhősünk, a tizenkét éves Percy Jackson éli életét, és nagyon úgy tűnik, hogy már megint kicsapják az iskolájából. Ez nem is furcsa, hiszen mindig bajba keveri önmagát valahogyan, veszélyeztetve a körülötte lévőket, vagy egyszerűen csak felidegesítve tanárait. Most is pontosan ez történik. Azzal a különbséggel, hogy a felidegesített tanárnő szörnyeteggé alakul át, és eléggé sanszos, hogy első számú célja megölni Percy-t. Ám mitológiatanára, Mr. Brunner „kölcsöndob” neki egy tollat, amiből a fiú a kupak levétele után egy, az adott helyzetben roppant hasznos kardot varázsol elő, és legyőzi a volt tanárát, Mrs. Dodds-ot. Majd zajlik az élet tovább, mintha mi sem történt volna: Mr. Brunner udvariasan visszakéri a tollát, az osztálytársai nem ismernek semmilyen Mrs. Dodds-ot, csak Mrs. Kerrt, csak Percy legjobb barátja, Grover Underwood titkol előle valamit. Ráadásul a felhők is egyre gyülekeznek az égen…

Miután Percy-t az év végén végleg elbocsátják az iskolából, az mindenre fény derül. Mikor Percy és anyja, Sally nyaralni mennek, Grover meglátogatja őket, azon aprócska apropóból, hogy meg kell mentenie Percy-t a hatalmas és eléggé gyilkos természetű Minótaurusztól, és élve el kell juttatnia egy nyári táborba, ahol félvéreket képeznek – félvéreket, azaz félig emberi, félig isteni származásúakat. Ugyanis a görög istenek léteznek. Nem is kicsit.

Mindez meg is történik, azonban Percy anyjának halálával jár. A táborban viszont a fiú nem csak származására jön rá, hanem arra is, hogy anyját még megmentheti, már ha nem öli meg hamarabb a mestervillámjától megfosztott és őt gyanúsító főisten, Zeusz. Ennek feltétele az, hogy juttassa vissza az elidegenített tárgyat jogos tulajdonosához a nyári napfordulóig – azaz tíz napon belül. Így tehát adva vagyon főhősünk célja – illetve céljai. A túlélés, az anyja élete, és a világháborúhoz vezető istenek közötti háború megakadályozása.

Azonban nem egyedül lát ennek neki. Megkapja azt a bizonyos extra funkciókkal rendelkező tollát, pluszban társul hozzá az elismerésre és bizalomra vágyó védője, Grover, valamint a kalandokra ácsingázó, Athéné-lány, Annabeth. (Ez is olyan harry potteres felépítés – bár itt Annabeth nem Groverrel piszkálódik egyfolytában…)

A főszereplők...
Mindhárman kidolgozott karakterek, bár tartalmazzák az alapvető kliséket. (A karakter-leírások tartalmazhatnak spoilereket!) Percy a tapasztalatlan, ám a feladathoz felnőni kénytelen, dolgokba látszólag véletlenül, ám felettébb sorsszerűen belecsöppenő főhős, aki elmeséli a történteket. Mivel még csak tizenkét éves, nem kell nagy irodalmi bravúrokra számítani, ám így is élvezhető stílusban íródott a regény. Bátor, mindig kész megvédeni a barátait, gyakran bajba keveri magát, és szeretteiért mindent megtenne – talán csak a világ megmentését nem hagyná ki. Szóval, ő az ifjúsági-hőstörténet alapvető szereplője.

Annabeth, mint Athéné lánya, nagy tudással rendelkezik, ráadásul mindig igyekszik egy alapos és a célnak megfelelő tervet kitalálni. Ehhez társul az, hogy már évek óta nem hagyta el a félvér-tábort, így nagy kiképzést kapott és hatalmas kalandvággyal rendelkezik, amit azonban nem sikerült eddig kiélnie. Szomorú családi élete van; anyja, Athéné nem látogathatja, apja pedig nem akar hallani róla új családja védelmének érdekében. Emiatt éles a nyelve, amit nem egyszer alkalmaz Percy ellen.

Grover, főhősünk patás barátja, a szatír életmentő sok tekintetben hasonlít a Mulanból megismert Mushu-ra. Az ő feladata is az, hogy embereket védjen, ám ezt nem mindig tudja teljes mértékben teljesíteni – Percy esetében például ez fordítva alakult. És nem ez volt az egyetlen ilyen alaklom életében… Kissé kétballábas, néha hamar kétségbeesik, ám – szatír révén – szó szerint át tudja érezni azt, hogy mi játszódik az emberekben. Negatív tulajdonságai ellenére is fontos segítője lesz Percy-éknek, esélyt kapva rá, hogy megvalósítsa régi álmát…

...és a hőn szertett világ
A szereplőknél talán jobban megszerettem a világot. Alapjáraton rajongok az ókori görög világért, márpedig a könyvben megjelenő mitológiai alakok ennek szerves részei. Az író felhasználja a mitológiában található viszonyokat, viszályokat és szerelmeket, így jeleníti meg a szörnyeket (néha extra tulajdonságokkal felruházva őket – spoiler! – lásd a piros labdáért rajongó háromfejű kutyust, Kerberoszt vagy az olasz öltönyöket imádó, fizetésemelést követelő Kharónt). Az istenek is kapnak más tulajdonságokat, ám ezek beleillenek a róluk kialakított képbe (spoiler!): Árész például vad motorosként jelenik meg, akire gyakran jellemző a „többet erővel, mint ésszel”-életmód; és Percy apja sem öleli a fiát azonnal a keblére, mikor találkoznak, noha láthatóan kialakult benne valami szeretet-féle. Persze visz bele elképesztőbb módosításokat is az író; amerikai lévén hol máshol lenne az Olimposz, mint az U.S.A.-ban? Ám ezt is alá tudja támasztani észérvekkel, így nem tűnik erőltetettnek. Ráadásul már az első rész előrevetít fontos eseményeket, hagy elvarratlan szálakat, ám nem löki az ember orra elé a hatalmat és erőt gyűjtögető főgonoszt.

…Összegezve
Az egész könyvre jellemző valamilyen báj, egyik jelenete sem erőltetett, annak ellenére, hogy az elbeszélő csak tizenkettő, és ennek megfelelően használ szlenges kifejezéseket is. A regényt mindenkinek csak ajánlani tudom; mind cselekmény, mind háttértörténet szempontjából izgalmas és kidolgozott, a szereplői pedig szerethetők, az esetleges apróbb klisék ellenére is. Jó olvasást!

Kategória: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!

Agatha Christie: Éjféltájt – amikor azok a bizonyos szálak….

A regény célja – miért más, mint a többi?
Agatha Christie egyik a szokásostól kissé eltérő regényét tartaná a kezében az Olvasó, ha éppen tartaná. (Ami igen csak meglepne, hacsak nincs a monitorra meredő egyén közelében a kötet, hogy a cím olvasása után lekapja a polcról. De ezt erősen kétlem.) Ugyanis Christie ezzel a kötettel azt példázza, hogy a krimi nem a gyilkosság elkövetésével kezdődik. A kötet első fejezetében azokat az eseményeket vázolja fel, amik a későbbiekben befolyásolják a történések alakulását, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy fél évvel a gyilkosságok megtörténte előtt kezdődik a regény és még akkor is, ha ezek az események nem tűnnek kiemelkedően fontosnak.

Az alaphelyzet – ki kibe szerelmes?
A második fejezetben az alaphelyzetet vázolja fel: egy házaspár férfitagja, Nevile Strange találkozik előző feleségével, aminek a hatására elhatározza, összebarátkoztatja a két Mrs Strange-t, az energikus és indulatos Kay-t, valamint az álomszerű és kifinomult előző nejét, Audrey-t. Ehhez a legjobb helyszín a gazdag rokon, Lady Tressilian háza, aminek közelében feltűnik Kay fiatalkori rajongója, Ted Latimer és Audrey gyerekkori barátja, Thomas Royde is, aki már évek óta szerelmes Audrey-ba, és úgy érzi, most jött el az ő ideje. Ehhez a csapathoz tartozik az idős és súlyosan beteg Lady gyakorlatias társalkodónője és házvezetője, Mary Aldin, aki szintén nem mentes az érzelmektől; valamint az öreg és sokat látott jogász, Mr Treves, aki egy történetet mesél el egy el nem ítélt gyilkosról, akit bárhol, bármikor felismerne – majd másnapra felmondja szíve a szolgálatot, egy tévesen kitett tábla miatt…

A nyomozó és a nyomozás – hogy is vannak azok a szálak?
Ám – természetesen – nem ez az egyetlen halál a könyvben; a nagy vagyont hátrahagyó Lady Tressiliant brutálisan meggyilkolják, és minden jel Nevile Strange-re, a vagyont örökölő rokonra mutat… Ekkor kapcsolódik be az eseményekbe Battle nyomozó, aki nem annyira híres, mint a stílusos Poirot vagy a törékeny, ám felettébb ravasz Miss Marple, de nem sokban marad el társaitól. Nyomozását nagyban segíti egy, fél évvel korábban öngyilkosságot megkísérlő fiatalember Angus MacWhirter, saját megérzései és az egyre kuszább, ám nem kibogozhatatlan szálak.

Márpedig szálak vannak rendesen. Szinte mindenki szerelmes valakibe, aki (látszólag vagy ténylegesen) szerelmes valaki másba; minden szereplőnek vannak vágyai és céljai, ám látszólag egyikőjüknek sem érdeke Lady Tressilian halála annyira, hogy ilyen tettet kövessenek el. Ennek ellenére Battle nyomozó az utolsó fejezetben sikeresen lerántja a leplet a gyilkosról, így az megkapja méltó büntetését, és a többiek – legnagyobb örömömre – az esélyt a boldogságra.

Ha az ember tudja, ki a tettes… dobja el a könyvet?
A krimit azonban nem tudom megítélni a legfontosabb szempontból: az alapján, hogy mit nyújt a nyomozás a beavatatlan olvasó számára, ugyanis nagy Agatha Christie-rajongó vagyok. Na ez nem azt jelenti, hogy nem tudok kellő mértékben elfogulatlan lenni, csak már a regény elolvasása előtt láttam filmen. (Csak egy aprócska észrevétel: emlékeim szerint Audrey pont azt a hatást váltotta ki a nézőből, mint az olvasóból.) Emiatt pontosan tudtam, ki a gyilkos, noha néhány szálat kihagytak a filmből, és nem is emlékeztem az indítékra. Ennek ellenére azt kijelenhetem, hogy ha az olvasó rá is jön, ki a tettes, mégsem éli meg elpazarolt időként az olvasást, erről Agatha gondoskodik.

Tökéletesen bele tud ringatni abba az „angol-történetről-van-szó”-hangulatba, ami sugárzik a regényeiből (még ha azok nem is mindig angol földön játszódnak), és amit annyira szeretek; valamint erre a könyvre fokozottan jellemző, hogy az olvasó azon gondolkodhat, hogy „ennek az eseménynek vajon mi köze lesz a gyilkossághoz?”. Ugyanakkor nem szúrja ki a szemünket az összes nyommal, nem tűntet fel minden később jelentős eseményt fontosnak; megmaradnak azok a bizonyos jelentéktelennek mutatott apró jelek is, amik a „rejtvényfejtés” élvezetét adják. Márpedig Agatha Christie nagyon ért ahhoz, hogy úgy bogozza össze a szálakat, hogy szinte kibogozhatatlannak tűnjenek – majd egy varázsütésre kibogozza azokat…

Kategória: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!

Cassandra Clare: Hamuváros, avagy egyre jobban kapkodod a fejed...

(Érdemes az első kötet elolvasása után neki kezdeni a véleményemnek, hogy jobban megértsétek.)

Miután elolvastam a trilógia első részét, olyan gyorsan beszereztem a másodikat, ahogy csak tudtam. És ha az első rész taglalásakor sokszor leírtam azt a sablonos kifejezést, hogy „megérte”, most százszor inkább lefogom. Ugyanis sokkal jobb, mint az első. És már azért is lelkesedtem. Tehát – teljesen megérte.

Hogy mi teszi jobbá?

Imádom, imádom, imádom! Elnézést, ezt nem tudtam megállni. Annyira… Va-ha-ha-há! Szóval, normalizálódom, és leírom, miért is jobb. Egyrészt a történet ugyanúgy megragad (és már a világ is teljesen körülölel, így nem jelent gondot, hogy belemerüljön az ember), néhány nap eseményeit részletezi, amit teljes pörgés jellemez. Clary megpróbál visszatérni a rendes életéhez – illetve megpróbálna, ha tehetné, mert nem kéne Jace miatt aggódnia. A fiút ugyanis azzal vádolják meg, hogy mindvégig tudta, ki volt az apja igazából, és a bűntársaként, kémeként funkcionált. Emiatt megjelenik az ijesztő és nagy hatalommal, illetve befolyással rendelkező Inkvizítor, aki minden látszat szerint gyűlöli Jace-t, és ezen az a tény sem segít, hogy a srác szokásához híven nem éppen udvarias. Mindeközben Clary és Luke a lány anyja, Jocelyn állapota miatt is folyamatosan szoronghat; valamint az egyre nagyobb bajba kerülő Simon sem nyújt aggodalommentes terepet a lány számára. Ráadásul Jace és Clary apja, (a főgonosz) Valentine is készül valamire, amihez megszerzi a második Végzet Ereklyéjét.

A karakterek

Szóval, a történet a legnagyobb rosszakarattal sem nevezhető unalmasnak, amit feldobnak maguk a karakterek is. Ha az első részben szerethetőek, ebben egyszerűen imádnivalók. A poénok, a vicces (és gyakran abszurd) helyzetek sorozatosan követik egymást, ha vannak a történetben sablonos helyzetek, akkor azokat egy jól irányzott poénnal elvágja az írónő. Mindemellett magukról a szereplőkről is egyre árnyaltabb képet kapunk, hiszen Cassandra Clare fokozatosan feltárja az érzéseiket vagy a múltjukat, így már azt sem éreztem, mint az első kötet olvasása közben viszonylag gyakran, hogy egyszerűen nem tudom megfogni a karaktereket – Claryvel az élen. Ezt az érzést teljesen sikerült megszüntetnie az írónőnek, noha a távolítás hatását elérő első szám harmadik személyű elbeszélés megmaradt.

Most, hogy a második részről van szó, nyugodtan írhatok néhány mondatot az egyik kedvenc szereplőmről, Luke-ról is, anélkül, hogy különösebben spoilereznék. Luke a hétköznapi társadalomba látszólag beleillő személy – a mondénok előtt csak egy egyszerű könyvesbolt-tulajdonos. Valójában azonban egy nagy erővel rendelkező vérfarkas, aki Jocelynért és Claryért mindent megtenne – azért, hogy megvédhesse őket, egy falka vezére lesz; és annak ellenére, hogy átalakulva eléggé ijesztő, ő az egyik legkedvesebb és legjobb lelkű szereplő a trilógiában. Ez persze nem ok nélkül alakult így; neki is meg kellett járnia a „gonoszok poklát” ahhoz, hogy tudja, mi a jó: még mielőtt elkapta a kórt és vérfarkas lett, Árnyvadászként Valentine-t szolgálta, egészen addig, amíg rájött, hogy Valentine voltaképpen nem a jóért harcol, hanem a hatalomért gyilkol. Gondoskodását szerencsére nem viszi túlzásba, és emellett humoros is – nem hiába imádom!

Érdekes helyzetek

Fentebb írtam, hogy előfordulnak abszurd helyzetek is, erre szeretnék néhány példát felvillantani – tehát spoiler-veszély közeleg! A Csontvároshoz képest a Hamuvárosban még jobban kiéleződnek a szerelmi kapcsolatok, és ez gyakran okoz ééérdekes helyzeteket. Így például meglehetősen furcsa párbeszédek alakulnak ki, amikor öten próbálnak kiötleni valamilyen haditervet, azonban mind az öten szerelmesek valakiben, de még csak véletlenül sem ahhoz a személyhez vonzódnak, aki viszonozná, vagy viszonozhatná érzéseiket. És ehhez hozzájárul az is, hogy az öt személy közül csak egy lány… Vagy amikor az a személy kapja meg a „Rettenthetetlen” rúnát, akinek éppen el kéne titkolnia dolgokat a szülei elől…

A hatásai

Mint a fentiek is mutatják, a második kötet nagy előnye, hogy sokkal több a vicces helyzet, gyakran visítva röhögtem fel egy-egy jelentnél. Megint máskor szinte lélegzetvisszafojtva haladtam az eseményekkel, arról nem is beszélve, hogy a könyv végét elolvasva legalább fél óráig azon pattogtam, hogy „miért, miért, miért pont itt kell abbahagynia?!” (garantálom, hogy ezzel mindenki így lesz…). És a harmadik kötet még csak ki sem jött magyarul…

Hibák

Ennek ellenére a könyvnek van nem egy hibája is – ám erről véleményem szerint nem maga az írónő tehet. Mint már az első rész taglalásakor utaltam rá, ebből a kötetből teljesen kispórolták a tartalomjegyzéket, noha ez is ugyanúgy tudatosan szerkesztve van, három részre oszlik, idézetekkel. A másik, még nagyobb, sőt kifejezetten súlyos hiba, az maga a fordítás. Ennyire hanyag munkát még nem igazán láttam, bár szerencsére ez nem a stíluson csattan. Ugyanis gyakran olyan személy szólal meg a párbeszédekben, aki sem fizikailag, sem varázslat révén nincs is ott, tehát nem is tudna beleszólni. Szerencsére a szövegkörnyezetből, illetve a karakterek jellemzőiből mindig ki lehet következtetni, hogy ki beszél igazából, de akkor is felettébb zavaró. Ha belefirkálnék a könyvekbe, most egy hatalmas és tűhegyes ceruzával húzogatnám át a neveket, és írnám át a jóra… (Egyetlen egy olyan helyzet van, ahol valószínűleg maga az írónő zavarodott bele abba, amit írt, nem egyszer újra is olvastam, de ott minden bizonnyal egy logikai hibát vétett. De erre azt mondom, hogy ennyi hibája legyen!)

Benyomás

Viszont szerencsére a történet nem veszít az értékéből a fentiek ellenére sem, bekerült az agyamba, közvetlenül a „Kedvencek” polcra, és még jó ideig ott is marad. Egyszerűen imádom! Ja, és azt hiszem, nem írtam le elég gyakran, hogy: megérte, megérte, megérte. Pedig megígértem.

És higgyétek el, megérte. (Újraolvasva a bejegyzésem, elég gyakran írtam le azt, hogy „imádom!” Ez azért utalhat valamire…)

Kategória: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!

Cassandra Clare: Csontváros, avagy a világ, amiben kapkodod a fejed

Miért is tűnt fel? (Pusztán hiúságból…)

Ehhez a trilógiához (mivel a Csontváros egy trilógia első része, amit a Hamu-, majd Üvegváros követ) úgy jutottam el, hogy rákattantam a youtube-ra. Véletlenül rátaláltam egy adag videóra, ami a könyv szereposztását mutatja be, azt, hogy melyik szereplőt melyik színésznek kéne játszani, és feltűnt, hogy a főszereplő lány vörös hajú – úgy, mint én. Emiatt felkeltette a figyelmemet a regény, és be is szereztem. Szerencsére nem is bántam meg, annak ellenére, hogy Vörös pöttyös könyv, amikről egy kicsit tartok a tobzódó vámpírmánia miatt, amit az utóbbi időben meglovagolnak… (Bár így jobban belegondolva már hamarabb is láttam belőle képeket az egyik kedvenc deviantartos rajzolóm, burdge bug révén. De akkor ez nem tűnt fel. Mindenesetre az is egy jó ajánlólevél lett volna.)

A világ

Mindenesetre szerencsés választás volt. A történet izgalmas, fordulatokban gazdag, a világ pedig összetettebb, mint az Alkonyaté – bár talán éppen emiatt a könyv első felébe nem tudtam úgy belemerülni, mint a másodikba. Ugyanis a könyv első felében kell megemészteni azt, hogy nemcsak azaz egyszerű képlet jellemzi, hogy vannak jó vámpírok és rossz vámpírok, valamint – törvényszerűen – vérfarkasok, hanem vannak tündérek, boszorkánymesterek, démonok és a rájuk vadászó Árnyvadászok – a fent említett két faj mellett. Ja, és persze az átlag emberek (mondénok) mellett.

A történet

De ne rohanjunk ennyire előre! Hiszen drága főhősnőnk, Clarissa Fray a történet kezdetén erről még mit sem tud. Éli átlagos életét, ami jelen esetben azt takarja, hogy legjobb barátjával, Simonnal az egyik new york-i klubba tér be – ahol tanúja lesz egy gyilkosságnak, ami csak ő lát, és ami után nem maradnak nyomok – bele értve magát a holttestet is. A három tettes közül az egyik nem éppen szűkszavú, így a lány kénytelen szembesülni azzal az eshetőséggel, hogy nem is a gyilkosok a rossz fiúk, hanem a halott, aki egy démon. Ezután az anyja kezd el furcsán viselkedni, össze is vesznek, Clary erre elmegy otthonról kiszellőztetni a fejét. Azonban anyját elrabolják – mint később kiderül, nem hétköznapi emberek…

Így kerül Clary Jace Wayland, Isabelle és Alec Lightwood, tehát az Árnyvadászok otthonába, ahol vezetőjük, Hodge révén még több részletet tud meg anyja rejtélyes előéletéről, miközben persze úgy vonzza a bajt, ahogy csak tudja. Azonban nemcsak ő maga kerül érdekes helyzetekbe; a végletekig hű Simon is követi, ahová csak tudja. A kalandok közben Clarynek nemcsak azzal kell szembesülnie, hogy múltja és a körülötte lévő emberek megdöbbentő titkokat rejtenek, hanem azzal is, hogy egyre kevésbé tudja, ki is ő valójában.

A karakterek

Kiemelkedők maguk a karakterek is. Clary imád rajzolni, néha rájön az „elvont művész”-hangulat (, amire tökéletesen rá lehet fogni, hogy miért is volt eddig ilyen szinten vak), makacs, mint az öszvér, nagy szíve van, és ügyesen ráérez arra, hogy mi a helyes.

Ezzel szemben Jace szinte kötelességének érzi, hogy akkor legyen bunkó, amikor csak tud, nem szívesen mutatja ki az érzéseit (spoiler!: egészen Clary megjelenéséig, HA-HA!), viszont művészi szinten gyilkolja le a gonoszt. Ehhez járul hozzá az, hogy (természetesen) helyes és van egy, az emberek… öm, élőlények… vagyis, a körülötte lévők többségét megfogó kisugárzása. Kezdetben nehezen tudtam megérteni a jellemét, azt, hogy mit miért tesz, de mindennek az indítóoka a múltjában gyökerezik, amire szépen fokozatosan fény is derül. Mostanra imádom a dacos, érzelmes, gyerekes fejét!

Simon a tipikus szomszéd srác, aki egy nem éppen nagyhírű és tehetséges banda tagja, imádja a szerepjátékot (emiatt nincs is ellenére, hogy belefolyjon az árnyvadászok és satöbbiek világába… kezdetben), és Clary legjobb és egyetlen igaz barátja. Annak ellenére, hogy ő „csak” egy átlagos srác a könyvben, az írónő úgy alkotta meg, hogy határozottan szerethető karakter legyen.

Isabelle a magabiztos nő megtestesítője, tökéletesen néz ki, a legtöbb férfit azonnal leveszi a lábáról, és ezt tudja is magáról; ennek ellenére vagy éppen emiatt jó harcos is. Ehhez azonban hozzájárul az, hogy igazi drámakirálynő, a társai szerint a rossz döntések meghozója, és mindenki szó szerint retteg a főztjétől – de az, hogy főzésben nem éppen kimagasló csak emberibbé teszi.

Alec komoly (ha elsüt egy poént, mindenki döbbeneten néz, ő pedig többnyire elkezd szabadkozni, hogy csak ideges….), és a körülötte élők elől is egy komoly titkot rejteget – több-kevesebb sikerrel. (Megint spoilerezek!) Ugyanis a férfiakhoz vonzódik. Többnyire hevesen tagadom, hogy azonos neműek szerelmi életéről olvassak, nem azért, mert nem értem meg vagy elítélem őket, hanem mert jobb érzést kelt bennem egy férfi-nő kapcsolat – nem tehetek róla, én ehhez vonzódom, bármennyire is divat mostanában az ellenkezője. Szerencsére ennél a könyvnél nem kell emiatt aggódnom, egyáltalán nem zavaró, ahogyan megjeleníti a dolgot az írónő. Ráadásul a másik fél… Egyszerűen imádom!

Magnus Bane egy hihetetlen stílusú boszorkánymester, aki mindig gondosan ügyel a megjelenésére, nagy bulikat rendez, ugyanakkor a lehető legnagyobb nyugalommal ki is rúgja vendégeit, ha megunja őket. A szabályokat alapvetően arra tartja, hogy legyen mit kicseleznie, és hatalmas varázserő jellemzi – aminél már csak hiúsága lehet nagyobb.

Mellettük még van jó pár olyan szereplő, aki a szívemhez nőtt, azonban nem akarom részletezni, hogy miért, mivel több titkot is kénytelen lennék elárulni; ennek ellenére maguk a karakterek véleményem szerint a legkiemelkedőbb részei a regénynek.

A felépítése és egyéb „apróságok”

Néhány szót a regény felépítéséről is írnék; tudatosságra vall: három kisebb részre osztható, külön címmel és hozzáillő idézettel. (Ez a második kötetre is jellemző – bár abból sajnos kispórolták a tartalomjegyzéket – de erről majd egy kicsit később…)

Ezen kívül örülök neki, hogy nem érződik az Alkonyat hatása rajta, annak ellenére, hogy ugyanaz a kiadó – sem a borítón, ami nem fekete hátterű, hanem egyedi, felismerhető és magához a történethez illő, sem a címen, amit hála Istennek, lefordítottak magyarra. Már csak azért is örülök ezeknek az „apró részleteknek”, mert ezek is hozzájárultak, hogy megvegyem és elolvassam a könyvet. Amit csak ajánlani tudok mindenkinek, aki nem irtózik a lány fantasytól.

Kategória: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!

Kis arany szárnyacskák

Mivel oldalt, a „magamról” címke alatt feltűntettem a divat témát is, nem bírtam megállni, hogy ne lelkendezzek egy sort az egyik legnagyobb és legrégebbi szerelmemről – ezekről az édes arany szárnyakról. 

Sohasem vonzódtam különösebben a bogárvilághoz, és bár a katicák aranyosak, nem pedig ijesztő, fekete, óriási rettenetek, hozzájuk sem – egészen addig, amíg két és fél évvel ezelőtt meg nem láttam az egyik ismerősöm nyakában egy ilyen gyönyörűséget (aminek szépségét nyilván növeli az a tény, hogy képtelen mozgatni a lábát…). Aranyos, játékos és mivel az arany mint szín sok mindenhez illik, szinte bármilyen ruhához felvehető. Ezen kívül praktikus is, mivel a „kis arany szárnyacskák” (el sem tudom, hinni, hogy leírtam ezt a kifejezést…) egy analóg órát takarnak.  

De nem akarok tovább lelkendezni, mivel még olyan benyomást tennék, amilyet nem igazán szeretnék (értsd: buta liba); inkább leírom, hogy mit tudtam meg róla. Egy-két éve olvastam az óráról egy, a japán kultúráról szóló újságban; így kiderült az is, hogy onnan erednek (mint nem egy kacatnak is nevezhető aranyos dolog). Van más formájú is, a katicabogár mellett a leggyakoribb a bagoly alakú (bár szerintem ez nem néz ki annyira jól – nem olyan sima a szárnya). Különböző anyagúakat is készítenek belőle: ezüstöt, a sokoldalú színezés érdekében műanyagot (ezen belül változatos színűeket: kéket, rózsaszínt, pirosat…); ennek ellenére én személy szerint maradok a klasszikus aranynál. 

Mást nem sikerült megtudnom róla, azt hiszem, ez nem is baj, hiszen a kép magáért beszél. Hát nem édes!?

Jane Austen: A mansfieldi kastély, avagy az irónia nagyasszonya

Nemrég (annyira nemrég, hogy csak néhány órája) olvastam el Jane Austen A mansfieldi kastély című regényét; azt hiszem, keresve sem találhattam volna jobb „alapanyagot” a blogom megkezdéséhez.   

Miért épp ez?
Mindig is nagy rajongója voltam Jane Austennak. Szeretem a stílusát, azt, ahogyan leírja a szereplőit, egy-egy mondattal olyan ironikusan lefestve őket, ahogyan csak nagyon kevesen tudják (legalábbis eddigi tapasztalataim alapján). Frappáns, leleményes, ötletes, és mindezt úgy, hogy nem egy karaktere még „ma is él” – hogy ez szerencse-e vagy sem, mindenki döntse el maga.

A történet
A témája minden egyes regényében a szerelem, a férjszerzés; ezt mutatja be szereplőihez „idomulva” különböző módon a romantikus lelkületű olvasók nagy örömére. A mansfieldi kastély főszereplője Fanny Price, egy visszahúzódó, magát nem sokra becsülő, másokhoz alkalmazkodó, azonban kedves és a saját elveit meg nem tagadó lány. Még tíz évesen vették magukhoz gazdag rokonai, hogy „egy gyerek nevelésének és eltartásának gondját” levegyék szegény anyjának válláról. Azonban, mint azt sejteni lehet, nem teljesen önzetlenül. Az elkövetkező hét-nyolc évben lelkiismeretesen éreztették vele, hogy nem teljes jogú családtag; a családfő, Sir Thomas, szigorúan bánt vele (bár ezt nem nevezhetjük megkülönböztetésnek, mivel ő mindenkivel így viselkedett); a neje, Lady Bertram társalkodónőnek, kényelme biztosítójának tartotta; Norrisné pedig ahelyett, hogy legnagyobb támogatója lett volna, mint ahogy leginkább szerette magát beállítani, rajta élte ki pénz-megtakarítási vágyát. Unokatestvérei sem törődtek vele különösebben; a lányok, Maria és Julia sosem tekintették egyenjogú társnak; Tom bár néha megajándékozta a nagyobb testvérhez méltóan, nem foglalkozott vele különösebben; egyedül Edmund volt hozzá kedves, és szerette meg igazán.

Kapcsolatok és bonyodalmak
Ennek hatására az ingerszegény környezetben felnövő Fanny természetesen Edmundba lett szerelmes, aki azonban nem is sejtette ezt, mindig csak barátként, testvérként tekintett rá. Ebből az egyhangú életből mozdítja ki a családot a Crawford testvérek megjelenése: Edmund szívét Crawford kisasszony ejti rabul, Juliáét és az addigra eljegyzett Mariáét pedig öccse, a „Casanova” szerepét betöltő, Henry Crawford. A szenvedélyek egyre nagyobb teret kapnak (már amennyire ez Jane Austennál lehetséges), annál is inkább, mivel a családfő hónapokig nem tartózkodik otthon, hogy rendet tegyen. Innen kezdődnek a bonyodalmak – amit hagy részletezzen maga az írónő.

A főszereplőMint már írtam, Jane Austen történeteinek alakításában nagy szerepe van a jellemeknek. Ezt a regényét tartom ilyen szempontból a legfurcsábbnak; Fanny nem olyan, mint a cserfes Emma vagy az eszes Lizzy; visszahúzódó jelleme miatt (és ő nem ám az „idegenek előtt nem szólalunk meg” típus – inkább „a családom előtt alig beszélek” személy) a regény első részében szinte elveszti főszereplő státuszát, nem alakítja az eseményeket. Miután Sir Thomas hazatér, rájön, mennyire szereti Fannyt, egyre kedvesebben bánik vele, mind nagyobb előnyöket biztosítva neki. Így a lány (legnagyobb meglepetésére és rosszérzése ellenére) egyre fontosabb szerepet tölt be, mind a családban, mind társadalmilag. Kíváncsi vagyok, milyenek a filmadoptációk; nehezen lehet filmre vihető történetet készíteni ebből a regényből úgy, hogy Fanny jelleme könyv-hű maradjon.

Jellemek
Austen többi jelleme is összetett és élethű – már ahhoz képest, hogy az ezernyolcszázas években „élnek”. Edmund kedves, erkölcsös, de gyakran vak; Sir Thomas az az apa, aki azt hiszi, szigorral lehet leginkább nevelni; Maria és Julia könnyelmű csitri; Lady Bertram röhejesen ragaszkodik a saját kényelméhez; Mary Crawford pedig a nagyvilági nő, annak minden lehetséges erkölcsi elferdülésével, valamint előnyös kifejezőképességével. De a kedvenc szereplőm Norrisné; hihetetlenül ragaszkodik a pénzhez, imád spórolni, ugyanakkor a kis kedvenceit, Juliát és főképp Mariát szereti elkényeztetni – persze, apjuk pénztárcája révén. Amúgy szereti hangsúlyozni, hogy ő mindent megtesz, amit csak tud, a többiek érdekében – sokszor annyira, hogy mások tetteit is saját magának tulajdonítja. Mit ne mondjak, sokszor szívesen leütöttem volna egy nem éppen puha baseball-ütővel, bár Jane Austennak nyilván ez volt a célja.

Benyomás
Őszintén be kell, hogy valljam, azt hittem, unalmasabb lesz a könyv (ez volt az egyetlen Austen-regény, amit még nem olvastam és jó ízlésű nővérem sem sorolta kedvencei közé), de kellemesen csalódtam. A történet, annak ellenére, hogy nem voltak benne csillogó vámpírok, farkasemberek vagy varázslók, magával ragadott, bár ebben nyilván nagy szerepe volt a mű stílusának. Thomas Macaulay, a XIX. század nagy kritikusa ezt a művét tartotta Austen legtökéletesebb regényének – én is csak ajánlani tudom.

Kategória: Vedd ki, kérd kölcsön, érdemes elolvasni, bár beszerezni annyira nem!