A Szívek szállodája pont olyan, mint a Száz év magány

Csak sokkal fájdalmasabb. (SPOILER!)

Stranger Things, avagy beköszönt a cuki horror

Újabb sorozat az olyan kockafejűeknek, mint én: azoknak, akik szerepjátékozva nőttek fel, szeretik a hetvenes-nyolcvanas évek popkultúrájának stílusát, esetleg kiskorukban arra vágytak, hogy hozzájuk is betoppanjon E.T. A Stranger Things című sorozat ugyanis ezen dolgok előtt tiszteleg, némi nyomozást, ijesztgetést, természetfelettit és egy adag cukiságot hozzájuk adva.

Tényleg több mint egy év, avagy mindent az EVS-ről part 2

Néhány hete írtam egy posztot arról, milyen volt az a bizonyos egy év Olaszban. Most eljött az ideje, hogy megírjam a másodikat is mindenféle finomságról, úgymint: munka (oké, ezt általában nem tartják finomságnak, de itt azért jó volt), a nagyon speciális EVS-élet, az otthon hiánya és az a sztori, amikor felhívtam anyát, hogy én bizony egy másik országban vagyok…

It was definitely more than a year: all about EVS part 2

I few days or weeks ago I have written a blogpost about my EVS year, and I promised that I will write another one, since so many things happened and getting to know a new culture is full of stories and experiences. Allora, here is the second half of the questions! (And the answers of them.)

A pretty random picture from Verona because I like it

More than a year: all about EVS part 1

I arrived home two weeks (which sometimes seemed to be short, sometimes loooong) ago from Italy. During these weeks I still hadn’t realized that I am actually back to Hungary for real, but then I made some Skype calls with my foreign friends and after that realized like hell. It is over with the country of the wines, gelato and pasta… Finito. So, it is time to look back and make a list! [1] ;)

Több mint egy év, avagy EVS után part 1

Két hét vánszorgott, repült és csinált mindenféle előre mutató időbeli mozgást, mióta elhagytam Olaszországot. Ezalatt a két hét alatt még mindig nem fogtam fel igazán, hogy elhagytam a borok, a pasta[1] és a világ legjobb fagyijának vidékét, de egy Skype beszélgetés az ottani barátaimmal valamennyire rádöbbentett erre az aprócska tényre. Szóval, úgy döntöttem, ideje pontokba szedni és végignézni ez a varázslatos évet.

A Trentóhoz közeli Monte Bondonén.
Erről a helyről nem lesz szó, de szeretem ezt a képet, szóval berakom! :D

Genova és a Cinque terre, avagy a hipster és a valamiért híresen gyönyörű

Pont ennyi benyomásom volt Genováról és a Cinque terréről azalatt a két és fél nap alatt, amelyet a környéken töltöttem. Na meg a tömeg!

Torino, avagy helló, Budapest!

Torino: múzeumok, parkok, történelem, Póba fulladó emberek, sötét alakok és finom koktélok egyvelege. Kicsit el is adta magát Budapestnek…

Hello, Torino! :)

Koszovó – Peja, avagy a turistaváros turisták nélkül

Koszovó: háború, háború és háború. Ez az első és sokszor egyben az utolsó dolog, ami az emberek eszébe jut erről az országról. Én cirka egy hetet tölthettem el Koszovó azon részén, ahol talán a legjobban látszódnak a háború nyomai, és most megosztom veletek ezt az élményt.

Nápoly, avagy vivace, molto vivace

Mivel mindenki úgy emlegeti Nápolyt, mint az „igazi Olaszország” – de legalábbis sokat merítenek belőle a filmek. Így kilenc hónap németes olaszlét után kíváncsi voltam, milyen hatással lesz rám az ország egyik legélénkebb városa. Első ellenszenvünket viharos szerelem követte. Íme, a kaja, a nápolyi pasik és az ősi kultúra története.

Merano, avagy nem kell tovább keresned a világ legmenőbb kertjét

Nagyon ritkán van olyan, hogy egy város egy nap után mély benyomást tud rám tenni. Ilyen volt a változatos és izgalmas Amszterdam, a túlzsúfolt és túlértékelt Velence, és most az alig ismert, de ezer csodát rejtő Merano is csatlakozott a sorhoz. Fantáziadús folyópartjára és a szépséget a szórakoztatással ötvöző kertjére egy nap alig elég.

Amiben mások az olaszok, avagy kulturális terefere

Nemrég megkérdezték tőlem, hogy az olaszok és a magyarok mennyire különbözőek, meg úgy egyáltalán, milyen benyomásaim vannak most, hogy már kilencedik hónapja élek Trentóban. Már bennem is jó ideje érett a témáról egy poszt, az agyamban gyűjtögettem a félkész listámat, amit ezennel veled is megosztok.

Firenze TOP5, avagy a Ponte Vecchiótól a közlekedési táblákig

Gyönyörű kertek, fantáziadús közlekedéstáblák, érdekes múzeumok[1] és az egyik legjobb olasz fagylaltozó… Firenze TOP5 következik!

Miután olvastam egy cikket, amely szerint Firenze Európalegjobb turista célállomása, az izgalomtól remegve vártam a lehetőséget, hogy belevessem magam a megszavazott élvezetekbe. Listát írtam, képeket googliztam, térképet néztem, aztán persze jött az eső, és felrúgott mindent. Négy napból három zuhogó esőben, beázott cipőben, aktívan vacogva telt. Azért élveztem? Naná! Íme, a TOP5 dolog, ami igazán megfogott Firenzében.

A város és én

Gödörben - Utóhang

(Fél évvel később)

– Nagyon fontos, és elfoglalt vagyok – mondom, és majdnem leejtem a telefonom, pedig papír zsebkendővel fogom meg, hogy ne legyen tiszta olajos.

– Azért pár percet szánhatnál az öcsédre! – méltatlankodik Jeremy.

– Éppen gyakorolok!

Mrs. Boot felemeli a fejét, mosolyogva rám néz, és megszólal:

– Ne hanyagold el az öcséd, drága. Beszélj vele nyugodtan!

– De hát tele van görcsökkel, Mrs. Boot! Biztos a kajálda megnyitása miatt stresszel ennyit, pedig igazán nem kéne…

– Menj már, én ráérek! – hesseget el, én pedig kisietek.

Gödörben - 40. fejezet - Mindenhol jó, de...?

– Ray? – döbbenek le, házigazdám azonban nem néz rám.

Ez nem lehet. Nemrég még azt mondta, nem bántaná.

Már éppen odarohannék hozzá, amikor Bennet artikulálatlanul felüvölt. Lenézek rá, az arcán tömény iszonyat és rettegés ül, ahogy haldokló feleségére néz. Mindenkinél jobban szereti… Már attól kiborult, hogy Majonéz megharapta.

Ideális bosszú Raynek. Ránézek, elégedetten szemléli a fájdalmat, amit okozott. Nem, ő nem tenne ilyet. Nem tenne ilyet a barátommal, akit szeretek.

Újból ránézek Bennet arcára, amelyre kiült a rettegés, a félelem, hogy elveszíti a nejét.

És ekkor megértem.

– Ray! – kiáltok fel megint, de nem néz rám, mintha meg sem hallana. És ekkor észreveszem az áttetszően vibráló falat is, amely elválaszt tőlük. Eddig sosem láttam ennyire élesen. – Mr. Bennet! – Odarohanok a falhoz, és lekuporodok az ő szintjére. Nem tudom, hogy megfog-e hallani, Raynek is időbe telt. – Mr. Bennet, az nem ő! Az nem a neje!

Gödörben - 39. fejezet - A bosszú

Miután Jeremy újra elalszik, megmosakszok, és átöltözök a saját ruháimba. Mikor érzem, hogy ez sem nyugtatott meg eléggé, bemenekülök a szobába.

Egy ideig csak a rózsaszín anyagot forgatom a kezeimben, valahogyan megnyugtat, ahogy az is, hogy minden egyes gondolatot hagyok elúszni magam mellett. Máskülönben azt hiszem, bekattannék.

Amikor már nem remegnek a kezeim, megfogom az első gondolatot.

Az öcsémet megkínozták.

Ray szerint nem fog meghalni.

Nem szabad meghalnia.

Hogyan bánthatnak valakit, aki ennyire fiatal?

Bennet megint engem akar.

Meg is halhattak volna!

A kendőbe temetem az arcom. Föld- és porszaga van, tüsszögnöm kell tőle, mégsem merem elengedni. Ha elengedem, szétesek.

Gödörben - 38. fejezet - A fiú, aki nem akart felnőni

– Eeez mi? Hol találtad, Ray?

– A fürdőszobában, a szekrény hátuljában – válaszol erőltetett nyugalommal, miközben Jeremyt nézi.

– És mégis kié?

– Szerintem eléggé világos – vakkantja Ray, de ahogy rám néz, ellágyulnak a vonásai. Mint, aki tudja, hogy hamarosan hatalmas fájdalmat fog okozni, és nem tehet ellene semmit. Gyengéden hozzátesz még egy mondatot. – A fiúé, aki soha nem akar felnőni.

Az öcsémre nézek, aki falfehér arccal mered a könyvre.

– Nem lehet Jeremyé. Ő még nem kívánt. Csak olyan emberek kapnak könyvet, akik kívánnak, nem? Csak akkor…

– Én nem kívántam semmit – szólal meg hirtelen az öcsém. – Semmit.

– Biztos ez? – húzza fel ismét a szemöldökét Ray.

– Hát persze, hogy biztos! – csattanok fel. – Jeremy nem hülye, és ezerszer elmondtuk neki, hogy ez fontos. Nem igaz, Jer?

– Sokszor mondtátok – bólint lassan.

– Akkor ez hogy lehet mégis a te könyved? – kérdezi Ray.

– Úgy, hogy ez nem Jeremy könyve – vágom rá határozottan.

– Igen? – csapja le Ray a kötetet az asztalra. – Akkor mégis kié? Ebben a házban hárman élünk. Dorothy, Holmes… és Péter.

Gödörben - 37. fejezet - Nem lesz legközelebb

– Jeremy, azt hiszem, szükség lesz az AK-dra… – célzok az állatra Colt barátommal.

Jeremy megbabonázva mered a krokodilra.

– Jeremy! – sziszegem neki.

– Még sosem láttam ekkorát – nyögi ki.

– Hurrá, akkor azt AK-t! Kérlek!

Jeremy végre észbe kap, és a vállán lógó fegyverért nyúl. A keze megáll félúton.

– Abbey, szerintem nem fog minket bántani.

Rámeredek a több méter hosszú, hatalmas állkapoccsal rendelkező, nem mellesleg rohadt ijesztő szörnyszülöttre, és vetek egy hitetlenkedő pillantást az öcsémre.

– Hát persze.

– Szerintem Bennetet fogja megkeresni.

– Szerintem meg tévedsz – nézek körbe.

Gödörben - 36. fejezet - A lány, aki itt akar lenni

– Hé! Jeremy – rázom meg a vállát. – Jer!

– Mi… mi van?! – riad fel.

– Csss! Halkabban!

– Abbey? Mi történt?

– Vedd a ruhád, öcskös. Lelépünk egy kicsit – tartom felé a katonaszerkóját.

– Hogy mi van?

– A reggeli miatt ne aggódj, majd útközben.

– De hát… nem mehetünk el, tegnap is mi lett belőle!

– Halkabban! És éppen ez a lényeg. Tegnap is túléltük, nem?

Jeremy ölébe nyomom a ruháit, egyelőre úgy tűnik, megfogni nem hajlandó. Még mindig zavarodottan felül, és kinéz az ablakon.

– Még fel sem kelt a nap! – mondja felháborodottan.

– Ne beszélj hülyeségeket, már szürkül az ég alja! Hamarosan teljes fényárban fog úszni az erdő.

– Te le akarsz lépni, még mielőtt Ray felébred – mondja, nem kérdezi.

Gödörben - 35. fejezet - Fura gondolatok

– Ennek nem sok értelme volt – jegyzi meg Jeremy, miközben hazafelé sétálunk. Másik útvonalat választottam, kicsit kerülni kell a patak felé, de az tuti, hogy erre nem kötnek ki indiánok. Kivéve, ha mégis, nem vagyok jós.

– Nem sok? Beszélgettünk Mrs. Bennettel…

– És kiderült, hogy ő sem tud semmit – vág közbe az öcsém.

– Sétáltunk egy sort, megszabadulhattál… – Scarlett emlékétől, akarom mondani, de végül másképp fogalmazok – Ray házától, lehettél a drága nővéreddel…

– Jól van, jól van – hallgattat el Jeremy. – Csak éppen semmi érdemleges nem történt. Semmi izgalmas.

– Egy életre elegem van az izgalmakból – jegyzem meg.

Jeremy nem válaszol.

Gödörben - 34. fejezet - Az igazi idegi problémák

– Utállak mindkettőtöket! – nyögök fel, amikor végigdőlök a kanapén. – Azon agyalok, melyikőtöket jobban, de eddig döntetlen.

– Fantasztikus volt ez a pálya – dől hátra a matracán Jeremy is.

– Nem bírok megmoccanni. Fáj, ha lélegzek!

– Gyenge vagy! – legyint Jeremy, mire megpróbálom megrúgni. Fél méterrel mellé. – Ehhez pedig fel kellene állnod.

– Alszok egyet, hagyjatok mindketten.

Lehunyom a szemem, és engedem, hogy ellazuljanak az izmaim, mintha beleolvadnék a kanapéba. Egy kicsit pihenek csak…

Megölellek, és nem lesz semmi bajod. Ölelj magadhoz!

Ne, Abbey!

– Abbey. Abbey! Ne aludj már! – ráz meg valaki.

– Mi a…? – riadok fel. Jeremy kiegyenesedik, és elégedetten rám néz.

– Végre.

– Mi a fenéért ébresztettél fel?! – csattanok fel.

Jeremy arca hirtelen elsötétül.

– Bocsi, csak… – vacillál, majd suttogva folytatja. – Nem akarok itt lenni. Ki kell mozdulnom innen.

Gödörben - 33. fejezet - Fegyverhasználat haladóknak

Hogy Jeremyt hagyjuk elmélyülni a munkában, Rayjel bemegyünk a szobájába. Az elmúlt napok eseményeire visszagondolva kicsit furcsa kettesben lenni úgy, hogy nem les ránk közvetlen veszély, de legalább Jeremy végre nem Scarlettre gondol.

– Jeremynek is kívánnunk kell majd egy adag golyóálló hacukát – jegyzem meg elgondolkozva.

– Legszívesebben nem engedném ki innen a kölyköt. Csak hát ő a szemünk – morogja Ray. – Túl lelkes.

– Szerintem is. Nem értem, hogy rajonghat ennyire a lövöldözésért. Mondhat bármit, nem fogja fel, hogy ez az egész nem játék – ülök le az ágy elé a hátamat nekitámasztva.

– Túl lelkes – ismétli meg Ray, miközben letelepszik mellém.

– Szerinted Bennet még meg akar csapolni? – kérdezem hirtelen.

Meglepi a kérdésem, de szinte el sem gondolkozik a válaszon.

– Igen. Biztos vagyok benne, hogy igen.

– Csak mert az utóbbi időben, amikor összefutottunk, nem tett ellenem semmit.

– Mert kivár. Most Henry miatt az a célja, hogy kikészítsen, de hosszútávon a te kék vérereidre pályázik, és idővel vissza is fog térni ehhez a célhoz. Csak előtte megpróbál eltenni engem láb alól. És az öcsédet is.

– Nem értem, akkor az indiánja legutóbb miért támadt rám is. A kardos, tudod.

Ray beletúr a hajába, majd óvatosan felhúzza egy kicsit a lábát.

– Azok az indiánok… Nem olyanok voltak, mint a többi.

Gödörben - 32. fejezet - Fegyverkezési tervek

Fém csattan fémhez. Kinyitom a szemem, és már csak azt látom, hogy Ray indulatosan vívni kezd Egyessel. Meglátom a földön heverő fegyverem, megragadom, és felpattanok. Mivel Rayjék nagyon gyorsak, nem tudom, hogy segítsek, de abban biztos vagyok, hogy ez nem tesz jót Ray sebének. Határozottan nem.

Bennet a háttérben összeszűkült szemmel figyeli a történeteket, és ő sincs igazán lenyűgözve. Felemeli a puskáját, és a párbajozó kettősre céloz. Felrántom Coltot, és már éppen céloznék, amikor Bennet előtt sűrű köd jelenik meg, és lövés dörren, de nem az én fegyverem sül el. Mintha utána futás hangját hallanám, ennek ellenére dühből beleeresztek egy golyót a ködbe. Az egyik párbajozó összeesik, majd szürke füstöt hagyva maga után eltűnik. Lassan a köd is eloszlik, hogy lássam, Bennet persze lelépett.

– Ray! – kiáltok fel, és odarohanok hozzá.

Megmentőm vadul zihál, eldobja a kardját, és hagyja, hogy a karjaiba vessem magam.

– Ez keményebb volt, mint hittem – dörmögi a hajamba.

– Azt hittem… azt hittem, meghaltál.

– Miért? Védve vagyok, nem emlékszel? – hallom a hangján, hogy mosolyog, majd hirtelen eltol magától. Dühösen rám mered. – Ami azt illeti, én hittem azt, hogy meghal, Miss Kinsey. Mégis mi a fenét képzelt?!

Gödörben - 31. fejezet - Mindenkit megvédek, akit szeretek

– RAYMOND NICHOLAS HOLMES! – üvöltöm el magam, és megint nekivágódok a falnak.

Ray hirtelen felkapja a fejét, végre meghallja, hogy ott vagyok.

– Nehogy meg merd vágni magad, te idióta! Hogy a fene esne beléd! Mégis mit képzelsz?!

– Abbey? – néz rám döbbenten a megmentőm.

Scar… Felicity megragadja az arcát, és maga felé fordítja.

– Ray! – kiáltok fel megint.

– Menj el innen, Abbey! – mondja szinte suttogva. – Menj vissza az öcsédhez. Ketten kijuttok majd innen, én pedig végre ott leszek, ahol már jó ideje lennem kéne.

– Nem!

– A húgommal, akivel lennem kéne.

– Nem! Figyelj, Ray, ő nem igazi! Őt csak te teremtetted, nem emlékszel?

– De – néz megint rám. – Viszont az még nem jelenti azt, hogy nem igazi.

Gödörben - 30. fejezet - Babycurus jacksoni

Miután eltöltünk néhány kellemes órát Mrs. Bennettel, jelzem Jeremynek, hogy ideje indulni, bármennyire is szeretnék maradni. Holnap korán kell kelnem, hogy elmehessek Rayért, ráadásul előtte nem árthat még a múltamról egyeztetni Jerrel, másképp kedves vendéglátóm kivégez az elpazarolt idő miatt. És még az ősellenségünk nejével való családias viszonyomra is fény derül.

– Na, találtál valamit? – kérdezem Jert, mikor Mrs. Bennet már nem hall minket.

Az öcsém aprólékosan megvizsgálta Mrs. Bennet bújóhelyét, a kijárat után kutatva. Végül is, talán lehet akkora szerencsénk, hogy nem pont a táborban van.

Jeremy szomorúan megrázza a fejét.

– Biztos? Semmi fura torzulás a térben, sötétebb folt vagy indokolatlan kilincs?

– Semmi.

Felsóhajtok. Néhány pillanatig némán megyünk.

Gödörben - 29. fejezet - Ködfonál

– Nem hiszem el, hogy belementem abba, hogy Scarlett maradjon Rayjel – dőlök végig a kanapén.

– Nem hiszem el, hogy azonnal összekaptak valamin – mondja Jer, fel sem nézve a papírlapból, amire firkálgat. – Scarlett annyira kedves lány.

– Nagyon egyenes.

– Ray meg nagyon nyers tud lenni néha.

– Ha megnyugtat, amikor eljöttem, úgy tűnt, egészen jól kijönnek. Legalábbis két nap alatt nem ölik meg egymást.

– Nem hiszem el, hogy a nagy részét átaludtad!

– Én meg azt, hogy Ray hagyta!

– Vagy, hogy ennyire nem bízik Scarlettben.

– Ha visszahozom őt ide, ráveheted, hogy térden állva kérjen bocsánatot szegény, kicsi Scarlettől.

– Már ha épségben hazajutnak.

Az önkéntes hét típusa, avagy miért is leszünk önkéntesek?

Önkéntesség: segítség, önzetlenség, szociális érzékenység, meg miegymás. Egy frászt. Az eddig tapasztalataim alapján nem ezek a tényezők motiválják az embert, amikor fogja magát meg a két bőröndjét, és kiköltözik egy vadidegen országba fél/egy évre. Lássuk, mi a hét legfőbb ok!

(Az alábbi bejegyzés eredményei egy egyáltalán nem reprezentatív felmérésen alapulnak, amelyet Trentóban és környékén követtem el, főleg EVS-esek és Jugendfreiwilligendienstesek körében.)

Gödörben - 28. fejezet - Költözködés nehézségekkel

– Maradjak ott? Te nem vagy normális. Semmi értelme nem lenne.

– Abbey… – Ray hangja elkínzott.

– Vigyáznom kell rád – dacoskodom.

– És fogsz is, amikor itt az ideje.

– Nem, ha nem hagyod.

– Hagyni fogom. Mondtam már. Amikor beköltözik ide Scarlett, segítened kell felmérni, milyen lesz vele. Jeremy és a te félelmed azonnal megtámadott titeket, ha Scarlett a félelmem…

– Már megtámadott volna! – mutatok rá a logikai hiányosságaira. – Lett volna rá alkalma.

Ray elhallgat.

– A jól felépített érvelésemet még csak át sem gondoltam rendesen – jegyzi meg végül szárazon.

– Igazából azért akarod, hogy kiköltözzek, hogy ne kelljen velem lenned. Scarlett pedig arra kell, hogy legyen valaki, aki tisztíja a sebed, és vigyáz, nehogy felmenjen a lázad.

– Mindenkinek így lenne a legjobb.

Gödörben - 27. fejezet - Ki az a Josh?

Elgondolkozva forgatom a telefonom. Már kétszer végigpörgettem a képeket, de nem találtam meg benne, amit kerestem. Akit kerestem. Képek állatokról, bulikról, sok idegen arc, néhány fotó az anyámról, aki láthatóan modellnek képzelte magát, apámról az öltönyében, sőt, egy valószínűleg beszkennelt gyerekkori képet is találtam, amin az öcsémmel vagyunk, foghíjas vigyorral egymást ölelve. Azonban sehol egy szőke haj, kék szem, helyes mosoly.

Ray szerint ilyen volt a pasim, legalábbis ezeket meséltem neki róla. Eléggé felületes dolgok. Milyen lehetsz Josh? Igazából milyen? Szórakozottan ismét nézegetni kezdem a képeket. Egészen megnyugtató a kijelzőn csúsztatgatni az ujjam. Ahogy az is, hogy a halott kutyámról mintázott bokor mellett ülök. Kissé morbid? Á, ugyan!

Gödörben - 26. fejezet - Bosszúk és emlékek

– Szóval, a régi életedben pom-pom lány voltál? – szegezi nekem a kérdést Scarlett, miközben tűsarkúban és nyári ruhába levetem magam mellé a kanapéra. Komolyan le kéne szoknom erről a függőségről, de annyira jól esik megszabadulni attól az ocsmány katonai szerkótól, és felvenni valami csinosat, még ha pár órára is.

– Aha – nézek rá meglepődve. – Az voltam, miért? Jeremy mondta?

– Ő. Te aztán szereted a kéket – néz a ruhámra.

– Kiemeli a szemem színét – vonok vállat. –Miért érdekel, hogy pom-pom lány voltam? Jeremy neked is kifejtette, hogy emiatt lett alacsonyabb az IQ-szintem egy algáénál?

Gyanakodva az öcsémre nézek, aki az asztalnál ül, csendben kártyavárat épít, és csak azért sem néz rám. Scarlett döbbenten a kisasztalra rakja az Óz, a csodák csodáját, vet Jeremyre egy furcsálló pillantást, majd mikor látja, hogy az öcsém nem szól, visszanéz rám.

Gödörben - 25. fejezet - Álmok és lehetőségek

Bemegyek a fürdőbe, és első körben majdnem hasra is esek, mivel valamibe beleakad a lábam. Szentségelve lenézek a földre, egy háromnegyedes farmernadrágot és egy kék felsőt pillantok meg. Az utóbbin egy „király vagyok!” felirat virít, mindkettő enyhén koszos, a felső pedig el is szakadt egy helyen, mintha a gazdája a földön hempergett volna, mit sem törődve a kiálló ágakkal, vagy mit tudom én, mikkel. Óvatosan felemelem őket (szerencsére egyikben sincs használt alsógatya vagy zokni), kitrappolok az öcsém elé, és meglengetem a szeme előtt.

– Jeremy, mégis mi a fenét csináltál a ruháiddal?

– Miért turkálsz a szennyesben?! – néz rám felháborodva az öcsém.

– Az út közepén hagyott ruhadarabokat én nem nevezném szennyesnek. Majdnem orra estem!

Scarlett, aki Jeremyvel szemben ül, és éppen azokat a kártyákat kevergeti, amiket nemrég kívántam nekik, hogy legyen mivel szórakozniuk, összeráncolt homlokkal az öcsémre néz. Jer vöröslő arccal kirántja a kezemből a ruháit.

– Nem tehetek róla, hogy vaksi vagy!

– Te vagy trehány! Így szanaszét hagyni a cuccaidat…

Spotlight, avagy altató a rémálomba

Régen volt már olyan, hogy egy film után szó szerint sírni szerettem volna az elkeseredéstől. Vagyis… talán még sosem volt ilyen. Egész a Sporlight-ig. 

[A bejegyzést spoilert tartalmazhat, ha semmit nem tudsz az ügyről!]

Gödörben - 24. fejezet - A teknősbokor és a gazdája

Előveszem a térképet, amelyet Ray rajzolt néhány napja, hogy eldöntsem, merre kerüljek. Abban egyeztünk meg, hogy igyekszem a lehető legváltozatosabb útvonalakon megközelíteni a rejtekhelyet, hátha így össze tudom zavarni az ellenséget. Ha az egyik nap észre is vesznek, másnap nem találnak ugyanott, hiába várnak rám. Csak az a röhejes, hogy így egyre nagyobbakat kerülök, több időbe telik, míg visszaérek, ráadásul nagyobb eséllyel botlok valamilyen veszélyes élőlénybe. Ez eddig nem is zavart, az indiánoknak Bennet biztosan megtiltotta, hogy idő előtt meggyilkoljanak, elég lerázni a csürhét.

Most azonban, ahogy elnézem, már csak a kígyóeső helye felé nem kerültem. És nem vagyok biztos benne, hogy ott csak indiánok várnak rám.

Gödörben - 23. fejezet - Velem miért nem beszélsz róla?

– Minden rendben ment? – kérdezi Ray, mikor belépek a rejtekhelyre. Fekvő helyzetéből kicsit feltápászkodva, izgatottan néz rám.

– Igen – válaszolok.

Visszahanyatlik.

– Nem tetszik ez nekem – jegyzi meg.

– Nekem azért alapvetően nincs problémám vele – jegyzem meg gúnyosan, és éppen ezért Jeremy körülményes stílusában. – Jobb, mintha elkapnak, és megkínoznak.

– Nem úgy értem. Valaminek történnie kellett volna. Már ötödik napja ingázol köztem és Jeremyék között. Az tíz alkalom. Biztos, hogy minden rendben?

– Igen.

– Nem követett senki?

Gödörben - 22. fejezet - A legbiztonságosabb hely

Nem sokat gondolkoztam azon, hogyan fogok meghalni. Ami azt illeti, eddig semennyit. Mielőtt idekerültem volna, el sem tudtam képzelni, hogy ilyen fiatalon haljak meg. Az Istenért, gyönyörű vagyok, fiatal és álmokkal teli! Ez sosem volt opció.

Azt pláne nem képzeltem, hogy egy olyan őrült indián lő majd le, aki Jane Austen korabeli hacukát visel.

Gödörben - 21. fejezet - Valaki, aki biztosan túléli

Teljes erőmből futok, hallom, hogy Ray káromkodva követ. A táskám folyamatosan a combomhoz verődik, így eszembe jut, hogy jó lenne elővenni Colt barátomat. Próbáltam rétegesen pakolni, és az előrántandó dolgokat felülre rakni, azonban így sem egyszerű futás közben. Nem tudok egyszerre az orrom elé figyelni és a táskámba bámulni, így Colt barátommal együtt félig előrántom a kötelet is. Visszagyömöszölöm a végét, nem akarom, hogy bármibe is beleakadjon valamilyen kritikus pillanatban. Aztán már csak azt veszem észre, hogy az öcsém eszeveszetten fut velem szembe, és üvölt.

– Forduljatok meg!

10 dolog, ami hiányzik Magyarországról, avagy tejföl

Így az EVS programom közepe felé bukdácsolva előjött a „nekem hiányzik Magyarország!” című vergődésem, és hát mivel ilyen kis gondos és rendszerezett lányka vagyok, írtam is róla egy listát.

Hat hónap (na jó, öt hónap és egy hét) Magyarország nélkül nehezebb, mint gondoltam, hogy lesz. Nyilván az embereknek nagyobb problémájuk is van annál, minthogy a napsütötte Olaszország napsütötte hegyei között tengetik mindennapjaikat, új városokat bejárva és új embereket megismerve, meg ilyenek. Szóval nem panaszkodni szeretnék, inkább csak rinyálni. Mert egy idő után eltűnik az újdonság varázsa, lassabban megy az útszervezés (pláne, ha vészesen fogynak az ember szabadnapjai), rutin lesz a munka, elmennek a csodás emberek, és az egész megszokássá válik. Minden. (Kivéve a hegyeket a felkelő nap fényében, na, azt sosem fogom megszokni.)

És akkor bizony előjön a fent emlegetett vergődés, és átveszi felettem a hatalmat, és abban csúcsosodik ki, hogy a(z egyik) legjobb barátnőmet zaklatom Facebookon olyan üzenetekkel, hogy „HOGY TUDNAK AZ EMBEREK TEJFÖL NÉLKÜL ÉNI? MIT ÉR ÍGY AZ ÉLET?”. Mert hát a listám első helyén bizony ez áll…:

Gödörben - 20. fejezet - Nem minden az, aminek látszik

Henry elképedve lepillant a mellkasára. Piros folyadék terjed rajta szét, majd eldől, de még mielőtt földet érne, sötét füstté válik. Döbbenten nézem, hasonló füst párolog elsütött Colt barátom csövéből.

Megöltem Bennet fiát.

– Ez nem szerepelt a terveim között – jegyzem meg falfehéren.

Rayék döbbenten néznek rám.

– Úristen – nyögi ki Jer. – Úristen.

Megkövülten állok.

– Add azt ide nyugodtan, Abbey – mondja Ray, és kiveszi a kezemből a pisztolyom, majd elrakja a táskájába. Megfogja a vállaimat, maga felé fordít. Belenézek azokba a felemás szemekbe, és rájövök, hogy tele van aggodalommal. – Jól vagy?

– Persze – válaszolok. – Csak erre nem számítottam.

Gödörben - 19. fejezet - Behálózva

Felvisítok, megpördülök a tengelyem körül, és futni kezdek. A többiek hozzám hasonlóan cselekednek.

– Hogy a fenébe került ez ide?! – üvölti az öcsém.

– Fuss, fuss, fuss, fuss!

A pók nagyon gyors, pedig alig fér el a fák között, jó pár ágat letarol futás közben. Halvány fogalmam sincs, hova rohanjunk, és hogy oldjuk ezt meg. Vissza a védelmi zónába? Vajon, így hogy követ, és látja, merre megyünk, utánunk tud majd futni? Vagy valami sűrűbb részre?

– Elképesztő, milyen nagy! – fordul vissza az öcsém. Belekapaszkodok a karjába, és továbbrántom. – Megyek magamtól is, nem kell cibálni!

– Akkor gyere!

– De azok a szemek! Látni az összes apró részletet – fordul vissza egy kicsit, de legalább közben megy tovább. – És a csáprágója! Azzal bénítja meg az…

Gödörben - 18. fejezet - Azt hiszem, Ray...

Mikor felébredek, beletelik néhány másodpercbe, míg rájövök, hol is vagyok. Hát persze, a Gödör, Ray háza. A Hold ezüstös fénye megvilágítja Jeremyt, aki a kanapém melletti matracon alszik. Felülök, a háttámla felett vetek egy pillantást az asztalon heverő kamerára, amely valószínűleg még mindig veszi az előtte lévő üres terepet. Vagy már leállt, Jeremy mintha átállította volna mozgásérzékelősre, mielőtt levettük magunkról az álruhánkat, lemostuk a sminkünket, és elaludtunk.

Felkelek, óvatosan kikerülöm az öcsémet, aki meg se rezzen, és elsétálok a kamera előtt. Ha mozgásérzékelőn van, elvileg már vennie kell. Holnap kiderül, működik-e ez a funkció.

A kamera előtt állok, összeszűkölt szemekkel nézek a lencsébe. Kicsit előredőlök, a néhány hajtincsem a szemem elé hullik. A sötétben mintha feketék lennének.

Elkerekedett szemekkel felegyenesedek. Sötét. A hajamba kapok, és a szemem elé tolok belőle, amennyit csak tudok. Nem, nem lehet! Ilyen gyorsan nem! Berohanok a fürdőbe, belenézek a tükörbe. Nem, biztos nem. Ki van zárva, csak a sötét miatt.

Mikor kívánok magamnak egy zseblámpát, és felkapcsolom, rájövök, hogy nincs igazam.

Az egész hajam koromfekete, mintha sosem lett volna vörös, vagy akár seszínű.

Gödörben - 17. fejezet - Kamerák és álruhák

Mikor már kicsit kevésbé vagyok ideges, kimegyek a fürdőszobából. Ray és Jeremy ugyanúgy az asztal mellett ülnek, egy darab papír felé görnyedve. Jeremy kezében ceruza, melynek éppen a végét rágja, és kicsit oldalra fordítja a fejét, ebből gyanítom, hogy nagyon erősen agyal valamin.

Odamegyek az asztalhoz, Ray felnéz rám, de kerülöm a pillantását. Helyette arra figyelek, min dolgoznak éppen; Jeremy egy téglalap alakú tárgyat rajzolgat, ahogy ki tudom venni, szemből, hátulról, alulról, felülről és jobb-, illetve baloldalról. Képernyő, kis kör alakú kamerarész, különböző bemeneti elemek.

– Nem vagyok valami járatos ezekben a minikamerákban, nekem még sosem volt, csak a neten nézegettem róla képeket és adatokat. Remélem, hogy jól emlékszem a nagyságára. Még egyszer-kétszer lerajzolom magamnak a biztonság kedvéért.

– Konkrétan létező kamerát rajzolsz? – kérdezem.

– Igen.

– Miért? Nem lenne egyszerűbb csak kívánni egyet, ami megfelel funkcióiban az elvárásainknak?

– Rayjel arra jutottunk, ha a valóságban is létező darabot kívántok, biztosabban fog működni. Persze, lehet, hogy enélkül is működne, de azt majd akkor próbáljuk ki, ha cserben hagy a memóriám. Alade volt… – dünnyög magának, majd a képernyő alá írja a márkát.

Leülök Rayjel szemben. Felvont szemöldökkel néz rám, szenvtelenül visszabámulok rá.

– Amúgy, akkor mi is a terved? Mármint, ha meglesznek a működő kameráink.

– Először a kamerák legyenek meg, utána elmondom.

– Vagyis még nem találtad ki.

– A rögtönzött, őrült tervek mestere vagyok, ha az indiánokról van szó, mint tudod – vigyorog rám pofátlanul.

Keresztbe fonom a karjaimat.

– Hogy akarod ezeket felrakni? Nem lesz feltűnő, hogy pár ál-indián a fák meg a házak falaira rögzít valamit?

– Az attól függ, mennyire lesznek bambák az ott lévő indiánok. Ha megfelelő mértékben, senki sem fog gyanakodni. Ha ott lesz Bennet is, akkor jöhet az őrült rögtönzés.

– Szerintem még mindig zabosak ránk. Előbb a kutyám harapta meg a rejtélyes kígyódobálót, majd az öcsémet rángattuk ki Henry mocskos kezei közül. Biztos nem lesznek bambák.

Ray vállat von.

– Majd meglátjuk. Azóta már eltelt egy nap.

– Az nem valami sok.

– Mire tökéletesítjük a kamerákat, több is lesz.

Megint egymásra meredünk.

– Mégis miben akarod rejteni őket? Bennetnek azonnal fel fog tűnni, hogy néhány idegen tárgy virít a területén.

– Ha a kezemben fogom majd az átkozott kamerákat, meg tudnom mondani, Miss Kinsey! – csattan fel Ray.

–Ez a típus eredetileg szürke, vagyis ezüst-fekete, de gondolom, ti barna-zöldben is kívánhatjátok, hogy beolvadjon a területbe – siet Jeremy a segítségére. – Amúgy milyen az indiántábor?

– Borzalmasan visszamaradott – vágom rá. – Fáklyákkal világítanak.

Ray felsóhajt. A kezében terem egy darab papír és egy ceruza. Rajzolni kezd, felvázolja az indiántábort, közben Jeremynek is elmagyarázza, amit annak idején nekem.

– A tábor kör alakú, és bár először nagynak, sőt hatalmasnak tűnik, nem az. Kicsit olyan, mint a gazdája; ő is hatalmasnak akar tűnni, de ha igazán megfigyeled, ugyanolyan ember, mint bárki más, csak már jó ideje ebben az átkozott világban él.

Nem szólok közbe, de eszembe jut, hogy Ray is sok tekintetben hasonlít a házára. Védelmező típus, ugyanakkor masszív és a feje legalább olyan kemény, mint a fa, amiből ez a kunyhó készült. Vajon a falon lévő töltény nélküli fegyverek mire utalhatnak?

– A kört tizenhárom kunyhó alkotja; lehetne több is, mivel legalább ötvenen élnek bennük, de Bennet nem ad a színpadiasságból. Azon belül van a törzsfőnök háza, ahol a feleségével és a fiával él együtt. A nejét csak ritkán látni, Henryhez pedig volt már szerencséd, rajtuk kívül még a szolgálók szoktak bejárni. A körön kívül, a nyugati oldalon a kivégzőtér van. Nem véletlen, hogy a házam a tábortól keletre van.

Ray hátradől, kérdéseket várva Jeremyre néz. Ő azonban hozzám intézi első mondatát.

– És szerinted valahol ezen belül van a kijárat erről a helyről.

– Igen.

– Pontosan hova tippeled?

– A múzeumban lehet. Valószínűleg amellett az átkozott könyv mellett, amit még nem égettem el, pedig ideje lenne. Túl sok embert öltek már meg – nézek élesen Rayre.

– Szóval, szerinted, ha bejutunk a táborba, akkor biztosan haza is jutunk? – kérdez rá ismét az öcsém.

– Igen, biztos. Te tuti meglátod majd a kijáratot, Jer – mosolygok rá bíztatóan.

Ránéz a térképre, és egy ideig nem szól semmit.

– Mikor indulunk?

Ray előredől, még mielőtt válaszolhatnék.

– Szerintem legalább néhány óra kell ahhoz, hogy leteszteljük a kamerákat, de még jobb lenne egy egész nap, hogy megtudjuk, mennyire strapabíróak. Addig a te álcádat is megtervezem, és legalább egyszer azt is jó lenne kipróbálni, hogy megtudjuk, hatásosan elfed-e. Valamit Abbeynek is érdemes lenne kitalálnom, és mindkettőtök összes személyes tárgyát el kell majd pakolni. Nem árthat, ha azokat magatoknál tartjátok.

– Te biztosan nem jössz velünk? – kérdezi Jeremy Rayt.

Most én vágok közbe.

– Ezt majd akkor beszéljük meg, ha meglesz a kijárat! Ahogy a tervet is csak akkor pontosítjuk, ha megtudtuk, mennyire bambák éppen az indiánok.

Ezt hallva Ray gúnyosan rám vigyorog. Úgy tűnik, egyre inkább eltanuljuk egymás módszereit.

A következő néhány órát Jeremy rajzolással tölti. Ray négy lapot is kíván neki, ő összpontosít, néha magában motyog, megint máskor határozottan ideges mozdulattal lehúz valamit, néha hangosan megjegyzi, hogy alig emlékszik az arányokra. Nem aggódom, ha valakinek lehet bízni a memóriájára, akkor az Jeremy.

Leülök a kanapéra, kotorászok a könyvek között. A kupac alatt megtalálom a mobilomat is, teljesen megfeledkeztem róla. Általában három nap alatt lemerül, még akkor is, ha semmire sem használom, így totál meglep, amikor látom, hogy teljesen fel van töltve.

– Ez furcsa… – jegyzem meg.

Ray odaül mellém.

– Micsoda?

– A mobilom. Már le kellett volna merülnie. Tíz napja itt van.

Jeremy leáll a rajzolással.

– Azt én is figyeltem tegnap este, miután elaludtál.

– Te hozzápiszkáltál a telefonomhoz?!

– Nyugi, nem olvastam el Josh szerelmes SMS-eit, pedig biztosan szórakozató lett volna.

– Fogd be! – morgom.

– Arra jutottam, hogy két lehetőség van. Az egyik, hogy a mobil a kinti idő szerint működik, és így nem merül le, mivel még csak pár perc telhetett el, mióta itt vagyunk, a másik pedig, hogy ugyanúgy konzerválódott, mint mi. Lehet, hogy csak kívülről érheti kár, belülről viszont időtlen. Ha engem kérdezel, ez a valószínűbb.

Elgondolkozok a dolgon.

– Az itteni időt mutatja, nem azt, hogy a kinti világban hogy telik. Akkor csak pár percet haladt volna előre… Furcsa, a napokat nem írja ki. Nincs olyan, hogy hónap. Nincs dátum, csak óra.

– Igen, azt is figyeltem, ezért tartom valószínűbbnek a második feltételezésemet – mondja Jeremy, majd, mivel már választ adott a kérdésemre, visszafordul a rajzához.

Egy ideig a kezemben forgatom a mobilom, nézem a rózsaszín plüsskutyás hátterét. Furcsa, bár Josh képeivel van tele a mobilom, sosem éreztem késztetést arra, hogy róla rakjak ki háttérképet, pedig minden barátnőm a pasijáról szokott. Legalább egy közös fotót, amiről süt, hogy mennyire boldogok együtt.

Zsebre vágom a telefont, a kezembe veszem az első könyvet, és megpróbálok arra koncentrálni. Pont Dorothy története az, valamikor kikerült Ray szobájából, talán neki köszönhetően. Mikor a fehér-kékkockás ruha leírásához érek, becsapom a kötetet. Hirtelen mindent zavaróan közelinek érzek. Jeremyt, ahogy rajzol, és mindent tud, Majonézt, pedig csak a lábamnál fekszik, de leginkább Rayt, aki elgondolkozó pillantásokat vet rám. Felállok, és bemegyek a mosdóba. Ott legalább egyedül lehetek.

Nekitámaszkodom a mosdókagylónak, nehezen veszem a levegőt, kicsit le is izzadtam. Megmosom az arcom, de nem hűlök le teljesen, így vizet fröcskölök a fejem tetejére és a nyakamra is. Leeresztek egy réteget a hajamból, és ott is felfrissítem a fejbőrömet, hátha segít. Kék-fehérkockás ruha. Kék-fehérkockás hálóing. Nem lehet véletlen, ruhákban sosem tévedek.

Amikor belenézek a tükörbe, és elkapom az elgyötört pillantásomat, már biztos vagyok benne, hogy igazam van. A jobb fülem mögött, a többi takarásában, az egyik tincsem teteje fekete. Akárcsak a rajzokon Dorothy haja.

Felemelem a hajfürtömet, kicsit oldalra fordítom a fejem, hogy jobban rálássak. Körülbelül két-háromcentis az elszíneződés.

Fogadok, hogy tovább fog terjedni, ha nem jutok ki innen.

*

– Egyben vagy? – néz rám Jeremy, amikor kimegyek a fürdőből.

– Igen, persze – vágom rá.

– Olyan hirtelen pattantál fel, és sokáig benn voltál.

– Remélem, ezalatt befejezted végre a rajzolást!

Még mindig az asztalnál ül, Ray visszatelepedett mellé. Majonéz a lábaimnál ugrál, és bár most nincs sok kedvem hozzá, felveszem az ölembe, majd én is az asztalhoz ülök. Nem akarom megbántani, vagy valami. Szerencsétlen nem tehet semmiről.

– Igen, megvannak a tervek. Szerintem jók is. Már csak élesben kell kipróbálni őket. Ki kívánja az elsőt?

Kinyújtom a kezem, hogy elvegyem Jeremytől a lapot, de Ray megelőz.

– Jobb, ha én próbálkozom vele.

– Mégis miért? Azt sem tudod, hogy működik egy ilyen kamera. Ezelőtt még csak nem is láttál ilyet – vetek ellent.

– Jeremy elmagyarázta, hogy működik, míg te a fürdőben voltál.

– Vagy legalábbis szerintem hogyan működik – helyesbít az öcsém. – Bár az ilyen elektronikai kütyüknél nem lehet nagyot tévedni. Egy kaptafára mennek, hogy a drága vásárlók minél gyakrabban és magabiztosabban cseréljék őket.

– Ráadásul jobb, ha megtanulom, hogy kell kívánni az ilyet – veszi át a szót Ray. – Arra az esetre, ha ti már nem lesztek itt, de én még nem zártam le ezt az ügyet Bennettel.

– Értem – válaszolok vonakodva, és Ray talán úgy érzi, még nem győzött meg egészen, mert hozzáteszi.

– Emellett, ki tudja, nem tűnnek-e el azok a dolgok, amiket te kívántál, ha egyszer kikerültök ebből az átkozott világból. Erre is fel kell készülnünk.

– Értem – ismételem meg, majd a papírra mutatok. – Akkor kezdd el!

Ray ránéz a képekre, látom az arcán, hogy koncentrál. Néhány másodperc múlva megjelenik a kezében egy kamera, feltehetően az, amit Jeremy elgondolt, mert elégedetten felkiált. A szerkezet lazán elfér Ray tenyerében, elejének nagy részét a képernyő foglalja el. Amúgy nem ezüst-fekete, hanem barna-zöld, ahogy Jeremy javasolta – ha sikerül bekapcsolnia és használnia, minden tekintetben tökéletesen megfelel Ray céljainak.

Ránézek Rayre. A homlokán gyöngyözik az izzadtság, arcán elmélyültek a ráncok, de szemei csillognak. Ha működik a szerkezet, és fel tudja használni, ez biztosan nagy kívánságnak számít. Észreveszi, hogy nézem, fáradtan rám mosolyog, gyorsan elkapom róla a pillantásom.

– Már csak az a kérdés, működik-e – jegyzem meg.

– Ezzel töltjük a mai napot – válaszol Ray. – Holnap pedig megnézzük, mire volt jó. Ha mindenre, akkor indulhatunk is a táborba. Addig is, készítsünk…

Ray elhallgat, Jeremy mosolyogva kisegíti.

– Felvételeket.

– … felvételeket arról, hogy alakítalak benneteket indiánná!

– Juhé!

Gödörben - 16. fejezet - Por és hamu vagyunk

– Ez fantasztikus, Jer! – mondom az öcsémnek, miközben a párnámat rázom fel, és helyezem el a kanapém végébe. – Ray vállalja!

– Ne igyál előre a medve bőrére…

– Miről beszélsz? – nézek rá szemöldök ráncolva. Ő is megágyazni készül, csak éppen a matracán.

– Arról, hogy az, hogy Ray megpróbál olyan lenni, mint Holmes, még nem jelenti azt, hogy sikerrel is járunk. Még csak az sem biztos, hogy sikerül kihasználnia, hogy elvileg ő maga lenne Holmes. Bizonyos tekintetben.

– Csitt! – szólok rá, az ujjamat a szám elé helyezve.

Ray éppen a fürdőszobában mosakszik, és nem szeretném, ha meghallaná, hogy az öcsém nem bízik meg maximálisan a tehetségében. Nekünk most egy magabiztos és célratörő Raymond Holmesra van szükségünk ahhoz, hogy kijussunk innen.

– Nem, Abbey, Ray is megmondta, hogy korántsem biztos, hogy sikerrel jár – válaszol az öcsém kicsit halkabban a megszokottabbnál. Leül a matracra, lazán összefonja a kezét a térdein, és komolyan rám néz. – Szeretném, ha ezt meghallanád, és figyelembe is vennéd.

– Én meg nem szeretném, ha Ray meghallaná, hogy nem hiszel benne – ülök fel.

Gödörben - 15. fejezet - Holmes vállalja

Fel-alá járkálok a szobában, érzem, hogy Jeremy folyamatosan figyel, és egyre jobban idegesítem. Én is eléggé ideg vagyok. Elegem van az ittlétből (bár ez nem újdonság), ki kell találnunk egy tervet, nem maradhatunk itt, hiszem, hogy van kiút. De van valami, amin elbukhatunk. Így, mikor Ray kijön a szobából, az első dolgom rákérdezni arra, ami aggaszt, és csak enyhe fáziskéséssel jut eszembe, hogy ő is megsérült, akárcsak én. Bár, ahogy elnézem a tiszta inget, amit visel, és a kötést, amely halványan átüt a fehér anyagon, biztosan korrekten ellátta magát.

– Hogy mi az én félelmem? – kérdez vissza.

Határozottan ránézek, úgy érzem, kerülni szeretné a témát.

– Mikor legutóbb erről beszéltünk, megígérted, hogy elmondod, mi a legnagyobb félelmed, ha megtudod, mi az enyém! Mivel az már kiderült… – próbálom győzködni, de félbeszakít.

– Azt ígértem, elárulom, mitől tartok a leginkább, ha te is elmondod, te mitől félsz – néz rám szigorúan. Esküszöm, tanítania kéne ezt az arckifejezést. – De nem árultad el magadtól, pedig akkor már tudtad, nem?

– Most nem ez a lényeg – legyintek. A szemem sarkából látom, hogy Jeremy eltúlzott mozdulatokkal utánoz, majd elkezd kotorászni a könyvek között. – Ha nem mondod meg, mitől tartasz, nem tudunk felkészülni rá, és így bármilyen jó menekülési tervet is eszelünk ki, elbukhatunk. Szóval?

– Mekkora mázli, hogy nekem volt annyi eszem, hogy számítsak a pszeudo-Bennetre! Csak azt nem gondoltam, hogy lesz annyira idióta, hogy vakon utánam rohan a veszélybe, Miss Kinsey – határozottan morcosnak tűnik. – Mégis mi a fenéért csinálta ezt?

– Mármint mit? – kérdezek vissza értetlenül, majd eszembe jut, nem szabad hagynom, hogy eltérítsen. – És mitől félsz a legjobban, Ray?

– Miért szaladtál utánam?

– Miért ne tettem volna?

– Féltél, hogy összeomlik a védelmi rendszer?

– Te mitől félsz?

Rám mered.

– Hülyeség volt. Meg is halhattatok volna.

– De nem haltunk meg – vonom meg a vállam.

Hogy ne kelljen Rayre néznem, Jeremyre pillantok, aki érdeklődve görnyed a fölé a könyv fölé, amit végül választott. A válla pont kitakarja, melyik Holmes-kötet az.

– Igen. De ezt akkor még nem tudhattad. Annyira… – néz rám összeszűkült szemekkel – nem jellemző rád, hogy miattam veszélybe sodord magad. Szóval, most mégis miért tetted?

Ekkor tűnik fel, hogy eléggé közel állunk egymáshoz. Nem tudom, ki tette meg az első lépést, és ki folytatta, mindenestre szikrázik a levegő. Csak abban nem vagyok biztos, hogy a jó értelemben. Jeremy megköszörüli a torkát, de nem néz fel a könyvből.

Hátrébb lépek.

– Ha meghaltál volna, az én hibám lett volna – mondom csendesen.

Ray elgondolkozva hümmög egyet.

– Szóval, mi is a legnagyobb félelmed? – térek vissza az eredeti és fontosabb témánkra.

Ray megkerül, odamegy a konyhaszekrényhez. Nem tudom eldönteni, hogy megszokásból kívánja ott a kaját, vagy valóban kevesebbet vesz ki belőle, ha mindent az arra eredetileg kijelölt helyen teremt meg. Abban sem vagyok biztos, hogy én érzek-e különbséget. Nekem elég végletes ez a kívánás-dolog: vagy nagyon könnyen megy, vagy elájulok tőle.

Figyelem, ahogy leül az asztalhoz, és elkezd enni. Úgy tűnik, sült húsra és burgonyapürére vágyott. Mikor már végképp az az érzésem, nem akar válaszolni, leülök a vele szemben lévő székre, és kitartóan bámulom.

– Az én félelmem… – kezdi el nagy sokára. Legalább tíz másodpercig kellett fixíroznom hozzá. – nem olyan természetű, mint a tiéd volt. Bizonyos szempontból egyáltalán nem olyan félelmetes, mint a pszeudo-Bennet, megint másból sokkal inkább.

– Na jó – vágok közbe. – Elmondaná végre valamelyikőtök, mi az a pszu… pszeu… do?

Nem kell csalódnom Jeremyben. Csak úgy tesz, mintha nem hallgatózna, azonnal megszólal, ha kérdést tesznek fel.

– Pszeudo. Görög eredetű szó, jelentése ál, hamis. Összetett szavak esetén az utótag állítólagos, képzelt, hamis vagy látszólagos voltát jelöli – darálja, mintha lenne az agyában egy beépített értelmező szótár.

Lehet, hogy az apám titokban robottá alakította az öcsémet? Így mindenhez ért, és méltó az örökségre, ha már én, az elsőszülött lány, nem vagyok az. Ez azt is megmagyarázná, hogy Jeremy miért vonzódik annyira a kockadolgokhoz. Többek között.

Bár az apám ezt biztosan kiiktatta volna a robotból, hiszen hiábavaló hülyeségnek gondolja az egész kockakultúrát, Jeremy sok más hobbijával együtt.

– Szóval, látszólagos Bennet. Király. Most már mindent értek, dumálhatsz tovább, Ray! – intek lazán. – Most akkor rémisztőbb a félelmed, mint az enyém, vagy nem?

– Az attól függ, ki mit tart rémisztőbbnek. Számomra nyilván jobban az, mint számodra. Ezer Bennettel szembenéznék, mintsem hogy… – elcsuklik a hangja.

– Hogy? – sürgetem kedvesen.

– Hogy még egy embert elveszítsek – válaszol halkan. – Nincs annál rosszabb, mint amikor látsz valakit meghalni, és nem segíthetsz rajta. Tehetetlen vagy.

A hangja tele van fájdalommal. Átnyúlok az asztalon, és megfogom a jobb kezét, ezzel megakadályozva, hogy enni tudjon. Nem mintha úgy nézne ki, mint akinek lemenne akár egy falat is a torkán.

Pár másodperces csend következik, amit egy idő után eléggé kínosnak érzek. Visszahúzom a kezem, Ray vág magának egy falat húst, amit aztán nem rak be a szájába.

– Hát – mondom –, ez legalább nem egy olyan dolog, ami megtámad minket.

Ray megrázza a fejét.

– Látom, nem érted, mit jelent. Most két olyan ember van, akinek a halála megviselne. Mindketten itt vannak ebben a szobában. – Egy kicsit elhallgat. – A Gödör valószínűleg titeket használ majd fel ellenem.

Egy ideig csak tátogok. Van egy olyan érzésem, hogy Jeremy is feszülten figyel a hátam mögött. Talán még a könyvet is letette.

– Hát, erre nem számítottam – jegyzem meg.

– Én sem – kontráz Jeremy.

– Hát még én – mondja keserűen Raymond. – Eddig egyedül éltem, most pedig két másik emberről kell gondoskodnom.

– Már megint ez a gondoskodási kényszer! – csattanok fel, és megrázom a fejem. Érzem, hogy akaratlanul is összeszorítom a szám egy pillanatra. – Előző életedben tuti orvos voltál. Vagy óvó bácsi!

– Hogy mi? – kérdez vissza Ray.

Jeremy felsóhajt.

– Abbey, tudtommal Ray idejében még nem voltak óvó bácsik. Szerintem még nők sem, nemhogy…

– Jól van na, csak mondtam! – vágok közbe. – Orvos attól még lehetett.

– Lehet – hagyja rám Jeremy. – Kezdő orvos.

Nem figyelek oda rá, hanem inkább álmozom egy kicsit.

– Biztos híres volt. Lehet, hogy a mi időnkben is fennmaradt a neve.

– Lehet, hogy nem szereti, ha úgy beszélnek róla, mintha jelen sem lenne – szól közbe hűvösen Ray. – És teljesen mindegy, hogy ki voltam. Nem emlékszem szinte semmire az előző életemből. És már soha nem is fogom visszakapni. Lehet, hogy egyszerű paraszt voltam.

– Nem hinném, hogy ők ismertek olyan szavakat, mint pszeudo, Ray – jegyzi meg Jeremy.

– Ez már akkor sem lényeges.

– De igenis lényeges! – csattanok fel, magam sem tudom, miért. Zavar, hogy Ray ilyen szinten feladta saját magát. Félek, hogy ránk is ez vár. – Azt tudod, hogy Raymond Nicholas a neved. Ahogy azt is, hogy százhuszonegy éve érkeztél… – hallgatok el, és igyekszem minél hamarabb kiszámolni, melyik évben.

– 1891-ben – vágja rá Jer.

– Igen. 1891-ben. Van… volt egy húgod, Felicity. Ezek a dolgok számítanak.

– És lehet, hogy ti is pontosan úgy jártok, mint ő – mondja keserűen Ray.

We are all mad here, avagy „őrültek” között éltem

Azt hiszem, életem egyik legérdekesebb karácsonyi-szilveszteri időszakát tudhatom magam mögött. Különböző okokból Brüsszelben kötöttem ki, egy olyan házban, ahol önkéntesek és mentális problémával rendelkező emberek laknak együtt – most ez utóbbiakról szeretnék írni, mivel 11 nap alatt kialakult bennem valamilyen talán erősen egyoldalú, karácsonyi hangulattal átsütött, de azért valós kép.

Mivel nem érzem helyesnek, hogy egy az egyben kiadjam őket (más ez, mint amikor az elképesztő turistákról ír az ember – a turisták elvileg teljesen tudatában vannak a cselekedeteiknek), alakítani fogok egy kicsit a róluk leírt képen. Vagy nem. Ezt sosem fogod tudni, és nem is ez a lényeg.

Sosem hittem, hogy valaha is Eminem fog a blogomra kerülni, de...

A Star Wars-rajongó

A személyes kedvencem nyilván ő. Az a lelkes fiatal srác, aki mikor meghallja, hogy te is szereted a Star Warst, megmutatja terebélyes gyűjteményét: az összes DVD-t, a fénykardokat, a lézerpuskát, mindent. Aztán persze rávesz arra, hogy megnézzetek egy részt (sajnos sorban halad, így Jar Jar Bingsszel kezdetek), így rájöhetsz arra, hogy nála a filmnézés egészen mást jelent, mint egy átlagos embernél. Hiszen mit ér az egész, ha az ember nem rántja elő a saját kardját, mikor a többi Jedi is párbajozik? Vagy nem lő Padme Amidalával együtt a gonosz droidokra?

Én, én, én és én

Ez a nő állítólag nagyon lusta. Ha éppen nem érzi úgy, hogy megéri a munka, annyira kerüli, hogy inkább a kórházban köt ki helyette. Szó szerint, probléma persze testileg nincs, így aztán az értetlen orvosok hívják a házat, hogy itt ez a nőszemély, azt mondja, van valami baja, de ők nem találtak semmit, most mi legyen.

Ez a nő állítólag csak magával törődik. Egy idő után te is láthatod, árad a gesztusaiból, abból, hogy gond nélkül közbevág, ha valaki éppen dumál, vagy megrángatja az ember ruháját, mikor az éppen mással folytat párbeszédet. Aztán, ahogy közeledik a karácsony és a hazalátogatás, minden megváltozik. Segít a többieknek, már-már anyáskodik azokkal, akiknek súlyosabb mentális problémája van, mint neki, viccelődik mindenkivel, és teljesen random ajándékot hoz az új embernek, azaz neked. A karácsony varázsa lenne?

A virágosat, és csak a virágosat

Talán neki van a legnagyobb „problémája” „odabenn”, amit kívülről is láthatsz, kicsit lassú mozdulataiból és az arckifejezéséből, amit időről időre felülír egy sugárzó mosoly, ha megörül valaminek vagy valakinek. Szerencsére azt csak hallomásból tudod meg, hogy akörül forog a világa, ki fogja aznap megfürdetni éppen, és ami még fontosabb: vajon a virágos felsőjét kapja meg, vagy valamelyik másikat kell elviselnie – akkor bizony kitör a harmadik világháború!

A teljesen őszinte

Ő az, aki sötét képpel méreget mindenkit, és nyilvánvalóan az arcára van írva, ha valami nem tetszik neki. Vagy éppen valaki. Nem rejti el az indulatait, néha sötéten szitkozódik a bajsza alatt, de ha megkérdezik mi a baj, nem tudja elmondani, vagy éppen nem mondhatja el. Annál őszintébb, amikor azt kérdezik meg, kedvel-e téged, a hirtelen odatévedő (átmeneti) új embert. A sorsdöntő válasz az, hogy „nem igazán”.

***

Engem teljesen lenyűgöztek ezek az emberek, még akkor is, ha a felét sem értettem annak, amit mondtak. (Nem tudok franciául, így a beszélgetéseink eléggé meg voltak lőve, általában nyüszítettem valakiért, hogy fordítson nekem. Azt persze megértettem, amikor a Star Wars srác azt kérdezte, nézünk-e együtt filmet, csak éppen válaszolni nem tudtam…) Bár már voltam ilyen típusú házban, sőt Magyarországon egy hatalmas pszichiátriára is ellátogattam[1], itt volt időm alaposabban megismerni ezeket az embereket.

Az egyik barátom azt mondta, ő nem tudná elképzelni, hogy köztük éljen. Nekem ez nem okoz gondot, persze az egész életemet nem tölteném itt[2]. Tudom, hogy mindenkinek megvan a maga hülyesége, amire oda kell figyelni, ha szorosabb kapcsolatot alakítunk ki. Jelen esetben csak az a különbség, hogy ezek az emberek sokkal hamarabb felfedik a sajátjukat, mert nem akadályozza őket ebben a társadalmi megfelelés vágya. Egy másik ismerősöm pont ezért néha szeretne a helyükben lenni: kényelmesebb az, ha az ember kizárhatja az olyan riasztó híreket, mint terrortámadás, és helyette, mondjuk, fénykardpárbajt hívhat, vagy a ruhái között válogathat. Nem hajtja sem a társadalmi nyomás, sem a belső vágy, hogy a rémisztő eseményekkel foglalkozzon, mivel nem érzi, hogy ez az ő világát befolyásolná.

Én éppen ezt nem akarom. Csodás lehet ilyen típusú félelem nélkül élni, de tudom, hogy bár az ő világuk valami kisebb körül forog, éppen ugyanúgy forog, mint a miénk. Csak ők más dolgoktól félnek, másnak örülnek, más dühíti fel őket. Néha pedig ugyanaz, csak jobban és napi szinten. (Azt például nőként teljesen megértem, hogyan akadhat ki valaki a ruhatárán vagy éppen annak hiányosságain[3].)

"nyugi,
mi mind őrültek vagyunk itt"

De közben a világ számomra annyival színesebb ennél. Annyi, de annyi minden van, amin még az ember kiakadhat, és én bizony szeretem váltogatni, min akadok ki éppen (és így mit győzök le). Nem szeretném azt mondani, hogy az ő világuk nem teljes, mert ezt mégis ki dönti el és hogyan? Nekik is van családjuk és barátaik, érzelmeik és érdeklődési körük, sőt engem nagyon sok mindenben emlékeztetnek az „átlagos” emberekre (fogalmazzunk úgy, hogy jobban látom a hasonlóságokat, mint a különbözőségeket). De annak örülök, hogy engem a biológiai folyamataim kevésbé korlátoznak le, most már tudom értékelni a félelmeimet legalább annyira, mint a vágyaimat.

Hiszen olyan jó váltogatni, hogy az ember min akad ki éppen.

(Ui.: ez a bejegyzés mindennemű pszichológiai tudás nélkül született meg, pusztán tapasztalatok és a hallottak alapján. A következtetések tévesek lehetnek szakmai szempontból.)

---

[1] Nem, nem tartottak bent. :D

[2] De az egész életét mindenki a családjával töltené szerintem.

[3] Ez a kiakadás nálam exponenciálisan növekszik a randi/buli közeledtével…